Jó reggelt, Vietnám! Mutatjuk a délkelet-ázsiai ország legszebb látványosságait – 2. rész

Vietnám látnivalókban nagyon gazdag ország, nemzeti parkjai, tengerpartja, gazdag kultúrája és kiváló gasztronómiája egyaránt ámulatba ejti a turistákat. Az országról és a fővárosról, Hanoiról írt beszámolónk után – ITT olvashatják – most a látványosságokat vesszük górcső alá.

Ezek közül kétségtelenül a Ha Long-öböl a leghíresebb, nem is csoda, hogy szinte ugyanolyan ádázan vigyáznak rá, mint a legenda szerint a sárkány tette. Az ország északi részén, a Vietnami-öbölben található 1969 mészkőszikla – melynek többsége lakatlan sziget – keletkezéséről több legenda is született, mindenik a vietnámi nép védelmezőjéhez és egyik totemállatához, a sárkányhoz köthető. Erre utal eredeti neve is – Vịnh Hạ Long – melynek jelentése: „az alámerülő sárkány öble”.

Az egyik legenda szerint az állat, amikor meg akarta védeni a vietnámi népet a támadóktól, gyöngyöket szórt le, amelyek a vízben éles szirtekké változtak és széttörték az ellenség hajóit. Az öböl 1994-ben felkerült az UNESCO Világörökség listájára, és ennek megfelelően vigyáznak is rá.

Saját szakállra egyáltalán nem látogatható, a turisták csakis turisztikai cégek révén juthatnak ki a mesés helyszínre, ahol hajón alszanak és mozgásterük is korlátozott. A szervezők Hanoiban összeszedik az utasokat, majd busszal kiviszik a tengerpartra, ahol csónakba, majd hajóra ültetik őket, mesélik a procedúrát „túravezetőink”.

A megérkezés után sem a vendég dönt a programról, hajókázás, kajakozás is van, de minden időhöz kötött. „Majdhogynem ostorral hajtottak, olyan sűrű volt a program. Kajakozás közben esett a jó, meleg eső. Mikor befejeződött, elvittek Ti Top szigetére, szerintem ez volt a legrosszabb élmény.

Képzelj el egy kis szigetet, amit körbevesznek a nagy hajók, és megrohamozzák”

– írta le a nagy népszerűségből adódó, nem túl turistabarát állapotokat Tamás. A tengerpart azon része, ahol úszni lehetett, ki volt jelölve bójákkal, emlékezik Sára. Igaz erre is csak egy óra volt engedélyezve, utána fel lehetett menni a sziget legmagasabb pontján, a 330 méteren található kilátóhoz. Az itteni nemzeti park egyike a tíz legnépszerűbb parknak Vietnámban.

Kevés sziget látogatható, annak függvényében, hogy hány napos túrára fizet be a turista. „Inkább így csinálják, minthogy tönkretegyenek mindent” – véli Tamás. Az öbölben szigorú szabályok uralkodnak, este 9 óra után be van tiltva a hajókázás, le kell horgonyozni. A szállodahajók azonban jó helyszínek arra, hogy ismerkedjen, útitársakat szerezzen az ember.A legnagyobb és az egyedüli lakott sziget a 354 négyzetkilométer alapterületű Cát Bà. „Itt

megnézheted, hogy milyen a dzsungel, idegenvezetővel persze.

Van egy kétórás és egy hatórás túra, fel lehet menni a kilátóhoz. Érdekes tapasztalat, mert nincs nagy hőség, de annyira párás a levegő, hogy ömlik rólad a víz, mintha lezuhanyoztál volna” – nevet Tamás.

Érződött, hogy nincs szezon, a szálloda szinte üres volt, az éttermek zöme zárva. „Ott motoroztunk is” – mondják büszkén, de barlangot is látogattak, a mészkőszigeteken ugyanis számos barlang van, többet közülük érdekes cseppkövek díszítenek.

