Eötvös József egy országot tanított meg írni-olvasni

Míg a Széchenyi lánchíd a magyar reformkor leglátványosabb megvalósítása, arra kevésbé szoktunk történelmi tettként gondolni, vagy konkrét személyhez kötni, hogy a 19. század második felében Magyarországon a felére csökkent az analfabetizmus aránya. 

Aki ezt személyhez kötötte, és a lehető leglelkesebben beszélt róla múlt pénteken, az Csorba László történész volt, az MTA doktora, aki a Korunk Akadémia oktatástörténeti sorozatában a dualizmus iskolarendszerének száraz ismertetése helyett akkora beleéléssel mesélt a rendszert megalapozó Eötvös Józsefről, hogy az a legcinikusabb konzervatívot is azonnali csomagolásra késztette volna, hogy radikális karrierváltással azonnal elszegődjön lánglelkű falusi tanítónak. 

Csorba László Kolozsváron | Fotók: Szabó Tünde

Eötvös báró ugyanis hitt benne, hogy a modern demokráciában az oktatás és tanulás révén válnak az emberek polgárokká. A jobbágyfelszabadítás, a deklarált jogegyenlőség nem elég az egyéni és közösségi önrendelkezéshez, a szabadság és egyenlőség gyakorlásához művelődés, ahhoz pedig a tanulás modern megszervezése szükséges. Ezt a hitet közvetítette Csorba László akadémikus, egyetemi oktató, aki korábban a Római Magyar Akadémia, majd a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója volt.

Báró Eötvös, az értelmiségi

A műveltség megszerzése nemcsak politikai szlogen volt Eötvös Józsefnél. Bár főúri családba született 1813-ban, a bárói ranggal és a kiterjedt Eötvös-birtokokkal járó előnyöket csak édesapja, Eötvös Ignác  élvezte, amíg teljesen el nem adósodott. 

A királyi biztosként működő édesapa verte le az 1831-es koleralázadást, az udvar rendíthetetlen híveként ellenfele volt a reformkorban a megyékben körvonalazódó rendi ellenállásnak is. Mivel fiát nyilvános iskolába is járatta, az ifjú Eötvöst diáktársai politikai alapon is kipécézték. Az iskolai zaklatásra József azzal vágott vissza, hogy „Az apám becsületéért az apám felel meg, de a magyarságomért én magam felelek” – idézte Csorba László. 

Eötvös Józsefet nemcsak hajlama, hanem a gazdasági kényszer is az értelmiségi pálya felé terelte: nem volt hajlandó abba belemenni, hogy apja birtokait királyi rendelettel zárolják, és a felhalmozott adósságot áthárítsák a hitelezőkre. Hogy ne azok menjenek csődbe, inkább ő mondott le az apai vagyonról, mindössze egy széket tartott meg onnan, ment bele Csorba László az anekdotikus részletekbe. 

Bárói család ritkán lett földönfutó, az anyai ági rokonok és birtokaik Eötvös Józsefet is megkímélték a szegénységtől, tulajdonképpen sosem volt kizárólag a saját szellemi munkájának bevételére utalva. 1831 és 1837 között közigazgatási tisztségeket is betöltött. 1842-ben nősült meg, gazdag középbirtokosi családból származó felesége, Rosty Ágnes hozományaként pedig egy Gyula környéki kis birtok erős középpolgári egzisztenciát biztosított számukra, vázolta a történész.

Környezete is azt várta, hogy a tehetséges ifjú szellemi alkotómunkát végez majd: diákként Eötvös már Kazinczyval levelezett, aki így dedikálta neki egyik könyvét: „Nevekedjél, kedves ifju, `s légy a`kit várunk. És ha majd felhágsz a`hová érdemeid ragadozni fognak, emlékezzél barátodra. De emlékezzél, hogy csak a` tiszta ragyog.”

A pesti egyetemen jogot tanult, bár alapvetően az irodalom érdekelte. Az 1830-as évek közepén Nyugat-Európában utazgatott, majd anyjának sályi birtokán élt, verseket írt, és az eperjesi kerületi tábla közbírájaként dolgozott. Csorba László szerint egy irodalomra érzékeny, környékbeli szépasszony is hozzájárult ahhoz, hogy Eötvös remekül érezte magát Sályon. Nem pusztán vidéki birtokára elvonult alanyi költőként élte irodalmi életét, 

hanem már akkor ő volt a magyar irodalom egyik központi szervezője: 

ő szerkesztette a többkötetes Budapesti Árvízkönyvet, amelyet az 1838-as árvízben nagy károkat elszenvedett Heckenast Gusztáv nyomdász és kiadó egyféle kárpótlására szántak. A kor irodalmi seregszemléjévé vált Árvízkönyvben jelent meg Eötvös első regénye is, A karthauzi. A történész szerint ritka, hogy az irodalmi alkotótehetség ilyen szervezőkészséggel társuljon.

