Fel lehet-e rajzolni egy életet a térképre? Naná, mondta Nonó – így született meg a Pulzus

Hogy milyen az igazi vers? Rövid.

Ez persze nem egészen pontos definíció, hiszen láttunk mi már egészen szar rövid verseket is (a haikukról nem is beszélve!), de László Noémi (a továbbiakban: Nonó) szerint a hosszú vers nem is annyira vers. Az igazi vers szerinte rövid, könnyen megjegyezhető, intenzív élményt ad át, és az sem baj, ha nem értjük, hiszen az igazi vers eleve olyasmiről beszél, ami mondhatatlan, nincsenek rá szavak. Az igazi vers benyúl a nyelv hézagaiba.

Az igazi vers – így Nonó – drágakő: „ha az olvasás napja rásüt”, kiragyog belőle… a valami.

Az igazi vers mágia. És rövid.

Ezzel szemben Nonó legújabb, Pulzus című verseskötete – amint az a kolozsvári könyvbemutatón kiderült – hosszabb verseket tartalmaz. És ez azért van, mert éppen történik valami. Mégpedig az, hogy Nonó már egy jó ideje a próza felé kacsintgat, sőt saját bevallása szerint egész életében a próza felé kacsintgatott, ám mindeközben verseket írt.

A szerzővel Péter Blanka és Nagy Zalán beszélgetett népes közönség előtt

A Pulzus darabjait is úgy határozta meg, hogy azok vers és próza határán vannak valahol, és bár van bennük ritmus és rím, mégis szabadversszerű irodalmi képződmények.

„Ez a verseskötet valamiféle költői válság lezárása, talán egy utolsó buggyanás a vers világában” – mondja a szerző, akinek Vida Gábor (író, a Látó Folyóirat főszerkesztője – a szerk.) azt hajtogatta sokáig, hogy a költő maradjon a kaptafánál (a kaptafa ebben az esetben „vers” értelemben használatos, de hogy rövid-e vagy hosszú, azt csak Vida Gábor tudhatja). Mégis: amikor a Látó egyik új szerkesztője, Fischer Botond esszét kért tőle (Nonótól), „annyira egyben kijött” az Apám című opus, és „annyira igazi lett”, hogy még Vida Gábor is azt mondta neki:

„Nonó, légy szíves, írj prózát!”

Így aztán nagyon könnyen elképzelhető, hogy Nonó következő könyvében már lapszéltől lapszélig fognak érni a sorok. És akkor most visszakanyarodunk a Pulzushoz, amely a kötet fülszövege szerint „a költő eddigi életművének számvetése”. Ami tkp. nem pontos, mert nem az eddigi életmű, hanem

az eddigi élet számvetéséről van inkább szó:

a költő végigveszi azokat az erdélyi városokat (Kolozsvár, Segesvár, Nagyszeben, Marosvásárhely stb.), budapesti helyszíneket, végül világvárosokat (Oxford, Róma, London, Berlin, Sanghaj stb.), ahol eddig megfordult, és egyfajta személyes városképeket fest, miközben a saját élettapasztalat, a megélt dolgok, Nonó saját élményei, emlékei lakják be ezeket a helyszíneket, valóban egyfajta számadást felmutatva (már amennyiben a számadást fel lehet mutatni – a szerk.).

Nonó utazás közben hányódni szeret.

Nem kedveli a vezetett városnézést, a programszerű turizmust, egy-egy új helyen csak elindul tetszőlegesen, „kihívja a várost”, és lehet, hogy így lemarad az útikalauzok által javasolt kultúrkincsekről, viszont felfedezi a saját kincseit. Ezek a saját kincsek vonulnak fel a megidézett helyek kapcsán a kötetben, miközben a szerző nem is feltétlenül a helyekről ír, hanem, mint mindig, saját magáról – folyton „meghekkelik az emlékei” –, „szinte a születéstől egészen az elképzelt szép és könnyű halálig”.

A hányódásnak – amint az egyik beszélgetőtárs, Péter Blanka megjegyzi – egyébként rengeteg szinonimája felbukkan a versekben – mintha ez lenne az életnek is egyfajta szinonimája, tennénk hozzá szerénytelenül.

A kötet darabjai, bár nem rövid versek, mégis fontosak a szerzőnek: Nonó bevallása szerint a Pulzus „kiütötte a nyeregből” a korábbi kedvenc saját könyvet, a Földet is.

Az írás lényege pedig szerinte az, hogy „bemutassuk azt a bugyrot, amit megjártunk, azt a poklot, amit megéltünk, annak érdekében, hogy másoknak ez már ismerős legyen”,

így a mű maga „egyfajta tapasztalatátadás, sőt tanítás is lehet”.

Hogy milyen az igazi vers? Őszinte. És ha az, akkor lényegében az is mindegy, hogy rövid-e vagy hosszú.

Aki pedig szeret a kanapén ülve utazgatni, az vegye kézbe a Pulzus című kötetet, és járjon be egy személyes világot László Noémivel Kolozsvártól Sanghajig.