Persze, nem kell állig felfegyverzett kutyafejű tatárhordára gondolni. Csak a mongol The Hu zenekar sámánisztikus hangattakja zajlott az Electric Castle fesztiválon.
Nem vagyok lelkes fesztivállátogató. Láttam belőlük eleget. Manapság inkább olyan koncertekre járok, ahol egyetlen banda viszi a prímet. És mindegy, hogy az illető csapat világsztár vagy épp szárnyait próbálgató garázszenekar. Az élmény hasonló. Ha a zene működik, és oda tudok figyelni. A fesztiválokon (és ez bármilyen műfajra érvényes) az ember előbb-utóbb elveszti a fonalat. Képtelen ott lenni. Fizikailag persze jelen van (nem is tehet mást, ha odarángatta a görcs), a szellem, a lélek viszont fokozatosan feloldódik az ide-oda hullámzó, sokszínűen egyszínű tömegben. S akkor minek?
Viszont ha akad egy (vagy pár) olyan előadó, zenekar, akit, amelyet érzésem szerint látni kell, akkor szó nélkül belevágok. Ezt tettem 2018-ban például, amikor a Prodigy lépett fel a kolozsvári Untold fesztiválon. Kimondottan rühellem az Untold-cirkuszt. És nem csak azért, mert a szervezők besuvasztották a Sétatérre. A zenei kínálat kimondottan és szinte kizárólag a pillanat menő trendjei szerint alakul. Vannak kivételek, persze. Csak kevés. Például a Prodigy. Szóval, szépen megvettem a 480 lejes jegyet, bementem, meghallgattam a koncertet és eljöttem. Remek volt. (Sajnos Keith Flint, a banda vezérarca egy évre rá meghalt.)
Emlékeim szerint ez volt az első The Hu-videó (a magyar címe Különös, különös), amit a Youtube-on láttam.
Idén májusban aztán ismét nagyot dobbant a szívem. A bonchidai Electric Castle fesztivál reklámplakátján megpillantottam egy zenekar nevét, amelyet évek óta figyelek. A The Hu zenekar 2016-ban alakult a mongol fővárosban, Ulánbátorban. 2019-ben jelentek meg az első videóik (Yuve Yuve Yu, Wolf Totem) a Youtube-on. És pillanatok alatt meghódították a világot. Még abban az évben megjelent az első album is: The Gereg. (Ha valakit érdekel, a gereg a hírek szerint egy 13. századi diplomata útlevél volt. Érthető, ugye? Az első album volt a banda útlevele a világba.) Az is eszembe jutott akkor, hogy de jó lenne ezt a bandát megnézni, például a Kolozsvári Magyar Napok nagyszínpadán. Vagy a kisszínpadán. Vagy bárhol. Az azóta eltelt négy év alatt a zenekar népszerűsége rakétaként lőtt ki (értsd, folyamatosan turnéznak, körbe a kerek világon), tehát attól tartok, más ligába léptek, ami a gázsit illeti.
Nézzük a banda nevét. The Hu. Bárki magyar ember nyugodtan gondolhat arra, hogy itt valami kapocs van: ugye, Hunor, Magor, két dalia. Annyiban létezik ez a kapocs, hogy a HU a hsziungnukra, vagyis az ázsiai hunokra utal. De nagyon nem szeretnék könyökig belenyúlni a rendkívül bonyolult és hézagos forrásokra támaszkodó magyar őstörténetbe. Az tény, hogy a zenekar tagjai egy interjúban beszéltek arról, hogy a magyar meg a mongol nép egy tőről fakad. Nem is feszegetem ezt tovább, visszatérek a megdobbanó szívhez. Azonnal eldöntöttem, lesz, ami lesz, ha nem szakad rám az ég, én ezt a csapatot megnézem magamnak.
És ez volt a videó (Farkastotem a címe), amellyel a banda bedübörgött a nemzetközi látómezőbe.
