„Nem baj, ha valaki nem kedveli Krúdyt vagy Berzsenyit, ők és a nagy művek ettől nem sérülnek” – interjú Háy János íróval

Petőfi Sándor lehetséges arcairól beszélt Háy János író múlt csütörtökön a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A fellépés a Petőfi Irodalmi Karaván gyűjtőnéven futó projekt keretében valósult meg, Háyt Rozs Tamás csellista-énekes kísérte el, aki az író Petőfiről és koráról szőtt monológjai közben sajátos versmegzenésítéseiből adott elő néhányat. Minderre a Petőfi-bicentenárium apropóján került sor, és bár nem volt egyszerű leegyeztetni – a páros két nap alatt Zilahon és Kolozsváron is fellépett, ráadásul mindkét helyszínen egy-egy alternatív irodalomórát is tartottak –, a csütörtök esti előadás után azért elbeszélgettünk Petőfi kapcsán a színház öltözőjében irodalomról, hagyományról, ideológiailag elkötelezett harcosokról és a közösségi életünkben egyre jellemzőbb baltával dobálós kritikáról, Jutka néniről és az igazi rock and rollról is Háy Jánossal.

Szerinted magánemberként Petőfi egy seggfej volt?

Azért azt nem mondanám, hogy seggfej, de valószínűleg idegesítő alak volt. Egy interjúban kérdezték tőlem, hogy mit kérdeznék Petőfitől, ha találkozhatnék vele, mire mondtam, hogy én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen izgága arcokkal beszélgessek. Valószínű, hogy nagyon öntudatos volt, nagyon erőteljesen követte a saját igazságait – ezt mondjuk le lehet mérni az Útirajzokból is, amiben leírta egy helyen, hogy arra riadt fel álmából, hogy egy költő üldözi őt, és meg fogja ölni. Az ok, hogy úgy dobálta vissza a szövegeket, mint a huzat. Nagyon kritikus volt és könyörtelenül irtotta a rosszat. Szóval nem biztos, hogy szimpatikus figura volt sokak szemében. De nem kell a költőkkel barátkozni, nem kell hozzájuk menni feleségül vagy férjül. Ez az egész jellemügy az életmű szempontjából végül is indifferens. Meg hogyan is tudnánk feltérképezni egy kétszáz éve született ember személyiségét! Sehogyan. Mondunk róla ilyet is, meg az ellenkezőjét is.

A mai korban tudna szerinted annyira fontos közéleti személyiség lenni, mint volt a maga korában?

Szerintem megképződhet egy-egy nagy alkotó mostanság is és meg is képződik, de olyan egyöntetűen elfogadott szerző, mint Petőfi, számomra nem elképzelhető. Ennek számos oka lehet, például, hogy nincs egyértelműség a közéleti gondolkodásban. Nem tudjuk, ha te baloldali, liberális elvek mentén harcolsz, akkor mit szólnak azok, akik konzervatív elveket követnek, vagy fordítva. Bár egyre többen kerülünk ki ebből a politikailag fertőzött közegből, a kikerülők gondolkodásának sem egyértelműek az irányai, legfeljebb a csalódásban közösek. Az 1840-es évek és természetesen a forradalom és szabadságharc időszaka volt az utolsó olyan korszak a nemzet emlékezetében, amely kapcsán akkor és azóta is konszenzuálisan elfogadjuk azokat a közéleti toposzokat és elveket, amik akkor megfogalmazódtak. Elfogadjuk, de nem tartjuk be. A 12 pont, ahogyan a tíz parancsolat is, máig aktuális.

Hogyan változott meg azóta az író szerepe a társadalomban? Kell-e közéleti szerepet vállalnia egy írónak?

