Juhos Sándor csendéletei, avagy a makacsság művészete

Juhos Sándor 1974-ben született Kolozsváron, ahol elkezdett iskolába járni, a Báthory István Elméleti Líceumba (annak idején 3. Matematika-Fizika Líceum), aztán a sors úgy hozta, hogy 9. osztálytól átkerült az akkori 8. Elektrotechnikai Líceumba, amit rövid úton megutált, otthagyott, otthonról is elköltözött, nyomdában dolgozott, majd autóbádogosként, évekig bőrdíszművesként maszekolt, aztán esti tagozaton befejezte az iskolát, bejutott a kolozsvári művészeti egyetemre, kijárta, elvégezte a mesteri, majd a doktori iskolát... és azóta fest.   Azt mondhatnám, ha a munkáidra nézek, valamiféle „atavizmus” vagy. A legtöbb kortárs galéria tele van konceptuális vizuális művészeti alkotásokkal és… sommásan, a digitális és intermediális művészet megannyi menő változatával. Ehhez képest nálad csendéleteket látok, például. Miért csinálod ezt? Miért csinálod így? Miért nem szállsz be a nagy pixelperformanszba, amely kiszorítani látszik a hagyományosnak tekintett képzőművészetet? Ezen a válaszon nem kell gondolkodnom. Régóta elfogadtam, megfogalmaztam magamnak logikusan, szembe tudok nézni mindazzal, ami történt, ahogyan történt. Büszke is tudok lenni rá és szerencsésnek is tartom magam. A történet közepébe vágok most bele tulajdonképpen… emlékszel, ott voltál te is, amikor a Bulgakovban éltük az életünket, ott találtuk ki magunkat és

megpróbáltuk elhitetni egymással, hogy mi AZOK vagyunk.

Aztán lassanként sikerült elhitetni mindenkivel. (Nevet.) Azt hiszem, másodéves voltam az egyetemen, amikor megszületett a Bulgakov Galéria ötlete. Still 29, olaj, vászon.   Te találtad ki? Atesszel, becsületes neven Molnár Attilával találtuk ki az alapötletet. Akkoriban hárman vezették a Bulgakovot: Orbán János Dénes, Kovács Ferenc és Molnár Attila. Atesz igazi álmodozó volt, aki abban is hitt, hogy nyitott vitrinekben tartja a könyveket a kocsmában és nem fogják ellopni. (Nevet.) Egymásra találtunk. Hogy több hitelességet kapjon a dolog, felkértem társkurátornak Kudor Duka Istvánt, aki akkor már tanársegéd volt az egyetemen. Így született meg a Bulgakov Galéria. Pontosan tudtam, mit akarok csinálni. Tudtommal még két ilyen hosszú életű kocsmagaléria létezett azokban az időkben, egy Bukarestben és egy Sepsiszentgyörgyön. Tíz év telt el a kommunista rendszer bukása után és volt egy csomó dolog, amit érzésem szerint pótolni kellett a mi tájainkon. A kocsmagalériáknak nyugaton akkoriban már leáldozott a csillaga. Viszont úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy helyesen:

egy normális fejlődési vonalon nem lehet átugrani bizonyos fokokat.

