Kinek szurkoljon a székely, a román vagy a magyar hokiválogatottnak?

– jelentette ki 2023 júliusában Tánczos Barna szenátor, a Székelyföldi Jégkorong Akadémiát (SZJA) működtető Mens Sana Alapítvány elnöke az SZJA sportkollégiumának csíkkarcfalvi avatóján.

A politikus, aki korábban a Román Jégkorongszövetség elnöke is volt, lényeglátóan fogalmazott a jégkorongsportnak a székelyföldi társadalomban betöltött pozíciójáról, arról a kötőszövetről, amely meghonosodása óta nemcsak identitást formál, hanem generációkat összekapcsolva közösségmegtartó szerepet is játszik a térség társadalmában.

Míg Brazíliában focilabdával a kezükben és focicipővel a lábukon születnek a gyermekek, addig Székelyföldön, elsősorban a Csíki- és a Gyergyói-medencében a hokibot és a korcsolya az újszülöttek alapfelszerelése. A mondás jól szemlélteti a jégkorongnak a helyi társadalomba való mély beágyazottságát, és azt, hogy a kisebbségi lét szerteágazó körülményei között miként vált ez a sportág a nemzeti öntudat kifejezésének, megőrzésének eszközévé.

Korcsolyázni én is megtanultam idejekorán, és az akkor még tisztességes telek elegendő jégidőt biztosítottak a lurkóknak mind a szabadtéri hokipályán, mind a kopogóra fagyott aszfaltozatlan utcákon, ahol vérre menő csatákat vívtunk. Akkor is, ha nem mindenkinek jutott igazi hokibot, csak rögtönzött tákolmány, vagy a nehezen megszerzett korong is eltűnt, így fakorongot ütöttünk, vagy végszükség esetén fagyott lócitromot kergettünk.

Példaképeink a gyergyószentmiklósi hokicsapat, a Progym játékosai voltak, akiknek minden hazai mérkőzésén igyekeztünk ott lenni, és valóságos népünnepély volt, ha sikerült legyőzni a nagy rivális Csíkszereda csapatát, a Sportklubot. Nem beszélve a bukaresti Steauáról, amely a kilencvenes években jelentős politikai hátszéllel, bírói segédlettel és fociultrák tömegeivel megtámogatva dominálta a román bajnokságot. A gyergyói csapat igyekezett becsülettel helytállni, de a két nagy versengésébe ritka alkalmakkor tudott beleszólni, ettől függetlenül minden mérkőzés élményszámba ment.

A generációm a lelátókon találkozott a maga valóságában azzal a jelenséggel, hogy a jégkorong nem csupán sportvetélkedést jelentett, hanem etnikai rivalizálást is. A régióban többségben élő székelyek szimbolikus harcát az elnyomó román államgépezetet megtestesítő Steauával, és esetenként a bukaresti Rapid, valamint a Dinamo csapataival szemben. Egy emberként örültünk az összes csíkszeredaival, amikor 1995-ben, 32 év után ismét trófeát nyert a Sportklub a Steauát legyőzve, és később is, amikor már a bajnokságokat is sikerült behúzni a kék fehéreknek.

A jégcsarnok egyszerre volt kőkemény sportesemény színhelye, és a korabeli román–magyar ellentétek felfokozott légkörében az etnikai identitás megélése, demonstrálása a széles nyilvánosság felé. Bonyolult konstrukció volt kívülről, hisz a lelátón székelyek voltunk, Bukarestben bozgorok, legjobb esetben magyarok, míg Budapesten románok.

Ebben az atmoszférában a bukaresti csapatok elleni minden egyes győzelem néhány órára, napra papírfecnikre tépte a trianoni békeszerződés megsárgult lapjait, hogy aztán egy éjszaka alatt újból egybeforrjanak, szenvtelenül várva a szenvedélyes székely ujjak újabb sziszifuszi beléjük marását.

Minden szurkolónak megvan a maga legemlékezetesebb mérkőzése, nekem is. A 2000-es év bajnoka a Sportklub lett a Steauát legyőzve olyan mérkőzéseken, ahol a jégen és a jégen kívül is szó szerint vér folyt. Arra is volt példa, hogy az öltözőben támadták és verték meg a csíki csapat játékosait, egyesek több hetet töltöttek az intenzív osztályon. A dicstelen jeleneteket a TVR élő adásában követhették a nézők is, akik számára ilyen körülmények között a Sportklub az erdélyi magyarságot jelentette.