Bárki bármilyen feladatot vállalhat, de egy írónak az a dolga elsősorban, hogy írjon, méghozzá a lehető legjobb minőségen. Hogy milyen a közéleti vélekedése, az teljesen indifferens. Az irodalomnak egy demokráciában, ahol a közéleti problémák megfogalmazására pártok és publicisták hada áll rendelkezésre, a legfontosabb feladata az, hogy az élet mélyebb kérdéseit fogalmazza meg. A közélet az csak a felszín. Persze vannak nagyon fontos társadalmi problémák, mint mondjuk a szegénység, a mobilitás, az esélyegyenlőség – ezek az én mániáim, ezeket mondom amíg élek, mert küzdenem kell azokért, akik olyan közegben élnek, amiben én is felnőttem –, de íróként arra törekszem, hogy folyamatosan beszédben tartsam a lét törékenységével való foglalkozást. Hogy tudd, attól nem oldódnak meg a gondjaid, ha megváltozik egy kormányzat, hogy tudd, a lét valódi súlyai függetlenek a kormányzatoktól.

Tudna ma Petőfi forradalmat csinálni?

Nem látok magam körül forradalmi hevületet, talán nem is arra volna szükség, inkább eleven és kritikus gondolkodásra és szavazói akaratra, ami a pártokat szolgálatra és nem uralkodásra jogosítja fel. Örülni szoktam, amikor fiatalok szervezkednek, és létrehoznak egy új pártot vagy egyesületet, de a vége mindig az, hogy alig telik el egy év, és máris ugyanolyan a politikai gondolkodásuk, mint az öregeké. Eltűnik a friss hevület, eltűnnek az új gondolatok, s marad a régi visszaböfögése. Annyiban jobbak csak, hogy jobban tudnak angolul, mint a régiek.

A mostani irodalom-népszerűsítő szerep egyébként nem áll távol tőled, hiszen néhány éve megjelent Kik vagytok ti? címmel egy afféle alternatív irodalomtörténeti könyved is, amelyben a kötelező magyar irodalom alakjait és művészetüket próbálod emberközelbe hozni. Bár hangsúlyoztad is, hogy nem tankönyvet akartál írni, inkább megpróbáltad elképzelni, milyenek lehettek ezek az emberek, mégis többen pontatlansággal vádoltak vagy nyerészkedési szándékot emlegettek. Szerinted miért ennyire agresszív a kritika nyelve a közösségi életünkben?

Az agresszivitás alapvetően benne van az emberben, ahogy persze a jó is. A mostani elvadultságot szerintem nyugodtan írhatjuk a közösségi média rovására. Egyre följebb és följebb kerül a léc. Ma már újságírókat is hallok – adott esetben hiteles fórumokon is – úgy beszélni, hogy a fal adja a másikat. Egyszerűen nem is értem, hogy hogy lehet ilyen szavakkal lealázni másokat, mintha csak egy cél lenne: erkölcsileg megsemmisíteni minden olyan véleményt, ami nem azonos a miénkkel. Ha erkölcsileg megkérdőjeleződik valaki, már nem kell vele szóba állni. Kocsma-szinten kommunikálunk, adott esetben fontos kérdésekről is. Egyre följebb és följebb megy az ingerküszöb, és egyre följebb megy a nyelvi térnek is az agresszivitása. A Kik vagytok ti? nem pontatlan könyv. Amikor egyesek pontatlansággal hozakodtak elő, elfelejtettek példákat mondani. Persze voltak sajtóhibák, például Balassinál el volt írva egy évszám, de ekkora korpusznál ez nehezen elkerülhető. Ja, és persze ilyen könyvet üzleti célból írni, az meg azért nehezen elképzelhető, mert azért ezt piszok hosszú volt megírni. Ha csak azt veszed, hogy van benne harmincvalahány szerző, és ezeknek a nagy része komoly elemző tanulmányt kap, akkor lehet tudni, hogy egy ilyen tanulmány megírása minimum három hónapot vesz igénybe. El kell az egész életművet olvasni, és a megírás még csak ezután következik. Érdemes beszorozni a három hónapot harminccal. Az hány év is? Nekem fontos volt ez a könyv, szerettem volna megfogalmazni azokat az esztétikai és művészetpszichológiai gondolatokat, amiket megtapasztaltam a munkám során. Talán ezek hasznosak tudnak lenni az olvasóknak is, hogy könnyebben kerülhessenek közel műhöz és alkotóhoz. És minden berzenkedés ellenére úgy hallom, hogy az irodalomtanárok remekül tudják használni, mert olyan a hangvétele ami jobban lemegy a gimisek torkán, a könyv alapelve pedig, hogy ne hódoljunk az életműveknek, hanem gondolkodjunk rajtuk, nemhogy elidegenítene, inkább beavat.