Cát Bà és a többi kis sziget a franciák, majd amerikaiak elleni háborúban is nagy szolgálatot tett a lakosságnak, a barlangokban lerakatok, kórházak működtek. Igaz, olyan is akad, amit a vietnámiak húsz éve fedeztek fel, hogy aztán kiderüljön, a franciák már száz éve tudtak a létezéséről.

A Ha Long öbölben több ezren a vízen, cölöpházakban élnek,

főként halászatból, osztrigatenyésztésből és a növekvő turizmusból származik a jövedelmük. „Új szabályozásokkal próbálják őket kiszorítani az öbölből, mert sok szemetet hagynak maguk után. Ahogy fejlődik az ország, bekerülnek hozzájuk is a műanyag termékek, és ezeket a vízbe dobják, mert nincs hova máshova” – illusztrálja az állapotokat Sára.

A halászoknak ez az életterük, állapítjuk meg, ellenben az is érthető, hogy ez a turistákat meglepi. „Elmész egy ilyen kultikus helyre, ami a Világörökség része, és rosszul esik látni a szemetet úszni a vízen. Az az érzésed, hogy piszkos.” Igaz,

Ázsiában a tisztaság fogalmát másként értelmezik, mint Európában.

„Mindent ledobnak a földre. Vendéglőben láttunk olyat, hogy valaki kifújta az orrát és utána a zsebkendőt ledobta a földre. Fura” – példálózik Tamás.

Van még egy-két sziget, amire turistaként is el lehet menni. „Bungalóban alszol és egész nap üldögélsz a tengerparton, csend van. Mi is egy ilyen helyen szálltunk át hajóról halászcsónakra. Egy-két éjszakát jól el lehet itt is tölteni, kevés ember van, mert valamivel drágább.”

"Túravezetőink" árnyékszelfije az egykori császárvárosban

A Világörökség egy másik helyszíne Hué, az egykori császárváros az ország középső részén. Bár lakosainak száma alig több, mint Kolozsváré, 1802 és 1945 között, a Nguyen-dinasztia 13 császárának vezetése alatt az ország politikai központjaként, fővárosaként működött.

Bár a háborúban megrongálódott a műemlékek egy része, a császári dinasztia városon kívüli temetkezési helyei közül több szinte eredeti állapotában megmaradt. Hué vallási központként is szolgált, szűkebb környékén több mint 600 pagoda van.

„Túravezetőink” szerint az egykori császárok jelentősége már ködbe veszett, talán mert olyan is akadt közöttük, aki behódolt az idegen hódítóknak. „Az utolsó négy császár együttműködött a gyarmatosítókkal, ezért nem voltak népszerűek” – eleveníti fel a látottakat Sára, de vannak olyan uralkodók is, akiket mai napig tisztelnek. „Itt minden császárnak van egy urnaszerű nagy üstje, és van, amelyik nem kapott, pont azért, mert árulónak tartják” – teszi hozzá Tamás.

Közelében található a szintén híres Hoi An, mely a 19. századig Délkelet-Ázsia gazdasági központja volt, napjainkban pedig az egyik legnagyobb vietnámi turistalátványosság. A városkát csupán 120 ezren lakják, de évente több, mint kétmillió külföldi turista keresi fel.

A lampionok városának is nevezik, mivel köztéri dekorációját a papírlámpások adják.

Létezik ugyanis egy önkormányzati határozat, mely szerint minden belvárosi boltosnak, éttermesnek ki kell tennie néhány lampiont a vállalkozása elé és este meg kell gyújtania. Nagyon hangulatos.

Másik jellegzetessége a szabó-, cipő- és táskaműhelyek, a városban 700 ilyen üzlet működik. „Bemész, lemérnek és másnapra megvarrják a ruhát, vagy katalógusból kiválasztott lábbelit kaphatsz pár órán belül.” Gasztronómiájáról szintén híres, az ország gasztrofővárosának is tekintik, itt egyesül az észak- és dél-vietnámi konyha, de jelentős a francia, európai hatás is. „Itt ettük a legfinomabbakat” – summázzák barátaink.

