Metál a tó mellett – hasított a Paradise Lost és a Cemetery Skyline Szebenben

Mikor beléptem a nagyszebeni Astra falumúzeum/skanzen hatalmas faragott kapuján, nem bírtam ki, hogy ne mondjam: jó a románoknak, mert ők a népművészeti dzsemborijaikra a Paradise Lostot hívják, nem valami nemzethy rockot félrészegen nyögdécselő félamatőr zenekart, mint mi. Persze, aztán hozzátettem magamban: ez túlzás.

hogy még a júliusban hagyományosan megrendezett Artmania fesztivál után – amely a város főterén zajlott – is képesek remek dolgokat letenni az asztalra.

Egy ideje szemeztem ezzel az Astra Rock nevű kis fesztivállal, amelyet az idén háromnapos rendezvényként hirdettek – minden napra 1-2 nagyobb headlinerrel. Romániai zenekarok előnyben – helyesen is, a helyszínt, hangulatot tekintve. Az azonban bombasztikus hír volt számomra, hogy az ideiből vasárnapra jutott két elit alakulat is, név szerint a svéd-finn Cemetery Skyline szupercsapat, valamint a brit Paradise Lost.

Nos, akkor hagyni kell csapot-papot, és el kell menni Szebenbe, mert olyat ebben az inflációban ritkán lát az ember, hogy százlejes napijegy van valahol – lényegében két elképesztően jó zenekart lát az ember fejenként 50 lejért (hol vannak már azok az idők!), és még a vonat is csak 35 lej Szebenig (igaz, nem CFR, de legalább van).

A vonatról leszállva természetesen zuhogó eső és RoAlert-zúgás fogad, a hőségben felforrósodott vonattetők csak úgy sisteregnek a hirtelen lezúduló vízmennyiségtől, az emberek papucsban caplatnak, visítozó gyerekek rohangálnak fel-alá az állomáson, majd kisvártatva megérkezik két hawaii-inget viselő rocker, az egyikük a virágmintás ing alatt Opeth-pólót visel. Jó hely ez, nyugtázom, majd meglátok két bő nadrágos csajt is, akiknek kék hajuk van és Katatonia-pólójuk.

A szálláshely elfoglalása után természetesen nem lehetett kihagyni a belvárost a maga szemes háztetőivel, műemléképületeivel és a folyton-forgó rozsdás szélkakasokkal. Szeben a szélkakasok városa: idevalósi dédnagyanyám meglátogatásakor mindig szájtátva álldogáltam a dédi-ház ablakában, hogy a szemközti háztető szélkakasait figyeljem. Addig meresztettem a szemem, ameddig már azt az illúziót keltette a mozdulatlan szélkakas is, hogy forog.

Az Astra múzeum (román nevén Muzeul Civilizației Transilvane ASTRA, azaz az erdélyi civilizáció múzeuma) Európa legnagyobb szabadtéri falumúzeuma, mintegy négyszáz parasztházat lehet megnézni a területén, amely egyébként egy hatalmas zöldövezet, összenőve a Szeben határában húzódó parkerdővel (a közelében található az állatkert is). Egyszerű kijutni: csak föl kell ülni a 13-as számú autóbuszra – legoptimálisabb, ha a vonatállomás épülete előtt tesszük ezt meg –, és tizenpár perc alatt lent is vagyunk.

Érkezéskor régi haverokkal találkozunk össze, nagy a meglepetés, de azért folytatjuk onnan, ahol legutóbb abbahagytuk: a hülyéskedéssel, nyilván. Összesereglettek mindenhonnan a zuhé után még borongós ég alatt a metálosok, a lézengő helyi fruskák, akik csak úgy bejöttek megnézni, mi van s mit adnak, a mindenféle hiperaktív kiskamaszos családok, Astra Rock-pólón zsebes blokkadminisztrátor-mellényt viselő nyugdíjas rockerek.

Megpillantjuk a tavat és a szélén a nagyszínpadot:

A háttérben a Szebent körülvevő hegyek, főleg a Cindrel-hegység távoli sötétzöld vonulatai, felette szakadozó szürke felhőburok, lassan alkonyodik.

A tó partján felirat: eveniment satul oltenesc. Felröhögünk, hiszen a távolban valóban miccssütögetős hangulat és füst szálldos fel a színpad környékéről – a skandináv és angol eleganciát egyensúlyozandó „grillesztőtégely” ez az ország a szász épített örökségével, a dél-erdélyi tájakon a maga oltyánfalu-eseményeivel, aminek nyomát se találjuk. Ja, és a tó másik végében a szélmalmok inkább valami holland kultúrtájra emlékeztetnek, mint bármi másra.

A színpad közelében találjuk meg a minden fesztiválozó számára nyűgöt jelentő zsetonos fizetős bódét. 1 zseton = 14 lej, mellette az italok árlistája, nagyjából minden sör és kávé egy darab zseton, viszont előre ki kell találni, hogy mennyit vesz az ember, hiszen kígyózó sor van a bódé előtt, és ha valakinek eszébe jutna, hogy több kellene, akkor mehet hátra újból.

Később kiderül, hogy a fesztivál területén nem mindenhol van zsetonos megoldás, a helyszínen állandóan működő italos-rágcsás bódénál pénzzel is lehet fizetni, illetve az odahozott gyorskajáldánál az ételt pénzben mérik. Nem aranyáron szerencsére, még az egekben szálldosó infláció ellenére is egy hamburger 30 lej, egy palacsinta tizenvalahány, és egy tálka szalmakrumpli (gyengébbek kedvéért: hasábburgonya) „muzsdéjjal” (gyengébbek kedvéért: fokhagymaszósz, de inkább vizes tört fokhagyma) 17 lejbe kerül. Szóval valójában csak a sör drága, az íze viszont teljesen rendben van.

