„Nem volt olyan forgatókönyv, amivel megnyerhettük volna a mohácsi csatát”

Két év múlva lesz az 500. évfordulója az 1526. augusztus 29-én lezajlott mohácsi csatának. Annak az eseménynek, amely következtében összeomlott a középkori magyar állam, és elkezdődött a 150 évig tartó török hódoltság korszaka.

A történelmi emlékezetben a csatavesztés ténye, a csata helyszíne a gyászos, megalázó kudarc szinonimájává vált. Az utókor a tragikus végkifejlethez vezető okokat is megtalálta: a Jagelló-kori nemesurak marakodása és önzése, a kisstílű hatalomvágy, a paraszti rétegek semmibe vétele, valamint a nyugati hatalmak közömbössége.

Ezek a meggyökeresedett toposzok évszázadokon át hamis, igazságtalan képet festettek a korabeli magyar állam- és hadvezetés, valamint a hadsereg alkalmasságáról.

A torz ítélet amellett, hogy szembe megy a történelmi tényekkel, a csatát vállaló, és abban derekasan helytálló katonák érdemeit, kitartását és felelősségvállalását is rossz visszfényben tünteti fel, kicsinyíti az áldozatuk jelentőségét. Holott mindezeknek is köszönhető, hogy a Magyar Királyság nem szűnt meg létezni, és az oszmán/török uralom alatt is megmaradt az itteni népesség magyarnak.

Ez a legfontosabb tanulsága számomra az alábbi beszélgetésnek, amelyet B. Szabó János történésszel, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának igazgatójával folytattam Budapesten. A korszak kiváló ismerőjét arra kértem, hogy úgy beszéljünk a mohácsi csatához vezető fejleményekről, a küzdelemről és a következményekről, hogy az erdélyi vonatkozásokat is kidomborítsuk.

A mélyfúrás olyannyira jól sikerült, hogy a beszélgetésből a Főtér eddigi legnagyobb interjúja született. Türelmesen, szemlélődve olvassák!

Milyen gazdasági, katonai állapotban volt Magyarország az 1500-as évek elején? Mennyire volt felkészülve az Oszmán Birodalom támadására? Mennyire volt tisztában a magyar vezetés azzal, hogy mi készül oszmán részről?

Az oszmánok nem nagyon titkolták a szándékaikat. Már az 1510-es évektől kezdve érezhetően nőtt a nyomás a déli magyar határon az oszmánok részéről. Ekkor foglalták el az első várakat, amelyek még a nyugat-balkáni területen voltak, de ez világosan jelezte a Magyar Királyság vezetői számára, hogy változnak az idők, és a hosszú békeidőszaknak valószínűleg vége szakad.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy ezekből a pánikszerű reakciókból nőtte ki magát a Bakócz Tamás-féle keresztes hadjáratnak a terve, ami átcsapott a Dózsa György vezette parasztháborúba. Ez a mozgalom úgy indult, hogy egy török elleni háború részeként szerveztek keresztes hadjáratot, és a Magyar Királyság hadserege már 1513-14-ben lent volt a déli határon. A keresztesek mozgalma tulajdonképpen egy török háború kellős közepén a magyar hadsereg hátában bontakozott ki.

Szerencsére ez nem okozott nagyon komoly fennakadásokat, illetve 1514-ben kiderült, hogy I. Szelim szultán mégsem nyugatra fog indulni, hanem keletre, az Iránt uraló, egyébként hasonlóan török nyelvű, Szafavidák ellen, akiket 1514-ben le is győzött. Aztán folytatódott tovább a háború keleten, a mameluk Egyiptom ellen, Szíriában, Palesztinában.

Magyar szempontból ennek az volt az érdekessége, hogy ekkor már a szultánnál volt II. Ulászló királynak a békekövete, a szörényi bán, Bélay Barnabás, akit a szultán egyszerűen nem engedett haza, hanem végighurcolt ezen az iszonyatosan hosszú évekig tartó keleti háborúkon, méghozzá úgy, hogy rendelt mellé több száz törököt, akiket magyar ruhába öltöztettek.

Keleten úgy adták el ezt az oszmánok, hogy ez a magyar király segédcsapata az oszmán hadseregben, a magyar király a szultánt támogatja. Bélay Barnabásról azt jegyezte fel az egyik szűkszavú történeti feljegyzés, hogy amikor hazajött, minden tapasztalatáról beszámolt, és elmondta, hogy mi fog a magyarokra várni. Magyarán a magyar katonai vezetésnek egy magas rangú parancsnoka, mint egy katonai attasé, végigkövette a teljes oszmán előrenyomulást a Közel-Keleten.

Jelen volt minden nagyobb csatában, látta, hogyan harcolnak az oszmánok, látta, hogyan nyerik meg ezeket a csatákat, hogyan foglalják el a kor egyik legerősebb muszlim hatalmának a teljes területét, az egyiptomi Mameluk Birodalmat. Vagyis a Magyar Királyságnak a vezetése szó szerint első kézből értesült a legfontosabb információkról. Ennél többet talán a velencei hírszerzés tudhatott erről az egész eseménysorról.

Ami nekünk szomorúság, hogy konkrétumok nem maradtak fenn arról, hogy mit közölhetett a szörényi bán a királlyal. Azt nem tartom kizártnak, hogy ha tovább kutatnánk még a külföldi követek jelentései után, akkor ebből az időszakból lehet, hogy előkerülne valami följegyzés.

Tehát a királyi udvar nagyon pontosan tudta, hogy mi történik a déli szomszédnál, és az a helyzet, hogy még az óriási hódítás és sikersorozat előtt sem érezte az országot igazán felkészültnek arra, hogy összemérje az erejét az Oszmán Birodalommal. Bélay Barnabás nem véletlenül volt békekövet. I. Szelim a keleti hódítások befejezése után írta alá a következő fegyverszünetet Ulászlóval, csak hát az volt a szépséghibája a dolognak, hogy a fegyverszünet addig volt érvényes, amíg az aláírója élt.

A fegyverszünetet tehát újra kellett tárgyalni?

A korban Európában is az volt a gyakorlat, hogy ezeket a szerződéseket a szerződő felek élettartamára kötötték. Az uralkodók halála után az utódoknak kellett megerősíteni vagy felmondani a szerződést. 1520-ban pedig meghalt I. Szelim.

Visszacsatolva az előző kérdésére, az Oszmán Birodalom már 1514-15-ben is sokkal nagyobb és erősebb volt, mint a Magyar Királyság, mind területre, mind népességre, mind az állami jövedelmeket tekintve. De 1526-ra, az óriási közel-keleti hódítás után egyszerűen összehasonlíthatatlanul nagyobbá vált.

Viszonyításként vegyünk egy nagyon aktuális dolgot, az orosz–ukrán konfliktust. Van két harcoló fél, az ukránok kisebbek, de azért kitartanak, ám az analógia kedvéért tegyük fel, hogy menet közben Oroszország magához csatolja Kínát, így az egyesült erőforrásokkal folytathatná ezt a küzdelmet. Az oszmánok is nagyjából ezt tették ebben az időszakban.

Nemrégiben készült egy új összehasonlító vizsgálat arról, hogy milyen erőforrásai voltak az európai hatalmaknak, milyen erőforrásai voltak az oszmánoknak. Magyarországot mindig le szokták becsülni. Merthogy a királynak csak ennyire, meg annyira futott. Én nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi van azokkal az országokkal, akiket nem söpörtök el az oszmánok a 16. században, és átvészelték ezt az időszakot.

Kiderült, hogy van egy felső liga a keresztény Európában. Ide tartozik Velence, ahol évi egymillió arany volt az állami bevétel. Franciaországban épphogy megközelíti a ’20-as években az egymillió aranyat az állami bevétel. A Habsburgoknak ugyan sok tartománya van, de mégiscsak évi 700 ezer aranyuk van ekkor még.

A Magyar Királyság a középmezőnybe tartozott az évi 400-500 ezer arany állami bevétellel. Ebben az időszakban az oszmán szultán éves jövedelme évi 10 millió arany volt. Tehát, ha a kontinens összes keresztény államának éves bevételét összeadnánk, a szultáni jövedelmek azt is túlszárnyalnák.

