Bozóterdő alatt domborulnak a bukovinai székely ősök sírjai (3. rész – VIDEÓval)

Bukovina tájaival, az öt székely falu nevével, valamint népének drámai fordulatokban bőséges történetével már gyermekkoromban megismerkedtem, de mind ez idáig nem volt alkalmam személyesen is felkeresni a távolinak és megközelíthetetlennek tűnő vidéket. A vasárnapi ebédeken és a családi összejöveteleken rendszeresen terítékre került emlékek révén, egy hatéves gyermek emlékezetén keresztül – ennyi volt nagyanyám, amikor dédszüleim az elvándorlás mellett döntöttek – magam elé képzeltem a tájat, a keskeny udvarokat, a búcsúk alkalmával feldíszített lovasszekereket és a szorgos, de ellehetetlenített helyzetbe került embereket.

Idővel a bukovinai elszármazottak visszaemlékezéseiből készült könyvek finomítottak az idealizált képen, mely csak akkor vált teljessé, amikor nemrég személyesen is felkerestem a „bükkországot”, vagy ahogy nagymamám emlegette, a „senki földjét”.

Bukovinában szívesen fogadják a magyarokat

A cikksorozat Mária Terézia uralkodása és a bukovinai falualapítások idejére visszatekintő első része, valamint a Bácskából való menekülés és a dunántúli otthonteremtést bemutató második része után az egyik legnagyobb kihívást jelentette a Bukovinába való utazás, az egykori székely falvak felkeresése, illetve az ott élőkkel való kapcsolatfelvétel. A nehézség nem az előzetesen fontosnak gondolt megközelíthetőségből adódott, hanem inkább abból a dilemmából, hogy vajon a ma már elsöprő többségében románok és romák által lakott falvakban lesz-e olyan személy, aki mesélni tud, illetve mesélni akar a magyar múltról.

Szombat délelőtti életkép Radócról

A prekoncepciók ellenére vendégszerető, közlékeny, a falvak magyar történetét jól ismerő román emberekkel találkoztam. Persze, mint mindig, voltak kivételek is, például a radóci (románul Rădăuți) római katolikus templom papja, aki az egykori német ajkú lakosság egyetlen fennmaradt istenházába még beengedett, de a téma érzékenységére hivatkozva nem volt hajlandó kamera elé állni, pedig csak arról kérdeztem, hogy mikor épült a templom. Nem úgy az ortodox papok, akik készségesen válaszoltak kérdéseimre.

Hagyták a templomot és iskolát...

Az öt bukovinai székely falu története nemcsak a személyes érintettség okán érdekelt, hanem azért is, mert szomorúan példázza, hogy mi történik a hátrahagyott házakkal, templomokkal, temetőkkel és intézmény-épületekkel akkor, ha egy nemzeti közösség szülőföldje elhagyására kényszerül. Az erdélyi magyar szórványközösségekre gondolva különös aktualitást nyer a téma, azonban fontos azt a különbséget megérteni, hogy amíg a bukovinai székelyek kényszer (a szegénység, a túlnépesedés, a megművelhető földek hiánya és Trianon után az üldöztetés) miatt hagyták el tömegesen a szülőföldjüket, addig a szórványközösségek emberről emberre fogyatkoznak meg egy lassú „kivéreztetés” eredményeképpen. 

A videóhoz tartozó magyar feliratot jobb kéz felől az első ikon indítja. 

A bukovinai út éppen emiatt volt a kétségkívül mesebeli táj vagy a kedves fogadtatás ellenére fojtogatóan nyomasztó. Az omladozó porták, a mindent beborító gaz, a sáros utcák, a ma már ortodox ikonokkal megtöltött egykori katolikus templomok, a szegénység jól érzékelhető nyomai összességében lehangoló képet nyújtottak Bukovináról. És ehhez hozzájárultak még a külföldről haza-hazatérő vendégmunkások félkész házaik, az élettérrel szembeni igénytelenség, mindez azonban nem bukovinai sajátosság. 