Ezt az agresszivitást még nem engedném el egy kicsit, hiszen egy regényed, a Mamikám kapcsán még csúnyább vádakkal illettek, egyesek egyenesen rasszistának titulálták a cigány lány és az idős, vidéki magyar néni barátságát bemutató művedet.

Meglepett a túlfűtött indulat. A regény felvet néhány fontos társadalmi gondot, de semmiféle ítéletképzés, semmifajta sztereotípia nincs benne. Nem is lehet, hiszen egy irodalmi mű sorsokat ábrázol és sorsokat képvisel, a sorsok általános és egyedi vonásaival egyetemben. Amúgy egy irodalmi műnek nem dolga, hogy társadalmi kérdésekben állást foglaljon, bár tök jó, ha ilyenekre is ráirányítja a figyelmet. Fontos tudni, hogy ilyen könyvet nem lehet kitalálni, nem lehet úgy megírni, hogy nincs mögötte közvetlen tapasztalás. Pontosan tudom, hogy kik azok, akik szerepelnek a könyvben, közöttük éltem, és a velük való érzelmi elköteleződés adja a regény lelkét.

Az ideológiailag elkötelezett emberek viszont tényleg harcosok, nem dialógust akarnak, hanem győzelmet, nekik szükségük van mindenre, amitől harci helyzetbe kerülhetnek, és úgy tűnik, hogy a Mamikám erre jó ürügy volt. Nagyon-nagyon megviselt. Amikor ilyen pecsétet sütnek a homlokodra, azt azért nem könnyű elviselni, főleg, hogy igaztalan. Nagyon sajnáltam azokat az embereket – nem az eszmék aktivistáit, hanem azokat a romákat –, akik megbántva érezték magukat a könyv miatt, mert nem akartam megbántani senkit sem. De nem tehetek mást, minthogy azt írom, amit hitelesen írni tudok.

Érdekes, amit mondtál, mert épp tegnapelőtt beszélgettem egy költő ismerősömmel, aki például nagyon radikálisan azt állította, hogy neked nem lett volna jogod megírni ezt a regényt, mert ehhez előtte oda kell költözni ezekhez az emberekhez, belülről kell látni az életüket…

Általánosságban azt tudom mondani, hogy ilyen felvetést nem fér bele az irodalomba, hiszen Homérosz nem harcolt Trójánál és Cervantes sem volt Don Quijote. Aki azt állítja, hogy csak arról írhatsz, amit átéltél, az tulajdonképpen kimondja a halálos ítéletet az irodalom fölött. Az író általában mások történetét írja meg. Természetesen ezeken a történeteken keresztül magát is, a saját érzelmi tónusát, azokat a gondokat is képviseli, amik benne vannak. Vannak olyan témák, amelyekbe bele lehet tanulni: Spiró György a Fogságot úgy írta meg, hogy megtanulta az adott kor történetét, Gárdonyi is megírhatta az Egri csillagokat, mert meg lehet tanulni a történelmi díszletet, amibe belehelyezte a szereplőit. És vannak olyan történetek, amiket nem lehet másképp, csakis saját tapasztalatból megírni. Ilyen a Sorstalanság, az Iskola a határon és ilyen a Mamikám is. Én ezeket a szereplőket, helyesebben a szereplőkhöz alapot adó embereket nagyon közelről és belülről ismerem.

Mit lehet kezdeni ezzel a mindenhonnan áradó agresszióval?