Kolozsvár egyetemi város volt akkor is, egyre több diák érkezett, akik keresték a találkozási helyeket. Nem csak művészpalánták, infósok, orvosisok, mindenféle emberek. Úgy gondoltam, érzékennyé lehet tenni a művészet iránt azokat az embereket, akik nem hiába jöttek egyetemre Kolozsvárra. Azokat, akik majd befejezik a tanulmányaikat, dolgoznak, megélhetést, sőt, jómódot biztosítanak a családjuknak. Ha az egyetemi évek alatt ezek az emberek olyan helyeken vannak, ahol… hogy is mondjam… ki vannak téve a „szépnek”, akkor elképzelhető, hogy kialakul bennük egy érzékenység, hogy később az otthonukban is igényük legyen erre. Bizonyítékom is van rá, hogy a nyolc év alatt valamennyire ez sikerült. Az első években hallottam a helyszínen beszélgetéseket, tipikus amatőr megjegyzések voltak, főleg az absztrakt művészetről, hogy aha, hát ez mi, ilyet én is tudok csinálni. Eltelt négy-öt év, és ugyanazok az emberek remekül elbeszélgettek a művészetről. Ez annak az eredménye volt, hogy pár évig azok az emberek, akik eljártak oda, ki voltak téve a szépnek, lassanként már igényelték is az újat, ha túl sok ideig volt fenn egy-egy kiállítás. Ezek voltak azok az évek. Irodalmi estek, felolvasások, alternatív kiállításmegnyitók, ingyen bor a ház részéről... (Nevet.) Still 31, olaj, vászon.   Na és akkor a csendélet? Muszáj volt megtennem ezt a kitérőt, mert innen érthető meg a válasz. Az egyetemi évek alatt ugye, elsősorban a Bulgakov Galériára figyeltem, szerveztem, közösséget építettem, és nem igazán festettem. Keveset festettem. És közben meg is kellett élni valamiből. Bőrdíszművesként dolgoztam, amit akkor hagytam abba, amikor a mesteri tanulmányaimat elkezdtem. Jött is egy pár bibliai sovány év (nevet), de akkor azt éreztem, hogy szintet léptem afelé, amit csinálni akarok, és a vásározás a bőrből készült dísztárgyaimmal, szerte az országban már nem fér bele. Aztán, amikor a doktorit is elvégeztem és az ösztöndíj is lejárt, eljött a pillanat, hogy elfogytak a kereseti lehetőségeim. Akkorra már a Bulgakov Galéria, és nem csak a galéria, az egész „irodalmi kávéház” is megszűnt. Egyrészt a kocsma/kávézó jellege változott meg, de lehet azt is mondani, hogy annak eredményeképpen, hogy kinőttük, mi, akik addig a motorját biztosítottuk.

Akkor történt az, amit a mai napig a makacsság eredményének nevezek.

Láttam, hogy kollégáim közül nagyon kevesen maradtak az alkotóművészi pályán. Legtöbbjük elment dizájnernek, internetes munkákat vállaltak, amikből meg is éltek. Viszont előbb-utóbb abbahagyták a festészetet, szobrászatot, vagy csak délutáni tevékenységként űzték. Én pedig makacsul azt mondtam magamnak: nem azért küzdöttem végig magam az iskola feladásán, munkahelyeken, esti tagozaton, felvételiken, a város kulturális életében való részvételen, kilenc év egyetemen, hogy végül feladjam. Úgy döntöttem, őszintén szembenézek magammal és feladom, de csak azt a gyerekes álmot, hogy én Nagy Művész leszek. Nem adom fel a festészetet, de nem is képzelek magamról többet, mint ami lenni tudok. Elkezdtem kisebb méretű hiperrealista csendéleteket festeni, tanulni a nagy flamandoktól, ezeket kisebb galériákon keresztül értékesíteni. Szerencsémre, és a zsáneren belüli festői tudásom rohamos fejlődésének köszönhetően 2008 és 2014 között ez a dolog tökéletes megélhetést biztosított. Olyan 100–150 képet adtam el hat év alatt. Mindeközben ott voltak mellettem azok a kollégáim, akik nem adtak fel az álmot, nem alkudtak meg, mint én, egy részüknek sikerült befutni, más részük küszködött, én pedig ott voltam valahol a periférián, megalkuvóként, de szégyentelenül. (Nevet.) Olyan festményeket „gyártottam”, amelyek lelkiismeretesen meg voltak festve, az áruk pedig megfelelt a befektetett munkának, és nem éhbérért dolgoztam, nem másnak, a saját időmben. Persze, még mindig ott motoszkált bennem, hogy azért csak ki fogok magamnak találni valamit, ami más, ami az én stílusom. Csendélet lovacskával, olaj, vászon, 2014.

Aztán 2014-ben ütött meg, hogy rossz helyen keresgélek, miközben a válasz ott van előttem.

