Értelmiséget nyert, iskolákat vesztett Trianonnal Magyarország

Hogyan lehet katasztrófából államot építeni? Iskolákkal és kultúrával – nagyjából ez volt a válasza Trianonra a Horthy-korszak két oktatáspolitikusának, Klebelsberg Kunónak és Hóman Bálintnak, derült ki Dr. Ujváry Gábor történész, a Veritas Történetkutató Intézet intézetvezetőjének roppant elnagyolt, kolozsvári előadásából, amelyet a Korunk Akadémia oktatástörténeti sorozatában tartott.

Azt remekül érzékeltette, kulturális szempontból mennyire ambivalens következményekkel járt a trianoni béke az ország számára (az iskolák zöme az elveszített területeken maradt, az értelmiség azonban Magyarországra menekült), a korszak két oktatási miniszterének azonban csak a rendszerépítő tevékenységét emelte ki, de azt alig, hogy melyikük milyen rendszert akart építeni és miért épp olyat.

Arról pedig egy szót sem szólt, hogy Klebelsberg fél éves belügyminisztersége során a titkos szavazás helyett rendelettel visszaállította a nyílt szavazást (ezzel segítette hatalomban maradni a Bethlen-kormányt 1921-31 között), országgyűlési képviselőként pedig nagyban szorgalmazta a zsidókat a felsőoktatásból kiszorító kvótatörvényt, a numerus clausust, miniszterként pedig megakadályozta, hogy külföldi nyomásra ténylegesen, hatásában is módosítsák, ne csak formailag. Miközben Dr. Ujváry Gábor erről is beható ismeretekkel rendelkezik, egész könyvet szentelt Klebelsberg Kuno alakjának és tevékenységének.

Dr. Ujváry Gábor Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde

Ahogy Klebelsberg diverzifikálta, úgy Hóman egységesítette a középfokú oktatást Magyarországon, de arra az előadás nem adott választ, melyik döntést milyen gazdasági körülmény, oktatáspolitikai megfontolás indokolta, melyik középiskolai rendszer hogyan működött a gyakorlatban. Ujváry arra is csak előadása végén, hallgatói kérdésre válaszolva tért ki, hogy Hóman Bálint antiszemita volt, a német megszállás, majd a nyilas hatalomátvétel után is parlament tagja maradt, ahol a történész szerint próbált legradikálisabb nyilas döntések ellen érvelni. 1944. március 19-től sok zsidó tudóst, művészt mentett meg a deportálástól. Arra a kérdésre viszont egyáltalán nem tért ki Ujváry, hogy Hóman volt a zsidótörvények egyik kezdeményezője. 

Sőt azt sem tárgyalta, pedig Kolozsváron minimum indokolt lett volna, hogy 1942-es lemondásáig mihez kezdett Hóman a bécsi döntésekkel visszakapott országrészek oktatásával, ahol az utódállamok tudatosan szorították vissza a magyar nyelvű oktatást 1920 és 1940 között (a magyarországi numerus claususra is hivatkozva), ezért például a magyarországi átlagnál magasabb volt az analfabetizmus.

A Korunk Akadémia történelmi előadássorozatai Kolozsváron azért is sikeresek, mert ténylegesen hiánypótlóak: Erdély felnőtt magyar lakossága a romániai oktatási rendszerben nem tanult Magyarország történelméről, nem kapott erről hosszas és rendszeres képzést intézményi keretek között.  Ezért egy ilyen közönséget nemcsak hogy nem érdemes, de nem is illik felületes és egyoldalú előadással traktálni a huszadik századi Magyarország egyik legizgalmasabb korszakának meghatározó alakjairól, akiknek szerteágazó tevékenysége máig szakmai viták tárgyát képezi. Főként nem illik ezt elkövetni egy olyan sorozatban, amely a modern Magyarország történetének egy szeletére, az oktatási rendszerekre fókuszál.

