Kerülgetjük a témát, mint a forró kását, vagy változik is valami a #metoo után?

Nagyrészt a közönségnek köszönhető, hogy nem lett csupán mellébeszélés a Játéktér színházi folyóirat és a kolozsvári Planetarium kávézó és közösségi tér közös sorozatának első, szerda esti beszélgetése. Mely nem kevésbé kényes és érzékeny témát tűzött napirendre, mint a világszerte lezajlott és még mindig zajló #metoo jelenség – a sorozat Kultúra a #metoo után néven fut –, azaz a munkahelyi zaklatás, bántalmazás, legyen az szexuális indíttatású vagy fizikai agresszió.

Nos, a téma annyira kényesnek bizonyult, hogy az elején a meghívottak is többnyire csak kerülgették, mint a forró kását és ahelyett, hogy nevén nevezték volna a dolgokat, hol szakmai okfejtésekbe, hol esztétikai diskurzusokba bonyolódtak.

Pedig nem csak Hollywood okán voltak a meghívottak között színházcsinálók is, a színészek kitettsége miatt színházi berkekben gyakrabban előforduló zaklatásra, bántalmazásra Kolozsváron is akad példa, elég csak a magyar színházban tavaly történt Zholdak-ügyre gondolni.

Adorjáni Panna, Kelemen Kinga, László Éva és Sipos Zoltán a Planetariumban tartott beszélgetésen. Fotók: Serar Szabolcs

Melyre az elején csak nevek említése nélkül utalgattak a meghívottak, holott az, hogy a heves temperamentumáról híres ukrán rendező tettlegesen próbálta jobb teljesítményre sarkallni a fiatal színésznőt, a nyilvánossághoz is eljutott, bár a történteket csak részben sikerült feltárni.

Ezt már Sipos Zoltán oknyomozó újságíró, az Átlátszó Erdély főszerkesztője mondta, amikor a moderátor, Kelemen Kinga kulturális menedzser arra kereste a választ, hogy mi a nyilvánosság felelőssége ilyen kérdésekben.

Adorjáni Panna dramaturg, színházcsináló: Erdélyben, Romániában a #metoo jelenség nem kapott elég hangsúlyt, az itteni közösség nem kapcsolódott be a világszerte nagy port kavart és sok felívelő karriert tönkretevő mozgalomba. Nem kapott elég nyilvánosságot sem,

nem lettek hazai zaklatási történetek felgöngyölítve.

Ezért is fontos legalább a diskurzus szintjén foglalkozni a kérdéssel és preventívnek lenni: megváltoztatni azokat a struktúrákat, amelyek generálják az erőszakot, bántalmazást. Itt elsősorban a rendezői színházra gondolt, ahol a vízióval érkező és a munkacsapatot összeválogató direktor jóval nagyobb hatalommal bír, mint a végrehajtó színész.

Adorjáni Panna

László Éva pszichológus, egyetemi oktató: nyitott kapukat döngetünk, a nyilvánosság előtt ismert jelenségről van szó – húsz éve bántalmazási ügyekkel foglalkozó szakemberként ez a tapasztalata. Tudunk olyan munkahelyi helyzetekről, amikor a felettes visszaél a hatalmával, vagy az iskolákban is egyre gyakoribb bullying jelenségről, zaklatásról.

Tudni tudunk ugyan, csak nem tudunk beszélni róla,

nem tudjuk hogyan kell, nem tanítottak meg rá. Épp ezért van óriási szerepe a nyilvánosságnak ezen esetek leküzdésében, hiszen a közösség hozzáállása az egyéni szintre is kihat.

Sipos Zoltán oknyomozó újságíró: ideális esetben ezeknek a zaklatási, bántalmazási történeteknek a nyilvánosságra hozásával meg lehetne akadályozni újabbakat. Két kérdés releváns: történt-e bántalmazás? Ha az egyik fél annak érzi, igen. Másik: a nyilvánosságra tartozik-e? Ha az egyik fél közszereplő, igen.

A színház más közeg, hangzott el,

a színész jobban ki van téve a zaklatás veszélyének, mivel a teste a munkaeszköze,

jóval törékenyebb a határ a két mezsgye között és nehéz megmondani kívülről, hogy mikor van visszaéléshelyzet. Épp ezért lenne fontos, hogy a munkafolyamat során konszenzus legyen a rendező és színész között. A Zholdak-ügy kapcsán is felmerült például, hogy a kifogásolt rendezői viselkedés az alkotási folyamat részének tekinthető-e vagy sem.