Akkor mar hat éve csináltam valamit, amiben nagy tapasztalatra tettem szert. Ma már úgy nevezem azt a hat évet, hogy tanulmányi időszak. Álszentség nélkül, annyira profi lettem a csendélet műfajában, hogy megengedhettem magamnak a próbát: magát a csendéletet megújítani a magam módján és egy kortárs, személyes képvilágot létrehozni. Így történt, hogy 2014-ben „felszabadítottam” a munkáimat. A tárgyak elmozdultak a megszokott helyükről, az asszociációk szabadabbak lettek, különböző művészettörténeti és egyéb utalásokat kezdtem szabadon használni, a csendélet klasszikus ikonográfiáját egy kortárs szemlélet lencséjén keresztül vittem át a vászonra. Ez szinte egyik napról a másikra történt meg. Ennek a váltásnak az első eredménye volt egy 2015-ös ecsetgyári egyéni kiállításom. Aztán lassan beindult a dolog, jöttek a további kiállítások, a kolozsvári – és nem csak – élvonal befogadott. Megkeresett egy bukaresti galéria, amely jelenleg is képvisel, és mára már itthoni és külföldi egyéni és csoportos kiállításokon, katalógusokban szerepelek. Ahogy késői diák voltam, késői alkotó is vagyok. Most, szinte 50 évesen jutottam el oda is, hogy iden megkaptam a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíját.   Apropó, csendélet. Az ember rengeteg csendéletet lát a múzeumokban, a legkülönbözőbb korokból, a legkülönbözőbb stílusokban. Unalmasak, gondolhatná a felületes figyelő. Szerinted mi a csendélet jelentése, üzenete? Formailag is, üzenet szintjén is oda tartozom, ha tetszik, ahol a flamand csendélet indult a 17. században. Flandria volt az első olyan terület, amely a keresztény hitalapú gondolkodást lecserélte egy polgári, realista gondolkodásra. Akkoriban és ott születtek az első olyan festmények, amelyek nem bibliai, mitológiai vonatkozásúak voltak. Ennek ahhoz is köze volt nyilván, hogy a németalföldi kereskedelmi hatalom akkoriban élte a fénykorát. A kor gazdag embereit nem érdekelték a szent tematikájú képek. Akkoriban kezdett virágzani a tájképfestészet és a csendélet is. Megrendelésre.

A gazdag polgár kidíszíttette a házát, a kép státusszimbólum volt.

Mi most a telefonunkon mutatjuk meg, milyen a kilátás a hétvégi házunk kertjéből, mit főztünk satöbbi. A korabeli flamand csendélet nem sokban különbözött ettől, a jómódot, gazdagságot hivatott kifejezni. Azt a gazdagságot tükrözte, amely a polgár asztalán megjelent. Volt ott minden, a ráktól a kiváló borokig, díszes poharak, ami belefér. Igen ám, de a kor undergroundjában, ha tetszik, történt valami: az alkotók elkezdték a keresztény szimbólumokat belopni a csendéletekbe. Az alma elkezdett bibliai jelentést hordozni, bizonyos színeknek jelentést adtak. A lényeg az, hogy megszületett egy irány, amely a feltehetőleg istenhívő – de nem csak – polgárokat elégítette ki, ahol a csendélet felszíne alatt ott volt egy szimbólumok mögé rejtett szentkép. Egy kódrendszerről beszélek, amelyet csak az alkotó és a megrendelő értett. Ha ma megnézünk egy korabeli csendéletet, gránátalmát, citromot, egyebeket látunk. Nem értjük a kódokat. Ha figyelmesen megnézünk például egy Pieter Claesz-festményt, olyan ételek és italok vannak az asztalon, amelyek a korban ajzószereknek számítottak. Claesznek több olyan festménye van, ahol az említett ajzószerek maradékai láthatóak az asztalon. Egyes művészettörténészek szerint ez azt sugallja, hogy a pár otthagyta az ebédet és elment szerelmeskedni. Tehát már a csendélet műfajának kezdő szakaszában egy csomó személyes, rejtett dolog került a képekre. Én ehhez az irányhoz térek vissza. Egy Cézanne-csendélet, persze, utolérhetetlen. Órákig tudok állni előtte. De ez nem az, ami engem érdekel.  

A szimbólumokhoz térek vissza és megpróbálom megkeresni a sajátjaimat.