Semmit. Vagy annyit, hogy nem ülsz rá te is erre az érzelmi elragadtatásra. Én viszonylag átlátható életet élek, pontosan lehet tudni, miről mit gondolok, nem követek vad ideákat, sem ideológiákat, azt hiszem, a gondolkodás szintjén semmi morális kivetnivaló nincs bennem. A nyolcvanas évektől publikálok, rengeteg interjút adtam, nem tudok mást mutatni, csak a saját személyiségemet. Ha netán akkora ütést visznek be, amitől összeomlok, akkor ennyi volt az én történetem. Sosem az ütéssel van a gond, hanem az ütésállóságoddal. Addig vagy író, amíg talpon maradsz. Dolgozni kell. Ha az ember olyan lehetőséget kapott, hogy írással foglalkozhat, hogy világot teremthet, még ha az a világ nem is vetélkedhet a Teremtéssel, az egy kivételes helyzet, és erről bűn lemondani.

Nemrég egy interjúban mondtad, hogy átírtál régi magyar verseket vagy ezekből kiindulva írtál új verseket, ebből pedig hamarosan kötetet is tervezel. Mesélj erről!

Inkább az utóbbi az igaz, hogy azokból kiindulva dolgoztam. Engem nagyon érdekelt az a hatalmas versanyag, ami a Régi Magyar Költők Tára című vaskos sorozatban össze van gyűjtve. Talán ismert arc nincs is benne. Amikor összeszedtem az indító verseket, volt olyan szerző, akinek szinte lehetetlen volt a nyomára bukkanni. Eltűnt költők és eltűnt költészet, ami mégis létezik, hiszen ott van azokban a könyvekben. Létezik egy hatalmas költői anyag, amit nem tudunk semmire sem használni, mert vagy poétikailag gyenge (rossz rímek, zavaros ritmika) vagy gondolatilag zűrös vagy egyszerűen a nyelvi távolság olyan nagy, hogy képtelen vagy megfejteni a sorokat. Mégis fontos időszaka ez a magyar költészetnek, már csak olyan szempontból is, hogy ez szerintem egy határidőszak volt, váltás a középkor és az újkor között. Ezek a költők még tudták az emberi sorsot a maga komplexitásában, a maga tragikumával szemlélni. A nagy eszmerendszerek szétmorzsálódásának ideje ez, amikor még él a lét törékenységének tudása és a nagy világmagyarázó eszmék emléke. Amikor kiválasztottam egy-egy verset, néha csak egy sor fogott meg, néha strófák, néha a gondolat, sokszor nagyon messze ugrottam tőlük, de mégis megpróbáltam kicsit archívban tartani a szöveget, úgy hogy közben mégis teljesen új, mai verseket írtam.

Visszatérve a Petőfiről szóló előadásotokhoz, többször elhangzott, hogy érdemes lenne ezt a nagy nemzeti költőt is emberként kezelni, hiszen úgy kerülhetünk közelebb a műveihez is. Még mindig itt tartunk, hogy hangsúlyozni kell, hogy a költő is ember?

A magyar irodalom alapvetően konzervatív. Ez a konzervativizmus több helyen is kitapintható: az egyik ilyen a kanonizálás, ami tulajdonképpen, ahogyan a szó is sejteti, nem más, mint egy-egy alkotó és életmű szentté avatása. Csakhogy a kanonizálás tulajdonképpen lefaragja a költői életművekről a törékenységet, a hibákat, és magát a költőt, mint személyt is megpróbálja megmenteni úgymond az egyszerű gyarlóságoktól. Érinthetetlenné teszi az alkotót és a művet, magyarán kivonja a normális gondolkodás köréből. Holott ezek az alkotók is azt szeretnék, hogy olvassák a munkáikat, és nem azt, hogy csodálják őket.

Hogy lehetne megváltoztatni a közszemléletet?