A nagyobb városok viszont alig különböznek az erdélyiektől. Ezekben még inkább érvényesül az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből megmaradt épített örökség és a görögkeleti kultúra kettőssége. A falvak mellett Szucsávát és Radócot, részben  Dornavátrát és Gura Humoruluit kerestem fel. A mintegy 10 ezer négyzetkilométernyi történelmi régió ma már Ukrajnához tartozó falvait nem állt módomban meglátogatni, pedig ezek is őriznek a Habsburg időkből származó emlékeket. 

Nem volt szándékos pusztítás

A bukovinai körút során egyértelművé vált számomra: a székely falvakba betelepült lakosok nem szándékosan tüntették el a múltat, hiszen vallásosságukkal és főleg a babonás mivoltukkal ez nem fért össze. A guruzsmálás mágikus erejében a székelyek is hittek, de hisznek a ma ott élő más nemzetiségek is. Ezzel akkor szembesültem, amikor egy asszonyt a józseffalvi tűzvészről kérdeztem és teljes meggyőződéssel állította, hogy Józseffalva azért égett le 1939-ben, mert Isten így állt bosszút a románokon, amiért elüldözték a székelyeket. Interjúalanyom rosszul tudta, a tényleges kitelepítésre csak 1941-ben került sor, a tűzvész elszenvedői pedig elsősorban a székelyek, és nem a románok voltak, mindenesetre érdekes, hogy ez tévesen terjed a szájhagyomány útján. 

Az andrásfalvi temetőben több kőkereszt is található  

Még ha nehezen hihető, hogy isteni beavatkozás eredményeként gyúlt volna fel a falu azon a bizonyos áldozócsütörtökön, afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy Józseffalván – és a másik négy székely faluban – az ott élő románok nem végeztek szándékos pusztítást. Erre irányuló próbálkozások inkább a más régiókból ideszivárgó román vasgárdisták részéről voltak, akiknek a célkeresztjükben elsősorban a zsidók álltak. A bukovinai székely falvak későbbi lakói azért hagyták veszni az épületeket, mert nem érezték a sajátjuknak, nem tudtak azonosulni egy másik felekezet, másik kultúra emlékével. Amennyiben nem „költöztek” volna be a katolikus templomokba, úgy minden bizonnyal a végső pusztulás várt volna rájuk, miképpen az andrásfalvi katolikus templom esete is igazolja (ld. Andrásfalva történeti leírásában).

Isten nevében kezdődött meg a magyar élet Bukovinában, elsőként Istensegítsen és Fogadjistenen

A Bukovinában megtelepedő székelység erős hitét mi sem bizonyítja jobban, mint az 1776 őszén alapított első két falu neve: Istensegíts (ma Țibeni) és Fogadjisten (ma Iacobești). Ahogyan Sántha Alajos, a bukovinai székely falvak első helytörténetírója is fogalmazott, nevük azt is jelzi, hogy Isten nevében kezdődött meg a magyar élet Bukovinában. A két Szucsáva folyó menti település Radóctól 11, illetve 18 kilométerre keletre található. 

Fogadjisten már a megtelepedés utáni első évben költözésre kényszerült az árvízveszély és egy örmény földbirtokos miatt, aki jobbágymunkára akarta fogni a székelyeket, de ők inkább beljebb húzódtak a völgyben. A Kopac-hegyen kapaszkodó fenyveserdő fáinak felhasználásával 1777 őszére 47 lakóházat építettek, és megkezdődött a szántóföldek szétosztása, megművelése, a kaszálók kialakítása is. 1812-ben fakápolnát építettek, ahol az istensegítsi pap szolgált. 