Vagyis saját jelképrendszerrel dolgozom, amit gyakran próbálok sugallni a képek címeiben. Csendélet megjelölt banánnal, olaj, vászon, 2014.   Így akarsz segíteni a nézőnek? Igen. Megnyitok egy kaput, amellyel jelzem az irányt a néző számára.   Mit jelent a banán, például? Na igen. Egy tárgy nem minden esetben konkrét jelképe valaminek. A banán nálam egy segédeszköz, amikor megjelenik. A klasszikus csendéletbe belehelyezem a banánt, de ha megfigyeled, filctollal beavatkozások vannak a banánon. Ezzel az a szándékom, hogy egy kortárs grafikai elemet helyezzek be a klasszikus festménybe. Ezáltal az egész festmény kikerül a klasszikus korból és bekerül a kortárs mezőbe. Nem feltétlenül megérthető, de érzékelhető. És ez csak a felszín, mondanám, játék. A felszín alatt egy politikai funkciót is betölt. A banán megjelentetésével és a filctollal való beavatkozással utalok a több évtizeden át zajlott elnyomásra, „mizériára”, ha megengeded, hogy visszatérjek a bulgakovi szlengünkhoz, ami Közép- és Dél-Amerikát nyomorba vitte. Tudjuk, hogy a nagy amerikai cégek (a Chiquita, az United Fruits Co., például) évtizedek alatt kipusztították a banánfajok 99 százalékát, csak azért, hogy egy szabvány banánnal kereskedhessenek. És miért is hívunk bizonyos országokat a mai napig is banánköztársaságoknak? Egy csomó hasonló utalás van az alkotásaimban, látens módon.   És mit jelent Szűz Mária? Na, ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni. (Nevet.) Ennek a képnek a mai napig nincs címe. Úgy született, mint általában a festményeim.

Megjelenik előttem egy kép, amit nem igazán értek. Nem feltétlenül látom magam előtt, például behunyt szemmel.

Úgy gondolom, kétfajta ember, kétfajta vizuális személyiség létezik. Az egyik… kérlek, hunyd be a szemed és képzelj magad elé egy labdát. Működik?   Simán. Ott van. Úgy gondolom, azok az emberek, akik képesek erre, ők lesznek azok, akikre azt mondjuk, hogy festői festők. Én nem vagyok festői festő. Inkább egy gondolatot, egy ideát festek meg. A festői festő behunyja a szemét és látja maga előtt a foltokat, színeket, tereket. Én leíró módon rakom össze a képet. Igen, behunyom a szemem, elképzelem, de nem látom magam előtt, ez fontos különbség, csak a kép rendszerét, felépítését, struktúráját „látom”. Tulajdonképpen az összes munkám ilyen elképzelésekből indul ki, és nem mindig tudom megmagyarázni, hogy mi mit jelent. Legtöbbször a munkafolyamat során fedezem fel a jelentéseket. Azt fedeztem fel, hogy az alkotás és alkotó közti viszony létrejöttéhez idő kell. Úgy dolgozom, hogy miután megszületett az elképzelés, első lépésben lefotózom a „modelleket”, utána pedig elkezdek festeni. A legtöbb esetben ilyenkor még nem tudom, hogy pontosan mit láttam a kompozícióban. És mivel a megfestés egy hosszabb munkafolyamat, van idő arra, hogy megértsem. Vagyis hogy létrejöjjön a viszony köztem és az alkotás között. A Szűz Mária esetében ez nem történt meg a mai napig. Ezért nincs címe sem. Talán az egyetlen festményem, amelynek címe az, hogy Cím nélkül. Pedig nagyon kellene neki egy cím.   Irtó dühös tudok lenni azokra az alkotókra, akik kitesznek egy bármilyen munkát a falra, térbe, aztán odaírják, hogy Cím nélkül. Ennél van rosszabb is. Mostanában találkoztam olyannal is, hogy Cím nélkül, és zárójelben van egy cím. (Nevet.) A festő műterme, részlet.   Na jó. (Én is nevetek.) Még egy kérdés a csendéletről. Amit mellesleg hosszú ideig én sem értettem. Mármint, hogy mi a fenéről szól. Tehát: a frankofón nyelvek halott természetnek nevezik a csendéletet. Egyszerű névváltozat ez, vagy valami mélyebb köze van az élet-halál tengelyhez? Ezen nem gondolkodtam el, de megpróbálok válaszolni. Ott vannak például a híres-hírhedt memento mori festmények. Ott nyilvánvaló a kapcsolat, a szándék.