Miként tud felkészülni egy ország egy ekkora szuperhatalom támadására?

Nyilván nem öngyilkos hajlamok vezették a magyar elitet, lázasan keresték a védekezés módozatait. Ugye már a Bakócz-féle keresztes hadjárat is egy ilyen lehetőség volt külső erőforrások bevonására. Mi ezt magyar ügyként tartjuk számon, de Bakócz egész Közép-Európára megkapta a keresztes hadjárat hirdetésének a jogát, tehát nagyon sok helyről lehetett volna kereszteseket hozni. Folyamatosan ment a tárgyalás a külföldi hatalmakkal, hogy ki és hogyan tudna segíteni.

Mindig azt mondták a magyar követeknek, ha Európában béke lenne, és nem egymással háborúznának a hatalmak, akkor mindenképpen jönne a segítség. Úgyhogy ebben az időszakban a magyar diplomácia volt Európa legnagyobb békéltetője. Mindenhova mentek a békemissziók, mert epekedve vártuk a külföldi segítséget.

Aztán Ulászló, akinek francia felesége volt, egy meghatározott politikai pályára állította az országot azzal, hogy a fiának egy Habsburg feleséget szerzett. Ezzel a lépéssel egyértelműen becsatornázta a Magyar Királyságot a korabeli viszonyok között az európai hatalmi tömbök versengésébe. II. Lajos király édesanyja tehát francia volt, ami egy másik politikai szövetséggel való összetartozást jelentett, de amikor Ulászló felesége meghalt, a politikai helyzet változott, és a király úgy ítélte meg, hogy az akkor szédítő gyorsasággal erősödő Habsburgok felé kell orientálódni.

V. Károly német-római császárról, aki Lajos király sógora lett, nem véletlenül mondták, hogy a birodalmában sosem nyugszik le a nap. A Habsburg törzsterületek az osztrák tartományok voltak itt a szomszédban, de azért ez sem a mai, sem az akkori viszonyok között nem számított egy nagyon gazdag helynek azzal a sok heggyel. Tirol jelentette a kivételt, mert ott ezüstöt bányásztak, és nagyon komoly jövedelemértéke volt.

De a Habsburgok birtokolták a német-római császári címet, amit még a Károly apjának, Miksának sikerült megszerezni az utolsó burgundi herceg lányának a kezével. A burgundi örökséggel együtt érkeztek a francia tartományok, illetve az egész Németalföld, a mai Belgium, Hollandia és Luxemburg, ami viszont a korabeli Európa egyik leggazdagabb vidéke volt.

A szintén jól sikerült házassági politikának köszönhetően bekerült a képbe Hispánia is, az ottani királyságok, Kasztília és Aragónia. Akkorra már elkezdődött a felfedezések kora is. Mire a török elfoglalja Belgrádot, akkor Fernando Cortez elfoglalja Mexikót V. Károlynak. Tehát nagyon dinamikusan nőtt a Habsburg terület, és a század közepére ők lesznek a gazdaságilag is legpotensebb uralkodócsalád Európában.

A szövetségkötés ellenére elmaradt a Habsburg segítségnyújtás

A Habsburg felemelkedés azonban számos konfliktust is hozott. Látszólag nagyon nyerő volt a legerősebbhez csatlakozni a Magyar Királyságnak, hiszen tőlük lehetett a legkomolyabb támogatásra számítani, és úgy is nézett ki, hogy ez össze fog jönni. 1525-ben az észak-itáliai Paviánál V. Károly hadserege legyőzte a francia hadsereget és magát a francia királyt, I. Ferencet is fogságba ejtették. Úgy nézett ki, hogy ezzel az akkor már sok évtizedes itáliai versengés az itáliai hatalmi dominanciáért a Habsburgok javára dőlt el.

Igen ám, de pont ennek a győzelemnek köszönhetően a Habsburgok annyira erősek lettek, hogy fél Európa elkezdett ellenük szervezkedni. Ráadásul nagyon arrogánsan viselkedtek az itáliai kis államokban, úgyhogy az itáliaiak is összefogtak ellenük. Magyar szempontból a lehető legrosszabbkor, 1526 tavaszán kirobbant az újabb itáliai háború.

A Habsburgok pozícióit mindenfelől szorongatták, úgyhogy amikor Magyarországon a sógoruknak kellett volna segíteni, akkor V. Károly éppen Granadában ülte a nászát a portugál hercegnővel, és biztató leveleken kívül mást nem tudott küldeni. Az öccsétől, Ferdinánd osztrák főhercegtől meg közben azt kérte, hogy szedjen össze annyi pénzt és katonát, amennyit csak tud, és küldje Itáliába, mert ugye a családi érdekek forogtak veszélyben.

Így, ami stratégiai szinten az ország számára a legnagyobb hasznot hajthatta volna egy ilyen szituációban, az nem először és nem utoljára pont ellene fordult, mert annyira erős hatalmi tömbhöz csatlakozott a Magyar Királyság ezzel a házassággal, később a Habsburgoknak a magyar trónra kerülésével.

Ezek az adottságok pedig mindig berántották a török–magyar viszonyt az összeurópai konfliktusmezőbe, ahol pillanatok alatt kialakulnak azok a természetes barátságok és ellenszenvek, amik az adott hatalmi pozíciókból következnek. Tehát pont 1526-ban, amikor a legnagyobb szükség lett volna arra, hogy a Magyar Királyságot a rokonok megsegítsék, akkor éppen az egyik rokon sem volt abban a helyzetben, hogy komoly segítséget tudjon nyújtani.

Bár Ferdinánd osztrák főherceg felszerelt egy több ezer fős segélyhadat a nyár folyamán, de ezek a csata napjáig még a magyar határt sem lépték át. Akkor ott volt a Jagelló rokonság is. Ez kevésbé közismert, de hát mégiscsak, amikor Ulászlót királlyá választották Corvin János helyett Mátyás halála után, azzal Magyarország megint csak egy nagy dinasztikus hatalmi tömbhöz csatlakozott, hiszen Ulászló akkor már cseh király volt, a testvérei pedig a lengyel és a litván trónon ültek.

Ha ránézünk a térképre látjuk, hogy ezek az országok körülbelül Európa egyharmadát foglalták el. Nem kispályás családról van szó tehát, intenzíven és aktívan terjeszkedtek. De ennek a dinasztikus tömbnek is az volt a problémája, mint a Habsburgoknak, hogy túlságosan nagy volt és túlságosan sok volt a lekötöttség a legkülönfélébb irányokban.

A Baltikumban a Német Lovagrenddel volt konfliktus, a litván határon a moszkvai nagyfejedelemséggel volt baj, és a krími határok betörtek délen, és akár Krakkóig is elportyáztak. Szóval mindig volt valahol oltásra váró tűzfészek. E mellett, ami Magyarország helyzetét ezekben az években tovább nehezítette az egy egészen hajmeresztő történet, amiről itthon elég kevesen tudnak, mivel nincs az érdeklődés homlokterében az eurázsiai dominó működése.

Mi azt gondoljuk, hogy a népvándorlás kora a hunokkal meg a germánokkal véget ért, és a magyarok kései népvándorlók, de hát erről szó nincs. A népvándorlások zajlottak a következő évszázadokban is, legfeljebb a Kárpát-medencébe már ezeknek a vándorló népeknek a töredékei jutottak el. Ráadásul az 1520-as években van egy iszonyatos nagy turbulencia ebben a közép-ázsiai, nyugat-szibériai, kelet-európai térségben, ami messzemenően kihatott a magyar viszonyokra.

Ki gondolná, hogy a mai Kazahsztán területén ekkoriban volt egy tehetséges kazah kán, aki szeretné legyőzni az üzbég szomszédjait. Ám az üzbégek sokkal erősebbek, mint ő, ezért először a nyugati szomszédok területeit foglalja el. Ez a mai Dél-Urál vidéke, a Kaszpi-tengertől és az Aral-tótól északra fekvő terület, ahol a nogájoknak nevezett török-nomád társaság élt. Ezeket mi a tatárok közé szoktuk besorolni, a 16-17. században sokszor meglátogatták Erdélyt is.

