Mavi és a többiek – a törökök néhány száz évvel később mégiscsak bevették Erdélyt

Isaura, Esmeralda, Rosalinda, Paula és Paulina, Marimar, Vad angyal? Ugyan! A dél-amerikai szappanoperák egyeduralmának már régen vége, a helyüket pedig szép lassan, de módszeresen átvették a törökök. Sikeres hadjáratukat mintegy egy évtizeddel ezelőtt stílszerűen a Szulejmánnal kezdték meg: az egykori hódító török szultánt finoman szólva is idealisztikusan bemutató „történelmi ihletésű” (az idézőjel nem véletlen, a történelmi hitelesség ugyanis merőben kétséges) szappanopera – akárcsak az eredeti Szulejmán annak idején – világhódító útra indult, és –

akárcsak az eredeti Szulejmán – a magyarokat, köztük az erdélyieket is letarolta.

Még azzal együtt is, hogy a sorozatban a szultán éppen a magyarok ellen indul hadjáratra – sok magyar tévénéző paradox módon mégis neki és a hódító törökjeinek szurkolt. (Különben ez amúgy is jellemző a magyarokra.) Mindezt a szüleim, nagyszüleim tapasztalatából és internetes beszámolókból tudom, én ugyanis már közel 20 éve nem nézek tévét. Amikor most karácsonykor hazalátogattam, valahogy szóba kerültek az aktuális sorozatok, és meglepődve tapasztaltam, hogy a családom által előszeretettel nézett

magyarországi tévécsatornák immár dugig vannak tömve török szappanoperákkal.

Már nem történelmi ihletésűekkel, hanem napjainkban játszódó történetekkel, amelyeket – akár egykor a spanyol elődöket – nagy előszeretettel fogyasztanak a családtagjaim és a(z erdélyi) magyar tévénézők úgy általában. Anyámtól például megtudtam, hogy a Tv2 semmit nem bíz a véletlenre:

délután fél 4-től este hétig egymás után szappanoperákat sugároznak

(Ebből csak az első mexikói: A gazdagság ára, a többi török: Testvérek, Az aranyifjú, idén januártól ráadásul megkezdték az új török sorozat, A három nővér  sugárzását is), ezzel a munkából hazatért, megfáradt emberek és a nyugdíjasok teljes délutánját lefedve. Ha az ember túl van a délutáni maratonon, de még nézne egy kis jóféle török telenovellát, rögtön át lehet kapcsolni a Duna Tv-re, ahol például a Mavi szerelme várja minden hétköznap este a rajongókat. És a sor még folytatható lenne, de ez már így is éppen elég ahhoz, hogy az ember a teljes szabadidejét a törököknek áldozza, minden áldott nap. Megkértem hát a családtagjaimat, hogy röviden foglalják össze az egyes darabok cselekményét, hadd lássam, mivel lehet manapság fotelbe ragasztani a tévénézőket. Nos a receptet már a dél-amerikaiak is remekül ismerték, és igazából a török tévégyarmatosító utódaik sem változtattak ezen:

a titkos formula valahol a dráma-ármány-szerelem Bermuda-háromszögben keresendő.

Ha fogom az összes török sorozatot, belerakom egy fazékba, jól megkeverem, akkor a végeredmény valahogy így néz ki: a nagyon nehéz körlümények közül jövő, szegény, de talpig becsületes, jellemes főhősök valamilyen fordulat (például házasság) révén bekerülnek a gazdagok közé, ahol aztán szép lassan közelről megismerkednek a pénzzel mindig együtt járó mocskos titkokkal, ármánykodással, tisztességtelenséggel, emiatt több száz részen keresztül cefetül szenvednek,

ám a tiszta lélek és az igaz szerelem végül (de tényleg csak legvégül) mégis győzedelmeskedik, és már jön is a hasmenés elleni tabletta-reklám.