A politikai életben Eötvös az 1840-es években találta meg a helyét: az országgyűlésben a főrendi ellenzéknek vált Batthyány Lajos mögött az alvezérévé. Irodalmi és röpirataival egyre nagyobb szerepet játszott annak a reformprogramnak a kidolgozásában, amelynek úttörője Széchenyi és Wesselényi volt, de akik mellett a `40-es években már a fiatalok is helyet kértek: Deák Ferenc, Kossuth Lajos és Eötvös József, sorolta Csorba László.

Központi közigazgatás vagy megyei önrendelkezés?

A polgári átalakulást szorgalmazó reformellenzéken belül is óriási viták folytak, a centralista ifjak álláspontjukat a Pesti Hírlap hasábjain népszerűsítették, és ezt fejti ki Eötvös is Reform című munkájában. Saját, felelős kormányt akartak, amely a Habsburg birodalmon belül irányítja Magyarországot centralizált közigazgatáson keresztül. 

Azért váltak a központosított közigazgatás híveivé, hogy a megyék ne tudják megakadályozni a reformokat. A megye ugyanis gyakran a feudális kiváltságok megőrzésének központjaként működött, ezt írja meg Eötvös József másik regényében, A falu jegyzőjében.

Az ellenzék másik csoportja viszont azzal védte a megyei közigazgatást, hogy azért kell megőrizni, mert ellen tud állni, ha a kormány valamilyen törvénytelenséget rendelne el. A helyi végrehajtó hatalom ugyanis a megyék kezében volt. A centralisták szerint felelős, azaz népképviseleti országgyűlés előtt felelő kormány nem rendelhet el törvénytelenséget, válaszként a megyéket védő csoport a megyegyűlést is népképviseletivé alakította volna. 

Eötvös József felnőttkori portréja Csorba László vetített képén

A népképviseletről is külön vita folyt, hisz mintegy 14 millió, jobbára iskolázatlan jobbágynak akartak politikai jogokat adni. Széchenyi ettől elzárkózott, szerinte az irányítást nem szabad a műveletlen tömegekre bízni, arra ott vannak az arisztokrácia elhivatott tagjai, Kossuth viszont arra figyelmeztetett, hogy a nép akkor is ítél, ha rosszul ítél, ha nincsenek meg a sorsa alakításához szükséges ismeretei, mert olyan nyomorban él, hogy mindenképp fel fog lázadni, vázolta a vitát a történész.

Ezekben a vitákban ki- és összeforrt ellenzékből vált Magyarország – Csorba László szerint is – legjobb kormánya. Tagjait rokoni szálak is összekapcsolták, Kossuth fiát Deák keresztelte. Deák Ferenc vert helyzetben, 1861-ben is arra intette az országgyűlés tagjait, hogy szeressék jobban a hazájukat, mint amennyire utálják az ellenségeiket, idézte a történész, aki szerint ez a Batthyány-kormányban megvalósult. 

Ebben nem véletlenül Eötvös kapta a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot: 

a népoktatás, a vallási felekezetek autonómiája, a zsidó emancipáció korábban is foglalkoztatta. Nem 1848-ban szembesült először azzal, hogy a népoktatás színvonala roppant alacsony, és zömében egyházi irányítás alatt áll, miközben meg volt győződve róla, hogy nincs demokrácia oktatás és nevelés nélkül, nincs önrendelkezés az oktatás állandó fejlesztése nélkül.

A katolikus Eötvös József olyan törvényjavaslatot készített elő, amely tükrözte „a kor lenyűgöző illúzióját, szemkápráztató vágyát”: hogy az ember tökéletesíthető, és oktatással egyre nagyobb esélye van jól dönteni saját sorsa felől. Kossuth a Batthyány-kormány pénzügyminisztereként is a népiskolai törvény mellett érvelt az országgyűlésben, amely Palóczy László képviselő javaslatára még azt is megszavazta, hogy a felekezeti népiskolák helyett legyen mindenhol közös, állami népiskola.

Deákék persze rájöttek, hogy az országgyűlés túllőtt a célon, mert ha a közös iskolákra megy az iskolaadó, akkor a vagyonának egy részétől még II. József uralkodása alatt megfosztott egyház nem fogja tudni fenntartani a már létező népiskolákat sem, az állam pedig nem tud hirtelen négyezer iskolát alapítani. Az alsóház korrigálta a törvényt, és meghagyta a felekezetek iskolaműködtetési szabadságát, ha azok az iskolák megfelelnek az állam szabta feltételeknek. 