A településtől északra, a Kopac-hegy aljában telepedtek le az istensegítsiek egy elpusztult szász falu romjainak szomszédságában. Első dolguk egy kápolna építése volt: 1776 őszén már állt a Szentháromság dicsőségére emelt istenháza. Egy családnak átlagosan 18 fálcsát (egy fálcsa 80 prozsina, vagyis 2 hold) adtak. A nyolcvan székely család mintegy 2240 hektár földön osztozott. 

Ivóvízért még ma is a templom udvarára járnak az emberek Fogadjistenen

A két település takarosságával hamar kitűnt a Habsburg birodalom legújabb koronatartományában. Maga a régió kormányzója, a bukovinai közigazgatás megszervezésével megbízott gróf Enzenberg Károly 1779-ben arról számolt be a bécsi kormányzatnak, hogy Fogadjisten és Istensegíts mérnöki elrendezettsége tetszik Bukovina többi lakosának is. Az egymástól egyenlő távolságra épített egyenházak, az udvar végén felállított csűr, a mögötte található veteményeskert és a ház előtti  virágoskertek egy Istennek tetsző életre berendezkedő, becsületes munkára vágyó nép képét nyújtották. Bár a császár is elégedett volt a két falu fejlődésével, mégsem törölte el a lakosság kérésének megfelelően a kincstárba befizetendő adót és nem hagyta jóvá a kőtemplomok valamint az iskolák felépítését sem. Ezen vágyaik teljesülésére még sokat kellett várniuk. 

Egy másik érdekesség: Istensegíts és Fogadjisten volt az első két falu Bukovinában, ahol Mártonffy Mór csíki származású pap irányításával 1780-ban először megpróbálkoztak a szőlőtermeléssel. Bukovina éghajlati viszonyai nem túl kedvezőek a szőlőültetvények termesztésére, mégis megfelelő minőségű bort sikerült előállítani, melyből jutott kóstoló a császári udvarba is. A minorita szerzetes halála után nem volt ki egyengesse a bukovinai bor útját. Nem csoda tehát, hogy a környéket bejárva nem láttam szőlőültetvényeket, annál több kukoricatáblát és legelőt. A túlnépesedés miatti fölaprózódás és túlzsúfoltság már nem határozza meg a tájat, tágas mezők és szántóföldek nyújtózkodnak a falvak mentén.

Magyar emlékek után kutatva Istensegítsen az ortodoxok által működtetett egykori katolikus templom az egyedüli kiindulópont. A templom hátánál nyugszik László István plébános, akiről azt tudtam meg, hogy 1847-ben született és mint a bukovinai ifjak jelentős része,  jórészt a Szent László Társulat segítségével végezte tanulmányait. Következetesen gyűjtögette a bukovinai magyarok népszokásait, népmeséit, dalait, és ő volt az, aki 1883-ban Benedek Eleket, a nagy mesemondót fogadta Bukovinában. Ugyanakkor ő építette, többségében magyarországi adományok felhasználásával, a falu karcsú tornyú templomát, amelyet 1894-ben szenteltek fel. 1914-ben halt meg, sírját a templom mögött helyezték el. 1934-ben Elekes Dénes, Istensegíts utolsó magyar papja állíttatott emléktáblát neki a templomban.

A volt római-katolikus templom Istensegítsen

Amikor a kétezres években Valentin Pușcașu ortodox pap a faluba érkezett, megtalálta az elhagyott sírt, amiről senki nem tudta megmondani, hogy kié. Ekkor kezdte el tanulmányozni a település történetét és kiderítette, hogy a templom alapítója nyugszik a sírban. 2007-ben felújította a sírt, amit azóta is rendszeresen megkoszorúznak. Az istensegítsi katolikus temetőből mindössze 2-3 ledöntött sírkő maradt meg, és az a márványtábla, amelyet az Öt volt bukovinai székely falu temetőinek megóvása elnevezésű alapítvány állíttatott mind az öt falu temetőjében. 