Eltelt az idő, közeledett a nap. Szépen megvettem a jegyet (online, ahogy manapság az ilyesmit intézni kell, ha tetszik, ha nem)… és itt szólnék pár szót a szervezésről. Ami vérprofi, alapjáraton. De… én azt értem, hogy az egész fesztiváltér (és a hozzá kapcsolt kommunikáció) az elfogadásról, a toleranciáról, a békéről, a szeretetről szól. Na de akkor, kérdezem halkan, miért is diszkriminálják a fesztivállátogatók egy részét? Elmondom, miről van szó. A Iulius Mallban volt egy stand, ahol a boldog tulajdonosok karszalagra válthatták a jegyüket. Hogy ne kelljen a bonchidai kapuk előtt a sorban ácsorogniuk. Remek ötlet! De ez a kiváltság csak azoknak a jussa, akik teljes bérletet váltottak. A napijegyeseknek mumu! Azok mehettek ki sorba állni. Hogy miért? Máig se értem. Egy fiókban elfér vagy ezer karszalag. Lehet, hogy mindez azért van, mert a napijegyesek csak 401 lejt perkáltak a fesztivál kasszájába? Nem tudom, de talán érdemes lenne ezt egy picit átgondolni, mert úgy tűnik, e tekintetben vannak kékek, illetve kevésbé kékek.
Szívesen mondanám, hogy Bonchidára kijutni egy pillanat műve volt. De ez nem lenne igaz. E tekintetben a fesztivál honlapján található információk tökéletesek. Vagyis: a legjobb, ha az ember vonattal megy. Mert a síneken nincs forgalmi dugó (elvileg). Tény, hogy az állomástól öt kilométert kell gyalogolni a Bánffy-kastélyig, amely körül a fesztiválhelyszín minden évben felépül, de az ember halad. A második legjobb opció a fesztiválbusz. Mert igaz, hogy a busz is belesodródik a fesztiválmeneti dugóba, de az ember legalább nem sasszézik az autó pedáljain vezetés közben. A legrosszabb módszer az autó. Na, hát autóval mentem (vittek) ki. Jó másfél órát tartott a 30 kilométeres út: már a főúton is dugó volt, a mezőn kialakított parkolóterekig vezető bekötőúton viszont tényleg csak lépésben lehetett haladni.
A parkolótól már csak egy-két (négy) nyíllövésnyit kellett gyalogolni a kapuig. Ahol a napijegyes ember ügyesen beállt a sorba, ellenőrizték a bilétát, összevetették a személyi igazolványával, ráhúzták a csuklójára a kötőt. Aztán következett motozás. Nők külön, férfiak külön. Egyéb kategóriát nem láttam (hm, ez is diszkriminatív). Ezen is átestem, bár ahogy a motozó átnézte a hátizsákom, attól egy Browningot meg egy Bowie-kést is bevihettem volna. Persze, nem vittem. Ezek után a boldog fesztiválozó beléphetett az ígéret földjére. Aki járt már fesztiválon, semmi újat nem tudok annak mondani. Étkezde, italozda, színpad, dühöngő, reklám, reklám, reklám, pingpongasztalok, kreatív tereptárgyak, pénzváltók (ahol az ember feltöltheti a pénzét a karszalagra, illetve távozás előtt visszakaphatja a maradékot). A különbség talán annyi, hogy a bonchidai fesztivál hátterében ott magasodik a Bánffy-kastély, pontosabban, ami megmaradt belőle. Szép videomapping ment a kastélyfalon. Néztem, milyen művészi. Aztán feltűnt a Lidl logója. Ilyen az, amikor a kortárs művészet egyik menő ágát is egy áruházlánc műveli. Persze, festeni, rajzolni nem tudna a Lidl. Képeket generálni viszont tud. És ez is művészet. (Nem. Vagy igen?)