A gyergyóiaknak is megvolt a maguk rigómezei ütközete abban az évben, amikor évtizedek után ismét megcsillant a lehetősége, hogy érmet szerezhetnek a bajnokságban. A bronzmérkőzésen a Rapid volt az ellenfél. A két hazai mérkőzés egyikét 6-2-re nyertük meg, míg a másikon 2-4-re kikaptunk. Ha emlékeim nem csalnak, emiatt szabadultak el az indulatok. A pályán lévő tömegverekedés kiváltó okára már nem emlékszem, de hát a hokis tömegverekedés olyan, mint napsütéssel kísért jégeső, ritka, de időszakosan azért előfordul.

Amikor már a kispadokról is beugráltak a játékosok, egyesek a kesztyűket is ledobták, és a kapusok is nekiiramodtak, felrobbant a magyar zászlókat is előkapó közönség, és olyan hangorkán, mozgolódás kerekedett, hogy a mérkőzést biztosító csendőrök futólépésben lepték el az öltözők bejárata előtti teret. A mérkőzés lefújása után folyatódott a heves szócsata, ismét volt kire, mire fogni a fájó vereséget, de ahogy az öklünket rázva a magyar lobogót rendre felmutattuk, a revansérzet is megvolt. Igaz, a kertek alatt lopózkodtunk haza, a biztonság mindenekelőtt.

A dolog pikantériája a játékosok szempontjából még inkább adott volt, hisz a felfokozott hangulatú kilencvenes években a román válogatottban még vegyesen szerepeltek román és magyar ajkú játékosok. Így előállt olyan helyzet, hogy míg egyik héten egymásnak osztottak ki néhány pofont, addig a nemzetközi színtéren már egy csapatként kellett működniük. Hogy ezt miként sikerült megoldaniuk, hogyan élték meg, ők tudnák a leginkább elmesélni, de fontos megjegyezni, hogy sportolókról beszélünk, akik elsősorban jól és eredményesen akartak játszani azokban a félprofesszionális időkben is.

Ezen a pontot jutunk el a román–magyar válogatott mérkőzésekhez, amelyek csak tovább bonyolították a székely szurkolók etnikai identitásszerkezetét. Szurkolhatnak-e a román válogatottnak, ha annak fele román nemzetiségű, de a másik fele magyar? A legnagyobb dilemma a román–magyar meccseken adódott, ahol mindkét csapatban játszottak székelyek is.

Az ominózus bajnoki döntő előtt két évvel, 1998-ban szintén egymásnak estek a Sportklub és a Steaua játékosai egy bukaresti meccsen, aminek az lett a következménye, hogy a budapesti világbajnokságon játszó román válogatottban a román edző a magyar játékosokat külön sorokba állította, és jöttek létre az akkor szállóigévé váló „székely sorok”. Az így feloldott konfliktus a világbajnokságon nem éreztette hatását, de a mélyben játékos-sorskérdések kavarogtak.

A székely hokisok előtt két út állt: vagy elfogadják a román válogatottságot, így vállalva a közös játékot azokkal, akikkel korábban ökölre mentek, vagy visszautasítják a válogatott meghívót, és izolációba vonulva lemondanak a magasabb sportszakmai célokról. Ahogy említettem, sportemberekről volt szó, akiknek a nemzetközi szereplés kitörési lehetőséget és presztízst is jelentett, ezért békét kötöttek. Ezzel egy időben bontogatta szárnyait többek között székely edzői segédlettel a hamvaiból feltámadó magyarországi jégkorong is, ami kevés idő alatt utolérte, majd maga mögött is hagyta a román szakágat. Így harmadik opcióként a magyar állampolgárság megszerzése, és a magyar válogatottban való szereplés kínálkozott.

Időközben változott a romániai jégkorong helyzete is. A 2002-es világbajnokságon még a román válogatott keret fele román nemzetiségű volt, de már érződött, hogy a Steaua leszálló ágon van. Elfogytak a támogatók, az ultrák visszamentek a focistadionokba, bezárt a bukaresti műjégpálya, és a székelyföldön kívüli jégkorongélet tetszhalott állapotba dermedt. A Sportklubnál tovább zajlott a szisztematikus építkezés, folyamatosan nyerték a bajnokságokat, feltűnt a színtéren a Brassói Corona, és Gyergyóban is megjelentek az első idegenlégiósok.

