Hat hét egy élet, avagy: szültem egy gyereket, kinek kell?

Anya és gyermeke, nő és családja: nyilván nincs ilyen műfaj, de a témával foglalkozó filmek időről időre markánsan felbukkannak a magyar filmművészetben. Elég, ha Mészáros Márta anya-filmjeire (Kilenc hónap, Ők ketten) vagy a 2010-es évek fiatal filmes generációja képviselőnek alkotásaira gondolunk (Horvát Lili: Szerdai gyerek, Szilágyi Zsófia: Egy nap). Ebbe a sorba illeszkedik Szakonyi Noémi Veronika első nagyjátékfilmje, a Hat hét is. Amely már 2022-ben elkészült, viszont – feltehetően a fesztiválhálózatban való masszív részvétel okán – csak most kerül a mozikba. Romániában a Filmtett Egyesület forgalmazza a filmet, szerda este volt az előbemutató.

Mindenek előtt fontosnak tartom leszögezni:

a Hat hét nem politizál. Szerencséjére.

Ha az alkotók valamiféle aktivista, netán mozgalmár kiáltvány irányába vitték volna el a történetet, a film belefulladt volna az aktuálpolitikai sárbirkózás szintjén zajló értelmezésviharba. Konkrétabban: a kutya se figyelt volna magára a történetre.

Pedig a történet a lényeg. Talán ezért is rendelték az alkotók a dokumentarista, minimalista és realista stílusok egyfajta ötvözetét a sztorihoz. Hogy megadják a nézőnek a lehetőséget a figyelemre. És nem a kiválasztott nézőnek. Gyakorlatilag bárkinek. Ami nem jelenti azt, hogy a film nem rejt nagyon finom képi, hangbeli utalásokat. Ott van például az egyik kedvenc jelenetem: a főszereplő üres üvegeket akar leadni a megfelelő helyen, de nem teheti, az üvegek nem felelnek meg a szabványnak. Ráadásul az ott dolgozó pasas vérlázítóan viselkedik, mire a főszereplő dühösen elmegy a szelektív kukákhoz. Ahol egy öregembert talál, aki nagy kínnal emelgeti a saját üvegeit egy szatyorból. A főszereplő segít neki, csörrennek a palackok a kuka alján. És az öreg megjegyzi, mennyire szereti a széttörő üvegek hangját. Úgy gondolom, alapvető jelkép ez: a nap mint nap felépített tervek, vágyak, elképzelések és a szembejövő, ajtót berúgó mindennapi élet kisebb-nagyobb, de apránként, egymásra halmozva lélekbe vágó összeütközéseinek zaja.

Román Katalin remek alakítást nyújt a hihetetlen nyomás alatt álló leányanya, Zsófi szerepében.

Nézzük, miről van szó. Az alaphelyzet: egy 17–18 éves lány, Zsófi (Román Katalin kivételesen jó alakítása) véletlenül – feltehetően egy mámoros buli közben, után – teherbe esik. És úgy dönt, nem végeztet abortuszt. Igen ám, de a rongyos élet súlyos döntés elé sodorja. Az apja eltűnt (gyerektartást se fizet), anyja (Járó Zsuzsanna) zugivó, amúgy is enyhén szólva labilis, sűrűn váltogatja a szemmel láthatólag komolytalan szándékú udvarlókat, és van egy kisebb testvére is, aki jócskán szülői gondoskodásra szorul még, de mivel az anya elvesztette a kontrollt, az egész csonka családra Zsófinak kell gondot viselnie. A következő kör szintén hurokként szorul a terhes lány nyakára: végzős, egy év múlva érettségizik. A másik nyomasztó tényező: Zsófi kiváló asztaliteniszező, és a csapat épp az Európa Kupára készül. Ő is készülne, de a gyermek egyre növekszik benne, nyilván titkolja, aki előtt csak tudja.

Bármely felnőttet alaposan próbára tevő helyzet ez, nem hogy egy tinit.

Nyár van, ragyog a nap, csivitelnek a madarak: ilyenkor más fiatalok boldogan buliznak, nyaralnak. A nyári slágerekre emlékeztető természettel éles ellentétben áll a rideg épített környezet: egy tömbháznegyed kockái. A román újhullám filmjein edződött hazai nézőnek nem újdonság ez, sőt, van egy témájában hasonló fontos alkotás is, mint hivatkozási alap: Cristian Mungiu cannes-i nagydíjas 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmje (2007). Csakhogy Mungiu filmjének cselekménye a Ceaușescu-diktatúra legsötétebb napjaiban zajlik, Szakonyi története viszont napjainkban. És itt hadd pontosítsak: némi díszletkorrekcióval gyakorlatilag bárhol, (korunkban) bármikor és bárkivel megtörténhet az, amin Zsófi átmegy. Ezt tartom a Hat hét egyik legnagyobb erényének. Az alkotók oly mértékben egyetemes történetet hoztak létre, amellyel a világ bármely pontján azonosulni lehet. Itt jegyezném meg: a filmben nincsenek igazán negatív szereplők (talán Zsófi gyermekének apját kivéve, ami kicsit fölöslegesre is sikerült, tekintettel arra, hogy az illető alig kap filmidőt). Minden egyes főbb karaktert meg tudnánk ölelni a film végén.