Mi az, ami viszont kiderült Ujváry Gábornak A trianoni Magyarország oktatása című előadásából? Például a Horthy-korszak két kultúrpolitikusának életrajzi párhuzamosságai, amelyek tíz évnyi különbséggel jelentkeztek:

Bár mindketten felső középosztálybeli életet éltek, Klebelsberg gróf volt és igazi karrierpolitikus: jogot végzett, Budapesten kívül Münchenben, Berlinben és Párizsban tanult. Az egyetem elvégzése után egyből közigazgatási pályára ment, a miniszterelnökségen kezdett dolgozni segédfogalmazóként 1898-ban, 1906-ban már osztályvezető, az oktatási kérdések szakértője. 1914-től három évig volt a vallás-és közoktatásügyi minisztérium államtitkára.

Hóman Bálint másodgenerációs értelmiségi volt: édesapja, Hóman Ottó volt a kolozsvári egyetem egyik első tanára, a klasszikafilológia professzora. Tanári pályája után a vallás- és közoktatási minisztériumban felelt a középiskolákért és a népoktatásért, majd főtanfelügyelő lett. Történész fia, Hóman Bálint Budapesten tanult, tanulmányaival párhuzamosan pedig az egyetemi könyvtárban dolgozott. Könyvtárosként majd tanárként elismert tudományos karriert futott be, az Árpád-kor szakértőjének számított.

Trianon kulturális „hozadéka”

Magyarország a soknemzetiségű közép-európai birodalom egyik vezető hatalmából vált kicsi, független és kvázi homogén nemzetállammá. Statisztikai és látszólagos pozitívumként említette Ujváry, hogy az ország urbanizáltabbá, iparosodottabbá vált: a korábbi városlakók 62,7 százaléka élt a megcsonkított ország területén, arányaiban több lett a szakmunkás a felnőtt lakosság számához viszonyítva, és jelentősen növekedett az értelmiség aránya. 

A gyáripar alapját, a nyersanyagellátást biztosító bányákat viszont elveszítette az ország, akárcsak az iskolák zömét, miközben menekültáradattal kellett szembenéznie: több mint 400 ezer személy menekült az elcsatolt területekről a trianoni határok közé. A repatriáltak családfenntartói többségükben állami alkalmazottak voltak, azaz nyugdíjra jogosultak. Ez nemcsak extra gazdasági terhet jelentett, hanem azt is, hogy az utódállamok területén maradt magyar közösségek nagyjából lefejeződtek, hiszen elsősorban az értelmiség menekült át Magyarországra. Ujváry szerint ennek is köszönhető, hogy a határon túli magyarok a mai napig számarányuknál alacsonyabb mértékben kerülnek be az utódállamok felsőoktatásába.

Magyarországról sok olyan csúcsértelmiségi távozott 1919-ben, akik aktív szerepet játszottat a Tanácsköztársaság kulturális életében. Közülük többen visszatértek (Hatvany Lajos, Kassák Lajos), de többen inkább Nyugat-Európában futottak be karriert, mint Hevesy György Nobel-díjas vegyész, Mannheim Károly tudományfilozófus, Tolnay Károly művészettörténész, sorolta Ujváry.

A kulturális intézményrendszer romokban hevert, 

a kulturális múlttal is rendelkező városok többsége – Pozsony, Kassa, Nagybánya, Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Temesvár, Marosvásárhely, Szabadka – a határokon túlra került. Ugyanígy az óvodák kétharmada, a népiskolák háromnegyede, a gimnáziumoknak valamivel több mint a fele. Ráadásul a jobban felszerelt, állami népiskolák 80 százaléka jutott erre a sorsra. Az összes népiskola többségét, 70 százalékát az egyház működtette, a peremterületeken, nemzetiségi vidékeken azonban az állam létesítette és tartotta fenn őket a nem bekövetkezett magyarosítás céljával – magyarázta a történész.

Klebelsberg Kuno otthoni könyvtárában | A kép forrása: mek.oszk.hu

A kolozsvári és pozsonyi magyar tannyelvű egyetemet 1919-ben román, illetve cseh tannyelvűvé változtatják, ezért szinte a teljes magyar tanári kar és diákság Budapestre menekül. Innen telepítik át a kolozsvári egyetemet 1921-ben Szegedre, a pozsonyit pedig 1923-ban Pécsen. A Csehszlovákiában maradt magyar anyanyelvű diákok inkább a prágai vagy a budapesti egyetemet választották, a Romániában maradottak a szegedit, budapestit vagy a debrecenit.

A selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia még a könyvtárát is átmentette Magyarországra, Kassa és Kolozsvár gazdasági tanintézménye megszűnt, akárcsak a kassai és nagyváradi jogakadémia. Az eperjesi jogakadémia Miskolcra települt át, a máramarosszigeti néhány évig Hódmezővásárhelyen működött.

A Monarchia utódállamai közül csak Magyarország és Ausztria vált homogén nemzetállammá, azaz ahol a polgárok több mint 90 százalékának ugyanaz az anyanyelve. A többi utódállam örökölte azokat a nemzetiségi problémákat, amelyekkel a Monarchia is küszködött. Magyarellenes éllel és szándékkal hozták létre Magyarország körül a kisantant gyűrűjét 1921-ben.

A kultúrpolitikát kitörési eszköznek tekintette 

Klebelsberg Kuno abból a külpolitikai elszigeteltségből, amibe Magyarország a háború veszteseként került, mert a kultúrdiplomácia mozgástere nagyobb, mint a politikaié, magyarázta Ujváry. Azért hozta létre a külföldi magyar intézeteket még a húszas évek elején, hogy Magyarországot jobban és reálisabban ismerjék meg külföldön, illetve hogy a tehetséges magyar diákok nyugat-európai képzését támogassa Bécsben, Rómában, Berlinben, Párizsban. 

Ide általában már egyetemet végzett fiatalokat küldtek egy évre, akik utána mind visszatértek Magyarországra. A négy Collegium Hungaricum mellett a világ bármelyik városába is elutazhattak tanulni úgynevezett kézi ösztöndíjjal, amit a magyar állam nem a kollégiumoknak, hanem magának a diáknak adott át. Így tanult akkor külföldön Kosáry Domokos is, az MTA 1990-97. közötti elnöke: először a Bécsi Magyar Történeti Intézetben, majd Párizsba, később Londonba és az Egyesült Államokba kapott magyar állami ösztöndíjat.

Ujváry Gábor kolozsvári közönsége

A kultúrpolitikát az ország talpra állításának az eszközeként is propagálta, amelyhez nemcsak pénz kell, pénz és pénz, hanem akkora gondossággal kell ezzel a területtel és a tudósok, művészek lelkével is foglalkozni, mint a kertésznek az orchideákkal, vélte Klebelsberg, aki nem egyik vagy másik területet, hanem a kulturális intézményrendszer egészét akarta fejleszteni: az oktatási intézményrendszer mellett a népművelést, az egyházakat, a sportot.

Mindezt tervszerűen, az aktuális viszonyokhoz alkalmazkodva: a húszas évek elején az egyetemeket, mert ott kevés pénzből is látványos eredményeket lehetett elérni. Az akkori teljes felsőoktatás 15 ezer fős diákságot jelentett, ma egy kisebb egyetemnek ekkora a diáklétszáma. A gazdasági konszolidáció 1926-ra következik be egy 1923-as népszövetségi kölcsönnek is köszönhetően, akkor Magyarország már többet termelt, mint 1913-ban, az utolsó békeévben. 

Klebelsberg ekkor indította a népiskolafejlesztési programját. 1930-ig több mint ötezer népiskolai objektumot, vagyis tantermet, tanítói lakást adott át, ez mintegy ezer, öt típusterv alapján épített iskolát jelentett. Zömében ott építettek, ahol addig nem volt népiskola: az Alföldön, a Duna-Tisza-közén, a tanyai szerkezetű településeken. A tanyasi iskolák mellett mintagazdaságot hoztak létre, ahol fiatal gazdákat képeztek, igyekeztek népkönyvtárat, rádiókészüléket működtetni az iskolákban.

Típusiskola Domaszéken | A kép forrása: mek.oszk.hu

Az oktatási rendszert földrajzilag decentralizált rendszerben képzelte el: Budapesten kívül három városban is legyen egyetem, minden törvényhatósági jogú városban és megyei székhelyen legyen legalább egy, de inkább több középiskola, a járási székhelyek mindegyikén pedig polgári iskola (félig népiskola, félig középiskola jellegű). A nemzetiségi iskolák többsége vegyes tannyelvű volt, nagyon kevés működött tisztán az adott kisebbség nyelvén, és erre hivatkoztak csehszlovák és romániai politikusok, amikor korlátozták a magyar nyelvű oktatást – válaszolta a történész hallgatói kérdésre.