A Hangár, az Electric Castle második, ezen a csütörtök estén pedig az első és legfontosabb helyszíne.
A csütörtöki napon kevesebb ember mozgott a fesztiváltérben. Szerencsére. A nagy tolongás pénteken és szombaton várható. Az is feltűnt, hogy az igazán jó zenekarok nem a nagyszínpadon léptek fel. (A sztárgázsisok persze, igen.) Nem állítom, hogy James Ezra nem jó előadó, csak na… nem az est fénypontja. És nem is az volt. A Macklemore nevű fickó (rapper) volt a fénypont. De erről kicsit később. Szóval, a második húzónév-színpad a Hangár nevű térben helyezkedett el. Mire kiértem, már ott villogott a háttérben a The Hu felirat. A Hangár nem éppen jurta, de irdatlan nagy sátorra emlékeztet. És nem kellett sokáig bámulnom az andalgó népeket. Pontosan kezdett a csapat.
Előrementem. Amennyire csak jólneveltségem engedte. A koncert azzal kezdődött, amivel feltehetőleg mindegyik, mindenhol. Az egyik bandatag behozta Dzsingisz kán süldéjét (lófarkas zászlaját) és betűzte a színpad közepére, a két dobszerkó közé. Furcsa borzongás futott végig rajtam. Aki csak meglátta ezt a zászlót a történelem során, megfagyott benne a vér, aztán vagy fegyvert ragadott, vagy menekült ész nélkül. Például, az 1241-es tatárjárás során a „kutyafejű” horda letarolta Bonchidát is. De jártak erre a tatárok később is, 1568-ban, majd utoljára 1717-ben.
Nyilván, a lófarkas zászló mást jelentett ezen a színpadon, 2023-ban. A nyolc tagú zenekar (négyen alapemberek, a másik négy a turnézenekar tagja) felsorakozott a színpadon… és kezdetét vette a bő egy órás hangattak.
Nem értek a zenéhez, ezért nem fogok rafinált riffekről, pentatóniáról, hangszerelésről írni. Arról viszont igen, milyen hatást gyakorolt a The Hu zenéje a begyűlt tömegre. És miért. A The Hu folkmetált játszik. Nem az egyetlen, nem is az első mongol banda ebben a műfajban. Akit érdekel, hallgasson bele az
" target="_blank" rel="noopener">Tengger Cavalry repertoárjába. Viszont a The Hu az első, amely üstökösként száguld a világhírnév felé. Persze, ilyenkor mindig előjönnek a kötelezők. Hogy lám, a metálzenében is elfér a furulya (meg a doromb), hogy milyen érdekes hangszereken játszanak a fiúk… ugye, ott a mongol nemzeti hangszer, a morin khuur avagy a lófejes hegedű, meg a tovshuur, vagyis a kéthúros lant… amúgy a morin khuur valóban érdekes hangszer. Ha valaki kíváncsi, mire használják a mongolok (folkmetál-szólózáson kívül), nézze meg A pityergő teve története című 2003-as dokudrámát. Mongóliai nomád pásztorokról szól, meg a tevéikről. Az egyik tevekanca eltaszítja magától éppen világra hozott csikaját. A pásztorcsalád mindennel megpróbálkozik (ugye, a jószág az életük), hogy az anya visszafogadja a különösen értékes fehér tevecsikót, még papot is hív, de hiába. És akkor bevetik a morin khuurt, mint utolsó megoldást. Jön egy zenész, előveszi a lófejes hegedűt és játszik az állatoknak. Nyilván nem a The Hu-féle metálfolkot, mert attól a tevemamának valószínűleg elmenne a kedve a fajfenntartástól. Hanem ősi mongol dallamokat (feltehetőleg). A csoda pedig bekövetkezik.
Dübörög a mongol folkmetál. A háttérben a visual (látvány, na) ugyanolyan monoton, mint a muzsika egyes elemei: fekete-piros háttér, vörös villámok és az embléma.