A kán hatalmas vereséget mér rájuk, az ottani uralkodót is meggyilkolta, ezért ez a társaság tokkal-vonóval fogja magát, összepakol és elköltözik nyugatra. A kelet-európai szteppére érkeznek meg, ami ez egy teljesen szabályos népvándorlásnak tűnik. 1519-20-ban járunk, és az új területen a krími kán az úr. A krími tatárokról szintén elég sokat hallottak Erdélyben.

A krími kán ellensége volt a nogájoknak, mivel azok gyakran betörtek a Krímbe, de a kán most mégis befogadta őket, ugyanúgy, ahogy IV. Béla is befogadta a kunokat a mongol támadás miatt. A szövetségkötés jelentősen megerősítette a krími kánságot, a kán ezért elhatározta, hogy a hatalmas haderővel megpróbálja visszaállítani a tatár nagyhatalmat Kelet-Európában. Megtámadta például Moszkvát, és porig égette. A Kreml ugyan megmenekült, de más nem nagyon.

Viszont ahhoz, hogy szabad kezet nyerjen az egykori tatár uralom alatt álló területeken, békét kötött a lengyelekkel. Így amikor 1521-ben kirobbant a magyar–török háború, és akkor a lengyel király tudott segítséget küldeni Magyarországra, biztonságban tudva a hátát a tatároktól. A krímiek és a nogájok együttes erővel elfoglalták a Volga alsó folyásánál Asztrahán városát, majd nem tudni, hol politikai vagy személyes okból, de a nogájok meggyilkolták a krími kánt. Ezzel kártyavárként dőlt össze az egész történet.

A nogájok visszaköltöztek a Volgán túlra, a földjükre, a kazahok is hazamentek, mert ott is meghalt a kazah kán és összedőlt az a nagyhatalom, amit épített. Tehát mindössze három év alatt iszonyatos mennyiségű ember költözött hatalmas távolságokra, uralkodók haltak meg, és három nép mozgatta a dolgait nagy földrajzi távolságokra.

Milyen következményei voltak mindennek Magyarországra nézve?

Az új krími kánnak az első dolga az volt, hogy felújította a portyákat Lengyelország ellen, és már 1524-ben Lemberg meg Krakkó környékén dúltak a krími tatárok, akiknek formálisan az isztambuli szultán volt a feljebbvalója. Érdekes módon 1525-ben indult egy lengyel békekövetség Isztambulba, és 1525-ben tető alá hozták a lengyel–török békét, amiből sajnálatos módon Magyarország kimaradt. A békeszerződés azt jelentette, hogy a Jagelló rokonok nem fognak segíteni II. Lajosnak egy török elleni háború esetén.

Nagyjából ugyanez történt a velenceiekkel is. Huszonöt évvel évvel korábban Magyarország és Velence még szövetségesként háborúzott a törökök ellen, de akkor a törökök tönkreverték a velenceieket, majd az európai nagyhatalmak is úgy megszorongatták őket, hogy Velence úgy döntött, hogy inkább békét köt a törökkel. Ez a béke volt egyébként is a gazdagságának a forrása volt, hiszen az összes keleti kikötő, amivel ők kereskedtek, akkor már török uralom alatt állt. Így rájuk sem lehetett akkor már számítani a törökök ellen.

Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása

Tehát, hogy Magyarországot és Csehországot, hisz II. Lajos cseh király is volt, sikerült eléggé elszeparálni. Ez nem pusztán a törökök ügyességén múlott, hiszen minden térségben zajlottak az ottani saját események, és 1526-ra mindenütt nagyon kedvezőtlen helyzet termett a magyarok számára. Pedig a magyar diplomaták tényleg nagyon szívósan és ügyesen dolgoztak azon, hogy kompromisszumos megegyezéseket, békekötéseket eszközöljenek ki. Még a francia király kiszabadításáért is közbenjártak a rokonságnál, hiszen tudták, a Habsburg-francia béke nélkül semmi esély nincs arra, hogy bármelyik nagyhatalom mozdulni tudjon Magyarország érdekében.

Ez azt jelenti, hogy 1526-ra felismerték a törökök, elérkezett az idő a Magyar Királyság megtámadására?

Igen jó kémhálózatuk volt, ők is tisztában voltak azzal, hogy mi történik Európában, de volt, amiről az európaiak számoltak be nekik. A franciás, hogy végső kétségbeesésükben kiszabadítsák a királyukat, még a törökök segítségét is kérték, de az tévhit, hogy ez a francia kérés idézte elő a török támadást. A Magyar Királyság akkor már öt éve hadban állt az Oszmán Birodalommal, és a háború nem 1526-ban, nem Moháccsal kezdődött.

Az oszmánok csak vártak a megfelelő pillanatra. A szultánt a belső ügyek is abba az irányba lökték, hogy újabb hadjáratra induljon, mert ugyan a hadiállapot fennállt, és a határvidéken zajlott a háború, sok várat elfoglaltak, de a birodalom központjában a szultán zsoldos katonasága már lázongott. Túl régóta nem voltak hadjáraton, nem volt zsákmány, nem volt prémium, és szerettek volna hadakozni, úgyhogy Mohács előtt nem sokkal a szultánnak személyesen kellett levennie egy janicsárlázadást. Ha pedig lázadoznak a katonák, akkor találni kellett nekik elfoglaltságot.

A diplomáciai helyzet tehát rosszabb nem is lehetett volna. De mi volt itthon az országban? Máig népszerű az a magyarázat, hogy a belső anarchia, a főúri széthúzás vezetett Mohácshoz. Az utókor ráadásul sokáig a Jagelló-kort is negatívan ítélte meg.

Ez az egész történet olyan, hogy amikor az emberek elkezdenek a múltjukról gondolkodni, akkor mintha elfelejtenének mindent, amit a jelenről tudnak. Azt feltételezik, hogy 500 évvel ezelőtt teljesen másmilyen emberek lakták a földgolyót, nem pont olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. Mondja meg nekem valaki, hogyha most megtámadná Magyarországot egy szuperhatalom, és Magyarország elbukna, akkor annak az lenne az oka, hogy belső széthúzás volt az országban.

Van széthúzás most az országban? Van. Mást gondolnak az emberek? Persze. Más országokban is van széthúzás? Igen. Mást gondolnak az emberek? Igen. Az emberek ilyenek. Mindig ilyenek, mindenhol. Nem ezen múlik. Ettől még működik az ország, vannak választások, van parlament, és akkor azon belül persze vannak üzengetések az újságban, meg nem mindenki szereti a másikat. De ez nem jelenti azt, hogy ettől működésképtelen lenne az ország.

Viszont Mohács után dinasztiaváltás történt, jöttek a Habsburgok. Nagyon ügyesen felépítették ezt az egész történetet, mert különböző örökösödési szerződéseknek köszönhetően nekik volt jó alapjuk arra, hogy elfoglalják a magyar trónt, amit már Mátyás odaígért nekik, ha törvényes utód nélkül hal meg, de azt akkor nem kapták meg, ezért kivártak. A Jagellók is megígérték, és akkor már bejött.

De ez nem volt elég, kellett más jó alapot is kreálni, és ez is sikerült nekik. Itt van ez az ország, meg ez a nemesség, ami sajnos annyira összeférhetetlen, hogy nem tudja elkormányozni magát. Lám, mekkora bajba sodorták az országot, de szerencsére jöttünk mi, a jól kormányzó Habsburgok, és mi rendbe tettük a dolgokat. Nagyjából ez volt a narratíva.

Minden politikai rendszernek megvan a maga origó-narratívája, hogy min alapul a hatalom. Amibe nem szoktunk belegondolni, hogy ez a hazug politikai rendszer 400 évig állt fenn Magyarországon, ami azt jelenti, hogy ennyi ideig képviselték ezt a narratívát, amit az ország nagy része, a magyarokat is beleértve elhitt.

