Merengés a kézműves vásárokról

Amióta az eszemet tudom, volt valamilyen – hol ilyen, hol olyan – kapcsolatom a kézművességgel. Az óvodában még nem nevezte senki így, hiszen ott mindenki mindig valamit kézműveskedett: gyurmázott, festett, ragasztott, rajzolt. Az iskolában lett belőle kézimunkaóra, ide már beszökött a kötés, horgolás, faragás. Itt járt a kezemben először kalapács, amikor egy taktilis-vizuális szorzótáblát készítettünk apró szegekkel és fonalakkal: végighúztuk az ujjunkat a fonalon és hozzá társítva tanultunk hangosan a szorzótáblát.

Az iskolai kézműveskedés hamarosan átvedlett otthoni alkotóteleppé: mindenhol színes papírok, ragasztók lógtak, egyfolytában origamiztam, a fiókokból állandóan előpattant valami furcsa forma, az asztalokon hajtogatott békák ugrottak. Abban az időben terjedtek el a magyar könyveket árusító boltokban a kreatív hobbikat bemutató füzetek, amelyekben leírásokkal, mintákkal segítették az alkotni vágyókat – de a kétezres évek elején-közepén elég nagy volt a piaci rés, ami a különböző projektekhez szükséges hozzávalókat, eszközöket illeti. Kolozsváron akkoriban nyíltak meg a kreatív hobbiboltok, amelyek legtöbbször összeolvadtak a festészeti szaküzletekkel és egyéb írószerboltokkal.

Sosem felejtem el, micsoda élmény volt a szalvéták közül válogatni – nem szalvétagyűjteményhez, hanem kasírozáshoz, szalvétatechnikához kellett alapanyag, mégpedig speciális ragasztó, amely félérdesre száradt a szalvéta legfelső, színes rétegével finoman odaragasztott tárgyon, hogy úgy tűnjön, a tárgy eleve olyannak „született”.

Fontos volt, hogy profi módra elkészítettnek tűnjön minden, hiszen legtöbbször közeli hozzátartozó számára készített ajándék volt, akkoriban még iskolás kezekből.

Nem kellett sok, mire a gyöngyfűzés- és szövés irányába terelődött a figyelmem, majd következtek a bogozott karkötők és spárgából készült virágcseréptartók (valamiféle kezdetleges makramé technikával). Volt alkalmam kipróbálni gyerektáborokban a tűzzománcot, agyagedény-készítést (igazi korongozós fazekasságot sajnos máig nem), a szövésig sajnos nem sikerült eljutnom.

Pedig az lenne az igazi: beülni egy szövőműhelybe és az idősektől elsajátítani. Nem beszélve a bőrművességről. És innen már egy ugrás a népművészet/hagyományos, kézzel készített termékek és az iparművészet.

A kézműveskedés körül néhány szempontból viszont ingoványos a talaj.

Az egyik az, hogy mérjük fel, kinek mit adunk (el vagy ajándékba) – fércmunkát, félamatőrséget senki sem szeret tartogatni porfogónak, és azt sem árt tudni – főleg, ha barátunk az illető –, hogy mik a kedvenc színei, textúrái és anyagai.

A népművészeti tárgyakat és minőségi módon előállított kézműves termékeket kedvelőként mindig végigjárom az aktuális vásárokat – egy mindig akad Kolozsvár főtere közelében, már nem is kell keresni az alkalmat, hiszen tavaszi, őszi, húsvéti, Valentin-napi, Mikulás, karácsonyi vásárok ütik fel a fejüket lépten-nyomon. Így nyilvánvaló, hogy a Kolozsvári Magyar Napok Farkas utcai kézműves és termelői vásárját is minden évben megnézem.

Fotó: Pászka Róbert / Kolozsvári Magyar Napok Facebook-oldala

Változatos volt a felhozatal az idén is, minőségbeli változásokat is lehetett tapasztalni.

Óhatatlanul él a fejben az összehasonlítás vágya: mi volt tavaly, tavalyelőtt? Hogy viszonyul az összes többi, fent emlegetett szezonális vásár felhozatalához?

Az idén kevesebb bóvlit lehetett látni a standokon.

A bóvlik alatt azokat a termékeket értem, amelyek kétes eredetűeknek tűnnek – legtöbbször a kínai áru, semmi kis műanyagok kétes forrásból, millió kulcstartó, hűtőmágnes, két piros cérna közé font végtelenjeles, yin-yangos, békejeles, angol szavas, horoszkópos „barátságkarkötő”, olcsó kristályokból fűzött gyöngy, amit minden hegyi hágó útszélén, Korondon meg Körösfőn meg lehet találni a műanyag kerti törpék, rikító szélmalmok és egyebek között. Mindent el lehet adni.