László Éva: a #metoo munkaközösségben megnyilvánuló emberi viszonyulásról szól, nem az alkotási folyamatról. Nem csak a színházban van jelen, hanem bármilyen munkaközösségben – korábban rendőrnők, orvosnők, egyetemista lányok tettek szóvá zaklatási eseteket –

arra vonatkozik, hogy a hatalom visszaél a nemiséggel.

A színházi életben élesebben van jelen a testtel, intimitással való munka miatt. Igaz, az interaktív színház nemcsak a színészt, a nézőt is kellemetlen helyzetbe hozhatja: azáltal, hogy az előadás részévé, eszközévé teszi, ez is tekinthető a bántalmazás egy formájának. „Úgy tesz az alkotás részévé, hogy meg sem kérdez róla” – hangzott el a nézői szempont.

László Éva

Moscu Katalin hozzászóló: a #metoo nem csak a színházat, filmipart érinti, hanem egy társadalmi jelenség. Felmerül a kérdés, hogy a színházban hol húzzák meg a határt? Mert nem tanítanak meg arra, hogy nőként, gyerekként, alkalmazottként meghúzzuk a határt a hatalommal való viszonyban. Minden félnek tudni kellene, hol van a közös határ, mi az, amit már nem csinálunk. A színházban

épp a rendezőnek, igazgatónak kellene kezeskednie a „biztonságos térről”.

Selyem Zsuzsa hozzászóló: mellébeszélünk, ami érthető, mivel kisebbségi térben vagyunk, ahol függőségi viszonyok vannak. A Zholdak-ügyben elmaradt a felelősségre vonás, de felmerül a kérdés, hogy a színházban jogi, szervezési tekintetben történt-e előrelépés?

Nem történt, nem lett jogi útra terelve a kérdés, mivel az áldozat nem kívánt feljelentést tenni. A színházi emberek szerint nincsenek eszközök arra, hogy megelőzzék a hasonló eseteket, bármelyik színházigazgatónak fel lehetne tenni a kérdést: mit tett a biztonságos tér létrehozása érdekében? De kezelni, feldolgozni sem segítenek a megtörtént eseteket, a színházakban nincs pszichológus.

Sipos Zoltán: újságíróként is nehéz a nyilvánosság elé tárni az ilyen eseteket, sok az eltérés a sztori és a publikált anyag között. Csak azt lehet megírni, amit bíróság előtt is bizonyítani lehet, ugyanis a hatalommal bíró személyeknek az a módszere, hogy

megpróbálják hitelteleníteni a cikket és az újságírót.

Ehhez pedig keresnek egy gyenge láncszemet, egy rést, kis részletet, ami nem teljesen igaz. A Zholdak-sztori felgöngyölítésében a próbanapló volt a fő forrás, ahol le voltak írva a történtek.

Sipos Zoltán

László Éva: a törvénykezés sokat javult, de ennek ellenére sok olyan eset van, amikor nem lesz jogi következmény. Eleve kevesen mernek előállni azzal, hogy zaklatás, bántalmazás áldozatai, ezért is fontos a munkaközösség támogatása, viszonyulása. Színház kapcsán felmerül a kérdés:

hol a határ az alkotás és annak születési körülményei között?

És itt jön be a néző felelőssége: elmegyek és megnézem az inkriminált előadást, vagy nem? És ezzel jelzem a színház felé: ezt nem fogadom el. Mert lehet valaki fantasztikus alkotó, tanár stb., ha emberként nem elfogadható a viselkedése.

Adorjáni Panna:

ez a rendezői hagyomány toxikus,

és ezt éltetik a színházban és az egyetemen is. Nem valószínű, hogy ezek a rendezők meg fognak változni, épp ezért a rendszer kellene megváltozzon, ez ellen kell tenni.

Fotók: Serar Szabolcs | Planetarium

Sipos Zoltán: az áldozatok sem mernek kiállni, mivel az újságírók, a nyilvánosság alakítói sem tudták kialakítani azt a beszédmódot, ahogyan ezt a kényes témát tárgyalni lehet.

Moscu Katalin: olyan társadalomban élünk, mely eleve áldozathibáztató, ezért az áldozatnak mértéktelenül igazat kell adni az elkövetővel szemben. Egy egészséges társadalom eleve számol azzal, hogy az, aki hatalmon van, visszaélhet a hatalmával. Szolidaritás, összefogás kell: női, férfi, szülői, pedagógusi stb. koalíció. Ezt a fajta kezelési módot meg kell tanulni.

Amíg keresztbe tett kézzel hátradőlünk, semmi nem fog változni.