Mert ezt lehetett olvasni a lapban. A történelemkönyvekben ezt írták a történészek, hogy a pártoskodás, a széthúzás okozta az ország vesztét. Na most Habsburgok pórul jártak, mert 1848-ban nem volt széthúzás meg pártoskodás, az ország összefogott, pont ellenük. De mégiscsak az a helyzet, hogy ez egy optikai csalódás, tehát nem függnek össze a dolgok.

Anglia sem volt egy sokkal békésebb hely. Ott sem szerették egymást jobban a lordok. Ha valaki rendszeresen nézi az angol tévésorozatokat, látja, hogy VIII. Henrik milyen körülmények között uralkodott, vagy mi történt a lányaival. Látszik, hogy egyik összeesküvés érte a másikat, volt reformáció, elkergették a katolikusokat, meg a papokat, szóval nagyon zűrös időszakok voltak. Mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy békesség lett volna és egyetértés. Csak Anglia több ezer kilométerre van innen, és nem jártak arra a törökök.

Megnéztem volna azt az európai országot, amelynek az oszmán birodalom a szomszédja, hogy náluk az összefogás vajon jobban működött volna? Ráadásul, amikor itt felfogták, hogy baj van, akkor keresték a megoldást. Jó szokás szerint az emberek különböző megoldásokkal próbálkoztak, amik nem feltétlenül estek egybe a másik embernek a megoldási kísérletével, úgyhogy a kormányzatban is ment ez a váltogatás. Hol ez, hol az a csoport kapta meg a hatalmat, aztán kormányválság volt. Majd egy másik csoportra bízták az ország kormányzását, hogy próbálkozzon más módszerekkel, de mindig az jött ki, hogy kétszerkettő az négy és nem öt.

Nem lesz több az adó attól, hogy azt más szedi be, nem lehet belőle több katonát felfogadni attól, hogy más fogadja fel a katonákat, és a törökök mindig erősebbek maradnak. Én nem gondolom azt, hogy az itteniek felelőtlenek lettek volna, főleg azért nem, mert az erőviszonyokkal mindenki tisztában volt a mai világgal ellentétben. Hogy lehetsz te nagyúr, de csak ott, ahol a földed van, a váraid vannak, és ha ezt az országot elfoglalják, akkor a te földedet foglalják el, és a te váraidba fognak beleülni az ellenség katonái, és akkor többet nem leszel nagyúr.

Nem lehetett innen elköltözni, akkor még nem volt Superjet repülőgép és svájci bankszámla. Akinek itt volt valamije és számított az neki, annak el kellett azon gondolkodni, hogy lehetne azt megtartani. Tehát nagyon komoly személyes motivációja is volt az elitnek arra, hogy tegyenek valamit. Az más kérdés, hogy akárki, akármit állít az utókor bölcsészeinek a szerepében, ma sem tudnánk megmondani, hogy mit kellett volna jobban csinálni ahhoz, hogy a dolgok másképp történjenek.

Az felmerült a vezetésben, hogy megadják magukat? Feltartjuk a fehér zászlót, átengedjük a Bécs felé vonuló oszmánokat, akik megkímélik az országot.

Ez egy visszatérő kérdés, amire érdemes kitérni. 1526 előtt Bécs nem volt egy három királyságot, vagy több országot magába foglaló Habsburg Birodalomnak a székhelye. Egy tartományi központ volt a sok közül a Német-római Birodalomban. Pofás városka volt, szó se róla, de nem volt olyan jelentősége a világpolitikai szempontból, hogy a törököknek Bécs alá kellett volna vonulnia. Ez teljes félreértése a dolognak.

Sajnos a törököknek Buda kellett, mert Buda volt annak a Magyar Királyságnak a székhelye, ami 150 éve képes volt őket fenntartani abban, hogy észak felé hódítsanak. Ha Magyarország elesik, akkor persze Bécs is központ lesz, illetve ha a magyar király Bécsben székel, akkor majd Bécsbe is érdemes lesz ellátogatni, de Szulejmán elsősorban Budára szeretett volna ellátogatni.

Valószínűleg nem tudjuk leírni azt az érzést, hogy 1526 őszén mit érezhetett a szultán, amikor a legnagyobb ősellenségének a királyi palotájában sétafikált, mert azzal ő olyan dolgot ért el, ami soha egyetlen egy elődjének sem sikerült, legyen bármekkora hódító is az illető. Szóval az interneten sok minden kering.

Az egyik interjúm alatt volt egy hozzászólás, hogy a magyaroknak félre kellett volna állni, és hagyni, hogy a nagyhatalmak lejátsszák ezt a dolgot. Mondtam, hogy ez stimmel, mert a nagyhatalmak lejátsszák a dolgot, csak éppen akkor még Magyarországot hívták nagyhatalomnak. És nem tudott hová félreállni.

Itt jön be az erdélyi történet, mert mindig az Erdélyi Fejedelemség példáját szokták felhozni követendőként. Igen, az Erdélyi Fejedelemséget abban a formában, ahogy ismerjük, az Oszmán Birodalom hagyta létezni az ország egyharmadán úgy, hogy Budában török pasa ült. Amíg ez a pasa nem ült be oda, addig ez a lehetőség nem nagyon állt fönn az ország számára.

Próbálkoztak vele, hogy már Szapolyai Jánossal csináljanak egy ilyen hasonló vazallus királyságot, de Szapolyai királysága még mindig túl nagy volt, túl erős volt. Amikor a király gondolt egyet, és inkább átállt az oszmánok ellenségeihez, akkor kiderült, hogy ez nem egy működőképes modell.

Ahogy Erdély kapcsán is mindig el szokták felejteni, hogy azért időnként az erdélyi fejedelmeknek is volt oka úgy gondolni, hogy nem a törökökkel kéne tartani, és abból iszonyatos konfliktusok, pusztítások következtek Erdély határain belül. Abban a pillanatban, hogy valaki elkezdett úgymond másként gondolkodni Erdélyben, az Oszmán Birodalom gondoskodott róla, hogy élő ember ne maradjon a környéken.

Említette a Dózsa-féle parasztháborút, ami kapcsán szintén vannak megkövesedett álláspontok. Ezek egyike, hogy a leverésének következményeként nem volt elég hadra fogható ember.

Ott kezdődnek a félreértések, hogy a parasztok nem katonák, így hadra sem foghatók. Árokásásra és hasonlókra lehetett volna őket használni, de arra, hogy Mohácson a mezőn szembe álljanak a vágtató török lovassággal, arra nem. Erre a legjobb példa pont a Dózsa-féle parasztháború összecsapásainak a sorozata, ahol nagyon kicsi nemesi csapatok kergettek szét rendre náluknál sokkal népesebb parasztcsapatokat. A parasztok csupán egy-két helyen arattak sikert.

Ezekben az ütközetekben világosan kiderült, hogy ez a paraszthadsereg se várostromlásra, se nyílt mezei harcra, sem egyébre, ami egy török háború velejárója, ilyen formában nem alkalmas. A korabeli nyílt mezei harcra nem voltak felkészülve ezek a békés munkásemberek, akik lehet, hogy szerettek bicskázni a kocsmában, de azért az ágyúdörgésel kísértclovasrohamban az első gondolata mindenkinek az, hogy hátat kéne fordítani, és futni, amilyen gyorsan csak lehet.

Nagyjából ez különbözteti meg a korban a katonát a paraszttól. Hogy a katona az, aki ezt már próbálta. Nyilván zöldfülűként az ő fejében is megfordult a szaladás, csak állt körülötte három tapasztalt katona, így nem futamodott meg.

Székely Bertalan: A mohácsi csata

Továbbá szó nincs arról, hogy kiirtották volna a parasztokat. Ki őrült volna meg ennyire? Ők dolgoztak a földeken. Persze voltak mindenféle ötletek, ahogy már beszéltünk róla. Ez egy gondolkodó ország volt, ahol mindenki mást gondolt arról, hogy mit kéne csinálni, de a végeredmény mégiscsak az lett, hogy nagyon-nagyon kevés embert nagyon kegyetlen és szimbolikus módon megbüntettek, tehát hogy jól látható legyen a dolog, a többieket meg egyszerűen hazaengedték. Mert valakinek dolgozni is kellett. És nem voltak a nemesek sem a saját maguk ellenségei.