Az élet mulandó, erről szólnak azok a csendéletek.

Tudjuk, a memento mori a római korból származik. Vonult be a császár Rómába, ünnepelte a nép, és akkor a háta mögött állt valaki és sugdosta a fülébe, hogy azért gondoljon a császár arra, hogy egyszer ő is meghal. Na most, tudunk olyan flamand csendéletről, amikor a festő a vászon hátoldalára festett egy memento morit. Vagyis ott lógott a csendélet a polgár falán, a hátoldalán viszont ott volt egy koponya, egy penna meg egy papír. A festő elrejtette a figyelmeztetést a kép mögé, ha tetszik.   Említetted, hogy a korabeli csendéleteket gazdag polgárok rendelték meg. A gazdagság pedig jólét, erő, hatalom, bizonyos értelemben öröklét… Pontosan. A festő szépen megfestette, amit a megrendelő kért, de azért odatette a figyelmeztetést: egyszer te is meghalsz. És az is előfordult, hogy a megrendelő nem is tudott erről. Mert a festő letakarta a vászon hátoldalát egy papírral. Csak évszázadokkal később találtak rá az elrejtett memento morira. Én ezt úgy oldottam meg az egyetlen memento mori festményemen, hogy egy poén, ha úgy tetszik. Ugyanakkor nem az, ha érzékeny vagy rá. Mindkettő egyben. Egy tükröt helyezek a társadalom elé.

A 15 másodpercig tartó figyelem, a közösségi média kritikája ez, ha tetszik. Mert ezekkel takarjuk el azt, hogy halandók vagyunk.

  Hogy lett belőled festő? Mert tudtommal eleinte nem annak készültél. Te is voltál pionír, ugye?   Igen! (Nevetünk.) Emlékszel a pionírházakra.   Igen. Szerintem a pionírház egy olyan projektje volt a kommunista rendszernek, amit akár visszasírhatunk. A pionírházban működő körök tanárai bejártak az iskolákba, beültek énekórára, rajzórára, reáltudományokra is, és kiszemelték azokat a gyerekeket, akiknek adottságaik voltak erre vagy arra. Így történt, hogy engem kiszemeltek a képzőművészeti körre. Ötödikes vagy hatodikos voltam, amikor elkezdtem járni festészeti körre. Egy évig jártam oda. Azután, ha jól emlékszem, tragédia történt a tanárnő családjában, egy ideig szünetelt a kör és mire újraindult, hát, kimaradtam. Csendélet vízicsikóval és veszéllyel,  olaj, vászon, 2014.   Apropó, a családod hogy viszonyult ahhoz, hogy művészettel kezdtél foglalkozni? Mikorra több év volt már a szatyromban a munka mezején és végre úgy döntöttem, hogy nem így akarok élni és visszatérek valamihez, amit gyermekkoromban szerettem, addigra szüleim már elhaláloztak, idejekorán. Eljátszadozhatnék azzal, hogy mit gondolnának, de nem sok értelme van. De gondolom, jó pár olvasó is ismeri azt a hozzáállást, hogy

ha ilyesmivel foglalkozik valaki, az azért van, mert az illető lusta dolgozni.