Mindezt azért írom le, mert hasonló csoda történt a színpadon és a színpad előtt. A tömeg percek alatt a mongol folkmetál-horda sámánisztikus rituáléjának hatása alá került. Én is. Ennek pedig érzésem szerint két oka volt. Az egyik a ritmus, a dallam monoton ismétlődése. A banda gitárosai nem villognak. Ha tetszik, katonás fegyelemmel menetelnek végig a húrokon. A dobosok ugyanezt teszik a bőrökön. Az eredmény: az ismétlődő hangképletek előidézte transz-szerű állapot. Amelyre az időnként a Hangáron végigdübörgő Hu! Hu! Hu! Hu!-kórus csak rátesz egy lapáttal. Persze, lehet azt mondani, hogy ez a Hu-szlogen primitív, vagyis jól működő marketingfogás. Addig lehet ezt mondani, amíg az ember a hatása alá kerül. Onnan érvényét veszti a ráció és jön a sámánüvöltés.
A nem egészen evilági állapot másik oka nem is annyira az európai fül számára idegen torokéneklés. Hanem a nyelv. Egy szót se ért senki a dalszövegekből. Hacsak nem mongol, vagy nem uralja a nyelvet. És egy adott ponton azon kaptam magam, hogy félek. Ott volt a lófarkas zászló előttem, szó szerint nyíl- és kardélre hányta befogadó lelkem a dübörgő hangattak, és nyolc zenészharcos harsogta torokhangon, hogy… valamit, amit nem értettem. Nyilván elolvastam az angolra fordított dalszövegeiket. Ja, van bennük szó természet anyáról, mongol tájakról, lovakról, de lényegében ez a sámándalsor a nemzeti büszkeségről szól. Hogy a mongol nemzetben ott csörgedez Dzsingisz kán vére. Az erő. Amely velük, bennük van. Hogy miért féltem? Nyilván nincs rá logikus magyarázat. (Most is kiver a libabőr, ahogy ezeket a sorokat leírom.) Hiszen nem ártanak azok a srácok a légynek se. De elképzelhetőnek tartom, hogy valamelyik ősöm megpillantotta valamelyik dombon a lófarkas zászlót valamelyik tatárjárás idején. És az a félelem ott lappanghat bennem, a jaj, de késői, tulitarka álliberális romániai demokráciában élő leszármazottban is. Hála Istennek, nem tartott sokáig. A sámánmuzsika utánam nyúlt és ismét felemelt a metálhullám hátára.
A közönség. Megjegyzem (több hasonló képet készítettem), fokozatosan eltűntek az égnek emelt mobiltelefonok. Ki tudja, miért...
Minek szaporítsam a szót. A nap számomra véget ért, amikor a mongol metálharcosok irtó rossz angolsággal elköszöntek. Belehallgattam a szintén izgalmas Boy Harsher nevű amerikai elektro-popduó koncertjébe. Abszolút jó zenét művelnek, de nem tudott lekötni. Kicsit azért elmerengtem, hogy szép is, jó is, de nem értem, mennyivel több ez, mint amit jó pár évtizeddel ezelőtt ezelőtt művelt például a Pet Shop Boys, a Duran Duran, a Devo és még annyi más remek csapat.
És innen már csak lejtmenet következett. Balszerencsémre nem kerültem el széles ívben a nagyszínpadot, ahol épp a Macklemore nevű fickó (rapper) tolta a műanyagot. Egy román nemzeti ingben (ie). Ami szép volt részéről. Mármint, hogy viselte. Ami nem volt szép részéről: két szám közt irtó sokat beszélt. (Na ja, kicsit húzta a drágán megfizetett időt.) Beszélt ő mindenről: hogy milyen fontos a béke (wow!), meg milyen fontos a művészet (wowow!), meg hogy milyen szép minden ember ezen a fesztiválon (wowowow!), meg hogy a kolozsvári bábkészítő, akivel véletlenül összefutott aznap délelőtt, pont olyan művész, mint ő, Macklemore (wo… mi van??? a monitoron láttam, hogy ezt a brutális marhaságot ő se bírta ki vigyor nélkül)… sürgősen otthagytam a környéket. Sőt, éjfél után (na jó, háromnegyed kettő körül) a fesztivált is.