Ráadásul a parasztságot sem fegyverezték le. Volt egy ilyen törvényjavaslat, tárgyalt róla az Országgyűlés, becikkelyezték, királynő írta alá a törvényt. A parasztság fegyverbe volt szólítva 1526-ban is, és valószínűleg voltak fölfegyverzett parasztok a mohácsi táborban is.

Hogyan értesült egy erdélyi nemes arról, hogy mi készül 1526-ban a déli határon?

Úgy, hogy a királyi követ parancsot vitt az erdélyi vajdának, aki ez esetben Szapolyai János volt. Ebben benne volt, hogy mit szeretne a király. Erdélynek azért volt nagyon speciális státusza a Magyar Királyságon belül, mert Budáról nézve Erdély volt az ország legtávolabbi pontja. Ha baj volt Erdélyben, akkor nem ért oda a segítség a székvárosból.

Magyarán Erdélyt nagyon jól meg kellett szervezni, úgy, hogy képes legyen az önvédelemre. Sok a fegyverforgató, ott vannak a székelyek, fejenként hadba hívhatóak, hogyha támadás éri a területet. A szászok is azért kapnak ott területet, mert katonákat vár tőlük a király, és ott van a megyei nemesség is. Évszázadok alatt kicsiszolódott egy kvótarendszer, hogyha ellenség tör be az országba, akkor minden erőt mozgósítani kell, hogy meg tudják védeni a vajdaság területét, a saját földjüket.

Ha a király Havasalföldre, Moldvába vezet hadjáratot, akkor az egyik nációnak ennyi katonát kell adni, a másik nációnak annyit. És ha Magyarországon van háború, akkor mutatóba küldenek néhány tucat embert innen is, meg onnan is. De ez pár száz főt jelentett. A mohácsi csatába egyébként nem vettek részt erdélyi csapatok.

Tehát nincs olyan, hogy az erdélyi vajdaságnak a hadseregét, a fegyverforgatóit egy hívásra ki lehet hozni a magyarországi hadszíntérre. Ezeknek az embereknek különböző királyoktól pecsétes papírjuk volt arról, hogy nekik ez nem kötelességük. Amikor olyan nagy volt a baj, hogy mégis szükség volt rájuk, akkor a vajda megtárgyalta a dolgot.

Össze kellett hívni a tartományi gyűlést, meg kellett beszélni a problémát a helyi közösségeknek, a nációknak a vezetőivel. Azokat hazaküldték, hogy a megbeszélt időpontra gyűjtsenek össze egy megbeszélt nagyságú fegyveres erőt, és amikor az összejött, akkor azzal lehetett valahova indulni. A ’20-as évek azért is volt ilyen szempontból rendkívüli, mert normál körülmények között az erdélyi vajda néhány ezer fős hadsereget vezetett. Volt néhány száz saját katonája, amit a király fizetett.

Nyilván, ha Szapolyainak hívták, akkor az jelentett némi magánvagyont, amiből szintén lehetett mozgósítani az ottani katonaságot. A fejedelemség kori példák azt mutatják, hogy egy-egy náció 500 vagy 1000 embert állított ki egy hadműveletre. Igen ám, de ennyi emberrel nem érdemes eljönni Magyarországra, mert ennyi itt is van, és a törökök meg jóval többen vannak. Ennél sokkal több katona nyomhatott volna valamit a latban. Viszont ahhoz, hogy sokkal több katonát állítson ki Erdélyben a három náció, az bonyolult dolog lett volna.

Például a szászok sok esetben székelyeket vagy havasalföldi zsoldosokat fogadtak föl maguk helyett. Így 100-500 embert lehetett találni, de ötezret már nem. Nagyon úgy néz ki, hogy 1526-ban a három nációnak 5000-5000 embert kellett volna küldeni a táborba, nagyon rövid idő alatt. Én azt gondolom, hogy technikailag sem volt lehetséges az, hogy összejöjjön ez a hadsereg a kellő időben.

Viszonylag későn kezdték el szervezni, és az is későn derült ki, hogy a király nem egy havasalföldi al-dunai portyára küldi a vajdát, hanem a magyarországi hadszíntérre fogja összevonni a haderőt. Augusztus 29-én volt a mohácsi csata, Szapolyai János néhány nappal korábban még Kolozsvárról küldte a sürgető leveleket a szászoknak. Nem vagyok benne biztos, hogy minden székely ott volt addigra már a vajda mellett a táborban.

Magyarán akármennyire is sietett Szapolyai, meg a vele lévő katonák, nagyjából esélytelen volt arra, hogy az ország másik végébe odaérjen időben. Nem véletlenül tanácsolta azt a királynak, hogy amíg ő meg nem érkezik, addig ne ütközzön meg a törökkel. Az utókor meg éppen fordítva gondolkodik Szapolyai kapcsán, mert tudjuk a csata végeredményét.

Lehet tudni, hogy mekkora létszámú volt a Szapolyai-féle sereg?

Pontosan sajnos nem. A kutatásaink során azt találtuk, hogy a szászoktól ötezer katonát vártak, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a másik két náció is legalább ennyi embert kellett volna adjon. Találkozni ennél nagyobb számokkal is, de azt gondolom, hogy azok bizonytalan feltevések. Erdély a saját önvédelmére adott esetben akár 40 ezer embert is ki tudott állítani, de ha mind a 40 ezret elviszik, akkor senki nem marad otthon. Márpedig háború volt, úgyhogy nem ártott, ha vigyáznak a tartományra.

A 15-20 ezer fő az sokkal reálisabbnak tűnik ilyen szempontból, de az is borzasztóan sok. A Magyar Királyságból és Csehországból Mohácsnál összegyűlt sereg létszáma 27-28 ezer fő volt. Ehhez képest még 15 ezer katona az rettentően sok. Viszont ez sereg nem ért oda Mohácshoz. Erről a hadseregről, illetve ennek egy töredékéről majd 1526 őszén hallunk, amikor a Tiszántúlon vonulgatnak szép lassan, óvatosan Buda felé, amikor a törökök már kivonultak.

Miért nem várta be a magyar hadvezetés Szapolyait? Miért nem húzták az időt az erdélyi fejedelem megérkezéséig?

A törökök már nem fogadták el a magyar békekövet ajánlatát. Állítólag egy kolléga talált egy forrást, amely szerint a magyar követet körbevezették a török táborban, és megmutatták a katonáknak, hogy a magyarok félnek, aztán hazaküldték a magyar követet.

A középkori Magyar Királyságban ebben az időszakban a legnagyobb lakott hely az Buda, Óbuda és Pest városa volt, ahol összesen laktak tízezren. Egy szabad királyi városban lakott 1000-3000 ember, a legnagyobbakban mondjuk 4000. Egy mezőváros lakossága 4-500 ember, egy faluban 30-50-en éltek. Ezek alapján képzeljük el, hogy összejön majdnem 30 ezer ember, ami azt jelenti, hogy a mohácsi táborban háromszor annyian voltak, mint a legnagyobb lakott helyen ebben az országban.

Ezek a katonák soha életükben nem láttak még ennyi embert egy helyen, ami ütős élmény lehetett, nagyon erősnek érezték magukat. Ráadásul a déli határvidéken tartózkodó határőr csapatok, akik rendszeresen harcoltak addig is az oszmánokkal, úgy gondolták, hogy az esélyek az ő oldalukon vannak, mert jobbak, mint a törökök, és ez kis mértékben biztosan így is volt.

A kisebb összecsapásokat a magyarok rendre meg tudták nyerni, mert adott esetben az volt a helyzet, hogy mondjuk öt magyar elbír tíz törökkel, harminc magyar elbír hatvan törökkel. A sorminta egy ideig működik. Eddig is megoldottuk, ezután is megoldjuk. Azonban a szultáni főseregről, nem volt semmiféle személyes tapasztalatuk, mert ilyen utoljára Hunyadi János alatt járt a magyar határon 1456-ban, Belgrádnál.

Szóval a magyar hadvezetés azzal szembesült, hogy a hadsereg egy jelentős része, a jobbik része harcolni akar. Brodarics István kancellár beszámolója szerint meg is fenyegették a királyt, ha visszavonul, akkor ők megtámadják a visszavonulókat. Azt gondolták, hogy a királynak és a hadseregnek az a dolga, hogy megvédje az országot. És nem Budánál, hanem a határokhoz minél közelebb.