(Nevet.) Nem mondok ennél többet.   Nálunk, Transzilvániában, meg lehet élni abból, hogy valaki fest? Nagyon helyénvaló a kérdés. Meg. Meg lehet élni, sőt, nagyon jól is. Ismerünk neveket, kollégáim voltak, fölöttem jártak az egyetemre vagy nemrég végeztek, fiatalok, akik komolyan űzik a szakmát, és sikerrel. Nagyon meg is érdemlik. Meg lehet élni nyugis szinten is, mint én és még pár kollégám.   A romániai magyar művészek más eséllyel futnak a pályán, mint a románok? Nem. Azt hiszem, végeredményben azon múlik minden, hogy mennyit dolgozik az ember, és milyen elhatározással.   Ennyi elég? Kapcsolatok nem szükségesek? Az is hozzátartozik, persze. Viszont az is igaz, hogy a kapcsolati háló nem vesz el semmit az ember tehetségéből, művészetéből.   Oké, de mi van akkor, ha valaki dolgozik, erős elhatározása van, de valahol kicsúszik a szakmai világ látómezejéből? Hadd térjek vissza az egyik kedvenc mondásomra. Ami egy vicc.

Hogy működik az amerikai indiánok esőtánca? Úgy, hogy addig táncolnak, amíg megered az eső.

  Létezik-e a romániai magyar vizuális művészeknek valamiféle hivatalos vagy akár nem hivatalos fóruma? A Romániai Képzőművészek Szövetségén kívül. Eddig nem volt. Most kezd kialakulni Sepsiszentgyörgyön, az Erdélyi Művészeti Központ által. Négy éve követem a munkásságukat, akik ott vannak, azok kiérdemelték. Két irányban dolgoznak: egyrészt kibányásszák az öregeket, akiket annak idején nem mutattak be. Ugyanakkor a kortárs képzőművészettel is foglalkoznak. Három szintes épületük van, ahol az Ösztön nevű projektjükben 50 kortárs művészt mutattak be, amikor utoljára részt vettem egy kiállításukon. Madaras Péter kurátor talán 150 potenciális alkotó közül választotta ki az 50 résztvevőt. Az idén lesz a második ilyen seregszemle. A katalógusaik is gyönyörűek és profik. Azt látom, hogy ott van arra lehetőség, hogy egy szakmai közösség létrejöjjön.   Mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról, mint „kollégáról” és potenciális konkurenciáról? Elveszi-e a festő kenyerét? Erre nem tudok válaszolni, ami a dolgok mai állását illeti. Nem foglalkozom a kérdéssel. Mára már nem érdekel igazán. Tudom, hogy ez trendi. Több kedvenc művészem jól kezeli a mesterséges intelligenciát. De ők 2007 körül, amikor megismerkedtem velük, már használtak a korabeli digitális csúcstechnológiát. A doktori tanulmányaim alatt komolyan foglalkoztam az akkor kurrensnek számító témával. A doktori disszertációm címe Az emberi test ábrázolása a virtuális térben. Tehát tudok egy-két dolgot erről. Ám a Nyugat annyira előttünk járt mindenben – akkoriban mar 3D nyomtatással dolgoztak a nyugati művészek –, hogy felismertem, nincs esélyem. Az ő esetükben természetes, hogy együtt fejlődtek a technológiával. Angyali üdvözlet, olaj, vászon, 2019.   Hogy juthat ki egy erdélyi magyar képzőművész a nemzetközi porondra? Az ember azt gondolná, könnyebb dolga van, mint például egy nyelvhez kötött irodalmárnak, viszont nehezebb, mint egy intézményhez tartozó színésznek. Az tény, hogy a színészek esetében ott egy intézmény a hátuk mögött, amely jó esetben megoldja a nemzetközi kapcsolatfelvételt.

Egy festő mögött nem áll senki, alapból.

Szerencse kérdése? Vagy ez is egy esőtánc-helyzet. Sokan, gondolom, ezzel töltenek el sok időt. Portfóliókat küldenek belföldi és külföldi galériáknak. Én, ha befejeztem a napi munkát, fröccsözök. (Nevet.) Tehát nem a megfelelő embert kérdezed.   A szociális hálókon való jelenlét segíthet? Igen. De nyilván szerencse is kell. Hogy olyan társasággal kerülj kapcsolatba, ahol nem csak az anyagiak, a százalékok számítanak, hanem baráti helyzet alakul ki, promoválnak, viszik felfele az áraidat, akkor is, ha kevesebbet nyernek rajtad satöbbi. Ritka az ilyen.   Tényleg, mik az áraid? Kicsivel magasabbak, mint a megélhetesi árak. Félre tudok tenni, mint minden normális ember. Ám nekem kell is. Mármint félretenni. Nem tudni, mikor jön a következő eladás.   Ha szétnézek a műteremlakásodban, kizárólag figuratív munkákat látok. Ha azt mondom neked, figuratív versus absztrakt, mi a válaszod? Egy anekdota. Az egyik tanáromtól származik.