A vietnámiak egészségesen esznek, inkább tengeri herkentyűket és marhát, csirke- és disznóhúst kevesebbet. A franciák „megmérgezték őket” a bagettel, ez az egyetlen kenyérféle, amit megesznek. Egyébként csak zöldségeket és rizst fogyasztanak a hús mellé. A levesük, a pho valójában reggeli, a menüben is akként szerepel.

Sört is isznak mindenhol, éttermekben kevesebbe kerül, mint egy dollár. Van saját sörük, a Saigon és Hanoi, és van az ázsiai sörmárka, a Tiger. „Volt vietnámi viszki és rum is, de gyanúsan nézett ki, és az alacsony árából ítélve sem lehetett a legjobb” – mondja Tamás. Sárára a vietnámi kávé tett nagy benyomást.

A világ második kávétermelőjeként az ázsiai országnak kávéspecialitása is van,

lényege, hogy a tojássárgát kikavarják cukorral és arra csepegtetik rá a kávét. A vietnámi kávé sűrített tejjel készül, ami édes, tejtermékeik ugyanis nincsenek. Melegen és hidegen egyaránt kínálják, utóbbi kevésbé édesszájúaknak is ajánlott.

Vietnám különlegességei ellenére sem nevezhető drágának. „Olcsóbb volt ott lenni, mint itthon. Étteremben 30-40 dollárt fizettünk hárman, úgy, hogy általában végigettük a menüt, volt desszert és ital is. Olcsó az élelem, a taxizás, szezonon kívül a szállás is” – mondja Levente.

Hoi An közelében található a Mỹ Sơn nevű spirituális központ, a hindu templomok együttese, melyet a 4–14. század között építtették Siva isten tiszteletére. A kambodzsai Angkorhoz hasonlítható azzal a kis szépséghibával, hogy a francia régészek által feltárt mintegy 70 templom közül 50-et az amerikaiak gyakorlatilag szétbombázták, alig maradt belőlük valami.

Ezen a környéken, Đà Nẵng közelében található egyébként a tavaly nyáron átadott, világhírű Aranyhíd is, melyet két óriáskéz tart. De számos nemzeti park van a környéken, így sok a kirándulási lehetőség, ráadásul egész Vietnamban itt vannak a legszebb tengerpartok is.

Hoi Anban a turisták jelenléte rányomja a bélyegét a vendéglátásra is. „Mikor bementünk egy kis üzletbe, olyan volt, mint Kolozsváron a Sora. Bármit megkaptál benne. Az, hogy mennyire vannak felkészülve a turistákra, összetett: angolul sok minden nincs kiírva, vagy rosszul van kiírva. Nem beszélnek angolul, de bennük van a készség, hogy segítsenek és próbálkoznak: használják a telefont, a fordítót” – emlékszik vissza Sára. Levente szerint

„azt is lehet mondani, hogy túlságosan is fel vannak készülve a turistákra”,

az utcai kereskedelem teljesen a turistákra van ráállva. „Gyakorlatilag mindent árulnak, ami turistaként érdekes lehet, úgy kell elképzelni, mint a feketetói vásárt. Textiltől telefontokig minden megtalálható, és minden valamelyik ismert márkának a másolata.”

A kiváló zöldség- és gyümölcspiac szintén látványosságszámba megy. Hihetetlenül gazdag, mivel egész évben meleg van és sok a csapadék, nagyon gazdag a növényzet is. A vietnámi nagybani piac szintén érdekes egy európai számára. „Volt egy csomó szárított állat, gyümölcs, egy részéről nem is tudtuk, hogy mi. Mindent megszárítanak: halat, polipot tintahalat, garnélarákot.”