Aztán ott voltak a zsoldosok. A korabeli szokás szerint 3 hónapra kaptak pénzt, az volt a foglaló, 3 hónap után újra fizetni kellett volna. De nem volt pénz. Tehát azt a zsoldoshadsereget 3 hónapon belül fel kellett használni. És nagyon a vége felé voltak az időnek. Mi egy modern hadseregben gondolkodunk, ahol a katonáknak a tisztek megmondják, hogy mit csináljanak, a katonák pedig megtanulnak engedelmeskedni, és mennek oda, ahova vezénylik őket.

A középkorban a hadsereg nem így működött. Szó sem volt ilyen fajta fegyelmi láncolatról. Arról, hogy a katonák mindig azt csinálták, amit a tisztjeik mondtak nekik, vagy hogy mindig engedelmeskedtek volna, vagy ne gondoltak volna többen többfélét.

Máig nem tudjuk pontosan, mi volt az oka annak, hogy így alakult, de amit tudunk, hogy több tényező is abba az irányba mutatott, abba az irányba nyomta a királyt meg a haditanácsot, hogy meg kell ütközni. Mert ha nem ütköznek meg, akkor ezt a hadsereget ebben a formában nem lehetett volna elvinni Budáig. Ennek a hadseregnek ott lett volna vége. És lehet, hogy a király eljön Budáig, de hogy a 30 ezer embernek a töredékével, az is biztos. Mert lehet, hogy akkor sokan úgy gondolták volna, hogy ők inkább hazamennek.

Szóval ez egy nagyon nehéz és bonyolult történet ilyen szempontból, és nem is nagyon tudunk belehelyezkedni az akkori emberek helyzetébe, mert mi nem egy ilyen világban élünk. Itt egy olyan fokú bizalom van az államban és az intézményekben, hogy arany helyett elfogadunk egy darab papírt, és mindenki azt hiszi, hogy annak van értéke.

Mit tudunk az oszmán hadsereg létszámáról, a hadifelszerelésről? Mennyire volt fontos nekik ez a háború?

Fontos háború volt nekik, sok mindent beleadtak. A magyar tudósítások szerint 60-80 ezer katona volt az első vonalban, őket szolgák, hajcsárok, útépítők és egyéb kisegítők kísérték. A sereg háromnegyed része lovaskatona volt, míg a szultán testőrségében nehézlovasok is szolgáltak kis számban, de a többiek sem voltak vas nélkül.

A normál szériafelszerelés a kor török lovasságánál sisakból, sodronyingből, lándzsából, szablyából és valamilyen pajzsból állt. Hogy kinek, miből, milyen jutott az egy dolog, de rengeteg fegyver állt rendelkezésre a török hadsereg színe-javának. A török tüzérség kapcsán fontos tudni, hogy a korban az Oszmán Birodalomnak van a legnagyobb ágyúöntő kapacitása, sok száz ágyút öntöttek a mohácsi csata előtti években.

Egyes források szerint a hadjáratra 400 ágyút hoznak, míg más források 150 ágyút említenek a mohácsi csatatéren. Ezek többnyire kis méretű tábori ágyúk, de a 150 is nagyon sok. A gyalogság, a janicsárok mintegy 8000 ezer főt tettek ki, és a fennmaradt hadszerkimutatás szerint a hadjáratra 4060 puskát hoztak magukkal.

A magyar oldalon is biztosan volt ennyi puska, tévedés azt hinni, hogy a török hadseregnek a felszereltsége, a tűzfegyvereinek a száma lényegesen eltért volna a magyarokétól. A jelentős különbséget a tengernyi lovas jelentette. Mindehhez hozzáadódott az előző években nagyon komoly csatákban sokat látott, tapasztalt török tisztikar, ami a magyar oldalon nem állt rendelkezésre.

Miért döntött a magyar fél úgy, hogy védekező pozícióból támadást indít? Mennyire szokványos ez a taktika?

Kényszerűségből tették. A magyar csatarend azt sugallja, hogy egy védekező pozícióból megvívott ellentámadás formájában képzelték el a csatát, az ellentámadásra tartogatták a nehézpáncélos lovasságot.

Az is tévhit, hogy az egész magyar lovasság nehézpáncélos volt, mert nagyon drága dolognak számított akkoriban. A magyar lovasságnak, sőt a magyar hadseregnek csak egy kis része volt nyugati módra felszerelt nehézpáncélos. Ők voltak ott a király környékén, a második vonalban, akiknek tipikusan az lett volna a feladata, hogy ha a török támadás megakad a védővonalakon, akkor egy ellentámadással kisöpörjék onnan a törököket.

Igen ám, de a támadó fél nem azt csinálta, amit vártak tőle, ugyanis a török táborban aznap előző este kihirdették, hogy készüljenek a csatára. Amikor másnap a felvonuló török hadsereg első lépcsőjét vezető Ibrahim nagyvezér meglátta, hogy neki meg kéne támadnia a mohácsi mezőn csatarendben várakozó magyar hadsereget, akkor inkább úgy döntött, hogy a csatakezdést elhalasztja, bevárva a sereg többi részét.

Ezzel lépéskényszerbe hozta a magyarokat, akik tudták, hogy a nagy létszámú török hadsereg nem tud egyszerre mozogni. A hadjárat során egy napig járótávolságra vonult egymástól a ruméliai és az anatóliai hadtest, valamint a szultán udvari zsoldoshadserege.

A királyok környezetében többen azt tanácsolták, hogy a sereg vonuljon vissza a táborba, mivel a törökök ma már nem támadnak, hisz már délután volt. Állítólag Tomori Pál, a magyar sereg egyik fővezére, aki tisztában volt az oszmán felvonulás természetével, azon az állásponton volt, hogy most kell megkezdeni a csatát, mert még nincs itt minden török. Így több esély nyílik egy kisebb létszámú török hadsereggel szembeszállni.

Valószínűleg ez a javaslat változtatta meg menet közben a magyar haditervet. Annak a reménye, hogy ha 29-én délután kezdődik a csata, akkor nem fog minden török odaérni a csatatérre. A számítás ilyen szempontból beigazolódott, de a ruméliai hadtest papíron így is másfélszer nagyobb volt a magyar hadsereg egészénél.

Az épp tábort építő ruméliaiakat az első magyar roham elsöpörte. Annyira, hogy a magyar lovasság eljutott a törököknek éppen készülő táboráig is, mélyen messze a török vonalak mögé. Ennek az lett a következménye, hogy voltak olyan törökök, akik elszaladtak, és a szultánnak megvitték a hírt, hogy a csata elveszett.

A délután folyamán azonban megérkezett először az anatóliai hadtest, amely bekapcsolódott a harcba, majd a szultáni seregtest is a mohácsi síkra érkezett. E közben a magyarok nem bírták legyűrni az első lépcsőhöz csatlakozott janicsároknak meg a tüzérségnek az ellenállását.

Végül bekövetkezett, amitől Tomori tartott, mivel még aznap délután megérkezett az egész oszmán hadsereg, és az óriási török túlerő végül fölülkerekedett a magyarokon, akiket részben hátba is támadt a lesállást felvett balkáni könnyűlovas akindzsi seregtest. Az eredeti feladatuk az volt, hogy a magyarok hátában lesállást foglalva támadják meg a menekülő magyarokat.

Ők egyébként parasztok voltak, és adómentesség fejében katonáskodtak. Amikor látták a lehetőséget, nem maradtak lesállásban, nem várták meg a magyar menekülőket, hanem megtámadták a magyar tábort. Ez nyilván nem volt egy pozitív üzenet a tábor előterében harcoló magyar katonaság számára.

A pontos menetrend nem rekonstruálható. Nem tudni, hogy azért sikerült-e az akindzsiknek bevenni a tábort, mert a menekülő magyarok megbontották a szekérvárat, és magukkal vitték a szekereket is, vagy fordítva, előbb volt támadás, utána a tömeges menekülés.