Negyed kilenckor kezd a Cemetery Skyline – svéd-finn supergroup, elitnek számító és befutott, minőségi metálbandák tagjaiból verbuválódott, viszonylag fiatal zenekar, amely a koronavírus-járványt követően alakult, Mikael Stanne (Dark Tranquillity, The Halo Effect), Markus Vanhala (Insomnium, Omnium Gatherum), Santeri Kallio (Amorphis), Victor Brandt (Dimmu Borgir) és Vesa Ranta (Sentenced) közreműködésével.

Mindegyikük vérprofi, együtt pedig hozták a formájukat:

és olyan felejthetetlen bulit csaptak, hogy csak álltam ott, mint borjú az újkapu előtt, és csak pislogtam, mint a miskolci a kocsonyában. „We’re all death metal guys at heart, but we have this dark, poppy, gothic side in ourselves” – mondta Stanne két dal között, és tovább tolta szőke, göndör fejével, amely olyan, mint bolhapiacokon a Jézus-szentkép. A háttérben Santteri Kallio még a Daft Punkot is meghazudtoló napszemüvegében bugizott a billentyűk mögött, Markus Vanhala pedig minimum úgy nézett ki hatalmas kalapjában, mintha legalábbis a Fields of the Nephilimből szalajtották volna. Kristálytiszta hangzás, profi hangosítás, mi kell ennél több? Talán egy hosszabb setlist. Azért az I Drove All Night című klasszikust (Roy Orbison, Cyndi Lauper, Céline Dion) olyan flottul földolgozták, hogy majdnem fölszálltam a tó párái fölé.

Merchandise-sátor. Elég borsos árakon lehetett pólókat venni.

Középkorú metálos társaságban egyre gyakrabban hangzik el a mondat: „lassan vége a koncertre menésnek”… aztán persze mindenki leküzdi a másnapot, az éjszakát, a derékfájást meg azt, hogy a nyaralást is ki kell pihenni. „Ti még jártok valahova?” – kérdezi a sepsiszentgyörgyről elszármazott haver egykori osztálytársától. „Mi igen, munkába” – válaszolják ketten is, aztán percekig sípoló röhögés.

Még tiszta szerencse, hogy olyan fesztiválon ritkán jár az ember, ahol – bréking nyúz – le lehet ülni!

Ott van a zsetonos bódé, ni.

A színpad előtt ugyanis fapadokból álló amfiteátrum van, lent egy kisebb küzdőtérrel, és mindkét pozícióból kiválóan lehet látni-hallani mindent. Némi sörök és sültkrumpli elfogyasztását követően érkezik a színpadra a Paradise Lost.

Őket a tavaly is volt alkalmam megnézni a Rockstadt Extreme Festen, ahol egy nagyon késő éjszakába nyúló koncertet zavartak le egy elképesztően jó, bulis setlisttel. A három kilencvenes éveki, death-doom (majd később gothic) metált játszó triumvirátus, a Paradise Lost, az Anathema és a My Dying Bride megvolt koncertileg, de ezek közül a PL kétségkívül üti a legnagyobbat – bármelyik nap megnézném őket.

A Paradise Lost nem új banda a romániai koncertprérin. Sokan szeretik őket itt, hiszen ott voltak az elsők között a külföldi, akkoriban undergroundnak és alműfajilag áttörő bandák közül, akik a kilencvenes évek elején megfordultak Romániában –

A Paradise Lost nem szarozik, nem kelti és habosítja a feszültséget füstös intrókkal: fellépnek, és in medias res megdörren az Enchantment, amitől az ember szíve összeszorul, a húsa összerándul, Nick Holmes idősödő fejéből pedig előtörnek a gót sirámok, hogy aztán később ugyanebből a Nick Holmesból a gerincvelőn keresztül törjenek fel a velőtrázó hörgések egy-két szám erejéig. Greg Mackintosh szólógitáros alaposan megőszült, de észveszejtően gyepálja a V alakú gitárját, Aaron Aedy… hát igen, édi. Földig hajol ritmusgitárjával, és hétrét görnyedve igyekszik behódolni a metál isteneknek. Steve Edmondsonnak olyan vastag basszushangzása van, hogy az infrahangos fegyverek jutnak eszembe róla, Jeff Singer pedig maga a ritmus a dobok mögött, bár ő rövid ideig zenélt korábban és rövid ideje zenél újra az együttesben.

Cemetery Skyline

Mintha klubkoncert lenne, csak szabadtéren. Kis fesztivál, nagy hangulat. A tó felett a korlátokon az égősor, mellette a kékben úszó színpad. A zenekar, noha a bevezetőnél nem szarozott, a műsor háromnegyedénél úgy tesz, mintha vége lenne, persze a tömeg kiabál. Egy kisebb csapat a lelátóról skandálja: MAC-KIN-TOSH, MAC-KIN-TOSH! És nem az Apple-termékekre gondolnak, hanem az egykoron derékig érő, fekete hajú, mord gitáros gentlemanre, aki most minimum úgy néz ki, mint egy ősz varázsló. Az is.

Aztán felcsendül az Embers Fire, ami egy velőtrázó 32 éves himnusz, falcsul üvöltjük a padról, ezt követi a híres Bronski Beat – Smalltown Boy című feldolgozásuk, ami, azt gondolom, egyik legszebb feldolgozás, amit valaha 80s-popdalból készíthetett metálbanda. Majd következik a Ghosts, és vége, nekünk is vége, leszáll a harmat, tódulunk mind a kapu felé, esőszagban, nekivágva az éjszakának egy darabon, hogy elkapjunk az út szélén egy taxit. Dixit.