Kedvenc helyük Hoi Anban egy gyümölcsitalokat kínáló „bár” volt, mondják. „Amilyen gyümölcsöt el tudsz képzelni, ott mindenből levet facsartak. És minden friss volt, aznap szedték. Mindennap beültünk ide és ittuk a gyümölcsleveket. Nekem ez hiányzik a legjobban Vietnamból” – mondja Tamás.

Itt – ellentétben a főváros útmenti kifőzdéivel – már nem kellett annyira aggódni a higiénia miatt. „Úgy voltam vele, hogy ha nem látom, hogyan készítik el, semmi bajom. De nem volt problémánk. Úgy indultunk el, hogy beoltattuk magukat, és ez volt a szlogenünk: be vagyunk oltva, bármit megeszünk, bármit megiszunk” – emlékszik Sára. Majd megnyugtatólag hozzáteszi: nem hiszi, hogy a helyiek ennyire ne figyelnének oda a tisztaságra.

„Nem mondanám, hogy nagyon koszos, de nem tiszta.

Eleve azért, mert nekik más a felfogásuk arról, hogy mi a tiszta és mi nem” – teszi hozzá Tamás. Az éttermek, szállodák tiszták, mondja Levente, ráadásul elérhető áron lehet szobát foglalni, szezonon kívül nagy árleszállítások is voltak: 25-35 euró volt egy négycsillagos szállodaszoba egy éjszakára.

Bár a helyiek nagyon derűsnek tűnnek, kiderült, hogy az életük messze nem könnyű. „Az egyik bolttulajdonos mesélte, hogy minden évben jön az árvíz. Olyankor elmennek, majd utána visszajönnek, kitakarítanak és kezdik elölről az egészet.”

„Erős optimizmust éreztem. Minden évben jön az árvíz, de ők tudják, hogy ezzel számolni kell. Az alatt a pár nap alatt, míg elvonul a víz, beköltöznek egy szállodába és pihennek. Az év többi napján dolgoznak – emlékszik Sára. – A lány a gyümölcsfacsaró italboltból legalább tízszer elmondta, hogy milyen boldog, mennyire örül, hogy nekik van a legnagyobb boltjuk.”

A tengerparti Mui-Ne és környéke szintén szolgáltat érdekes látnivalókat, például van a közelében két sivatagos hely, az egyik fehér, a másik vörös homokkal. „Szerveztek egy kirándulás oda, hajnali 4 órakor keltünk, hogy megnézzük a napfelkeltét a sivatagban.”

Itt aztán újra feltűntek a beszámolónk első részében említett szelfis lányok. „Rengeteg lány jött ide kisestélyiben, szandálban, kisminkelve, és hozták magukkal a fotóst, aki lőtte róluk a képeket. Műarccal nyomták a szelfiket, ugyanazt a csücsörítést 40 pózból, ijesztő volt. Mind ázsiaiak voltak, kínaiak, japánok. Látszott, hogy az egy másik kultúra” – emlékszik vissza a szelfiüzemmódra Sára.

A kirándulás másik látványossága a közeli halászfalu volt, ahova épp akkor érkeztek, amikor bejöttek a nyílt vízről a halászhajók, csónakok. „Megnéztük, ahogy kipakolják a hálót, szedik szét és takarítják az árut, várják a vevőket” – eleveníti fel Levente. Tamás szerint a halpucolásból származó maradékok bűze nagyon intenzív volt. „De én nagyon élveztem. Volt ott mindenféle hal, kagyló, csiga, homár, tengeri herkentyű.”

A kirándulás utolsó állomása a Fairy Stream (Tündérvölgy) nevű hely volt, ahol egy langyos vizű folyó homokos medrében kellett gyalogolniuk, ahhoz, hogy megcsodálhassák a fokozatosan egyre szebbé váló tájat. „Ügyesek, mert a semmit is eladták nekünk. Jó kis kirándulás volt, hajnali fél 5-kor indultunk és reggelire hazaértünk."

