Chelu Iván Péter: Az elmúlt évszázadban a művészet elvesztette a lelkét

Chelu Iván Péter 1955-ben született Kolozsváron, ahol 34 éves koráig élt és dolgozott. 1989-ben a kommunista diktatúra nyomására családjával kivándorolt Ausztriába, ahol 2017-ig éltek, majd Magyarországra költöztek. Foglalkozását tekintve elsősorban festő, de ír is, illetve évtizedeken át bábosként dolgozott, Romániában, majd a nemzetközi porondon.   Picit belevágnék a közepébe: egyik alkotásodnak azt a címet adtad, hogy Metaphysische Appelle zur Rettung der Malerei, vagyis nyersmagyarul Metafizikai felhívás(ok) a festészet megmentésére. Szerinted szükség van a festészet megmentésére? Határozottan igen. Nagyon sokan kérdezik ezt tőlem. Úgy látszik, kevesen tudják, hogy már a 20. század elején elindult egy olyan folyamat, amely gyakorlatilag elkezdte leépíteni, elemeire bontani a művészeteket. Hogy miért történt, ez csak spekuláció tárgya lehet. De valószínű, hogy a világról alkotott természettudományos felfogás befolyásolhatta. A folyamat szerintem korábban elkezdődött, már az impresszionistáknál, amikor elkezdték majmolni a tudományokat. Én ezt majmolásnak nevezem, mert a művészeteknek egészen más funkciójuk van, mint a tudományoknak. A művészetek központjában a léleknek kellene maradnia. Viszont azt látom, hogy az elmúlt évszázad során a művészet elvesztette a lelkét. És ezt a veszteséget az említett leépítés, lebontás, az anyagba, a materializmusba való borzalmas belemerülés okozta. Gondoljunk csak az úgynevezett absztrakt képzőművészetre: lebontotta a képzőművészetet az elemi részecskéire, ha úgy tetszik. A hagyomány szerint a képi megjelenítés kilenc részből áll. Ha ezekből a részekből az ember elvesz egyet, kettőt, négyet, mostanra már mind a kilencet, mi lesz belőle?

Ami ma történik, annak semmi köze a hagyományos értelemben vett képzőművészethez.

Ami ma van, azt vizuális művészetnek nevezik…

Chelu Iván Péter előadás közben, a kolozsvári Art Melange Galériában szervezett egyéni kiállításán, 2023 októberében.

  Jó, de egy ideje már azt látjuk, hogy a vizuális művészetek éppen kivonulnak az anyagból, a digitális univerzumba. Te azt mondod, hogy a mai művészetnek semmi köze a hagyományos képzőművészethez. Mire jönnek a maiak és azt mondják, hogy ti ócska, régi, poros figurák vagytok, nem értitek a kortárs idők szelét. Ehhez mit szólsz? Erre azt mondom, hogy azt, ami mentális, nem kéne összetéveszteni azzal, ami szellemi.   Szerinted ezek a kortársak tudják, mi a különbség? Nem valószínű. Vagy lehet, hogy tudják, és szándékosan kavarják össze a két dolgot. Vannak szerzők, akik módszeresen kutatják az úgynevezett kortárs képzőművészet kialakulásának folyamatát… amelyben a kortárs szónak semmi köze nincs ahhoz, amit mi szokványosan érteni szoktunk alatta. A kortárs vizuális művészet egy ideológiává vált, amelynek segítségével le akarnak nyomni a torkunkon valamit, aminek semmi köze az évszázadokon, akár évezredeken át kialakult és létező művészethez, ezen belül pedig az esztétikához. Aude de Kerros festő és kritikus írt erről egy könyvet, a címe L'imposture de l'art contemporain (A kortárs képzőművészet csalása – a szerk.), amelyben szépen kifejti, hogy az úgynevezett kortárs művészet egy imposztor, vagyis nem az, aminek mutatja magát. Nem művészet. Minden lehet, csak művészet nem. Lehet filozófia, politológia, szociológia, az égvilágon bármi. És ha megnézzük, igen gyakran azok is művelik: filozófusok, politológusok, szociológusok.

Szó sincs szellemről, szellemiségről ezekben az esetekben.

Ugye, ahogy Leonardo mondja, a szellemben születik meg az eszme, amelyet a lelken keresztül átvisz a festő a kézbe és akkor bármit meg tud teremteni.

