Duracell-elemlét, avagy Gergely Zsuzsa esete a rádiózással

A Kolozsvári Rádió szerkesztője, nemrég ő vette át elsőként az intézményt támogató Donát 160 Egyesület frissen alapított szakmai díját, a D160 médiadíjat. Ennek ürügyén, de nem csak erről kérdeztük.

Megváltozott-e az életed azóta, hogy megkaptad a D160 médiadíjat? Ha igen, hogyan? Ha nem, miért nem?

Az életem nem változott, az a napom szebb és jobb lett. Koccintottunk a kollégákkal, lazítottunk egy kicsit, vagyis: ünnepeltünk, a magunk módján. Másnap ugyanúgy keltem, mint azelőtt, ugyanúgy végeztem a dolgom, és ez azóta sincs másként. Szól a mobil-vekker, sorjáznak a meghívók a különböző eseményekre, zajlik az élet. A számítógép nem hallott a D160 díjról, ezért továbbra is gyakran megviccel és például érvényteleníti két órás munkámat. Hiába ejnye-bejnyézek neki, süket fülekre találok. Mindent egybevetve: személy szerint örülök a díjnak, megtisztelve érzem magam, de ez a nagyvilág működésén mit sem változtat.

Rostás-Péter István laudációjában azt mondta, téged inkább fékezni kéne, mint ösztökélni.  Mi a véleményed erről?

Időnként én is fékezném magam, mert a Duracell-elemlét nem mindig a legideálisabb. De a kulturális életnek is – mint mindegyik területnek egyébként – van egy sajátos dinamikája. Ha felvetted a ritmusát, nehéz lassítani. Vagy igazságtalan. Próbálom fejlesztgetni a hetedik érzékemet, ami megsúgja, miről lehet lemondani, mit nem szabad kihagyni. Időnként jó partnernek bizonyul, máskor egyszerűen sehol nincs, és akkor önmagammal tanakodhatok, hogy mit akarok bírni és miért.

Szerinted mik egy jó rádiós riporter legfontosabb tulajdonságai?

A legfontosabb, hogy tisztában legyen a saját lehetőségeivel és korlátaival. Másodsorban, hogy ne legyen introvertált személyiség, mert az önmagába zárkózó, a gondolataikat otthon, csendben és nyugalomban szülő emberek nehezebben veszik rá magukat, hogy megszólítsanak idegeneket (hiszen a szakmában rengeteg az első találkozás), és olyankor is kicsit félszegebbek, visszafogottabbak, mint kellene. Ha egy erős, harsány személyiséggel ülnek le egy asztalhoz, az alany valószínűleg pillanatok alatt knock outolja őket, anélkül, hogy ez lenne a szándéka. Természetesen nem szellemi párbajra gondolok, hanem magatartásbeli különbségekre. Nem árt, ha a riportereket egy kis pofátlansággal is megáldották fentről. Erről elméleteket tudnék gyártani, gyakorolni nem szoktam. Nem vagyok különösebben verekedős fajta, ezért jól jön, hogy a kultúrában ritkább a bokszmeccs, mint máshol.

Hogy telik egy munkanapod?

Mindig másképp, és ezért hálás vagyok, mert nem nekem találták ki a „reggel 8-ra bemegyek, délután 4-kor vagy 5-kor hazamegyek” típusú munkahelyet. Kell a változatosság, hogy időnként úgy érezzem magam, mint aki éppen most kezdi nulláról az egészet.

Van olyan munkanap, ami reggeltől estig szerkesztőségen kívül zajlik, például egy fesztivál idején. Ilyenkor az aktualitásnak szánt szösszenet éjjel, otthon készül. Sokszor úgy érzem, lefordulok a székről, és ott, a gép mellett alszom el a fáradtságtól.

Van olyan munkanap, ami kimondottan arról szól, hogy amit alapanyagként begyűjtöttem, abból adáskész produktum szülessen. Ilyenkor vágni kell, szöveget írni, illusztrálni, vagyis eladhatóvá tenni mindazt, amit élményként beszereztél.