Szerintem az alapprobléma az, hogy azért ragaszkodunk a kanonizációhoz, mert félünk attól, hogy ha a magyar kultúra megbomlik valahol, akkor össze fog omlani, és ezzel a saját identitásunk is összeomlik. Teljesen más szemlélettel kéne a tradícióhoz közelednünk. Nem baj, ha ma nem szól hozzám Berzsenyi, nem baj, ha valaki nem kedveli Krúdyt. Ők és a nagy művek ettől nem sérülnek. Várják a rájuk csodálkozást, várják türelmesen. Oda kéne eljutnunk, hogy a tradíció egy felfedezhető terep legyen, amivel kedvedre bánhatsz, akár vitába is szállhatsz vele. Nem kell meghajolni a versek nagyszerűsége előtt, hogyha neked nem tetszik, vagy épp nem jön be. Tananyag, de nem tetszik. És akkor mi van? Nem vagyunk bűnösök, mondjuk ki, hogy ez miért nem az én szövegem most. Valami ilyesfajta elevenséget tudnék elképzelni, vitát és gondolkodást a szövegekről. Ami szerintem szintén fontos: nagyon nagy szabadságot kéne biztosítani a magyartanároknak, hogy képesek legyenek az éppen aktuális osztályra szabni a kötelező irodalmat. Biztos vagyok benne, hogy érdemes lenne nem csak irodalomtörténeti szemlélettel tanítani. Teljesen más szelekciós elveket is lehetne használni. Lehetne például műfajok szerint csoportosítani az anyagot. Az egyik gyerekem, amikor gimnáziumba járt, az első évben nem kötelező irodalmat olvastak, hanem olyanokat, amiről a tanár azt gondolta, hogy érdekesek, amiken keresztül nem írókat, hanem az irodalmiban való gondolkodást lehet megtanítani. Biztos, nem úgy csinálnám a kötelező irodalmat, hogy ezt ekkor, azt meg akkor, hanem azt mondanám, hogy van itt egy ajánlat, nem is csak annyi, amennyi most benne van a kötelezőben, hanem mondjuk háromszor annyi, és akkor a tanár szelektálhat a maga módján, az aktuális helyzethez szabva, hiszen máshogy kell egy szakmunkásképzőben tanítani, és máshogy egy elit gimnáziumban. Persze az is fontos lenne, hogy ne megtanulandó anyagként érjen a szöveg a gyerekekhez, hanem élményszerűen, olyan szövegként, ami igenis hozzá tud szólni a sorsunkhoz.

Szerinted a magyartanárok értenek az irodalomhoz?

Hát, nem tudom, én megbuktam magyarból még gimiben, úgyhogy olyan mély tapasztalatom nincs ezen a téren. De a viccet félretéve, nyilván magyartanárja válogatja. Van, aki nagyon is ért az irodalomhoz, és nagyon szereti az irodalmat. Sok ilyennel találkozom, az iskolai meghívásaim általában ilyen tanároktól érkeznek. És persze van, aki nem olvas egy betűt sem, és fogalma sincs, hogy például a kortárs magyar irodalomban mi van. Itt is kéne egy szemléleti változás, hogy az oktatás érjen bele a mába. Nevetséges lenne ma úgy biológiát vagy fizikát oktatni, hogy elakadnánk a száz évvel ezelőtti szinteken, holott az irodalomoktatásban ez történik. A régi korokban mindig az aktuális irodalmat tanították. Ma viszont a régit tanuljuk. Nem tudunk semmit az újról, miközben olyan életművek záródtak le, mint a Tandori Dezsőé vagy a Weöres Sándoré. Kortárs magyar szerzőket meg pláne elvétve tanítanak. Ennek következménye az a félelem, hogy a mai versek vagy prózák nem érthetők, ami tök hülyeség. Annál nehezebb verseket, mint amiket József Attilánál találsz, hol találhatsz még?

Szóval be kell vinni a kortársakat az oktatásba?

Ez lenne a cél. Mégiscsak a kortárs szerző beszél a máról, az ő nyelvezete az, ami közel áll hozzád…

Ehhez képest én is találkoztam már olyannal, aki azt mondta, hogy ő nagyon szerette az irodalmat a suliban, de ezt a kortárs dolgot ő nem érti…