A mester a laborintusban (Der Meister in Laborintus), 2003, vászon, vegyes technika (tojás, tempera, olaj lazúrral).

  Hadd szúrjam közbe: most épp nagy divatja van a mesterséges intelligencia alapú művészetnek? Na, hát ennek sincs semmi köze a művészethez. Hallottam egy remek előadást a témáról, amelynek végén az előadók megállapították, hogy az úgynevezett mesterséges intelligencia tulajdonképpen nem intelligencia. Hanem adathalmozás. Ha a programnak sikerül elég sok adatot felhalmoznia, akkor egyszerűen kiköpi a kérdésre adható választ. Ennek köze nincs az intelligenciához. Persze, jól hangzik, ha így nevezik.   És akkor nézzük közelebbről. Azt írják, mondják rólad, bábos vagy, író vagy, festő vagy. Ez a helyes sorrend? És vagy-e még valami egyéb is? Nincs olyan, hogy helyes sorrend. Illetve, a helyes sorrend időközönként változik. Ha épp intenzíven a festészettel foglalkozom, akkor festő vagyok. Ha bábozom, akkor bábos vagyok.   Nálad amúgy is folyamatosan jelen van ez a próteuszi átalakulás-történet…

Feltétlenül. Folyamatosan hivatkozom is az alakoskodásra.

A felnőtt életemet így is kezdtem: három éven át pantomimeztem. Ami bizonyos értelemben alakoskodás, ugye.   Ez itt történt, Kolozsváron… Igen, Kovács Ildikó bábszínházi rendező csapatával. Kovács Ildikó még a háború alatt, tini korában foglalkozott a mozgásművészettel, Dienes Valéria iskolájában. Ez pedig rányomta a bélyegét az egész életére és munkásságára. De az egész csapat kiváló volt. Velük kezdtem a pantomimet, a bábozást.

Bábu (Bauchi) A három feladat című bábelőadáshoz.

  Menjünk még közelebb. Sok helyen az a neved, hogy Jehan Calvus. Én Chelu Iván Péterként ismerlek. Miért az álnév? Vannak más álneveid is? Nem, nincsenek. Az én ideálom egyébként az, hogy minden egyes műnek legyen meg a saját, külön alkotója. A 18. század elején élt egy kínai szerző, akinek 30 álnevét ismerjük. Ez szerintem eszményi alkotói helyzet. Az én álnevem, Jehan Calvus, nem olyan nagy teljesítmény, mert tulajdonképpen latinosítottam a saját nevemet. Amikor még a Pata utca elején laktunk, ahol ma blokkok vannak, volt ott egy Spielmann nevű kocsma. Abban a házban, ahol mi is laktunk. A kocsmának volt egy ilyen terasza is. Na és én építettem magamnak a terasz alatt egy kis zárkát, ahova el tudtam menekülni a család elől, hogy valamiféle alkotói tevékenységet végezhessek, mert akkoriban már volt három gyermekünk. Abban a zárkában nekifogtam egy kézirat megírásának, mint valami középkori szerzetes a cellájában. A Bumgártész című könyvem erről szól. 1999-ben jelentettem meg, aztán magyar nyelvre Bréda Ferenc fordította le 2004-ben. És ennek kapcsán jutott eszembe, hogy ha egyszer így képzelem el az alkotást, akkor kreálok magamnak egy latin álnevet, olyan középkoriasan. A kéziratok amúgy ma is foglalkoztatnak, a következő könyveim fakszimile (hasonmás – a szerk.) kiadásban fognak megjelenni, amelyben az illusztráció és a szöveg egymásba olvad.   És még közelebb. Kolozsváron születtél. Erdély kellős közepén. Ahogy hallom, mindenféle felmenőkkel. Mesélj picit róluk, no meg arról, hogyan kerül Kolozsvár a képbe.

Ez egy identitáskérdés, tehát fontos elmondani.