Min múlott II. Lajos király élete?

Két dologról van tudomásunk. Az egyik, hogy a csata előtt nagyon féltették a királyt, ezért több száz fős könnyűlovas testőrséget rendeltek ki arra az esetre, ha az ország első emberét menekíteni kéne. A probléma az volt, hogy amikor az akindzsik jelenlétét észlelték, Tomori nem akarta megbontani a magyar csatarendet. Az egyetlen mozgatható seregtest a király testőrség volt, így őket küldte felderítésre. A testőrség parancsnokai egy darabig huzakodtak, ellenkeztek, de aztán a király azt mondta, hogy hallgassanak Tomira.

Így ez az 500 magyar lovas verekedett sok ezer török akindzsivel, nem meglepő hát, hogy a magyarok húzták a rövidebbet. A testőrséget szétverték, nem voltak többet a király közelében. Volt a királynak egy szűkebb kísérete is, és egy cseh forrás szerint jelezték a királynak, hogy baj van, menni kellene, de a király nem volt hajlandó elmenekülni a csatatérről. Úgy tűnik, hogy Lajos nagyon derekasan helytállt, és tudta, hogy amíg ő ott van, addig a magyarok harcolnak.

Amíg a királyi zászlót látják, addig mindig lesz olyan magyar lovas, aki csatlakozik, és újra rohamra lehet vezetni a törökök ellen. Úgy tűnik, hogy ezt a király többször megtette személyesen. Valószínűleg ennek köszönhetően sebesült meg a lova, ezért késő délután, estefelé ő is belátta, hogy reménytelen a küzdelem, addigra a magyar hadsereg tömegesen menekült.

A király másik problémája az volt, hogy túlságosan sokáig maradt a csatatéren, és rengeteg menekülő megelőzte. Az észak felé menekülők útjában volt az időközben eleredő esőtől megáradt Csele-patak, amelyen egy keskeny híd vezetett át a budai útra. A király előtt óriási volt a torlódás, nem fértek fel az emberek a hídra, hogy átjussanak. Tipikus csapdahelyzet, mert ha a törökök üldözték volna őket, akkor ott mindenkit halomra lehetett volna kaszabolni.

Valószínűleg ezt akarták elkerülni a király kísérői azzal, hogy Lajost egy mellékútra vezették, a Csele torkolatához, ahol vízimalmok voltak és malomárok húzódott. A sebtében menekülő, nehézlovassági páncélt viselő király alatt még mindig a sebesült ló volt. A folyón sikeresen átkelt király, ám a vizenyős túlparton egy vizenyős mélyedésbe gázolt, amelyből a lova már nem tudott szabadulni, és az uralkodóra zuhant. A ló és a lovasa is odaveszett. A történtekről az egyedüli túlélő Czettricz Ulrich kamarás beszámolójából tudunk, akiről nemrég derült ki, hogy egyébként kitűnő lovasoktató volt.

Valószínűleg nem volt rajta nehéz páncél, az egész csapatból ő bánt a legjobban a lóval, ezért nem véletlen, hogy ő élte túl az átkelést. Mária királynő Czettricz Ulrichot küldi vissza a baleset helyszínére, és sikerrel is jár az expedíció. Ugyan a királyt nem találják meg azon a vizenyős helyen, a lovát és a páncélját viszont igen, és egy friss sírhant alatt II. Lajos tetemére is rálelnek. Kései forrásokból derül ki, hogy a helyi halászok találhatták meg a király holttestét, és benyomták a sárba, hogy a törökök ne találják meg.

Van egy oklevél, ami arról számol be, hogy a nádor kiküldi nemeseket, szedjék össze a helyi jobbágyoktól a királynak a holmijait, a köpenyét, a pecsétgyűrűjét és egyebeket. Tehát nagyon úgy tűnik, hogy a balesetet szenvedett király holttestét a helyi jobbágyok találják meg, és ők azok, akik először eltemetik. Ezt a sírt találja meg később a királynő expedíciója.

Az is érdekes, hogy a csatahelyszínből meg a király halálának helyszínéből látványosság lesz Mohácson, tehát a helyiek tudják, hogy mi, hol történt. Csak sajnos az a forrás, ami erről beszámol, az nem ad annyi támpontot, hogy az alapján mi is azonosítani tudjuk.

Mikor derült ki a korabeli közvélemény számára, hogy a mohácsi csatavesztés milyen következményekkel jár az országra nézve? Másnap ugyanúgy kelt fel a nap.

Azt gondolni, hogy Mohács egy csata volt, és utána mindenki ugyanúgy kelt és feküdt, mint addig, az erős túlzás lenne. A szultán gondoskodott róla, hogy ezt a látogatást, ezt az eseményt ne felejtsük el egyhamar. A csata után még egy-két napig időztek Mohácson, aztán fölvonultak Budára, amit üresen hagytak a lakói, csak a helyi zsidók maradtak, mert nekik nem volt hova menekülni. A szultán magával vitte a birodalmába, majd Szalonikiben telepítette le őket. Állítólag még az 1900-as évek elején is őrizték a budai házaiknak a kulcsát.

Tehát itt maradt üresen Buda, ami, hogy, hogy nem, kigyulladt, és a királyi palota kivételével leégett. Arra vigyáztak, mert onnantól kezdve az volt a szultán palotája. Ezt annyira komolyan gondolták, hogy amíg Buda török uralom alatt állt, addig nem lehetett beköltözni a királyi palotába, az a szultánnak volt fenntartva. A budai pasa sem a palotában lakott, hanem a 16. században a Vízivárosban, míg a 17. században ott, ahol a Karmelita kolostor van, a mostani Miniszterelnökség.

Az oszmán sereg a Duna-Tisza közén vonult végig, és elpusztítottak mindent, amit értek. Kétszázezer embert hajtottak el az országból. Az oszmánok szándékosan minél nagyobb kárt akartak okozni Magyarországnak. A nagyvezér is úgy fogalmazott, hogy olyan csapást mértek a magyarokra, amiből soha többé nem tudnak felállni. Ennek a célnak rendeltek alá mindent. Töméntelen mennyiségű állatot hajtottak el, számos települést felgyújtottak, kifosztottak.

A polgári lakosság védekezett volna. Táborokba összegyűlve próbálták menteni a menthetőt, de 4-5 ilyen megerősített tábort ostromoltak meg és pusztítottak el az oszmánok. Legyilkolták a védőket, a túlélőket pedig elhurcolták rabszolgának őket. A pusztítás után a szultán kivonult dél felé az országból, utána Szapolyai János bevonult Budára, ahol sok mindent nem lehetett kezdeni, mert lakhatatlan volt a város.

Összehívták Székesfehérvárra az országgyűlést, ahol őt királlyá választották, annak rendje-módja szerint. Ugyan a főpapok fele elesett Mohácsnál, így kicsit nehéz volt koronázó főpapot találni, de azt is megoldották. És akkor látszólag úgy nézett ki, hogy tényleg folytatódik minden. Visszatértek Hunyadi Mátyás dicsőséges napjai, ismét nemzeti királyunk van, amit régóta akartunk.

Ez az állapot körülbelül egy évig tartott. Akkorra derült ki, hogy ez a megoldás semmire nem jó, mert a Habsburgok azt mondták, hogy ők igényt tartanak a trónra, ami a király halála után megilleti őket. Ferdinándnak sikerült is összeszedni egy olyan hadsereget, amivel egyszerűen kikergette a magyar királyt a saját országából. A trónviszályból a Habsburgok kerültek ki győztesen, ami annyira jól sikerült, hogy Ferdinánd és utódai majdnem 400 éven keresztül uralkodtak Magyarországon.

Szapolyai ugyan visszajött, de már csak török segítséggel. Mohács mezején találkozott a szultánnal, ott fogadta a hódolatát Szulejmán. Ha minden igaz, ott történik meg az a híres kézcsók, amivel Magyarország behódolt. Aztán fölvitték Budára, és oszmán szokás szerint beültették a királyi trónusba. Szapolyai visszakapta a koronát a szultántól, aki addigra megszerezte azt.