Fogadjisten temploma sajnos nem maradt fenn: lebontották, majd mellé egy görögkeleti, eredetileg 1782-ben épített fatemplomot költöztettek át Capu Câmpuluiból. Ennek udvarán állítottak kopjafát a bukovinai székelyek, megemlékezve az itt álló egykori istenházáról. A kopjafán egy diszkrét piros-fehér-zöld szalag díszeleg, de nem zavarja senkinek sem a szemét. Ahogy a többi település emlékhelyein is zavartalanul megmaradhat a nemzeti színű szalag. 

Fogadjisten temetőjét viszonylag messze a településtől, az E85-ös országúton túl kell keresni. Magyar feliratú sírokat egyáltalán nem lehet már itt találni, de érdemes alaposan szétnézni, mert a fákkal, cserjével, bozóttal benőtt sírok között szép kő- és vaskeresztekre lehet bukkanni. 

A legszékelyebb bukovinai falu: Andrásfalva

Ha Bukovinában járva csak egyetlen bukovinai székely település meglátogatására van időnk, akkor érdemes Andrásfalvát (Maneuți) választani, hiszen míg a többi faluban a házakat átépítették vagy lebontották, addig itt még találhatunk eredeti formájukban megmaradt székely portákat. Ez talán annak is betudható, hogy a madéfalvi veszedelemkor Moldvába menekült székely családok közül utolsókként a kálvinisták léptek Bukovina földjére. Ők már Moldvában is összetartottak, így a régióba is azzal feltétellel érkeztek, hogy egy önálló települést alkothassanak. 

Először a régió észak-keleti részén található Raráncsába telepítették őket, de a török-orosz háború idején el kellett jönniük. Ekkor az öt faluban szóródtak szét, legtöbben Hadik András gróf, a bécsi haditanács elnöke után Andrásfalvának nevezett településre költöztek be. Az 1786-os adatok szerint 73 család, 219 lélek kezdett új életet itt, mintegy 2465 hektáron gazdálkodva. 

A megmaradt székely emlékek után kutatva elsősorban a házakra voltam kíváncsi, melyekre néhány héttel korábban Illés Tibor, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke is felhívta a figyelmemet. A csíki építkezés hagyományait követő házak fából és vályogból épültek. Többnyire kétszobásak, a két lakrészt az úgynevezett eresz választja el egymástól. Az utca felőli első szoba a „kis ház”, a belső a „nagy ház”, de többnyire csak a belsőt használták. 

Andrásfalván még maradt néhány hagyományos székely porta

Andronic Iosif Leonid helyi ortodox pappal a templom közelében találkoztam, ahol irányításával gőzerővel folyt a belső tatarozás. Az 1908-ban épített istenháza eredetileg református volt, a székelyek kitelepítése után érkező románok 1945-ben, hitüknek megfelelően átalakították. A pap 27 éve szolgál itt, elmondása szerint mindig örülnek, ha magyarok érkeznek a településre. Jó kapcsolatot ápolnak a bonyhádiakkal, akik minden évben ellátogatnak Andrásfalvára. Egyesek megmártóznak a Szucsáva folyóban, melyről úgy gondolják, hogy szent folyó – mondta. 

A falu központjában egy katolikus templom is állt, ahol jelenleg a kultúrotthon és a román hősök emlékműve látható. Erről már egy helyi lakos mesélt, akitől megtudtam: a kommunizmus idején elhanyagolt épület omlásveszélyessé vált, attól tartottak, hogy betemeti az iskolába- vagy onnan hazatartó diákokat. Mivel a vele szembeni parókia épületét gondozták, sikerült megőrizni, valakik pedig jelentős haszonra tettek szert az eladásából. 

A templomot az 1960-as évek elején lebontották, a toronyórát Dornavátrára, talán Moldvahosszúmezőre vitték. A helyiek meg akarták akadályozni, hogy a másfél tonnás harangot is elvigyék, ezért gyakorlatilag ellopták, és az akkor már ortodox templom tornyába szerelték fel, magyarázta az idős férfi.