Ez eddig rendben is van, ám, hogy a műfaji sajátosságokat közelebbről is tanulmányozhassam, elhatároztam, hogy megtekintek egy random kiválasztott epizódot a fent említett sorozatok egyikéből. Mivel úgy érzékeltem, hogy a családon belüli kérdezősködéseim során talán a Testvérekről esett a legtöbb szó, hát ebből választottam egy részt, mégpedig a 3. évad 85. részét, mert a gyors internetes keresés ezt dobta ki legfelül. (Ez különben elég aktuális: szerdán, amikor ezt írom, éppen a 3. évad 99. része van műsoron a Tv2-n.) Előzőleg nagy vonalakban tájékozódtam a cselekményről a nagyitól: van négy testvér, akinek a szüleit megölte „a gazdag ember”, az asszonyt elütötte, a férfit ledobta egy tetőről (rossz, rossz gazdag ember, pfuj!), majd a gyerekeket segítette, például iskoláztatta, hogy elfedje a gaztetteit. A gazdag ember lánya ráadásul véletlenül elütötte a testvérek közül a legnagyobb fiút, az is meghalt. Bevezetőnek ennyi bőven elég. A 3. évad 85. részének elején a síró Ayla asszonyt zsarolja a negatív főhős, Akif (ő a bizonyos gazdag ember, aki eltette láb alól anyut és aput) azzal hogy elmondja a fiának (Berknek), hogy nem is az igazi fia, ha Ayla asszony feszegeti az ő titkát (kicsit később kiderül, hogy egy Akif számára terhelő bizonyítéknak tekinthető videó van Ayla birtokában, ezt Akif a sikeres zsarolás következtében ki is törli Ayla felefonjáról). Eközben Ayla asszony körülbelül 85-ször ismétli el, hogy Berk az ő fia, holott a sebtében bekapcsolódott néző számára is nyilvánvaló hogy nem az igazi fia, mert különben nem félne annyira a fenyegetéstől.

Később ki is derül, hogy Berket valóban egy gyermekkereskedőtől vásárolta Ayla (akinek nem lehetett saját gyereke) férje,

aki ha jól értettem, Akif egykori üzlettársa, és már nem él. Tovább bonyolítja a szituációt, hogy Berknek van egy lány ikertestvére, akinek a létezéséről nem is tud (mármint Berk), így Ayla, aki valóban saját gyermekeként szereti Berket, retteg, hogy a fia (aki nem a fia) meggyűlöli, ha mindez kiderül. Ekkor következik a megható történet, amit maga Ayla ad elő Akifnak egy padon ülve: Aylának nem lehetett gyereke, pedig rengeteget próbálkoztak a férjével. A kórházban az egyik szülésznő (ő egyben a gyermekkereskedő, akit később le is tartóztatnak, és akitől Akif értesül Berk származásáról) veti fel neki a megoldás lehetőségét: Berk vér szerinti édesanyja éppen akkor adott életet egy ikerpárnak, de mivel a család nagyon szegény volt, nem vállalhattak két gyermeket, így az egyiket kénytelenek voltak pénzért eladni. Eközben a fiatalok között is dúl a minidráma: a címben szereplő testvérek közül Asiye épp mosolyszünetben van a pasijával, Dorukkal, mégpedig a srác volt barátnője, Irem miatt,

akivel a srác (ha jól értettem) véletlenül találkozott, és vesztére még szóba is állt vele.

Asiye is tudja, hogy túlzás, amit csinál, és erre egyik barátnője is felhívja a figyelmét, miután kettesben maradnak, mert Asiye durcásan elküldi Dorukot, aki ettől olyan szomorú, mint az ovis, aki leejtette a fagylaltját.

A következő jelenetben máris jön az intrika:

egy lány (gondolom Asiye rosszakarója) összefut egy bárban az említett Iremmel, és beadja neki, hogy Doruk még mindig meghal utána, és a srác mostani kapcsolata egyébként sem lehet tartós. Erre aztán Iremnek felcsillan a szeme. Az egyik jelenetben Akif párja a konyha takarítása közben hangosan kimondja a gondolatait, hogy a nézők is értsék, mi jár a fejében: az jár a fejében, hogy Akif egy haspók, aki megint kolbászt zabált. Majd pedig következik a jól kitapintható termékmegjelenítés: Akif bejön, és elújságolja, hogy sütött kolbászt (már tudjuk!), ami rendkívül finom volt, de nagyon zsíros lett a cucc, amiben sütötte, mire a csaja elmagyarázza neki, hogy azt bizony el kell mosogatni.

De nem ám akármivel, hanem ezzel a szép nagy üveg Ciffel itt ni

(a nevét éppen nem mondja ki, de a kamera a gyengén látók kedvéért alaposan ráközelít a tisztítószerre). Akif még vissza is kérdez, hogy ez a konyhai cucc a zsírt is eltávolítja-e, mire a nője felvilágosítja, hogy ezt nemcsak a konyhában szokta használni, és hogy hatni fog, ne féljen. A férfi így – feltehetően életében először – elkezd mosogatni, ráfújja a szert a zsíros edényre, majd meglepődve tapasztalja, hogy ez bizony tényleg működik. Mi több, Akif még az időközben a fehér székpárnára rácsöpögtetett zsírfolton is kipróbálja a szert, és ott is beválik. Az egyértelműen a szponzorált tartalom miatt beiktatott kis jelenet végén a méla néző megállapíthatja, hogy férfi úgy még nem örült tisztítószernek, mint Akif a Cifnek. (Állítólag már van is ilyen török közmondás: „Örül, mint Akif a Cifnek”.)

A szegény, egyszerű családok különben a végletekig idealizálva vannak a filmben.