Onnantól kezdve teljesen világos volt, hogy Szapolyai János csakis Szulejmán szultán óhajából és akaratából Magyarország királya. Sok mindenki gondolhatott sok mindent, és egy darabig még gondolt is, de valójában ez azt jelentette, hogy itt vége van a régi világnak.

Aztán 1541-ben, amikor a szövetséges Szapolyai párttól csellel elfoglalták a törökök Budát, amit hősiesen védtek a magyarok, de nem a törökkel, hanem Ferdinánd király katonáival szemben, és a jól sikerült ostrom végén besétáltak a janicsárok a városba, akkor mindenki számára világossá vált, hogy végképp leáldozott a régi világnak.

A hatalmas túlerő, az ellenség gazdasági potenciálja, a kedvezőtlen nemzetközi helyzet ismeretében kijelenthető, hogy a Magyar Királyságnak eleve nem volt esélye a győzelemre?

Nem nagyon látunk olyan forgatókönyvet, ami más eredménnyel végződött volna. Talán, ha lett volna egy olyan katonai zsenink, mint Hunyadi János. Viszont az alapvető erőviszonyokon ez sem változtatott volna. Hunyadinak is csak egyszer sikerült legyőzni a szultánt és az ő hadseregét, ami utána hosszú időn keresztül viszonylag békés időszak következett.

De ez ebben a dimenzióban 70 évet adott az országnak, nem többet. Mert onnantól kezdve, hogy a következő szultán úgy döntött, hogy mégiscsak erre jönnek, akkor már nem volt egy ilyen sansz. És kevés a valószínűsége annak, hogy minden évszázadban születik egy katonai géniusz, aki megfordítja a papírformát.

Milyen volt egy korabeli csata természete? Tudjuk azt, hogy belülről miként élték meg ezt a résztvevők? Egyáltalán, hogy lehetett túlélni egy ilyen csatát?

Magyar viszonylatban nem maradt fenn olyan visszaemlékezés, ami ebben betekintést nyújtana, nincsenek emlékirataink. Egyetlen furcsa levélről van tudomásunk, amit egy cseh úr beszámolója alapján írtak. Ő eljött Csehországból, hogy szolgálja az urát, aki ugye cseh király is volt. Az utazás története hitelt érdemlő.

Egy ponton ő és társai rájöttek, hogy azzal az utazósebességgel, amivel haladnak a lovakkal, a társszekerekkel, a zsoldosokkal, meg minden felszereléssel, nem fognak odaérni a király táborába. Ekkor gyorskocsiba ültek, és azzal vágtattak el a mohácsi csatamezőre, ahová pontosan augusztus 29-én délelőtt érkeztek meg. De nem volt nála semmi felszerelés, mivel azt valahol Győr környékén otthagyta.

Leírja, hogy ez volt a szerencséje, mert több, talpig vasban öltözött rokonával találkozott, akik nehéz, páncélos lovakon álltak a sorokban. Később mind elpusztultak, mivel nem tudtak elmenekülni. Ő maga meg egy szál gúnyában állt be a csatasorba, de ahogy rosszra fordultak a dolgok, könnyebben tudott menekülni.

Ez az egyetlen egy olyan szöveg, aminek vannak olyan részletei, amelyek közvetítenek valamit az esemény hangulatáról, feltéve, ha igazat ír a szerző. Azonban pont a csatáról szóló rész a legkevésbé hihető része a szövegnek. Az utazásai és megérkezése teljesen hihető, ám a harc forgatagáról írtakat nehéz elhinni, mivel már nemcsak személyes élményeket lehet olvasni.

Itt már arról is beszél, hogy mi van a királlyal, mit mond neki Tomori, holott annak kicsi az esélye, hogy ő pont ott volt, amikor Tomori a királlyal beszélgetett. Becsúsznak már olyan dolgok is, amit ő hallhatott, vagy gondolhatott. Magyar viszonylatban viszont a 17-18. századig kell várni ilyen visszaemlékezésre.

Miként reagált a nemzetközi színtér a mohácsi csatavesztésre?

Óriási volt a megdöbbenés. Előbb-utóbb kiderült, hogy meghalt Lajos, és a törökök bevonultak Budára. Ez nem volt a korban bevett gyakorlat. A Magyar Királyság akkor már 150 éve harcolt a törökökkel, és egyszer sem fordult elő ilyesmi. Az meg egyáltalán nem fordult elő, hogy a katolikus keresztény Európának az egyik uralkodója így járjon.

A reakciók mértékét onnan lehet lemérni, hogy még a spanyolok is megijedtek. V. Károly nagyon komoly pénzeket tudott összeszedni az esemény hírére, hogy segítsen az öccsének, Ferdinándnak. Mindenki attól tartott, hogy a törökök nem fognak megállni Budánál, és mennek tovább Ausztria felé. Úgy gondolom, ha a szultán nem fordul vissza 1526-ban, akkor Bécset simán elfoglalhatta volna, mert az emberek egyszerűen szétszaladtak volna, akkora volt a pánik.

A córdobai adófizető ugyan nem szívesen nyitotta meg a bugyellárisát az olyan távoli és homályos célok érdekében, mint a Magyar Királyság megsegítése, de itt egy olyan pillanat volt, ami komolyan megrengette a nyugat-európai embereknek is a biztonságérzetét, és akkor ehhez mérten reagáltak.

Két év múlva lesz a mohácsi csata 500. évfordulója, amely kapcsán állami finanszírozású átfogó multidiszciplináris kutatási projektet indult. Milyen elvárásokat támasztottak a projekttel szemben?

Amire ebből nekem rálátásom van, az az, hogy voltak kutatási célkitűzések a szakmában. Sok mohácsi évforduló van mögöttünk, és most a magyar állam nagyon mélyen a zsebébe nyúlt, komoly pénzekkel megtámogatva ezeket a kutatásokat. Ezek részben levéltári, részben helyszíni csatatérkutatások. Tehát régészeti feltárások, talajradaros felvételek készítése, fémkeresősök mozgatása, hogy minél pontosabban behatárolható legyen a csata helyszíne.

Egy nagyszabású levéltári kutatás is zajlik, hogy minél több résztvevőről tudjunk meg életrajzi adatokat. Ebből is számtalan érdekes dolog következik. Tudjuk, hogy 27-28 ezer katona volt II. Lajos király seregében Mohácsnál. Azt is tudjuk, hogy ennek egy része meghalt, valószínűleg nem kevesen. Brodarics kancellár jelentése szerint körülbelül a sereg a fele vész oda. Én ezt egy kicsit soknak tartom, de akkor is egy 7-8 ezer fős veszteség biztosan fennállhatott ebben az időszakban.

A történeti összefoglalókból csupán néhány tucat embernek a nevét ismerjük, a főparancsnokok, a szárnyparancsnokoknak, a főtisztviselők nevét. A kutatás arra irányul, hogy az eddig megfoghatatlan embermasszát kitevő résztvevőkről is minél többet megtudjunk, végre arcot kapjanak.

Vannak erre vonatkozó feljegyzések?

Sok mindent át kell nézni például. Egy iratcsoportból kiderül, hogy sok kérelmet nyújtottak be Ferdinánd magyar királyhoz, amelyben évjáradékot kérnek az özvegyasszonyok, mivel a férjeik elestek a mohácsi csatában.

Egészen megrázó történetek vannak arról például, hogy hány gyerek maradt otthon árván. Találtak egy olyan hölgyet, aki jelen van Kőszeg ostrománál, ahol megsebesül. Az első férje a mohácsi csatában esik el, a második férje is a török háborúban veszti életét valamelyik városfalnál.

Tehát mire egy katonafeleség, katonacsalád megírja a kérvényt, nem nagyon marad élő férfitagja a családnak. Nem szoktunk belegondolni abba, hogy ez így mit jelentett a hétköznapoknak a szintjén.

Persze mondhatjuk, hogy Mohács után is fölkelt a nap, meg fölszáradt az eső után a föld, csak utána a törökök az ország egész középső részét elpusztították.

Ennél több nem veszhetett volna a Mohácsnál.

A mondás eredetileg úgy szólt, hogy több is veszett Budánál, csak az 1800-as években írták át Mohácsra.