A temetőben, a többi településhez viszonyítva jó állapotban maradtak meg a sírok, a kőkereszteken kiolvashatók az elhunytak nevei is. Itt néhány román asszonnyal találkoztam, akik felmenőik sírjait gondozták. Elmondták: rengeteg fából készült síremlék is volt – vélhetően a reformátusok sírjai –, de ezek idővel elkorhadtak, helyükre új sírok kerültek, a kihantolt csontokkal pedig nem foglalkozott senki. A temető közepén megmaradt keresztekhez viszont nem nyúltak, és továbbra sem nyúlnak, mert tiszteletben tartják mások halottait.

Józseffalva, a „kalapos király” kedvenc bukovinai települése

Bukovina legdélebbre található székely települése Józseffalva (mai román nevén Vornicenii Mari) Szucsávától 13 kilométerre fekszik. Sorrend szerint a negyedik falu, amely a madéfalvi veszedelemkor Csík környékéről Moldvába menekült székely telepesek beköltöztetése révén alapult. 1785 szeptemberében hatvan család telepedett itt le, és kezdte belakni az addig gyéren lakott környéket. 

Nevét II. József császárról kapta, aki rövid időn belül kétszer is ellátogatott a településre. Látva a földkunyhókban lakó telepeseket, igásállatokat és gazdasági felszereléseket adományozott nekik. A falu lakossága sokáig büszkén őrizte azokat a láncszemeket, melyek az életmentő adományokkal együtt érkeztek. A Magyar Katolikus Lexikon adatai szerint a falunak 1824-ben 395 lakosa volt, ez a szám alig ötven év leforgása alatt a háromszorosára nőtt. 

A józseffalvi templom túlélte a tűzvészt

A település ma már egyetlen utcából áll, de a viszonylag nagy távolságra található temetője arra enged következtetni, hogy korábban terebélyesebb falu volt. Ezt az egyik lakos is megerősítette. Még ma is álló, de már nem működő iskolája Jókai Mór személyes támogatásával épülhetett fel. 

Rögtön az iskola szomszédságában lakik egy, a szomszédos Zaharești településről származó tanító, aki szívesen emlékezett vissza a régi időkre. Hosszú éveken át ő volt az, aki a Magyarországról rendszeresen hazalátogató vendégeket körbevezette az iskolában, megmutatta az osztálytermeket és a fennmaradt archívumot az itt tanulók osztályzataival. Régebben még érkeztek olyan idős személyek, akik jól emlékeztek, hol állt egykoron az iskolapadjuk, ma már csak gyermekeik, unokáik jönnek – tudtam meg a volt tanítótól. 

Régi székely házak nem maradtak fenn Józseffalván, ami annak tudható be, hogy 1939 május 18-án, éppen áldozócsütörtökön a falu teljesen leégett. A pusztító tűzvész egyedül a templomot, a parókiát és az iskola épületét kímélte meg. A földönfutóvá vált népet először a szucsávai és a csernovici hatóságok segítették ki, majd a korabeli magyar sajtó aktív szerepvállalásával az egész Kárpát-medencére kiterjedő szolidaritási hullám indult, melynek köszönhetően rövid időn belül – többek között Kós Károly közreműködésével – újjáépítették a települést. 

A tragédia folytán a bukovinai székelyek történetét széles körben megismerték, ami megkönnyítette a kitelepedés előkészítését. Németh Kálmán, Józseffalva papja szívhez szóló üzenetet fogalmazott meg az augusztus 20-i alapkőletételkor, melyet az akkori divat szerint úgynevezett időkapszulaként, az épülő falu egyik betonalapkövébe helyezett el. Az alábbiakban ebből idézek, a teljes szöveg Sántha Alajos először 1942-ben megjelent Bukovinai magyarok című kötetében olvasható. 

