Így látta egy ír utazó Kolozsvárt, röviddel Trianon után

Walter Starkey úr ír volt. 1894-ben született a zöldellő Írországban. Később nagy hírnévre tett szert, mint útleírások szerzője, a hegedű virtuóza, egyetemi oktató, a spanyol nyelv kiváló ismerője, illetve a cigány kultúra elismert szaktekintélye (a Time Magazine modern cigánynak nevezte kalandos útjai kapcsán).

1933-ban megjelent útikönyve, a Raggle-Taggle (szedett-vetett, hányódó) Starkie úr csavargással is felérő magyarországi, erdélyi és romániai vándorútjáról szól, melynek során a garabonciás utazó némi pénzzel, személyes holmival és egy hegedűvel felfegyverkezve Kolozsváron is felbukkant, 1929-ben. A szerző egy teljes fejezetet szán annak, hogy igen lelkesen, fiatalos lendülettel megírja benyomásait a trianoni tragédiát követően egymásnak feszülő magyar és román közösségekről, no meg örök kedvenceiről, a cigányokról. A helyenként a külföldi látogató naivitásával fűszerezett szöveg érzékletes képet ad a kor kincses városáról. A szöveget Szántai János fordította.

Cluj vagy Kolozsvár?

Magyar–román pont és ellenpont

A büszkeség levegője árad Cluj (a Cluj és Kolozsvár elnevezéseket az eredeti szöveg szerint használjuk, ugyanis amikor a szerző a magyar városról beszél, többnyire a Kolozsvár nevet használja, egyébként a Clujt – a ford.) városából: ott áll hegyei gyűrűjében Erdély bástyájaként, a Kelet és Nyugat közt vívott számtalan háború tanúja. De Cluj volt a békeszerető Korvin Mátyás szülőhelye is, a reneszánsz magyar királyáé, aki Olaszhon annyi szépségét és művészetét hozta el hazájába. Korvin Mátyás volt az, aki olaszos képtárak és templomok sorát építtette szerte Magyarországon. Ugyancsak Kolozsváron találjuk Kossuth Lajos pátosszal telített ereklyéit, a nagy hazafiét, aki száműzetésben élt 1894-ig. (A szerző az Országos Történelmi Ereklye-Múzeum Egyesület által 1891-ben Kolozsváron alapított Ereklye-Múzeumban láthatta az említett relikviákat – a ford.)

Mára Cluj megváltozott, hiszen többségében immár nem magyar.

Már nem is Kolozsvárnak nevezik, mint a múltban, nevét a román Clujra változtatták, és románná válik új urai irányítása alatt. Érdekes lenne egy napon elolvasni Erdély higgadtan és előítéletek nélkül megírt történetét, egy olyan ember által, aki ábrázolni tudja a magyar és román észjárás között feszülő ellentétet. Jelen pillanatban az idegen roppant nehezen képes átlátni a helyzetet, hiszen ide-oda rángatják a szemben álló felek. A két oldal egymásnak feszül, géppuskaként használva saját propagandista sajtóját. A harc zűrzavarában bármely kísérletre gyanakvással tekintenek, amely igyekszik utánajárni az igazságnak. A városnak két külön társadalma van, egy magyar és egy román, és az egyik szinte egyáltalán nem ismeri a másikat. A magyar nemesi családok szomorú visszavonultságban élnek, mint a francia emigránsok a napóleoni időkben, és a rájuk szakadt tragikus változásokra panaszkodnak. Az 1914-es háború előtt ők voltak az urak, és feudális privilégiumokkal rendelkeztek. Most, a háború után országukat meghurcolták és felnégyelték: egy részt ehhez az országhoz csatoltak, egy másikat amahhoz, leggazdagabb tartományuk, Erdély pedig a gyűlölt ellenség kezébe került. Akik átélték a Nagy Háborút, akik áldozatok sorát hozták a hazájukért, apákat, fiúkat és otthonokat vesztettek el, azt remélték, hogy midőn béke száll a világra, hősökhöz illő országot kapnak. Ám a békeszerződés nagyobb balsorsot hozott, mint a négy évnyi háború, hiszen az országot, amelyért harcoltak, egyetlen tollvonással az ellenségnek adták. A háború utáni népszavazás (nézzük el a távolból érkezett utazónak a tájékozatlanságot – a ford.) a románoknak juttatta Erdélyt, és most a bukaresti kormány pár év alatt igyekszik véghez vinni egy folyamatot, amely normális körülmények között ötven évbe telne. A kormány szándéka román szelleművé változtatni Erdélyt, ennek érdekében pedig számos tisztviselőt küldött az óhazából, hogy elfoglalják a vezető pozíciókat. Cluj, Erdély fővárosa ezen újjáépítés központja, új egyetemével, nemzeti színházával és archeológiai múzeumával.