Amikor egy rövid ideig oroszt tanítottam 30 vagy 40 évvel ezelőtt kisgyerekeknek, ötödikeseknek, akkor időnként volt egy jutalomóra, amikor nem kellett oroszt tanulni, hanem vittem be például Tandori Dezső-verseket, többek között a sakkverseket. Az egyik kedvencem A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című darab, aminek a teljes szövege ennyi: Hc3. Érdekes módon a tízéves gyerekek nem csodálkoztak azon, hogy ez vers, egyből kíváncsiak voltak rá, hogy mi a megfejtése. És amikor segítettem nekik, hogy hogyan lehet fölfejteni – ugye ez a huszár nyitólépése a sakkban –, és mondtam, hogy gondolkodjunk el, mi történik a sakktáblán, és ez a címmel együtt mit fejezhet ki, akkor rájöttek arra, hogy ez a kis képlet egy birodalmat tár ki számukra. Szóval szerintem egyszerűen csak meg vannak ijesztve az emberek, mert nem találkoznak kortárs szövegekkel. Nyilván vannak nehezebben és könnyebben felfejthető szövegek, de vannak olyan életművek is, amik nagyon is jól és élményszerűen értelmezhetők. Kemény István, Tóth Krisztina, Garaczi László, vagy hogy helyi alkotókat mondjak, Fekete Vince – jól érthetőek, könnyen lehet velük azonosulni. Úgyhogy ezt a nem értem a kortárs irodalmat dolgot én nem értem.

Kicsit visszakanyarodva az irodalomrecepciónk társadalmi beágyazottságához, nem lehet, hogy van bennünk egy jó nagy adag álszentség, amitől azt gondoljuk, hogy az irodalom egy emelkedett dolog?

Természetesen van álszentség bennünk, túltisztelgés is. Holott persze az irodalom az nagy dolog, mint minden művészet. Ezek őriznek meg minket, hogy ne váljunk a fogyasztás martalékaivá, hogy megőrizhessük a világhoz való érzelmi viszonyulásunkat. De az ájtatosság nem használ, bátran bele lehet kotorni ebbe a hagyományba. Gyerekkoromban például imádtam Arany nagykőrösi balladáit. Ezek a versek akkor, amikor az identitásom alakulóban volt, nagyon fontosak voltak számomra. Gyerek voltam, meg kellett támogatni azt az érzést, hogy kivel és mivel vállalok közösséget a világban, és ezek olyan szövegek voltak. Mostanság viszont nem olvasom ezeket balladákat, mert ez az identitás-ügy nálam már rendben van, ellenben olvasom Aranytól az Őszikék címen összefoglalt egzisztenciális kérdéseket felvető verseket. Szóval igen, álszentek vagyunk, mert félünk, ha valamit ki merünk mondani egy klasszicizált életműről, abban a pillanatban magunkat semmisítjük meg. De ez nem egy Trianon, bocsánat, ha azt mondom valamelyik alkotóra, hogy én nem szeretem, az nem csonkítás. Az irodalmi tradíciónk folyamatosan változik. Gyarapodik az újakkal, kiesnek régiek. Gyanítom, hogy Berzsenyiből például nagyon kevés fog megmaradni az oktatásban, hiszen rengeteg hivatkozás kell ahhoz, hogy megérts egy Berzsenyi-verset, és nem lehet úgy olvasni, hogy lábjegyzetelve van a vers. Persze lehet, hogy nem lesz igazam, de ezt nem is én döntöm el. Hagyni kell, hogy ez az egész a maga természetes módján változzon, úgy kellene tekinteni a tradícióra, mint egy élő szervezetre, ami kivet magából dolgokat, beemel dolgokat, de az a fajta merevség, amit te is mondasz, tulajdonképpen árt a tradíciónak. Mert így pontosan azt veszti el, ami a lényege: hogy inspiráljon érzelmileg, gondolkodásban. Az érinthetetlenség a szenteknek jól áll, de rosszul áll az íróknak.

Tényleg szerelmes voltál 10 évesen a tanító nénibe?