Balra a boldog örökbefogadók: Emma (Balsai Móni) és Gábor (Mészáros András). Jobbra a gyermekéről épp lemondó anya (Román Katalin).

Zsófi megszüli kislányát, különösebb probléma nélkül. Ezért aggódtam is picit: nehogy túltolódjon a dráma azzal, hogy valami baj történik szülés közben, után. De nem, az alkotók erre is figyeltek. És akkor jön az újabb meghökkentő helyzet: hiába győzködi anyja, Zsófi semmi szín alatt nem akarja vállalni a gyermek felnevelését. A törvény adta lehetőség ilyenkor a következő: az anya felajánlhatja gyermekét örökbefogadásra. Ez meg is történik, mégpedig a következő módon: amennyiben akad egy örökbefogadó pár, szépen elmennek a gyámhatósági illetékes elé, aláírják a megfelelő papírokat és kész. A közjegyző előtt zajló jelenet a film (számomra legalábbis) egyik leginkább gyomorszorongató epizódja. Ott ül Zsófi, a leányanya, aki gyakorlatilag aláírja, hogy lemond gyermekéről. Elképzelhetjük a lelkiállapotát (minden kényszerítő körülmény ellenére). Aztán ott ül a pár, nekik nem lehet gyermekük, de most kapnak egyet. Igyekeznek szomorú arcot vágni a dologhoz, de belül ujjonganak, nagyon is érthető módon. Aztán pedig ott van a gyámhatósági illetékes, aki

monoton hangon, mint egy gép, kérdez, utasít, aláírat.

Most, írás közben is beleborzongok. Zsófi a procedúra alatt a földet nézi. Egy poloska mászik a szőnyegen. Azt mondhatná erre valaki, túlzás. De nem az. Jó ideje minden nyarunk azzal telik el, hogy az invazív ázsiai márványospoloskák lakásba pofátlankodó példányait hajigáljuk ki az ablakon. Egyszerű: ilyen az élet, poloskás. Csak az adott helyzetben a mindennapok súlya meghétszereződik a vállunkon.

A csonka család: az előtérben, háttal Zsófi, szemben  vele az anya, Bea (Járó Zsuzsanna), mellette a kistesó.

A gyermek tehát letudva, folytatódhat az élet, Zsófi megszabadult az extra felelősségtől, lábadozhat, sőt, visszamehet az edzőterembe, mert ez az egyetlen biztos rév számára, ha úgy tetszik. Igen ám, de a törvény azt is kimondja: hat hét áll az anya rendelkezésére, hogy meggondolja magát az örökbefogadást illetően. És erről szól a film második részének kálváriája. És a nézőé is. Hiszen akarva-akaratlanul elgondolkodunk: mit is jelent ez a hat hét? Sok? Kevés? Mit érezhet az anya, akinek ennyi ideje van, hogy elgondolkodjon azon: jól, döntött, rosszul döntött? Mit érezhetnek az örökbefogadó szülők: még négy hét, még kettő, még egy… visszaveszi az anya a gyermeket, nem veszi vissza? Hatalmas feszültségtömegek lappanganak a filmvásznon, pedig továbbra is az történik, ami a rongyos életben: családi veszekedés, munkanélküliség, hajfestés, edzések, nyár. A film vége felé nagyon izgultam: sikerül-e elkerülni az alkotóknak a könnyzacskósajtolást, a nagyon is kínálkozó sablonokat, a melodrámát? Sikerült. A helyes döntés tekintetében érthető módon kételkedő Zsófi nyilván vissza akarja szerezni gyermekét egy adott ponton. És akkor olyasmi történik két nő között, amit

én, mint férfi, ésszel érthetek ugyan, lélekkel, zsigerileg viszont csak nézni tudom.

Ahogy az örökbefogadó apa is nézi a háttérből. Meghitt, megható és ami a legfontosabb, hiteles megoldást kínálnak az alkotók (nem mondom el, meg kell nézni).

Habár a férfi szereplők, szintén érthető módon marginális szerepet játszanak a filmben, bárki férfi is megállhat a mozi előtt, miután kijön a vetítésről. És eltöprenghet azon, mit is jelent a család, az otthon, a gyermek születése, az élet teremtése, ha tetszik. Láttam, egyes szerzők érzékenyítőnek nevezik a filmet. Én nem nevezném annak. A Hat hét rendkívül alapos, hatalmas háttértudást feltételező (az alkotók eleinte dokumentumfilmet akartak készíteni a témából kiindulva), ugyanakkor emberközeli, ám az érzelmekben, indulatokban nem könyökig vájkáló alkotást mutatnak a nézőnek. Amelynek potenciális eredménye nem az érzékenyítés, hanem a megértés. És ez óriási különbség: ugyanis érzékenynek lehet lenni megértés nélkül is. De még mennyire. Csakhogy jól tudjuk: az a felszín. Ez a film pedig jóval a felszín alatt mozgat meg bárki nézőt. Nem mondom, hogy kötelező megnézni, de nagyon ajánlom. Minden perce megéri.