A város két közösségével való érintkezésem során együttérzésem ide-oda csapongott, hol a magyarok, hol a románok felé.

A kolozsvári magyarok Európa legelbűvölőbb közössége, és senki sem elegyedhet velük szóba anélkül, hogy szenvedésük fölött ne szánakozna.

Egyikükkel, egy Vágó Gábor nevű szobrásszal korábban megismerkedtem Rómában, most éppen a városban tartózkodott, így szíves közbenjárásával megismerkedtem több nemesi családdal. Hosszú estéket töltöttem csodaszép külvárosi kertekben, és hallgattam a beszélgetéseket Erdély balsorsáról. Házigazdám, egy idősödő hölgy, törékeny és kifinomult, arcán a mély szenvedés nyomaival, szörnyű eseményekről beszélt, megszegett eskükről, árulásról, kétkulacsosságról. A Cluj-beli magyar lapok újságírói tovább részletezték a történeteket, amíg fejem elnehezedett az emberi szomorúság súlya alatt. Fülemben még ott csengett a magyarok panasza, midőn lesétáltam az utcán egy román költő és kormánytisztviselő barátom házáig, aki az erdélyi kisebbségek elleni tirádával fogadott. Hosszasan ecsetelte a magyar uralom alatt lezajlott szörnyű visszaéléseket, amelyeket a románoknak évszázadokon át el kellett viselniük. „Lehetetlen lenne annyi rosszat tenni a magyaroknak, amennyit ők ártottak nekünk. Hogyisne, minket, románokat holmi rabszolgákként kezeltek, és amikor különösen meg akartak alázni, oláhoknak neveztek bennünket. Ideje volt, hogy a modern világ véget vessen a magyar uralom feudális elnyomásának.” Ezt követően barátom elmagyarázta, hogy

Románia a világ legtoleránsabb országa, annak ellenére, hogy annyiszor hallottam magyar barátaimtól az ellenkezőjét.

Román barátom szerint szó se volt a magyarok üldözéséről. „Miért, hiszen a a kisebbségek itt jobb bánásmódban részesülnek, mint bárhol a világon”, mondta. Mesélt a városban telt házakkal működő magyar színházról, amely a régi magyar időkben üresen kongott. Biztosított arról, hogy egyetlen színielőadást sem tiltottak be a politikai üzenetek miatt, ugyanis a kormány szerint a tolerancia gyakorlása szükséges. Ez a tolerancia különösen az oktatási politika terén nyilvánul meg, melynek következtében a magyar iskolák fennmaradhattak a románok mellett, és soha egyetlen kísérlet sem történt arra nézve, hogy a magyar közösséget megfosszák a saját nyelvükön írt újságoktól. Barátom azt is elmesélte, hogy az utóbbi kilenc év során a románok mélyen behatoltak Erdélybe, és búcsúzáskor évődve így szólt hozzám: „Láthatja hát, uram, semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy Erdély magyar.”