A törvényt azonban hiába fogadta el az alsóház, a felsőház elé már a katonai cselekményekkel egy időben került, a népiskolai oktatás átalakítását szó szerint elsodorta a történelem vihara. Eötvös maga nem vállalt fegyveres harcot, családjával müncheni rokonaihoz vonult vissza, ott írta meg A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című politikafilozófiai művét. Ebben már Trianon előtt hetven évvel arra a belátásra jutott, hogy 

a szabadság és az egyenlőség mellett a nemzetiség vált meghatározó politikai eszmévé,

a nemzetiségi törekvések viszont céljukat csak valamennyi létező állam feloszlatásával érhetik el. 1853-ban tért haza, budai villájában visszavonultan élt, köztudottan és anekdotikusan utálta az önkényuralmi rendszert és annak kiszolgálóit.

(Csorba László nem állta meg, hogy ne ossza meg velünk a történetet, amely szerint Liszt Ferenc legnagyobb hazai támogatója, a helytartóság alelnökeként a császári önkényt teljes mértékben kiszolgáló Augusz Antal a Duna-parton találkozott a Münchenből hazatért Eötvössel, és tanácsot kért, mivel fogadja a Pestre látogató császárt, ami olcsó, a nép örül neki, és meglepi a császárt. Hárítás és búcsú után Eötvös visszafordult Auguszhoz, és azt tanácsolta neki, hogy a Lánchíd előtti egyik oszlopra akasztassa fel a rendőrfőnököt, a másikra pedig saját magát: nem kerül sokba, a nép örül majd, és a császár is meg lesz lepve.)

A kiegyezést viszont már támogatta, 

1865-től politizált ismét aktívan, Deák Ferenc követőjeként. A kiegyezés utáni első kormányban pedig ismét ő töltötte be a vallás- és közoktatásügyi miniszter tisztségét. Annyival volt bonyolultabb az előtte álló problémahalmaz, mint húsz évvel korábban, hogy a katolikus egyház elvesztette államvallás jellegét, ami azt jelentette, hogy az uralkodó vagy a kormány beleszólhatott a működésébe. 

Eötvösnek úgy kellett megoldani a népiskolák kérdését, hogy egyúttal megteremti a katolikus egyház autonómiáját is. Olyan önkormányzati szervet kellett létrehozni a katolikus egyház számára, amelyen keresztül egyezkedni tud az állammal, amely az állam egyházpolitikájának partnere tud lenni, és amellyel a protestáns felekezetek már rendelkeztek. Ugyanilyen céllal a zsidók 1867-es egyenjogúsítása után létrehozta az izraelita kongresszust is, hogy legyen az államhatalom partnere. Az egyházi önkormányzatok és az állam együttműködésének hálózatát a korban úgy nevezték, hogy a szabad egyház a szabad államban, tudtuk meg Csorba Lászlótól. Ebben a viszonyban az államot szükségszerűen semlegesnek gondolták.

Eötvös 1871-es halála is hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus egyház autonómiája végül nem valósult meg. Az állam sem akart egyenrangú viszonyt az egyházzal, vázolta a történész, de a felsőpapság sem rajongott az önkormányzatiságért, mert attól tartott, hogy ott (a II. József által korábban alaposan megtámogatott) alsópapság demokratikus törekvései fognak érvényesülni: a plébánosok leszavazzák a püspököket. (Erdélyben ez meg is történt a forradalom alatt, itt írtunk róla bővebben.) 

Az izraelita kongresszus is kudarcba fulladt, a neológ zsidóság identitásalapon nem tudott megegyezni az ortodox zsidókkal arról, hogyan egyezzenek meg az állammal. 

Ami nem volt kudarcos, de csak hosszú távon látszik a sikere, 

az Eötvös oktatáspolitikája: míg 1867-ben a hat éven felüli férfilakosság 59 százaléka és a nők 75 százaléka volt írástudatlan, és a tanköteles korúak fele nem járt rendszeresen iskolába, addig 1910-re a lakosságnak már csak a harmada írástudatlan, és az 1913/14-es tanévben a tanköteleseknek már csak a 12 százaléka nem járt iskolába. Ezt Eötvös az 1868-as népiskolai törvénnyel érte el, amely

• tankötelezettséget írt elő 6 és 12 éves kor között, ismétlőiskolákban 15 éves korig;
• állami felügyelet alá helyezte a felekezeti iskolákat;
• létrehozta a tanfelügyelői szervezetet;
• képesítéshez kötötte a tanítói állást;
• állami tanítóképzőket hozott létre;
• közös községi iskolát írt elő ott, ahol nem volt felekezeti iskola, vagy volt 30 olyan tanköteles, aki más felekezethez tartozott, mint az iskolát fenntartó egyház;
• teret engedett az anyanyelvi oktatásnak az elemi iskolákban, a magyart tantárgyként csak a középiskolákban tette kötelezővé.