Van vegyes munkanap is, amikor vágsz és szerkesztesz is, de rövid időre beülsz a keverőpult mellé is, hogy a Slágerórában éterbe küldj néhány dalt. Ha az lejárt, vár egy esemény a színházban, a Bulgakovban, valamelyik moziban stb. A különböző szegmensek között párszor lefutom a 800 méteres távot.

És hogy telik egy szabadnapod, ha egyáltalán van ilyen?

Szabadnap akad, igaz, nem túl sok. Az a gond, hogy soha nem tudni időben, melyik is lesz az. Ezért nagyon nehéz megtervezni, hogy mivel is teljen. Ha sikerül, akkor nagyon elégedett vagyok. Ha nem, hihetetlenül dühít, és ez az évek során semmit nem enyhült. Az egyetlen védekezési mechanizmus, hogy túl sok mindent, túl gyakran nem tervezek.

Időnként annyira telítődöm mindennel, hogy azon a bizonyos szabadnapon csak bambulok a tévé képernyőjére és krimisorozatokat nézek. Hullának mindenképpen lennie kell a történetben. Máskor olvasok. Vagy elmegyek moziba. Ha szép idő van, sörözni. Urbánus lélek lettem, hegymászásról, hátizsákos kirándulásokról nem szól a szabadidőm. Ilyesmikhez kellene az a bizonyos előre tervezés, ami nekem csak szabadság idején teljesíthető.

Szerinted miért fehér holló Erdélyben a magyar nyelvű kultúrakritika?

Eleve kevesen vagyunk, ezen belül még kevesebben rendszeres kultúrafogyasztók. Tovább szűkítve a kört: nem minden kultúrával foglalkozó ember kritikus. Az egy sajátos műfaj, amelybe mélyen bele kell ásnod magad. (Uram bocsá, netán erre kell szakosodnod!) Felvevő piac jóformán nem létezik. Az erdélyi kritikusok 90 százaléka egyszer napi penzumot gyárt, és ha marad ideje és ihletettsége, akkor ír kritikát is. Ezt megítélésem szerint nagyon nehéz művelni.

Én nem vagyok kritikus, mindezt nem tapasztalatból mondom. Csak évek óta figyelem, hány tehetséges ember éli fel az energiáit apróságok teljesítésével. Mert a kritikusnak a postaládájába is több számla érkezik, mint honoráriumról szóló értesítés. Azon sem csodálkoznék, ha egyszer csak kultúrában mozgó kritikustól születne meg az évtized legfrappánsabb társadalomkritikája.

Arról is szó esett a laudációban, hogy kötetbe kéne gyűjtened az interjúidnak bár töredékét. Hogy állsz ezzel a dologgal?

Sajnos, sehogy nem állok. Talán két régi beszélgetés le van jegyezve, és annyi. Valamikor voltak olyan tervek, hogy néhány interjú írott változata legyen online olvasható. Időigényes munka, ráadásul a beszélgetések stilizálásával is foglalkozni kell. Nem mindegy, hogy valakinek a hangján hallod, hogy titokzatosan mosolyog és szándékosan nem fejez be egy mondatot. Ez leírva úgy hat, mintha az illető képtelen lenne befejezni a megkezdett gondolatot. Sokkoló volt látni, mennyit veszít erejéből a szó, ha eredetileg a hang volt a hordozója, most pedig betűtenger egy A4-es oldalon.

Várom/várjuk a lelkes fiatalokat, akik fejest ugranának a Kolozsvári Rádió Aranyszalagtárában, lejegyeznék a beszélgetéseket, feldolgoznák és kritizálnák azokat. Nem az általam készített interjúkra gondolok, hanem általában mindenre, amit tekercsek, kazetták, CD-k, számítógépek őriznek.  Remélem, egy-két értékes dolgot én is hagyok az utókorra. Ezeknél az anyagoknál nem a készítő személye a fontos, hanem a beszélgetőtárs. Nagyon sokukra büszke vagyok ám!