Anyám részéről vannak osztrák, lengyel, szlovák, magyar, cseh felmenőim. Örököltem a lengyel nagyapám családfakutató szenvedélyét. Ő az I. világháborúban orvosként Bécsben állomásozott és állandóan átjárt Krakkóba, a családfát tanulmányozandó. Az ő részéről a Remisovszky-ág olyan 1400-ig vezethető vissza. Ilyesmivel nem szokás hencegni, de felfedeztem, hogy volt egy lengyel krónikás, Jan Chrysostom Pasek, aki négy király alatt élt, részt vett Bécs 1683-as ostromában is, ma is ismert, tanítják a lengyel iskolákban… No és az egyik 1667-es feljegyzésében Pasek leírta, hogy egy Remisovszky-lányt akar elvenni feleségül. És el is vette. Ilyen illusztris környezetben éltek a felmenőim. A lengyel nagyapám például őrgróf volt. És rebellis. Tehát egy adott pillanatban menekülniük kellett Lengyelországból, Besztercebányán keresztül, Észak-Erdélyen át, amíg végül Kolozsváron kötöttek ki. Egy másik felmenőm, a szlovák származású Puhala Adolf mérnök... az 1868-as szegedi árvíz után ő vezette a csatornarendszer építkezési munkálatait. Ennek fejében a császár kitüntette. 1870-től pedig ő volt az erdélyi területek főépítésze. Nem mellesleg, felfedeztem, hogy tagja volt annak a bizottságnak, amely pénzt gyűjtött a kolozsvári Mátyás-szobor elkészítésére.

Az a bizonyos Hely (Jener Ort), 2015, vászon, vegyes technika (tojás, tempera, olaj lazúrral).

  Te hányadik generációs kolozsvári vagy? Nos, a nagyanyám már Kolozsváron született. Tehát harmadik generációs volnék.   És a Chelu hogy jött be? A Chelu? Hát, az Trianonnal jött be. (Nevetünk.) Ez egy elég fájdalmas ügy, jó adag tudathasadás is van benne. Én egy jól meghatározott környezetben nőttem fel. Nagyanyám 1972-ben halt meg. 1918-tól 1972-ig elég sok év telt el. 54. Na, hát nagyanyám egész idő alatt egy kukkot sem tudott románul. Egyszerűen nem akart megtanulni.

Ők a Trianon előtti világban ragadtak.

Az egész gyerekkorom ennek a jegyében telt, csak azokról a régi időkről meséltek. Mert hogy egy szobában laktam nagyanyámmal és az ő lánytestvérével, aki vénkisasszony volt. És ez a Trianon előtt világ abszolút rám nyomta a bélyegét. Aztán anyám, nem tudom, milyen meggondolásból, román iskolába íratott. Végül így történhetett az, hogy román író lettem. Ami nevetséges dolog, de ez van.   Na de vissza a Cheluhoz... Anyám hozzáment egy román emberhez. Három évig éltek házasságban, de szinte csak papíron, közös lakásuk nem volt. Apám nem volt hajlandó eljönni Bukarestből, anyám meg nem volt hajlandó odamenni. Apám egyébként egy bolgár településen született, a Duna mentén…   Tehát akkor bolgár felmenőid is vannak… Igen, apám félig bolgár volt. De azzal az ággal nemigen tartottam a kapcsolatot. Apám egyszer elvitt oda, ahol született, Tutrakanba, románul Turtucaiának nevezik. 1964-ben voltam ott, kilenc éves voltam, hihetetlen élmény volt látni olyan törököket, akik bő bugyogóban és papucsban jártak, három mecset volt egymás mellett, nagyon izgalmas hely volt.   Huhh... Igen, elég szövevényes történet. Meg is akarom írni. Csak ezt a könyvet nem érdemes románul megírni, a magyar és birodalmi vonatkozásokkal…   Ezt akkor vehetem ígéretnek? Veheted, ha megérem. (Nevetünk.)

Díszlet A dzsungel (Rudyard Kipling-adaptáció) című bábelőadáshoz. Az alkotó első ausztriai produkciója, körülbelül 1000 előadást ért meg.