Sokkal tanácstalanabbul hagytam el otthonát, mint ahogy odaérkeztem. A magyarok iránti mély szeretetem nem vakíthatott el a románokkal szemben, akik annyira kedvesek voltak hozzám vándorlásaim során. A tolerancia a legjobb politika, és amennyire meg tudtam ítélni, a románok toleránsan viszonyultak a kisebbségekhez. A magyar színház, ahova többször is ellátogattam, érdekes bizonyítékkal szolgált arra nézve, hogy mire képes egy lényegében drámai nép. A darabokat jól vitték színre, a színészek játéka pedig kiváló volt. Operákat és színjátékokat is játszanak, és egyik este a társulat egy folklóron alapuló zenés drámát adott elő. Ez alkalommal Emil Isac úr vendégeként mentem el a színházba, aki az erdélyi színházak és szépművészetek kormánybiztosa. Isac úr, a közismert írástudó sokat tett a város művészeti vállalkozásainak megsegítése érdekében, és igazán dicséretesek a módszerei, melyekkel a rendkívül bonyolult helyzetet kezeli. Tőle értesültem az erdélyi körülmények javítását célzó számos elképzelésről, és az ő kedvességének köszönhető az is, hogy meglátogathattam a művészeti múzeumokat és magángyűjteményeket.

A cluji egyetem az az intézmény, amelyben a románok az ország kulturális erejét látják.

Noha alig hogy berendezték, máris felhívta magára az európai tudósok figyelmét, hírnevét pedig nagyrészt az olyan nemzetközi hírű tudósoknak köszönheti, mint Iorga és Bogdan professzorok, akik magasra emelték a román írástudók zászlaját. Cluj nem csupán az ország egyetemi központja, ez az a hely, ahol magát a nyelvet is górcső alá veszik. Meglátogattam egy, a Román Akadémia szárnyai alatt működő intézetet, ahol rangos bölcsészek egy szótár összeállításával foglalkoznak. Folyamatos kapcsolatban állnak az ország különböző részein tevékenykedő tanárokkal, akik segítenek nekik a nyelv fonetikai térképének előkészítésében. Például, egy tanár elmegy egy faluba és magával visz egy, bizonyos szavakra vonatkozó kérdőívet. A helyszínen kikérdezi a parasztokat és csavargókat az életükkel, munkájukkal kapcsolatos kifejezésekre vonatkozóan. Ők elmondják a nyelvjárásukban használatos megnevezéseket – a ház, az eke részei, a ló testrészei –, a tanár pedig beírja azokat a kérdőívre. Ily módon hatalmas filológiai és néprajzi anyagot tudtak összegyűjteni, amely nagy segítségére lesz a tudósoknak. A helybeli zenészek sem voltak lusták, sokukkal találkoztam vándorlásaim során, fonográfokkal voltak felfegyverkezve, készen arra, hogy felvegyék a népdalokat, ahogy a különböző falvakban élő parasztok vagy cigányok éneklik, előadják őket. Ebből is látszik, hogy Románia igyekszik naprakészen feltérképezni Erdély kulturális szerkezetét; a románok igen büszkék is az újjáépítési munkára, hiszen pár éven belül Cluj Kelet-Európa egyik szellemi központjává fog válni.

A cluji románok viselkedése éppoly toleráns, mint a törvényeik, az ember egyszerűen nem tud ellenállni nekik.

Nagyon nehezen tudnám meghálálni a bánásmódot, amelyben a város egyetemi professzorai és hivatalosságai részesítettek. Amint az idegen beteszi a lábát a városba, rögtön szívesen látott vendéggé válik. A vendégszeretet, csakúgy mint Magyarországon és Spanyolországban, bőkezű, és ezt volt is alkalmam próbára tenni, hiszen amikor Clujba érkeztem, pénzügyileg a tönk szélén álltam.