Ha váratlanul profi rádióhallgatóvá „avanzsálnál”, mit hallgatnál szívesen a romániai magyar rádiók hullámhosszain? 

A rádiónál dolgozó ember óhatatlanul profi rádióhallgatóvá lesz. Annyit foglalkozunk ezzel a kérdéssel, hogy bármelyikünk 30 másodperc alatt meg tudja állapítani, mi volt fél siker, mi sikerült roppant halványra, és mi az, amit érdemes lenne kitenni az ablakba, hogy dudáljon. De ezek azok a helyzetek, amikor olyan kérdésekről van szó, hogy: jól tálalta-e az anyagot a készítője, műszakilag rendben volt-e a minősége, jó-e az alany beszélőkéje, megér-e egy öt perces misét maga a téma?

Ha magánemberként válhatok profi rádióhallgatóvá, akkor ezek a szakmai kérdések nem érdekelnek annyira. Hallgatóként nem vagyok Duracell-nyuszi. A tájékoztatástól azt várom, hogy pörögjön, a magazinműsortól, hogy informáljon, egyben hangulatot is teremtsen. De nagyon szeretem, ha olyan szelet is van a kínálatban, ami kitart a kávém mellé. Vagyis nem rövidke ízelítő, nem frappáns megfogalmazás. Igenis élvezem, ha valaki jó mesélő, nyolc zárójelet nyit, mindegyiket be is tudja zárni, és a gondolat szépen, plasztikusan kibontakozik előttem. Ilyenekből hallgatnék minél többet, témától függetlenül: kisemberek történeteit, amelyek valamiért másokat is érdekelhetnek, neves személyiségek sztorijait, és az szólhat éppen a lyukas zoknijáról is, nem feltétlenül a kultúra vagy a társadalom megváltásáról. Szépen beszélő szép embereket szeretnék minél gyakrabban hallani.

És mi az, amit szívesen kidobnál?

Nem dobnék ki semmit, mert ki tudja, hány embert érdekel az, ami engem nem érint meg? Nehéz is kidolgozni egy rádiós struktúrát, hiszen ezer igényt kell figyelembe venni. Bevallom, vannak olyan témák, amelyek egyszerűen leperegnek rólam, és megkönnyebülten fellélegzem, ha lejárnak. Vagy hagyom duruzsolni a rádiót és elmegyek a lakás másik sarkába, például porszívózni. De hát mindenki ezt csinálja, nem?

Szerinted mi a hazai magyar közszolgálati rádiózás nagy erénye? Illetve nagy hiányossága?

Előnye, hogy törvény írja elő, hogy minden területet le kell fednie. Tájékoztatás mellett kell lennie benne tudománynak, szociális témának, politikának, gazdaságnak, kultúrának, mindenféle zenei műfajnak és még sorolhatnám. Egy kereskedelmi rádióban a jazznek például nehéz helyet találni. Mi van, ha azt kevesen hallgatják, ezért a reklámozó azt mondja, többet nem ad pénzt, vagy más zenét kér? Más zenét fognak tenni.

Legnagyobb hiányossága, hogy egy hatalmas, centralizált apparátus, amit képtelenség átlátni. A Kolozsvári Rádió munkatársai Kolozsváron illetve az adáskörzetben mozognak, mégis függnek Bukaresttől. Ez elég abszurd helyzet. De itt jön be a kisebbségi sajtó előnye (hurrá, van ilyen is!): tartalmilag kevesen tudnak beleszólni a dolgunkba, mert nem ismerik a nyelvet. Ez nem azt jelenti, hogy legalább elvi szinten nincs állandóan jelen egy nagybetűs központ. Annak jómagam a haja és szeme színét sem ismerem, hát még a személyiségét! A világ összes, még létező közszolgálati rádiójánál ez a helyzet és ettől időnként elkeseredik a mezei újságíró.