Ráadásként: így szólt a Black Thunder, Part 2. (Fekete villám, 2. rész) a fesztiválon, a The Hu második, Rumble of Thunder (Villámdübörgés, mondjuk) albumáról (2022)
Az volt a baj, hogy rengetegen döntöttek ugyanígy. Abban az órában már csak partik voltak. Koncertek nem. És aki nem volt partiarc, izé… ehette a 23 lejes zsíros kenyeret, ihatta az ugyanolyan égig-árfekvésű bármit… és lézenghetett ide-oda, mint valami színes zombihorda függeléke. Tehát nagyon sokan indultak haza, amikor én is. Emiatt pedig akkora dugó lett a parkoló és a főút között, mint befele jövet. Tehát: aki kényelmesen akar Bonchidára menni fesztivál idején, az oda vonattal, vissza fesztiválbusszal menjen. Mert ha nem, elég hosszan araszolhat a sorban. Ráadásul hajnali háromkor már álmosan is.
Ami viszont megmaradt, mintegy a homlokomba vésve: a mongol folkmetál diplomáciai útleveles nagyköveteinek sámánrituáléja. Ez mindent megért! 401 lejt, napijegyes diszkriminációt, torlódást, sodródást a sokszínű egyszínűségben. Mongolul ugyan nem valószínű, hogy megtanulok, de bármikor beállok abba a mágikus körbe, ahol felzúg, hogy… Hu! Hu! Hu! Hu! Hu!
Kiscicák, kiskutyák, szex, vér, dráma. Ossza meg és uralkodjon!
Mégis milyen lehet egy kampányüzenet 2024-ben? Kicsit nézzük meg közelebbről.
Időről időre bejelentik az illetékesek: na, most aztán tényleg felújítjuk a kincses város ikonikus helyszínét. Aztán eltelik pár év, a Fellegvár meg ott áll és csepeg róla az elmúlásba oltott romantika. Megnéztük, hogy néz ki ezen az őszön.
Beszterce-Naszód és Szucsáva két méltán népszerű kirándulóhelyén jártunk. Megérte.
Nincs rendjén, ha a piszkos anyagiak hátráltatják egy kivételesen tehetséges gyermek kiteljesedését.
Hiába hirdettek győztest az észak-erdélyi autópálya legnehezebb, Szilágy megyei szakaszának megépítésére kiírt pályázaton, az építés tovább csúszhat, miután az egyik jelentkező megóvta az eredményt.
Az AUR-vezér most a kommunizmus után vágyakozók hátát vakargatja. Novembertől többe kerül a repjegy Kolozsvárról.
Kihirdette szerdán Klaus Iohannis államfő a minimálbér kiszámításának uniós irányelvekhez igazított új mechanizmusáról szóló törvényt.
Őrizetbe vettek szerda este a maroshévízi rendőrök egy férfit, aki botrányt keltett a város kórházában és agresszívan viselkedett az egészségügyi személyzettel szemben.
Az EB álláspontja szerint a román hatóságok eddigi erőfeszítései nem elégségesek, ezért az Európai Unió Bírósága elé idézi Romániát szennyvízgyűjtési és -feldolgozási kötelezettségek teljes körű betartásának elmulasztása miatt.
A 19. század derekától tudjuk, az a jó hazafi, aki hazait vásárol. No de hogyan jelentkezett ez az irodalomban és a korabeli közbeszédben?
A 19. század derekától tudjuk, az a jó hazafi, aki hazait vásárol. No de hogyan jelentkezett ez az irodalomban és a korabeli közbeszédben?