Azt, hogy a két világháború között a magyarországi analfabetizmus szintje lecsökken a közepesen fejlett európai országok szintjére, Csorba László egyértelműen annak tudja be, hogy Eötvös József elméletileg és gyakorlatilag is nagyon alaposan átgondolta, hogy egy modern demokráciában milyen oktatási rendszerre van szükség. A népiskolai rendszer mellett fejlesztette a budapesti Műegyetemet, és támogatta, hogy Kolozsváron jöjjön létre az ország második egyeteme.

A történész annyira lelkesen mesélt Eötvös, majd fia, Eötvös Loránd szellemi teljesítményéről, hogy Eötvös József barátjára, utódjára a miniszteri székben, illetve a Magyar Tudományos Akadémia elnöki székében, Trefort Ágostonra már csak tíz perc jutott. 

Eötvös és a polgári származású Trefort rokonná is vált, 

miután Trefort elvette Eötvös feleségének húgát, Rosty Ilonát. Trefort is jogot végzett, majd Zólyom városának követe lett az országgyűlés alsóházában, és ő is a centralista Pesti Hírlap munkatársává vált. A `48-as kormányban a földművelés-, ipar-, és kereskedelemügyi minisztérium államtitkáraként működött, ugyanúgy Münchenbe ment, amikor véressé vált a forradalom, de már 1850-ben hazatért.

Eötvösékhez hasonlóan Treforték is kaptak egy kisebb birtokot a Rosty családtól, itt, Csabacsüdön gazdálkodtak az `50-es években. Trefortot 1860-ban Békés megyei alispánná választották, de lemondott, `61-től országgyűlési képviselő, 1867-ben költözött végleg Pestre. 

Másfél évvel Eötvös József halála után hívta meg Lónyai Menyhért a kormányba ugyancsak a vallás- és közoktatásügyi tárca élére, amelyet haláláig, 1888-ig vezetett öt kormányváltáson át folyamatosan.

Balra a két nagyobb képen Trefort Ágoston, a kisebb képeken a miniszterelnökei

Folytatta és fejlesztette Eötvös elképzeléseit: további anyagi erőforrásokat rendelt a népiskolai oktatáshoz, és 16 év alatt ma már hihetetlennek tűnő mértékben fejlesztette a középiskolai hálózatot és a felsőoktatást. Tudta, hogy minőségi középvezetőkre lesz szükség az ipari termelésben, a gyárakban a bonyolult mérnöki terveket nem lehet képzetlen művezetőkkel kiviteleztetni. Az ő minisztersége alatt épült többek között a

• budapesti egyetemi könyvtár,
• a Műegyetem ingatlanjai a Múzeum körúton, ahova aztán a Természettudományi Kar költözött, húsz éve pedig a Bölcsészkar,
• a klinikai negyed,
• a Középipartanoda,
• a Mintarajztanoda, amelyből képzőművészeti egyetem nő majd ki
• a Központi Tanítóképző, amelyben ma a Trefort Gimnázium működik,
• a Zeneakadémia régi épülete,
• az Iparművészeti Múzeum mint a magyar szecesszió csúcsdarabja.

Szorgalmazta a műemlékek felújítását is, amely a kor szemlélete szerint gyakran újjáépítés volt (Mátyás-templom, Vajdahunyad vára, kassai Szent Erzsébet-dóm, visegrádi Salamon-torony, pécsi székesegyház, stb.). Mindössze 24 évet megért fia, Trefort Ervin is a műemlékvédelem kiemelkedő alakja volt.

Ha komolyan gondoljuk, hogy a gyerekeink is rendelkezhessenek saját sorsukról, akkor az épített örökség védelme mellett Eötvös és Trefort oktatásépítő örökségét is érdemes folytatni, zárta Csorba László rövid időutazásként megélt művelődéstörténeti előadását az EME kolozsvári székházában, ahol legközelebb a trianoni Magyarország oktatáspolitikusainak, Klebelsberg Kunónak és Hóman Bálintnak a tevékenysége kerül terítékre.