A Hunyad és Almás környéki vadonban könnyű volt pénz nélkül élni, mert az élelem olcsó volt és mindig találtam egy ágyat valamelyik csűrben. Clujban viszont drága volt az élet, és ismét úriemberhez méltó módon kellett élnem. Ottlétem második napján utolsó húszlejes bankómat elköltöttem egy üveg sörre, utána pedig alaposan át kellett gondolnom a helyzetet. A zsebemben, amolyan vigasz gyanánt, ott volt az Ír Jegybank csekkfüzete, ám a cluji hivatalosságok csak akkor voltak hajlandók beváltani, ha olyan valaki kezeskedik értem, aki ismer. Mit tehet ilyenkor egy utazó? Az első gondolatom az volt, hogy elmegyek a cluji brit konzulhoz és megkérem, kezeskedjen egy 10 fontos csekk beváltásánál, de hamarosan kiderült, hogy az új konzul sokkal gyanakvóbb elődeinél. Nem volt hajlandó fogadni, nem is segített, ott álltam a konzulátus lépcsőjén, dideregve és kilátástalanul. Zeuszhoz, a Szívek Istenéhez fohászkodtam védelemért, és nem is kellett soká elhagyatottan kóborolnom, mert egy alkalmi román ismerősöm azonnal vállalta a kezességet, megtéve azt a szolgálatot, amelyet egy honfitársam megtagadott. Senkinek sem kell attól félnie, hogy egy nap kátyúba kerül Magyarországon vagy Romániában: az emberek túl barátságosak az idegenhez, hogysem megengednének ilyesmit. Egy ajánlólevél sehol a világon nem művel ekkora csodát; harmadosztályú vasúti kocsikban kötött alkalmi ismeretségek pedig barátságok sorához vezetnek. Alig érkeztem Clujba, máris több elbűvölő családnál vendégeskedhettem. Ebben a városban minden vonzza az idegent. A nagy tér, a maga ódon levegőjével a salamancai Plaza Mayorra emlékeztetett, és arra vártam, hogy megpillantom a patriarkális Unamunót a New York Kávéház asztalánál, barátai és követői gyűrűjében. Éppen eleget kap az ember a modern életből, hogy érezze az ország e középpontjának élettel teli lüktetését anélkül, hogy gondolatai elkalandoznának Korvin Mátyástól, Bethlen Gábortól és Bocskai Istvántól. A fenséges templom, melynek alapjait Bonifác pápa idején rakták le, a tizenötödik században, ott áll, a történelem forgandóságának tanújaként – egyszer lutheránus, másszor katolikus, körülötte ott kavarog az Erdélyben vívott csaták zűrzavara. E városban az ember kedvére tanulmányozhatja a nemzetiségek összecsapását, amely az egész tartomány jellegzetességét adja.

Magyarok, románok, szászok, székelyek, zsidók és cigányok, mind tudatában vannak a saját kvalitásaiknak, mégis békében élnek egymással.

A városban nyugalom és derű honol: senki nem siet, az élet nem modernizálódott az amerikai minta szerint. Az utcák szélesek, és a nap bármely órájában találkozhattam párokkal, akik lustán andalogva élvezték a napfényt. A nap bizonyos óráiban az egyetemről érkező diákok özönlik el a teret, esténként pedig tódul a tömeg a New York Kávéházba, egy aperitifre. A könnyű öltözéket viselő jóképű férfiak és csinos lányok közt bozontos parasztokat látni, a várost körülvevő hegyekből.

Reggelenként a tér egyik oldalán zajos, színes gyümölcs- és virágpiacban gyönyörködhet az ember. Ennyi női csacsogást soha nem hallottam: mindegyik árus cigány volt, mintha Jacques Callot képeiből léptek volna elő. Egyesek csúfak voltak, mint a bűn, szörnyű, ráncos arcukkal, de a vidám szemek mindig hívogatóan csillogtak. Egy Rózsa nevű hatalmas, kövér cigány asszony lenyűgözött méreteivel. Gyümölcsöt árult néhány hölgynek, ugyanakkor hevesen pörölt néhány lábatlankodó utcagyerekkel. Miután vettem pár szál virágot és mondtam pár szót cigány nyelven, nagyon megeredt a nyelve. Elmesélte, hogy néhány nővérével együtt a piacon dolgozik, a család többi része fakanálkészítő, a külvárosban élnek, a Kanalak utcája (Kalános utca – a ford.) nevű helyen. Clujban két cigány csoport él – a zenészek, ők az előkelők, akik együtt élnek, és a szegény munkás cigányok, akik alig különböznek a nomádoktól. Azt is elmesélte, hogy a környék cigány asszonyainak egyik leggyakoribb foglalkozása a kőművesség. „Két lánytestvérem kőműves”, mondta, „és látnia kell, hogy cipelik a terhet a vállukon.” Mielőtt elbúcsúztam volna, szavamat vette, hogy meglátogatom a Kalános utcát, hogy az anyja jövendőt mondjon nekem. „Ő gule romnyi (kedves cigány nő – a ford.) és csodálatos történeteket fog mesélni önnek.” Később, a nap folyamán

elmentem a cigány kézművesek viskóihoz, akik a város másik részén élnek.