Pattanásig feszülő idegek a forradalom előestéjén: Bogdan Mureșanu első, remek nagyjátékfilmje igazi közönségkedvenc.
Pattanásig feszülő idegek a forradalom előestéjén: Bogdan Mureșanu első, remek nagyjátékfilmje igazi közönségkedvenc.
A kommunista rezsim nemzeti korszakában sokan és sokat dolgoztak azon, hogy Doboka várába valahogy beültessenek egy bizonyos (román) Gelut. Össze is jött az elvtársaknak. Megnéztük, mi van ott ma.
A kommunista rezsim nemzeti korszakában sokan és sokat dolgoztak azon, hogy Doboka várába valahogy beültessenek egy bizonyos (román) Gelut. Össze is jött az elvtársaknak. Megnéztük, mi van ott ma.
Mire következtethetünk a Kriterion igazgatója és egy Koltai Ervin fedőnevű diplomata kapcsolatából? Fodor János történésszel beszélgettünk.
Mire következtethetünk a Kriterion igazgatója és egy Koltai Ervin fedőnevű diplomata kapcsolatából? Fodor János történésszel beszélgettünk.
Éjszaka megszólaló baglyok. Sorban áll a gyerek a hintánál. Graffiti van a falon. A koncon marakodunk.
Éjszaka megszólaló baglyok. Sorban áll a gyerek a hintánál. Graffiti van a falon. A koncon marakodunk.
Amíg a magukat bölcsnek nevező elöljárók semmibe veszik az általuk irányított város adófizető polgárait, nem jobbak a történelem nagy ostobáinál. Esetleg kisebbek.
Amíg a magukat bölcsnek nevező elöljárók semmibe veszik az általuk irányított város adófizető polgárait, nem jobbak a történelem nagy ostobáinál. Esetleg kisebbek.
Ma sem tudnánk biztosan megmondani, mit kellett volna jobban csinálni ahhoz, hogy a dolgok másképp történjenek – állítja monstre-interjúnkban B. Szabó János, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának igazgatója.
Ma sem tudnánk biztosan megmondani, mit kellett volna jobban csinálni ahhoz, hogy a dolgok másképp történjenek – állítja monstre-interjúnkban B. Szabó János, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának igazgatója.
Ha az ember előtt megnyílnak a dobrudzsai népek kapui, és jól figyel, láthatja: ha az a nép maroknyi, akkor jól elfér a nemzetállam tenyerén.
Ha az ember előtt megnyílnak a dobrudzsai népek kapui, és jól figyel, láthatja: ha az a nép maroknyi, akkor jól elfér a nemzetállam tenyerén.
Moharos Attila az egykor szolgaként, most pásztorként élő Fülöp Levente életútjáról készített dokumentumfilmet.
Moharos Attila az egykor szolgaként, most pásztorként élő Fülöp Levente életútjáról készített dokumentumfilmet.
Klubkoncerten látni az egyik legismerebb magyar zenekart – ez talán már csak kelet-európai sajátosság. De mondjuk azok közül a legjobbak közé tartozik.
Klubkoncerten látni az egyik legismerebb magyar zenekart – ez talán már csak kelet-európai sajátosság. De mondjuk azok közül a legjobbak közé tartozik.
Kiscicák, kiskutyák, szex, vér, dráma. Ossza meg és uralkodjon!
Mégis milyen lehet egy kampányüzenet 2024-ben? Kicsit nézzük meg közelebbről.
Időről időre bejelentik az illetékesek: na, most aztán tényleg felújítjuk a kincses város ikonikus helyszínét. Aztán eltelik pár év, a Fellegvár meg ott áll és csepeg róla az elmúlásba oltott romantika. Megnéztük, hogy néz ki ezen az őszön.
Beszterce-Naszód és Szucsáva két méltán népszerű kirándulóhelyén jártunk. Megérte.