  Jó, tehát megszülettél Kolozsváron, gyerekkorod a Trianon előtti időkbe merült, édesanyád román iskolába íratott… és? A képzőművészeti iskolába jártam. És itt történt egy sorsdöntő pillanat. A téli vakáció előtt egyszer csak eljött hozzám egy szekus. És fenyegetni kezdett, hogy mennyi mindent tud ő rólam. Nyolcadikos koromban például egy barátommal alapítani akartunk egy Stella Polaris nevű egyletet. És ez a szekus elmondta, hogy ők tudják, hogy én miket konspiráltam.   Az egylet amúgy miről szólt volna? Úgy képzeltük a barátommal, hogy ott lesz művészet meg tudomány meg sci-fi, mert ilyeneket játszottunk. Amúgy ennek a barátomnak az apja rendőrkapitány volt, a kriminalisztikán volt parancsnok. Na és ez a szekus végigcsinálta a fenyegetős műsort, ami után rátért a lényegre: be akartak szervezni, besúgónak. Tizedikes koromban. Persze, lelkemre kötötte, hogy erről egy szót se, senkinek. Nyilván azonnal elmondtam anyámnak. Anyám erre azonnal pattant… ugye, ő 1946 és 1956 között a kommunista pártnál dolgozott, mint gépírónő. Azelőtt, a magyar időkben a főispáni hivatalban volt gépírónő és a románok átvették a kádereket. Na szóval, hamar elment egy volt kollégájához, bizonyos Martineczhez. Ez a Martinecz felelt a szekuritátéért, a pártnál.   Martinecz… mi volt a másik neve? Nem tudom pontosan.   Nem véletlenül István? Elképzelhető.   Bocsáss meg, hogy firtatom, de ha kiderül, hogy István, akkor ő az én anyai nagyapám. Tényleg?   Ő volt a pártkollégium elnöke. Ez az! Ő! Igen, ő volt.

Labirintus (Labyrinth), 2004, vászon, vegyes technika (tojás, tempera, olaj lazúrral).

  Beszarok... Bizony, ő volt. Na, és elképzelheted, jól letolták ezt a szekust. Aki később a művészeti intézményekért felelt a szekunál. Zokon is vette. Hónapokkal később találkoztunk az utcán, és szóvá is tette. Hogy nem volt szép, amit csináltam. És ugye, én felvételizni akarok a művészeti egyetemre… Tehát

ez az epizód megbélyegezte a további karrieremet.

Nem jutottam be az egyetemre. Annak ellenére, hogy a tanáraim támogattak.   És akkor mit csináltál? Elvittek katonának, Bákóba. A rádiósokhoz. Na, az nem is volt olyan rossz időszak. A tisztek tudták, hogy művészi készségeim vannak, hagytak írni, rajzolni, festeni. Miután leszereltem, hazajöttem és még egyszer felvételiztem a művészeti egyetemre. Akkor már voltak régi osztálytársaim, akik egyetemi hallgatók voltak. Ők mesélték, hogy a munkáimat még a vizsgáztatás előtt félretették. Magyarán, meg voltam jelölve. Utána már nem is próbálkoztam az egyetemen. Közben megszületett az első gyermekem is. És így történt, hogy 1976 nyarán elkezdtem tejet hordani. Felfedeztem ezt a lehetőséget: pár óra alatt meg lehetett keresni azt a minimális pénzt, ami a túléléshez kellett.   Jól értem? Tejkihordásból éltél? Igen, tíz éven keresztül. Itt volt a terepem, a központban. A Szentegyház utca, a Dózsa György utca, a Kossuth Lajos utca, meg a mellékutcák.   A Farkas utcában is jártál? Nem, az már nem tartozott hozzám. És persze, közben elkezdtem bábozni. Mert kitanultam a tejkihordó szakmát. És egy idő után már más hordta helyettem a tejet, én csak a pénzt szedtem be. Olyan 1980-ig én hordtam a tejet, személyesen. Komoly munka volt. Naponta megmásztam kétezer lépcsőt, teherrel. Közben jöttek a további gyermekek, és ilyen körülmények között festeni nem tudtam. Bábozni viszont lehetett a gyermekek mellett is.

Bábu az Egy rózsaszál című bábelőadáshoz.

  És akkor beálltál az állami bábszínházba? A bábszínháznál kezdtem volna el ezt a tevékenységet, mégpedig úgy, hogy a magyar tagozat egyik színésze nyugdíjba ment. És meghirdettek egy állást. Akkor történt, hogy Kovács Ildikó megkeresett. Úgy ismerkedtünk meg, hogy készítettem valakinek egy bábut. Kovács Ildikó látta ezt a bábut, és kijelentette, hogy márpedig neki ez a bábtervező kell. No, tehát Ildikó javasolta, menjek el, jelentkezzem én is a meghirdetett állásra. Voltak ilyen előkészítő kurzusok, a jelentkezőknek, azokon részt vettem. De végül az állásból nem lett semmi, ugyanis közbejött egy leépítés.

Amit utóbb egyáltalán nem bántam, mert aztán megismertem ezeket az állami intézményeket és a működésüket.