Hosszú távon gondolkodott: „A kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. [Ennek] terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni, de amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon segíteni már nem lehet” – idézte a történész. 

De 1920-ban Hóman Bálint, 1921-ben Kornis Gyula is tanulmányban hangsúlyozta a kultúra és a kultúrpolitika prioritását, Klebelsberg pedig el tudta fogadtatni Bethlen István miniszterelnökkel, hogy a kultúra a legfontosabb szakpolitika, kulcságazat. A lefegyverzett ország kitörési lehetősége a tudomány és a kultúra nagyarányú fejlesztése, vallotta. 1926-tól az ő tárcája kapta a minisztériumok közül a legnagyobb részt az állami kiadásokból:

Ujváry Gábor vetítette kép

Ez a tíz százalék feletti arány egészen 1943-ig megmaradt, és persze annak is betudható, hogy Magyarország csak kis létszámú haderőt tarthatott fenn, hadiiparra csak korlátozottan költhetett, hagyta helyben a történész az egyik hallgató hozzászólását.

Klebelsberg kifejezett célja volt Magyarország kultúrfölényének megtartása és propagálása. Kulturális mutatói jobbak voltak a szomszédos országokénál (leszámítva Ausztriát), magyarázta a történész. A kulturális teljesítmény volt szerinte a klebelsbergi neonacionalizmus fogalom tartalma is, Klebelsberg ugyanis azt vallotta, hogy azután, hogy Magyarország elszakadt Ausztriától, a nemzetiségek nagy része pedig Magyarországtól, más nacionalizmusra van szüksége az országnak, amelynek lényege, hogy minél műveltebb legyen az ország népe.

Hóman is gyakran használta a kultúrfölény kifejezést, mondta Ujváry Gábor, de ő inkább a nemzetnevelést hangoztatta. A nép- és a középiskolai oktatásba az ismeretek mellett több nevelési szempontot és több nemzeti tantárgyat akart bevinni, az egyetemes háttér előtt a nemzeti történelmet, irodalmat, földrajzot, néprajzot.

Klebelsberg elsősorban a középosztálybelieket igyekezett támogatni, mert az első világháború következtében a középosztály szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: egy magyar tisztviselő 1920-ban az 1913-as fizetésének mindössze 17 százalékát kapta, magyarázta a történész. 

Hóman Bálint ereje teljében, illetve fogvatartottként a váci börtönben | Ujváry Gábor vetítette kép

A `30-as évekre a helyzet némileg megváltozott, de a hárommilliós szegényparasztság felemelkedésére szinte semmi esély nem volt. Hóman ezért 1933-ban módosította az addig a középosztálynak kedvező tandíjrendszert, és a kedvezményeket kizárólag az osztályzattól tette függővé. 1937-ben hozta létre a Horthy Miklós-ösztöndíjat elsősorban a paraszt-, részben a munkásfiataloknak középiskolai és felsőfokú tanulmányok elvégzésére. 1940-ben nyolcosztályossá változtatta a népiskolát.

Az évente 500-600 szegény sorsú parasztgyermek középiskolai támogatását megcélzó Országos Tehetségkutató Intézet Bizottságot 1941-ben indította el, de csak pár évig futott a program, ráadásul háborús körülmények között. 1942-től Győrffy Kollégiumként működött az 1939-ben Bolyai néven indított kollégiumi program, amelynek elképzelését végül az a rezsim ültette gyakorlatba a parasztságot a felsőoktatásba beemelő népi kollégiumokkal, amely háborús bűntett miatt Hómant elítélte.

Ujváry úgy véli, a két miniszter összesen 18 évet lefedő korszaka a magyar kultúra és tudomány egyik aranykora volt, és a magyar kultúra intézményrendszere máig az általuk létrehozott alapokon nyugszik. És természetesen azt szeretné, ha újra a kultúra válna a legfontosabb szakpolitikává.

A sorozatot záró előadást Romsics Ignác tartja május 15-én Magyar oktatásügy 1989 előtt és után címmel.