Lemenőfélben volt a nap és minden család otthon volt. Ahogy közeledtünk, kiabáló gyerekek és ugató kutyák kórusa fogadott. Olyan harminc fős tömeg gyűlt körém, és zavarba ejtő kérdéseket tettek fel románul és magyarul. Amikor cigányul szólaltam meg, néhány nő hozzám lépett és obszcén módon viccelődni kezdett, igazi cigány módra. Mintha ködből érkeznének, hallottam olyan szavakat, mint lubnyi (hajadon leámny, de ebben a kontextusban inkább szuka, kurva – a ford.), mindzsó (női nemi szerv – a ford.) és káró (férfi nemi szerv – a ford.), a szokásos cifrázással. „Ide jöjjön, jóképű uraság”, szólt rám egy vidám leány, „hadd öleljem meg, s aludjak magával egész éjjel”, „Ej, te lány”, szólt bele egy másik, „nem hagy az aludni, nézd a szemét: olyan vérmes, mint egy fiatal bika.” Úgy viselkedtek, mint a felelőtlen gyerekek. A közelben néhány férfi kártyázott, hát úgy döntöttem, készítek egy fényképet. Ahogy a nők meglátták, hogy előveszem a fényképezőgépet, örömkiáltásban törtek ki és igyekeztek belekerülni a képbe. A kártyázókra egészen más hatást tettem: kettő közülük nagyot káromkodott, aztán hátat fordított nekem. Egy másik azonban hirtelen felugrott és nekem esett. Mielőtt elhúzódhattam volna, kemény csapást mért a halántékomra. Noha meglepetésként ért a támadás, azonnal viaskodni kezdtem a dühös alakkal, akit mintha ezer ördög szállt volna meg. Szerencsére a társai egy pillanat alatt lefogták mindkét karját és hátrarántották, másképp rosszul jártam volna, ugyanis az őrjöngő cigányokkal való birkózás nem a kenyerem.

Ismét eszembe jutott a cigányok alapos ismerőjétől kapott jó tanács: „Mindegy, milyen sértést vágnak a fejedhez a cigányok, soha ne válaszolj: ha megütnek, tartsd oda a másik arcod is.” Támadóm barátai elnézést kértek tőlem, és elmagyarázták, hogy az illető vesztett kártyában, és úgy érezte, hogy érkezésem a fényképezőgéppel balszerencsét hoz. „Tudja”, mondták, „abban a szerkezetben ott a gonosz szem.” Hogy jelezzem, nincs sértődés, meghívtam a négy férfit és néhány nőt egy pohár pálinkára egy közeli kocsmába. A sötét pillantásokat felváltotta a széles mosoly, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a bacchusi elem átvette az uralmat bármely más érzelem fölött.

Mikor visszaértem a városba, már esteledett: az itt-ott pislákoló utcai lámpák tiszteletre méltó árkádokra, nyeregtetejű házakra és ősi paloták maradványaira vetettek fényt. Megpihentem kicsit egy illatozó virágokkal tele csendes kertben. Béke honolt itt: a madarak elültek a fák ágain vagy a közeli romos torony ormán. Úgy tűnt, alszik a város, noha kora este volt. Egyetlen hang, egy távoli harang kongása hallatszott.

Magyarországi vándorlásaim során sehol sem találtam még egy olyan várost, amely ennyire ideális lenne az elmélkedő utazó számára.