Ha tudsz rajzolni, figuratív festészetet űzöl. Ha nem, ott az absztrakt.

Ha az se megy, konceptuális művész leszel. (Nevet.) Amúgy a figuratív szót gyakran félreértik. Te helyesen használtad, az én munkáimra. (Nevetünk.) De a legtöbben az emberi alakábrázolásra használják. És nem értem, miért. Többen mondták nekem, hogy szeretnék, ha lenne egy kis figuratív a munkáimban. Mondtam, hát ez figuratív. Nem, nem, mondták, kellene egy emberi alak...   Mi a véleményed az aktivista művészetről? A művészeti pályám során volt egy kábé három éves időszak, a doktori képzés alatt, amikor nagyon is érzékennyé tettem magam e tekintetben, az olvasmányaim által. Nem ez volt a szándék, de valahogy odavezetett, egyfajta aktivista gondolkodás fele. Manapság ennek woke a neve, magyarul társadalomelméleti érzékenység. A doktori disszertációm megvédése eléggé aktivistára sikeredett. De nem folytattam ezt a vonalat. Mondjuk így, egy zárójel volt. Sajnos azt látom, például volt kollégáimnál, hogy egyesek nagyon magukévá tették a szociális kérdést, és az egész munkásságukat ebbe az irányba próbálják terelni. Azt látom, nagy kihívás plasztikailag, művészet-esztétikailag összekötni az alkotást a szociális megnyilvánulással. Amikor képben megfogalmazott dolgokkal találkozom, a legtöbbször szlogenszerűek. Úgy gondolom, hogy

az aktivista művészet csak akkor és ott hiteles, amikor és ahol valódi aktivizmussal jár.

Ha például az utca szemetével kapcsolatosan csinál az ember akcióművészetet, akkor összeszedi a szemetet az utcákról és abból próbál felépíteni valamit. Ha a „művész” nem teszi oda a csontot, ahol a probléma van, akkor ne csináljon illusztrációkat. A jelentéktelen dolgok fontossága, olaj , vászon, 2020.   A Magyar Művészeti Akadémia friss ösztöndíjasa vagy. Mit vállaltál ezzel? (Nevet.) Lehet, hogy bele fog törni a fejszém. Na, honnan is kezdjem? Most ott vagyok, ahol új kihívásokat kell keresnem magam számára. És ez a pályázat egy ilyen kihívás. Egészen más dolgokat vállaltam itt. A projekt címe Csendélet a nagyított térben. Mindazt, amit mostanig festettem, a valós méretekhez közeli méretekben ábrázoltam. Mert így válik a kép nagyon kézzelfoghatóvá, könnyen érzékelhetővé a néző számára. Ezen szeretnék túllépni: 165 x 130 centis felületekre, vagyis nagy felületekre fogok dolgozni, lesz belőlük 30 darab. A nagyítást helyezem a középpontba. Ez technikailag is, kompozicionálisan is megváltoztatja a hozzáállást. A valós méretekben ábrázolt festmények közelre invitálják a nézőt, a nagyobb méretek elképzelhetően egy invazív érzést nyújtanak, a néző láthatárát töltik be. Ugyanígy: a kisebb festményeken ábrázolt elemek zárt kompozícióban jelennek meg, a nagy festményeken nyitott kompozíciókban gondolkodom, vagyis a tárgyak szinte kívül esnek a felületen. A szándékom az, hogy az ábrázolt elemek közeledjenek a néző felé. Nagy munka lesz. Három évig tart az ösztöndíj, hat-nyolc munkát vállaltam évente.   És hol lesznek ezek a munkák kiállítva, amikor meglesznek? Ha nem indiszkrét a kérdés… Elméletileg három év múlva lesz ebből kiállítás, a kolozsvári Bánffy-palotában. Ez lesz az első egyéni kiállításom ott.