Amolyan „kevés pénzünk van, de a lelkünk nagyon jó” alapon itt mindenki roppant megértő a többiekkel, kedves és bátorító mindenki mindenkivel, egyfolytában arra biztatják egymást, hogy legyenek kitartóak, mert akkor elérik az álmaikat. Mintha folyamatosan a nézőnek szólnának ki, mint fennebb a Cifes résszel. „Kedves néző, tartson ki az álmai mellett, valamint vásároljon Cifet, és akkor nem lesz itten semmi probléma!” Ezzel szemben a gazdagokról a szegények lépten-nyomon megjegyzik, hogy kiszámíthatatlanok, nem lehet rajtuk kiigazodni és így tovább. A rész végén különben Doruk és Asiye kibékülnek (Asiye belátja, hogy eltúlozta a duzzogást), így az idegesítő csaj gonosz háttérintrikája egyelőre haszontalannak látszik, hiszen az igaz szerelem mindent legyőz. A néző így nyugodtan mondhat búcsút a hőseinek egy napra, hogy másnap aztán, a következő részben folytatódjék az intrika, a dráma és a sok kalamajka tovább, hogy a gazdagok továbbra is álnok kiszámíthatatlanok legyenek, a szegények pedig jók és naivak, amíg világ a világ. A filmben felvonultatott színészi paletta különben egy átlagos amatőr színjátszóegylet szintjét üti,

ami azt jelenti, hogy a televízióban telitalálat.

Hiszen ki akarná, hogy a kikapcsolódásra szánt könnyed délutáni sorozata a kelleténél jobban felzaklassa, netán összezavarja a túldimenzionált, sokrétű szereplőivel? Na nem, arról szó sem lehet: itt minden fekete vagy fehér. A gonosz szereplők itt velejéig gonoszak, a jók pedig jézusi léptékben jók, naivak és elesettek, ez pedig a színészek játékstílusában is jól érzékelhetően megnyilvánul. Ki ne emlékezne például a Dallas J. R. Ewingjának (magyar szinkronban különben Jockey-ra keresztelték át, hiszen mit is kezdhetett volna az átlagos rendszerváltás környéki magyar háziasszony azzal, hogy Dzséjár?) vérfagyasztóan gonosz nevetésére, ami a film visszatérő motívuma volt: a gonosz J. R. valami jól sikerült intrikájának örülve kitölt magának egy pohár whiskyt, majd vigyorog egyet gonoszan, nagyon gonoszan. Anyáink, nagymamáink milliói gyűlölték azt a nevetést és szidták a „piszkos Dzsokit” a tévé előtt idegeskedve epizódról epizódra.

Nos a képlet a nagy amerikai előd óta mit sem változott:

a gonosz szereplőknek a Testvérekben is rendkívül gonosz tekintete és gonosz mimikája van, az előbb említett intrikáló kis csajnak például annyira tenyérbemászó a képe, hogy az ember kapásból le tudná fejelni, Akif pedig lazán helyettesíthetné a szabadságon lévő Belzebubot, amennyiben a pokolban lennének szabadnapok. Ám nem az eltartott kisujjú sznob finnyáskodás volt a célunk ezen írással, mint ahogy a „magaskultúra” halálát sem óhajtjuk vizionálni (ha ugyan a „magaskultúra” élt valaha is igazán), hanem a puszta kíváncsiság vezérelt minket, amikor betekintettünk a kortárs televíziós világba (fogalmam sincs, miért beszélek magamról többesszámban). Ezek a sorozatok pedig – és erre nézők milliói a bizonyíték – működnek,

betöltik a feladatukat: a könnyed délutáni szórakoztatást.

Igaz, hogy a szereplők elnagyoltak, a történet helyenként megmosolyogtatóan banális, a színészek nem feltétlenül a Sztanyiszlavszkij-iskolában nevelkedtek, a párbeszédek pedig szórakoztatóan setesuták (hiszen úgy kell őket felépíteni, hogy az akár a 3. évadnál bekapcsolódó néző is gond nélkül felvehesse a fonalat), de ha erre van kereslet, akkor kínálat is erre lesz. A kínálatban pedig ezek szerint most a törökök viszik a prímet elhódítva az örökösnek hitt első helyet a spanyoloktól. „Jók lennének ezek, jól ki vannak találva, csak ne lennének úgy elnyújtva a végtelenségig… Egész részek telnek el például azzal, hogy az egyik gazdag nő azon sopánkodik, hogy nincs elég követője az Instagramon” – ez egy random kiragadott, tömör kritika a célközönség egyik tagjától. Ám akármennyire is el vannak nyújtva, minden délután a képernyők elé ragasztják a magyarokat – köztük az erdélyieket – is, akár szomorú ez, akár nem.