Erdély utolsó hagyományos mesemondói még mindig hidak lehetnek a generációk között

Jó párszor elgondolkodtam azon a közelmúltban, hogy nemzedékemnek, az ezredfordulós generációnak – de az időközben lassan felnőtt és épp felnövésben lévő Z generációnak is – vannak-e történetei. Félreértés ne essék: nyilván vannak. Ugyanakkor a történetek jelentéstartalmai között (ha kicsit visszamegyünk az időben) ott bujkálnak a közösségi, megerősítő, mindegyre felelevenített sztorik, anekdoták. Amelyek mintha kiveszni látszanának közülünk.

Szemtől-szemben már nem termelődnek új, nagy léptékű sztorik, amelyek elterjedhetnének a közvetlen régiónkban. Csak nagyritkán vannak ilyenek, és azok is főként a szubkultúrákban jönnek létre –

ehelyett viszont van egy hatalmas digitális emlékezetünk, amely a különböző „internetkorszakokat”, közösségi médiákat és felületeket (pl. YouTube) leltározza. Ez az elmúlt 15 évben kialakított egyfajta globalista emlékezetkultúrát.

Hogy egy példával éljek: emlékeznek még Jenna Marbles videósorozataira? A most 37 éves tartalomgyártó volt egy egész generáció vicces mesemondója, aki a mindennapi élet visszásságairól és zajlásáról „adta elő magát”, olyannyira, hogy szófordulatai gyakran szállóigékké váltak, és mai napig az interneten csüngő, már-nem-is-olyan-fiatalság felemlegeti egy-egy megfelelő pillanatban. Sokunknak hiányzik a médiajelenléte, és sokan úgy éreztük, mintha személyesen ismertük volna őt. Ez valóban közösségi élményeket tudott teremteni.

Csakhogy nem lokálisan. Erre még mindig az analóg formátum alkalmasabb, ha úgy tetszik, az archaikusabb megoldások: leülünk egymással szembe, egymás mellé, és hallgatjuk, amint valaki mesél. Ilyenkor meg tud szűnni az idő – mindenképp átalakul, linearitása magába fordul. Csüggünk a szavain, együtt rezdülünk nyelvbotlásaival, ismétléseivel, szófordulataival, együtt nevetünk fel a vicces fordulatokon. Azonosítjuk nyelvjárását, regionális szókincsét, alkalmazkodunk beszélt fordulataihoz – ez hozza el a lokális ízét a történeteknek.

Valami ilyesmi történt azon az estén is, amikor az ördöngösfüzesi Hideg Anna néni ellátogatott Kolozsvárra, hogy új könyvét, a Balassi kiadó gondozásában megjelent Hideg Anna meséi című gyűjteményét tágabb közönségével is megismertesse. Erre a Heltai Folkcenterben került sor január 25-én. A mesemondó asszonyt pedig Magyar Zoltán, a Néprajztudományi Intézet főmunkatársa, valamint Tekei Erika néprajzkutató kísérte el, akik a könyv létrejöttének körülményeiről beszéltek.

Hideg Anna néni, mindamellett, amit kötetének fülszövegében olvashatunk róla, tudniillik „az utolsó olyan tradicionális mesemondó, aki rendkívül gazdag népköltészeti ismeretanyagát még egy hagyományos erdélyi faluközösségben élve, organikus módon szerezte”, egy elképesztő vitalitással rendelkező, tárt karokkal fellépő 88 éves asszony.

Olyan, akinek tíz százaléknyi életörömét kellene csupán eltanulni, és meg lennénk élve.

Fennhangon énekel, tartása egyenes, a versszakokat és mesei elemeket gesztusaival kíséri. Az 1936-ban született mesemondó mindössze 3 évvel fiatalabb egykori nagyszüleimnél, akiknek hozzá hasonlóan voltak történeteik, legyenek azok a múlt rendszerről, kirándulásokról, Tordaszentlászlóról, arról, amikor sikerült kiutazniuk Magyarországra első ízben, meg arról, amikor bombázták Kolozsvárt, a kis magyar világról, a forradalomról, a szerkesztőségből, diákokról, ételekről, furcsa emberekről.

A mesélés élőszerűsége az embert átformálja, életerőssé teszi, emlékezetét frissen tartja – Hideg Anna néni pedig teljes valójában ezt testesíti meg. Nem csupán a varázsmesék, tündérmesék, mondák és hiedelmek elevenednek fel újra általa, hanem folytonosságot képeznek a velük rokonságban álló tréfás történetek, hazugságmesék, igaz történetek, helyi mondák és saját életének története is – ez utóbbi is helyet kapott a kötetben. Így Ördöngösfüzes nem csupán a néprajzi térkép egy pontja marad, hanem egy egyéniségen keresztül válik láthatóvá, megismerhetővé és megtapasztalhatóvá.

Hideg Anna csak egy képet emelt ki a könyv képmellékletéből: egy olyat, amelyen 1944-ben vagyunk a Nemes utcában, Ördöngösfüzesen,

azok között az öregek között, akiktől ő tanult meg mesélni.

Kis, mezítlábas lány, magyaros ruhában, az asszonyok körében egy román fiúcska, akit „Jánosnak hívtak".  Nézzük csak:

Forrás: Hideg Anna meséi, Balassi kiadó, 2023.

Mit is mesél a képről Anna néni?