A Farkas utcai standok között nagyrészt komoly munkát belefektető kézműves mesterekkel és kisvállalkozókkal (esetleg kollektívákkal – például befőttek, szörpök stb. esetén) lehetett találkozni,

akik igényes kivitelezésű, szép és használható tárgyakat árusítottak – szinte mindegyik beillett volna akár műtárgynak is, legyen az kerámia, tárca/táska, kés, bárd, tárolóeszköz, szőttes különböző méretben, ruhanemű.

A kozmetikumok között is volt rostálás: nem voltak magukat spanyolviaszként eladni próbálók, akik két rész levendulaolajat és két rész citromolajat összeöntve akartak csodaszert eladni, s ha mégis épp nem csodaszert, akkor minimum „különlegességet”. Félreértés ne essék: nem a citrom és a levendula illóolajával, annak kétségkívül gyógyító hatásával van a baj, ez mind igaz, szép és jó. Azzal van a gond, amikor a márkajelzés és design miatt ezeket háromszor annyiért próbálják eladni mint kézműves terméket – sokszor úgy, hogy a vásárlónak fogalma sincs, honnan származik az olaj vagy az összetevő. Nyilván sheavajat vagy kakaóvajat nem tud megtermelni valaki Erdélyben, de gyógynövényes kivonatokat simán. Ilyenkor jól fogna azért a transzparencia: mit fizetünk meg valójában, a belefektetett munkát, vagy az ő két kattintással tett befektetését.

Félreértés még továbbra se essék: azzal sincsen semmi gond, ha valaki megrendeli azokat az alapanyagokat is, amiket talán ő is előállíthatna, hiszen lehet, hogy ideje, ereje, erőforrása nem engedi. De akkor ne próbálja csodaszerként eladni, mert nem fog működni – főként azért nem, mert kis utánaolvasással jó pár egyszerűbb terméket maga is előállíthat az ember. Ugyanez érvényes a „minimalista” ékszerekre: két összehajlított drót és egy darab kék fadarab még nem különleges kézműves termék – jó eséllyel pár lejből előállítható bármelyik háztartásban, s nem is kell még kicsi kartonra és nájlonzacskóba csomagolni felcímkézve.

A lényeg: legyen valami különleges, amiért visszajárnak az emberek,

a kézműves termékeket a kreativitásuk és a különlegességük miatt vesszük, illetve azért, mert látszik, hogy valaki tényleg erőt és időt fektetett a termékek előállításába és érti a dolgát. Amikor az ellenkezőjével találkozom, az sosem jó élmény vásárlóként.

A Kolozsvári Magyar Napokon az idén csupán egyetlen dolog tűnt fel potenciális vásárlóként:

a másolás, lekoppintás jelensége.

Ezelőtt pár évvel csak egy-két standnál lehetett mindenféle színes övtáskát venni, azóta az idén megszámoltam: hét standnál vehetett magának övtáskát az arra vágyó, és ide még nem számoltuk be a bőrdíszműves termékeket.

Itt sem az övtáskával, mint termékkel van önmagában gond: azzal van, hogy messziről látszik, hogy egymást másolják, és még az anyagok típusai, mintái és színvilágai is ugyanazok, maximum a méretük különbözik. Ugyanez vonatkozik néhány hátizsák-modellre, illetve külső ruházatra.

Nem tudom, zavarja-e a konkurens feleket ez a nyilvánvaló hasonlóság, nekem inkább az tűnt fel, hogy milyen gyorsan elszaporodott a jelenség. Úgy, hogy egyébként magam is vásároltam már övtáskát egy standtól hat évvel ezelőtt, és azóta is használom – minőségi, jól elkészített darab, és ezt az anyagot nem is láttam azóta sem.

Levonhatjuk a következtetést: ha valami különleges és egyedi, akkor hamarosan megjelenik majd még valaki, aki kihasználja a lehetőséget, hogy hasonlót készítsen, főleg, ha könnyen hozzáférhető alapanyagok kellenek hozzá. Ha viszont valakinek a tudása, mestersége köszön vissza a termékeiben, akkor azt nem veheti el tőle senki – maximum megtanulhatja tőle. Ezért fontos változás a kézműves vásárok trendjének szempontjából, hogy egyre kevesebb a Farkas utcában a bóvli és az importáru. Látszik, hogy a minőség és valódi kézművesség felé tolódott a hangsúly, amely azt bizonyítja, hogy megéri befektetni a vásáron kapható termékekbe.