Nem voltam bele szerelmes, csak nagyon szerettem. Három évig egy olyan tanítónő tanított, aki baromira sótlan és mogorva volt. Én átszoktatott balkezes vagyok, mert az orvos is azt mondta a szüleimnek, hogy át kell szoktatni a gyereket, mert a balkezesség csak egy rossz szokás – szóval nagyon kompetens volt. A tanítónő, amikor látta, hogy bal kézbe fogom a ceruzát, akkor mindig egy baromi nagyot rávágott a nyeles vonalzóval a kezemre, így aztán túl mélyen nem szerettem meg őt. Negyedikben kaptunk egy új tanító nénit, Jutka nénit, akit nem érdekelte, hogy melyik kezemben van a ceruza, nem bántott, kedves volt, szeretett minket. Még egy dolog történt, ami számomra nagyon meghatározó volt: behozott egy könyvet, Tatay Sándor Kinizsi Pál című regényét, és áradozott Tatay Sándorról meg a könyvről. Nekem ez nagyon megtetszett, hogy itt sincs Tatay Sándor, és mégis ennyire szeretik őt. Gondoltam, én is írok valamit, hogy olyan legyek, mint a Tatay Sándor. A regényírást túl korainak gondoltam kilenc vagy tízévesen, viszont voltak a szövegben eredeti népballadák vagy imitációk, már nem emlékszem, így megpróbáltam ezek alapján verseket írni. Sajnos megsemmisültek ezek a versek, pedig nagyon mélyre törő gondolatok voltak bennük, az egyiknek az volt a címe, hogy Barátok legyetek, ily összeszűrt szálak. Azt gondoltam, ha egy versben benne van az „ily” vagy az „oly”, az nagyon költői. Szerettem volna Jutka nénit megvesztegetni ezekkel a versekkel. Első padban ültem, odacsúsztattam hát a füzetet az asztalára, és vártam, hogy belelapoz, és azt fogja mondani, hogy „úristen, János, te ilyen fantasztikus verseket tudsz írni?” De a füzet nem nyílt meg, az osztálytársaim ellenben elkezdték kérdezgetni, hogy „nem a tied az a füzet a Jutka néni asztalán?” El kellett hát indítani a visszaszerzési processzust. A tanulság: korrupciós céllal nem érdemes művészetet csinálni.

Tényleg így kezdődött az írás iránti vonzalmad?

Talán így, vagy így is. Azt mindenképp tudtam már nagyon korán, hogy valamilyen művészettel akarok foglalkozni, de az még nem volt biztos, hogy ez az irodalom lesz. Beiratkoztam gitárt tanulni, elsős voltam. Egy gyerek számára szörnyű klasszikus gitár-darabokat tanítottak, ráadásul egy ijesztő tanárnőnk volt. De már az elején azt csináltam, hogy hazamentem, megnéztem a kottákat, és eldöntöttem, hogy én is csinálok kisebb darabokat. Ha berajzoltam egy alsó C-t, akkor a következő hangot kettővel följebb raktam, és így tovább – nem hallottam fejben a készülő művet, de már komponáltam. Amolyan modern zeneszerző voltam, agyból dolgoztam. Emellett nagyon sokat rajzoltam. De az irodalom valóban akkor kezdődött, amikor kilencéves voltam, és ez aztán be is csípődött. Akkor is megmaradt, amikor a fő célom az volt, hogy popzenész legyek, mert azért olyan 13 éves koromtól ez volt az alapindíttatás.

Miért nem jött össze a popzenei pálya?

Vádolom érte a tanáraimat, a szüleimet, a szovjet hadsereget, a kommunistákat (nevet), de valójában az is probléma volt, hogy nem voltam elég tehetséges. Szervezkedtem-szervezkedtem, végül létrehoztam a szerintem leghíresebb nem létező zenekart, az Originál Lágert, de egyszer csak azt mondták a srácok, hogy ők más szövegeket szeretnének énekelni, mert ezekben a szövegekben, amiket én írok, csak ilyen sérült nők vannak, meg mindenki elmebeteg. Ők igazából jó seggű csajokról akarnak énekelni. Hirtelenjében törés alakult ki a zenekarban, egyik oldalon voltak, akik tudtak zenélni, de nem tudták, mi az igazi rock and roll, a másikon meg, akik nem tudtak zenélni, de tudták, mi az igazi rock and roll…

Mi az igazi rock and roll?

Aki tudja, az genetikailag tudja, aki nem tudja, annak meg nem lehet elmagyarázni. Érezni kell. A Simon & Garfunkel például nem az.