Ez lehet Kelet-Európa Oxfordja, diákjaival és hagyományos épületeivel. Erdély történelmére gondoltam, amelyet ez a város, a magyarok Kolozsvárja jelképez. Róma rég letűnt napjaiban Erdély hatalmas vagyon forrása volt, hiszen folyóinak homokjából nyerték az aranyat, amely Róma császárnőjének palotáját borította, és midőn Attila hunjaival végigviharzott Európán, megnyitotta az utat a vég nélkül érkező, fosztogató, erőszakos hordák előtt. Magunk elé képzelhetjük Erdély történelmét azoktól az időktől kezdve, amikor Csaba hátrahagyta székelyeit, hogy Európa határait védjék, a török hódoltság korszakáig, amikor pasák uralták az országot egészen Budáig, a Fényességes Porta nevében. Azokban az években, amikor Magyarországon vérszomjas seregek pusztítottak, Kolozsvár menedéket nyújtott a török attrocitásokkal szemben. Művelt és kifinomult közösség élt itt, jártas az olasz és német művészetben, ehhez járult az egymással szembeni szolidaritás érzése, amely a magyarok, székelyek és szászok unióján alapult. Erdély adta a világnak a magyar történelem egyik legnemesebb alakját, Hunyadi Jánost, Zsigmond és egy oláh hajadon, Marsinai Erzsébet fiát. Hunyadi születésének története a Siegfriedére emlékeztet, a Nibelung-mondakörből. Zsigmond, a király beleszeretett a gyönyörű oláh parasztleányba és vele élt anélkül, hogy elárulta volna rangját. Midőn háborúba indult, egy gyűrűt adott a leánynak és azt mondta neki, hogy amikor megszüli gyermekét, menjen el Budára, mutassa meg a királynak a gyűrűt, aki majd kedvesen bánik vele és a gyermekkel.

Egy évvel később, midőn a nő Buda felé tartott kisfiával, egy nap leheveredett egy fa alá, hogy kipihenje a keserves út fáradalmait. A gyermek közben a nyakába akasztott gyűrűvel játszadozott, midőn egy holló lecsapott és elragadta az ékszert. Szerencsére Erzsébet fivére, aki elkísérte őt, észrevette a hollót, amint tovaszáll zsákmányával, és egy nyílvesszővel leterítette. A király felismerte leszármazottját, így Hunyadi később Erdély nagy részének ura lett. A magyar hadak legendás vezéreként a címerébe foglaltatta a hollót és a gyűrűt, megemlékezvén a legendáról.

Hagyományait tekintve Erdély mindig is külön állt Magyarországtól, noha a magyarok voltak fölényben:

a tolerancia és vallásszabadság központja volt az ország más részeihez képest. Ez a tolerancia azonban csak a magyarokra, szászokra és székelyekre vonatkozott. Az oláhokat alávetett fajnak tartották, mert uraik szerint nem volt nemesi származásuk. És most, az évszázados magyar uralom után az ország visszakerült eredeti urai, a románok kezébe, akik a Traianus birodalmába beolvadt dákok leszármazottai. Tanulságos lesz megfigyelni a román kormányzat politikájának hatásait az elkövetkező tíz év során. Nem ismerek érdekesebb küzdelmet annál, amely Erdélyben zajlik, a magyarok és a románok kultúrája között. Mi történik Cluj-zsal modern korunkban? Elindul az oly sok európai város által kitaposott úton, mely városoknak el kellett fogadniuk a modern haladást?

Ekkorra átjárt az éjszaka hideg szellője és a tündérkert varázsa odalett. Amint végigmentem a szűk utcán, a torony mellett, hallottam, amint egy férfihang a román parasztok egyik melankolikus dojnáját (román népdal – a ford.) énekli. A különös ritmusú, cikornyás trillákkal tűzdelt szomorú, magányos dallam visszaröpítette gondolataimat a letűnt századokba, amikor a korai oláh trubadúrok bejárták az országot, Bizánc hagyományos dalával ajkaikon, amely az ókori Görögország öröksége volt.

A szöveg illusztrációi a Fortepan oldalról, illetve a Facebook-ról származnak.