A szentimentális hangvétellel együtt, az üzenet 78 év távlatából hátborzongatóan hat, különösen Németh Kálmán további sorsának ismeretében. A bukovinai székelység ügyét szívén viselő, egyébként szamosújvári születésű Németh Kálmán a falu leégését megelőzően már többször felvetette a bukovinai székelyek magyarlakta vidékre való telepítésének gondolatát. A tűzvész utáni építkezéskor azt javasolta, hogy a házakat oly módon húzzák fel, hogy azok kitelepülés esetén szétszedhetőek legyenek. Igaza volt, bár akkor még nem tudhatta előre, hogy 1941-ben szinte valamennyi józseffalvi székely család áttelepül Bácskába, itt megalapítják Bácsjózseffalvát, ahonnan 1944-ben ismét menekülniük kell, és csak a Dunántúlon (Bátaszéken és Szabarban) kapnak végső menedéket. 

Így néznek ki a hagyományos parasztházak Bukovinában

Németh Kálmánt 1946-ban az Amerikai Egyesült Államokba küldték, hogy ismertesse a menekültek helyzetét, de mivel az akkori magyar hatalom által titkolni óhajtott, valós helyzetet ismertette az üldözöttekről, távollétében halálra ítélték, így soha nem térhetett vissza Magyarországra. Síremléke a józseffalvi, ma már ortodox rítusú templom udvarán található.

Józseffalva lakosságát, illetve a leszármazottak neveit, letelepedési helyeit a 18. század elejétől napjainkig név szerint is ismerjük. Rudolf László családfakutató számítógépes adatbázisba vette az anyakönyveket, családi fotókkal gazdagon illusztrált könyv is készült belőle. Az egyiket éppen a már említett tanító mutatta meg, aki nem ért magyarul, de gondosan őrzi a díszes fotóalbumot, és szívesen megmutatja, ha valaki a falu múltjáról érdeklődik.

Hadikfalva és az elveszett örökség

Hadikfalva (ma Dornești) Radóctól mindössze 7 kilométerre található. Az egyszeri utazó számára könnyen úgy tűnhet, mintha a közel 24 ezres lakosú Radóc ipari telepe lenne. Nem ok nélkül: a Radóc felőli bejáratánál működik az egyik hírhedt osztrák fafeldolgozó üzem egyik kirendeltsége, melynek szélesen elterülő udvarán halomban áll a környékről kitermelt hasított fa. 

A hadikfalvi születésű nagymamám elbeszélései alapján szűk utcákra, zsúfolt lakókörnyezetre számítottam, ehhez képest az 50 hektáron elterülő fűrészüzem azt a benyomást keltette, mintha örök időkön keresztül ipari mennyiségű fakitermelésből élt volna Hadikfalva lakossága. Pedig ez hetven évvel ezelőtt nem így volt. 

1785 június 4-én ennek a településnek határában hívta össze Enzenberg Károly gróf utasítására Mártonffy Mór a letelepedésre várakozó 140 családot, és mondott ünnepélyes szentmisét a majdani település felépítésének reményében. A települést Hadik Andrásról nevezték el, aki 1764-1768 között Erdély katonai főparancsnoka és kormányszéki elnöke, illetve Galícia első tartományi kormányzója volt. A Moldvába menekült székelyek ügyét mindig pártfolgolta és mindent elkövetett azért, hogy azok Bukovinában otthonra leljenek – emlékezik meg róla Sántha Alajos. 

Nicolae Fedoreanu hadikfalvi ortodox pap

A falunak 1786-ban még csak 685, míg az 1930-as népszámláláskor már 4934, elsöprő többségben magát magyarnak valló lakosa volt. A hadikfalvi templom különlegességét az adja, hogy az ortodoxok kialakítottak egy oltárrészletet a megmaradt katolikus templom egyik szentképét és más liturgikus tárgyakat felhasználva, és bármikor nyitottak arra, hogy a templomban katolikus szentmisét tartsanak. A belülről is hatalmas templomban külön rész fogadja az ide látogató katolikusokat. 