Délen, a tengerparton sok a német és az orosz turista.

Utóbbiak nem is annyira turistáskodni, mint inkább vállalkozni mennek. „Voltak ruhaboltok, ahol télikabátokat és sínadrágokat árultak, és nem a vietnámiaknak. Minden világmárka jelen volt, de természetesen helyben készült, és nem biztos, hogy a márkatulajdonosok tudtával” – ecseteli a vietnámi piacgazdaság jellemzőit Levente.

A turisták szórakoztatására nagyon odafigyelnek, mindenik szálloda szervezett programot a vendégeinek. És bár a nyelvi hiányosságok miatt a kommunikáció nem mindig gördülékeny, a szervezés kiváló. Még a legbonyolultabb útjaikon is – amikor hajóval, busszal és repülővel is kellett utazniuk – a lehető legolajozottabban ment minden.

A turistáknak sokat köszönhetnek a vietnámiak, így számos módon próbálnak kedveskedni nekik.

Például úgy, hogy Mui-ne önkormányzata november kellős közepén karácsonyi vásárt szervezett. „Berendezték szépen nekünk a karácsonyi hangulatot. December elsején jöttünk haza, de ott már teljes gőzzel ment a karácsonyi készülődés. A német turistáknak valószínűleg ez kell” – emlékszik Levente.

„Kedveskedésből csinálják, de azért fura. Állsz a 35 fokban és melletted három műanyag hóembert látsz, vagy egy rénszarvasok által vontatott szánt, amelyben a Mikulás ül” – mutat rá a helyzet abszurditására Tamás.

„Káosz van, de közben minden flottul ment. Aggódsz, hisz mivel nem tudnak angolul, nem tudod mire számíts, de közben mindent jól megszerveztek, akkor is, amikor bonyolult útvonalunk volt. Igaz, náluk 10-20 perc késés simán belefér, nem azért, mert pontatlanok, hanem a forgalom miatt” – magyarázza Tamás.

Utazásuk legdélibb pontja Saigon volt, melyet a vietnámiak jelenleg Ho Si Minh-városnak hívnak.

Saigon 1954-ig francia Indokína, majd 1975-ig Dél-Vietnám fővárosa volt, imperialista múltja máig visszaköszön és jobban érződik a globalizáció hatása is. „Kicsit párizsi hangulata van, nem is jönnél rá, hogy Ázsiában vagy, annyira modern és friss, nagyvárosi” – mondja Levente. Nem mellékes különbség az sem, hogy a 12 millió lakosú városban jóval több a pénz, érezni, hogy az emberek is többet keresnek. Bár Saigonban már jobban érezni a szmogot, itt is sok zöld van, minden kis helyen van növényzet, a tetőkön is.

Míg Hanoiban alig látni felhőkarcolókat, Saigonban lépten-nyomon. Még a lakóparkokban is. Az, amelyikben ők laktak, akkora méretű volt, mint Kézdivásárhely. „Látszott, hogy egy gazdag hely” – mondja Tamás. Európából, Amerikából egyaránt jönnek ide turisták, de rengeteg a kínai is.

„Saigonban jobban érezni a globalizáció hatását is,

a városközpontban mindenhol ott voltak a H&M-logók. Ott láttunk először bevásárlóközpontokat, ott voltam életemben először luxusmallban: benne szuperdrága üzletek, márvány és aranyozott minden, csillogott-villog. Abszolút idegen volt” – idézi fel Sára.

Saigonban a tájfun is beköszöntött. „Mondták, hogy jön a tájfun, de nem vettük komolyan, sőt. Leszerveztünk egy Mekong-deltás kirándulást, el is mentünk a megbeszélt helyre reggel 8 órára, de szóltak, hogy nem lehet menni a tájfun miatt. Hazamentünk bánatosan a szállásra, és tényleg jött, el sem tudtuk hagyni a szállodát.”