Akkoriban volt egy olyan lehetőség, hogy az ember megszerezhetett egy engedélyt, hogy ő szabadúszó alkotóművész. 1980-ban jelentkeztem a vizsgára egy felnőtteknek szóló darabbal, az volt a címe, hogy Epifánia, alaposan előkészítettük egy barátommal. El is mentem Bukarestbe a darabbal, meg is kaptam az engedélyt, a minősítést. Igen ám, de a cenzúra betiltotta a darabomat.   Na várj, tehát elmentél Bukarestbe, bemutattad a darabod a bizottság előtt, megkaptad az engedélyt, de nem játszhattad többet az előadást? Pontosan. Ott előadhattam, de itthon már nem, mert az itthoni cenzúra betiltotta a darab nyilvános előadásait. Akkor épp a kolozsvári bábszínház ideiglenes igazgatója volt a cenzor. Hát, ez rendesen letört minket. Persze, egy-két előadást azért megért, játszottam például a Vasas Klubban meg az Igazság épületében. Ismerősök szervezték nekem ezeket az előadásokat. Hivatalos engedélyt viszont nem kaptam erre. Ez 1980-ban történt, nem volt a legjobb évem. A barátom, akivel a darabot készítettük, teljesen elkeseredett, le is mondott a dologról. Én viszont folytatni akartam a bábozást.

Mirandográfia (Miarandographia), 2007, vászon, vegyes technika (tojás, tempera, olaj lazúrral).

  És hagyták? Hát, 1983-ban elkezdtem gyerekelőadásokat készíteni. Lehet, a korábbi darabomat betiltó cenzornak bűntudata volt. (Nem hiszem, amúgy.) De tény, hogy ő adott egy engedélyt, egy előadásra, és ezzel az engedéllyel sok előadást tartottam, óvodákban, iskolákban. Ez így ment 1986-ig, amikor ismét rám lépett a rezsim. Megjegyzem, nagy törésként éltem meg, hogy muszáj volt áttérnem gyermekelőadásokra. Én felnőtteknek akartam bábelőadásokat csinálni. Azt hiszem, az állami bábszínházak színvonala volt számomra elrettentő példa. Ezért kerestem az alternatívát. Ami aztán túl alternatívnak bizonyult.

Medievalistának és misztikusnak minősítette a cenzúra.

Viszont ha akkor nem megyek bele ebbe a kompromisszumba a gyerekelőadásokkal, talán teljesen abbahagyom a bábozást. Amit nem akartam. Aztán persze, jó dolog kerekedett belőle.   A gyerekelőadásokat már végig egyedül… Igen.   Farkas Wellmann Endre készített Szőcs Gézával egy életút-interjút, könyv is lett belőle: Amikor fordul az ezred. Ebben a könyvben Szőcs Géza többek közt azt mondja, hogy téged azért szorítottak egyre kijjebb a pályán, mert konkurenciát jelentettél az állami bábszínházaknak. Ez így is volt. Képzeld el, milyen különös dolog volt akkoriban, hogy óvodákban, iskolákban felbukkan egy ilyen szabadúszó, ráadásul jó előadásokkal. Nagyon szerették a gyerekek is, az oktatók is. Egy idő után már nem akartak bábszínházba menni. Sőt, az is előfordult, hogy ezzel indokolták a távolmaradást: köszönjük szépen, de hozzánk jön valaki előadással. Ilyen értelemben ez volt a csúcsa az én itthoni karrieremnek. Viszont egyre inkább zavartam az állami struktúrákat. És történt egyszer, hogy az egyik óvodai előadásomra beállított egy egész bizottság, bábszínházi vezetőség, párttitkár… 14 ember! És

azonnal betiltották a működésemet.

Micsoda aszociális viselkedés ez, mondták, én egyedül elveszem az ő kenyerüket, az intézmény kenyerét. Én, aki soha egy szeget se kaptam senkitől… Azt azért meg kell jegyeznem, hogy jó pénzeket kerestem ezekkel az előadásokkal. Tudod, voltak ezek a mamutóvodák, például a Monostori negyedben, hatszáz gyerekkel. Volt olyan, hogy 2500 lejt kerestem egyetlen nap alatt.

Innocenzo, az alkotó Epifánia című, Kolozsváron elkészített bábelőadásának főhőse.