Nicolae Fedoreanu hadikfalvi ortodox pap elmondása szerint azt szeretnék, ha a templomot mindkét felekezet magáénak érezné. A templom rendhagyó történetét jól érzékelteti, hogy az ugyaninnen származó Szűz Mária-szobrot néhány héttel korábban 800 kilométer távolságra, a Tolna megyei Kismányokon tekinthettem meg a bukovinai székelyek búcsúján. 

Az 1796-ban épített hadikfalvi templom a székelyek 1941-es kitelepítése után néhány évig zárva volt, majd miután a szomszédos falvakból érkező ortodoxok beköltöztek, 1946-ban a román kormány beavatkozásával egyházközi döntés született, melyben megállapodtak a templom használatáról – magyarázta Nicolae Fedoreanu. 

A hadikfalvi templom egyszerre ortodox és katolikus

Ebben a templomban keresztelték meg nagymamámat, Fodor Emerenciát is, akinek az ősei, Fodor János és Szabina, két házat hagytak hátra, amikor 1930-ban, jóval a kitelepítés előtt elköltöztek. A faluban azonban semmi nyoma a régi házaknak: rendszertelenül felépített viskók, a külföldről haza-hazatérő lakosok emeletes házai és gyárkémények alkotják ma már Hadikfalva látképet.

Egy idős zsidó, aki régen könyvkereskedéssel foglalkozott, név szerint Radu Furman és családja 2002-ben egy helytörténeti múzeumot alakított ki háza udvarán, ahol a bukovinai székelyek emlékeit, régi fényképeket, egy 1880-ból származó ház szemöldökfáját, összességében mintegy ezer tárgyat gyűjtött egybe. A múzeum sokáig fontos állomása volt az őseik szülőföldjét meglátogató bukovinai székelyeknek, a vendéglátó idővel elkezdett magyarul is megtanulni, hogy szót értsen többnyire Magyarországról érkező látogatóival. Még egy székely és egy magyar zászlót is elhelyezett az udvaron. A múzeum viszont nem rendelkezett hivatalos engedéllyel. Bezárása akkor dőlt el, amikor leégett. (Utólag tudtam meg: ma is látogatható a „múzeum”, már ami maradt belőle. Radu Furman fia foglalkozik vele, de csak előzetes egyeztetés alapján tekinthető meg.) 

Mind az öt falu temetőjében kopjafa és márványtábla áll, ez itt a hadikfalvi

Hadikfalva temetőjében kiterjedt bozóterdő és tövisbokor-rengeteg jelzi, hol állottak a magyar sírhelyek. Az önkormányzat azt tervezi, hogy egybegyűjti és egy külön temetőrészben elhelyezi a maradványokat és a pár megmaradt keresztet. Erről a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségével is tárgyaltak, ezt Bonyhádon Illés Tibor is megerősítette.

Nicolae Fedoreanu elmondta, ezt-azt még sikerült átmenteni, de meghaladja őket a feladat, külső segítségre van szükségük, hogy végrehajtsák a magyar temető kialakítását. Míg Nicolae Fedoreanuval beszélgettünk, az éppen véget érő hittanórán részt vevő gyerekek körénk gyűltek a templomudvaron. Tanítójuk, Filip Genoveva unszolására a gyerekek énekelni kezdtek, és szavalatokat mondtak Istenről, szeretetről és megbékélésről.

Amikor útnak indultam a bukovinai székelyek nyomai után kutatva, nem gondoltam volna, hogy végül ortodox gyerekek vallásos éneke és szavalata ad választ a bennem megfogalmazódott kérdésekre. Végül ez lett az egyik legszebb emlék, amit magammal hoztam Bukovinából. És persze a feledhetetlen táj.

• Akik soha nem adták fel az otthonra találás reményét (1. rész)
• Hosszú és rögös volt a bukovinai „hazátlanok” útja az anyaországig (2. rész)