Az országban sok a park, nagyon vigyáznak rájuk, mondja Sára, akikor a legmegfogóbb élményekről érdeklődünk. „Bár a vietnámiak tartózkodóak, ha már el tudtál beszélgetni valakivel, kialakult egy kapcsolat, szimpatikus voltál neki, akkor utána ezek a határok megszűntek. Kedves volt, megölelt, megpuszilt” – emlékszik Sára az egyik lánnyal való találkozásra.

„A masszázskultúrájuk nagyon fejlett. Minden szállóban, második házban van masszázsszalon. Mindenféle típusú volt, forró köves, gyógynövényzsákocskás és egyéb” – sorolja kedvenc élményét Levente. „Én

azt élveztem a legjobban, ahogy alkudni lehetett, amikor vásároltál. Minden árusnak volt számológépe,

és ha kérdezted, hogy valami mennyibe kerül, egyből mutatta. Akkor kitörölted, beírtad, hogy te mire gondoltál, és így ment az alkudozás” – mutat fel egy újabb kedvenc dolgot Tamás. A vásárlás nem történik mindig a turista szája íze szerint. Arra is akad példa, hogy a mozgóárusok támadják le és tukmálják rá az árut. Velük is megtörtént. „Jött egy néni, aki fánkot árult és adott egyet. Mondtam, hogy köszönöm, mire ő addig jött utánunk, amíg nem vettünk.”

„Mozgóárus millió van. Van, aki cipőt pucol, és meg akarja tisztítani a szandálodat – nevet Levente. – Ez is a szegénység jele. Ha turista vagy, egyből rád szállnak, de elég könnyen le lehet rázni őket.” Bár arra is van példa, hogy átverik a gyanútlan külföldit. „A vállkosaras nénik odajönnek, hogy fotózd le, vagy próbáld ki a kosarát, hogy aztán pénzt adjál neki. Ezeket jobb mellőzni.” Koldust ellenben nem látni, valamilyen módon mindenki megdolgozik a pénzért.

„Nem éreztem azt, hogy minden pénzemtől meg akarnak szabadítani.

Egyedül a pénzváltás volt becsapós, mert egyrészt lehetett alkudozni, másrészt a nagyobb bankót kedvezőbb árfolyamon váltották. Pénzváltó irodát csak a reptéren láttuk, de minden ötödik üzletre ki van írva, hogy turisztikai iroda és money exchange. A legjobb árfolyamot egy ékszerésznél kaptuk” – idézik fel az újabb furcsaságot.

A bankkártyás fizetés sem működik mindenhol, északon volt, ahol a kezelési költséget is ki kellett fizetni. Az utazás belföldi repülőjárattal vagy a vietnámi specialitásnak számító alvóbusszal egyaránt lehetséges, míg városon az ottani Über, a Grab ajánlott, mely applikációval hívható és bankkártyával lehet fizetni.

Fotók: Bíró Sára, Sánta Levente, Toró Tamás

A vietnámi emberek nagyon kedvesek. „Kimagaslóan pozitív életszemléletük van. Mondjuk 30 év háború és annyi áldozat után érthető is, hogy örülnek az élet apró örömeinek.” – összegez Levente.

A dudálás sem az idegességből fakadt, mint nálunk,

a több százezer motoros zen üzemmódban ült a robogóján. Olyat nem láttunk, hogy sofőr, vagy motoros ráordítson valakire, pedig éles helyzet ezernyi volt. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottaknak tűntek. Szegények, de nem érezni rajtuk a letargiát.”

Összességében Vietnám rendkívül izgalmas, szép ország, számos látványossággal, gazdag kultúrával. Megéri akár hosszabb időre, egy-két hónapra is menni, bőven akad látnivaló, vonjuk le a következtetést. „Nagyon jól telt, a jövőben biztosan vissza fogunk menni Vietnámba.”