  Akkor ez is fájt nekik… Hát persze. Nagyon fájt nekik. Hogy itt jön valaki, és ilyen sikeres. És pontot tettek rá. Önálló munkát többet nem végezhettem.   Te voltál az egyetlen, aki ezt a műfajt művelte? Tudtommal én voltam az egyetlen az egész országban. Vásári bábosok voltak arra lent, délen, de ennyi.   Ha jól tudom, 1989-ban hagytad el Romániát. Hagytak elmenni a komcsik? 1987-ben beadtam a papírokat. A gyerekeket már nem tudtam beíratni az iskolába, így elvesztettek egy évet. Németországba akartunk menni, egy nagynénin keresztül, családegyesítés címen, csak onnan nem érkeztek meg a befogadópapírok. Tehát egy patthelyzet alakult ki. Még Otto von Habsburg is felszólalt az érdekemben. Az Amnesty International és a Helsinki Bizottság segítségével kimehettünk Ausztriába. És ugyan később, még abban az évben megjött a német befogadó, mi ott maradtunk végül Bécsben.

Ahol soha nem illeszkedtem be igazán. Pedig nagyon szimpatikus hely amúgy.

Elég hamar elkezdtem játszani, sikerült kivinnünk magunkkal két darabom díszleteit. A feleségem pedig műépítészként kezdett dolgozni egy jó irodában, ez az alapfoglalkozása.   Beszéljünk kicsit Jehan Calvusról, az íróról. Magyarul egyetlen köteted ismerem, 2004-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál, említetted is az imént, a címe Bumgártész, és közös barátunk, a jeles kolozsvári garabonciás író, költő, Bréda Ferenc fordította. Olyan szerzők műveihez hasonlítják ezt a könyvet, mint Borges, Joyce, a filmesek közül pedig Peter Greenaway. Te mit szólsz ehhez? Borgest azután olvastam, hogy megírtam a Bumgártészt. Ami viszont a példaképeimet illeti, tizenegyedikes koromban olvastam először Rabelais-t. Rabelais művei több nyelven megvannak, olvasom őket, mert ő az én non plusz ultra példaképem, ami az irodalmat illeti. Szellemi szinten nagyon sokat köszönhetek neki. Miután elolvastam Rabelais-t, ha jól emlékszem, évtizedekig nem olvastam olyan irodalmat, amely az 1700-as évek után íródott. És azokra a szerzőkre különösen odafigyeltem, akiket Rabelais idéz a műveiben. Számomra ez az alapirodalom, az ókori klasszikusok: Plutarkhosz, Suetonius… nagyon hosszú a sor.

Utazás avagy a Mirandográfus műterme (Die Reise oder das Atel des Mirandographen), 2014, vászon, vegyes technika (tojás, tempera, olaj lazúrral).

  Hány könyvet írtál? S milyen nyelveken? Nem olyan sokat. Tulajdonképpen a fő foglalkozásom e téren a naplóírás. Ezrével vannak a naplóim. A naplóimból merítek, amikor irodalmat írók. A naplókat részben magyarul, részben románul írom, de néha belekerülnek német szövegrészek is. Olaszul inkább beszélek, mert a nyelvet az olaszországi bábelőadásaim miatt tanultam meg. Négy könyvet írtam eddig, most írom az ötödiket. Lassú folyamatról van szó, évtizedeken át írok egy-egy könyvet. Volt egy időszak, amikor sokat írtam, miután betiltották a bábelőadásaimat, 1986 és 1989 közt. És ezek a szövegek jelennek meg az újabb könyveimben.

Két alapvető témát járok körül: az egyik az ideális, paradicsomi világ, a másik pedig a feltört tojás témája.