A 2008-ban létrehozott nemzetközi jégkorongbajnokság – leánykori nevén MOL Liga, jelenleg Erste Liga –, egy közép-európai, többnyire magyar, osztrák és romániai csapatok részvételével zajló versenyszériaként indult. Két évig az osztrák Vienna Capitals második csapata is a liga tagja volt, akárcsak a Steaua is. A 17 év alatt szerb és szlovák csapatok is megfordultak a ligában, míg a Steaua anyagi és egyéb természetű okok miatt csak a román bajnokságban játszik. A gyergyószentmiklósi Progym is megszűnt, utódja a Gyergyói Hoki Klub, amely idén második alkalommal nyerte meg a sorozatot.

Ez idő alatt a válogatott esetében is jelentős változások álltak be. Ahogy hanyatlott a fővárosi, a galaci jégkorong, úgy egyre több pénz és nemzetközi szakértelem áramlott a székelyföldi hokiba, ami azt eredményezte, hogy a román válogatottban jó ideje már csak hírmondóként szerepel román nemzetiségű játékos, akik szintén a mára magyar és székelyföldi, brassói bázisú Erste Ligában ütik a pakkot.

Jelenleg ott tart a liga, hogy a jelentős tőkeerővel bíró csapatok a sportág közvetlen élvonalába tartozó edzőket és játékosokat is igazolni tudnak, ami magasba lőtte a liga színvonalát. A politikai klíma megváltozásával, a szakág professzionalizálódásával, az SZJA 2016-os megalapításával jó ideje eltűntek a jégpályákról a kilencvenes évekre jellemző csatatéri jelenetek, és a Sportklub–Steaua, a GYHK–Steaua mérkőzéseken

Botrány így is volt a 2022-es szlovéniai világbajnokság román–magyar meccse után, amikor a magyar tábor székelyhimnusz-éneklésében a román válogatott székely tagjai is részt vettek. Emiatt a hazai szövetség eljárást is indított, míg Dan Tanasă, az AUR képviselője számon kérte Tánczos Barnát, az akkori környezetvédelmi minisztert, hogy a meccsen miért a magyar táborban szurkolt. Tánczos úgy nyilatkozott, hogy a csíkszeredai, gyergyói és brassói hokisoknak szurkolt a világbajnokságon,

Ez akkor ugyan nem sikerült, de rá egy évre visszajutottak, és 2024-ben le is győzték Magyarországot Bolzanóban, ami jól mutatja, hogy a román jégkorong felzárkózott a magyar mögé.

A profi szemlélet meghonosodása eredménycentrikusságot hozott magával, teljesen más mentalitást feltételezett, ami azt jelentette, hogy a székelyföldi jégkorong kiemelkedett az etnikai dimenzióból, de továbbra is fontosnak tartja az identitásképzést, a közösségi szellemiséget, a társadalomba való beágyazottságot. A székelyföldön légióskodó kanadai, finn, amerikai és egyéb nemzetiségű játékosok is érzik ennek a súlyát. Érdemes megnézni az arcukat, amikor a székely himnuszt teli torokkal éneklő csarnok előtt állnak a mérkőzések végén.

A kissé hosszúra nyúló visszatekintőre azért volt szükség, mert csak így érthető a jégkorongot nem követők számára is, hogy miért lehet más az április 27-én kezdődő divízió 1/A jégkorong-világbajnokság, amelynek Sepsiszentgyörgy ad otthont. Románia idei legnagyobb sporteseményén a román válogatott a Sepsi Arénában fogadja Nagy-Britannia, Olaszország, Lengyelország, Japán és Ukrajna legjobbjait. Közülük ketten jutnak fel a világelitbe, amelynek jelenleg Magyarország is tagja.

A bő román keretben három román nemzetiségű és hat honosított játékos szerepel a magyar nemzetiségű hokisok mellett. Az új idők szelét jelzi az is, hogy a román válogatottat telt ház fogadja majd a Sepsi Arénában, jelentős magyar ajkú többséggel, akik közül már csak az idősebb szurkolók emlékeznek a régi, kínzó dilemmákra.

Nem azért, mert jó ideje alig szerepel román jégkorongozó a nemzeti válogatottban, hanem mert a román szurkolótársakkal közösen őszintén együtt tudnak drukkolni Románia jelenlegi legjobb jégkorongozóinak, függetlenül azok nemzetiségétől. És azért, mert mindannyian imádják a jégkorongot.

Jó kérdés persze, hogy a székely himnusz felcsendülésekor ki és mennyire hangosan fog énekelni, de arra számítok, hogy a román bajnokságból és az Erste Ligából jól ismert koreográfia ez esetben is természetesen fog hatni. Mint ahogy a csarnokon kívüli esetleges reakciók szintén nem okoznának meglepetést.

Hajrá Románia!