  A paradicsomi világot értem. De mi a feltört tojás? Tulajdonképpen a Teremtőtől való elválást jelenti. Tudod, Bosch pradói triptichonjának (Gyönyörök kertje – a szerk.) pokol szárnyán jelenik meg ez a figura. Tulajdonképpen a mi világunk.   A Bumgártészban valahol ezt mondod (ez a magam nyersfordítása, nem a Bréda Ferencé): „A metamorfózis érdekel, a próteuszi dinamizmus, a létállapot, amely félrevezeti, elszédíti és idegesíti a szakértőt.” Mi a bajod a szakértőkkel, a specialistákkal? Hát ők tudják az igazságot, nem? Az a bajom velük, hogy olyan nagyon kizárólagosan kezelik a valóságot. Nem? Tudod, engem éveken keresztül foglalkoztatott az ezotéria, az alkímia, a tarot, a hermetizmus. Ezek mind a természettudományosság előtti világot képviselik. Maga a szó, természettudomány, ez is az alkimistáktól származik. Náluk egészen mást jelent: a természet, mint isteni teremtmény saját tudását. Szó sincs náluk a természet kizsákmányolásáról, a természetnek az ember hasznára való fordításáról. Ide is kapcsolódik egyébként a feltört tojás motívuma.   A bábszínház is megmentésre szorul ma? Ha már a festészet megmentésének szükségességéről szó esett. Ajajaj… talán még inkább, mint a festészet. A bábszínház talán még inkább mindenkinek az útjában van, mert annyira nyilvánvaló, hogy a bábszínház központja a lélek. A bábszínházi aktus során lelket adunk a tárgyaknak. Itt van a dolog lényege: nem a mentálisból, nem a szellemből, a lélekből teremtünk. Na és akkor:

ebben az ellélektelenedett világban veszélyben van a bábszínház.

Ahogy általában, a művészet is.

Bábu a Minotaurusz című előadáshoz.

  Hét éve ismét közelebb léptél Erdélyhez, olyan értelemben, hogy Bécsből Magyarországra költöztél. Miért? 2000-ben vettem egy telket Pannonhalma közelében, Ravazdon. Lehet, azért ez a neve, mert sok ott a róka. A szomszéd falu neve pedig Nyúl. (Nevetünk.) A viccet félretéve: csodás vidék. Pannonhalma korábbi neve Győrszentmárton, mert állítólag Szent Márton ott született. Megy a vita ezen a pannonhalmiak és a szombathelyiek között, hol is született. A magam részéről a következőt gondolom: a prágai püspök, akik kiválasztotta azt a helyet a kolostornak, egy római ember volt. Na és a vidék nagyon hasonlít Róma környékére, ilyen dimbes-dombos. Nem az a lapály, amit Magyarországon megszokhat az ember. Ravazdon létrehoztam egy nyári műtermet, ahova hosszú évekig jártam, még mielőtt odaköltöztünk volna. A döntő lökést végül az adta meg, hogy elvesztettem a bécsi műtermemet. És akkor megharagudtam a bécsiekre.   Mostanában mivel foglalkozol? Egyfolytában írok, szinte grafomán módon, meg aztán festek. A közelmúltban előkészítettem egy huszonkét képből álló sorozatot, ezeket a következő hónapokban meg fogom festeni.   Ebből élsz? Dehogy. Egy jó ideig bábozásból éltem. Volt olyan év, amikor 180 – 190 előadást tartottam. Akkoriban nemigen tudtam festeni. Annál is inkább, mert teljesen ellentétes természetű munkát igényel a kettő.

A festészet befelé fordulást, a bábozás kifele fordulást igényel.

Nehéz ezt a két dolgot egyeztetni. 1995-ig előkészítettem a repertoáromat, amit aztán évtizedekig játszottam. Eleinte Bécsben, Ausztriában játszottam, aztán pedig Olaszországban is, ami megdobta a bevételeimet. És persze, sokat köszönhetek a feleségemnek is, aki jól kereső műépítészként nagyon megkönnyítette a dolgom. Aztán amikor kevesebbet kezdtem játszani, a 2008-as válság után, akkor több teret kapott a festészet. Emlékszem, gyerekkoromban elmentünk egy osztálykirándulásra s eljutottunk Dorohoiba, ahol meglátogattuk az Enescu-emlékházat. A ház gondnoka mesélte, hogy Enescu úgy pihent, hogy egyik munka helyett egy másikat végzett. És ez nagyon megragadt az én fejemben. Ma is ezt csinálom.   Ha azt mondanám, fesd meg Erdélyt, mi jutna az eszedbe? Nézd, én egyfolytában Erdélyt festem. Van ez a festői világom, a Mirandola, ez lényegében egy tündérország. Ami Erdély. Ezek az eszményi tájak Erdélyből származnak. Ez volt az, ami a legjobban hiányzott, miután kimentem Bécsbe. Számomra Erdély egyrészt konkrét hely, elég sokat beszélgettünk azokról a dolgokról, amik itt történtek velem, másokkal. Ugyanakkor pedig egy eszmény is.