„Lassan nincs olyan erdélyi magyar ember, aki ne kultúrával foglalkozna.” – Vadas László rendezővel beszélgettünk

Vadas László Kolozsváron született 1969-ben. A mai Báthory István Elméleti Líceumban érettségizett. Szülővárosában folytatott teatrológiai és színházrendezői tanulmányokat. Szabadúszó rendezőként dolgozik hazai magyar és román, illetve külföldi színházaknál. Életpályáról, színházról, Kolozsvárról, Erdélyről, jövőképről beszélgettünk vele.   Kezdjük a legelején. Milyen volt az a Kolozsvár, amibe beleszülettél? Hogy láttad, hogy élted meg gyerekként, kamaszként? Vadas László: Nagyon szerettem a régi Kolozsvárt. A Fellegváron laktunk, mindenhol voltak ismerőseink, barátaink. Akárhova mentünk, olyan nem volt, hogy valaki ne szóljon hozzánk magyarul, legyen az üzlet vagy bármi. Szép volt. Sokat játszottunk kint, rengeteg zöldövezet volt. Emlékszem arra, hogy amikor felmentünk a mostani Hajnal negyedbe, az a világ vége volt számunkra. Amikor a Hója-kertbe mentünk, az egy hatalmas kirándulásnak számított. Szóval, nagyon szerettem a régi Kolozsvárt. Most már nem mondhatom el ugyanazt.   Milyen volt az iskola, az iskolák, ha több volt? A szüleinktől tudtuk, hogy voltak az uniterek, a refek, a katolikusok, nagyjából ez volt a három belvárosi iskola. Persze, azt is tudtuk, hogy ott van a biológia suli a Donáth negyedben, meg a hóstáti iskolát. Valahogy

az volt az érzésünk, hogy mindenhol van magyar iskola Kolozsváron.

Nem volt beszuszakolva minden a Főtérre, ha tetszik. Az nagyon érdekes volt, hogy amikor… én a Brassaiban kezdtem, aztán kerültem át a későbbi hármas matek-fizika líceumba… ültünk hárman, ez egyfajta tradíció volt… jött a kémia tanár és azt mondja… ti hárman… tanítottam az apátokat is, ismerem a fajtátokat… tessék oda hátraülni… és mi kétszer annyit kellett tudjunk, mint az átlag kolléga, mert a tanár tanította az apánkat. Tehát, itt arról a hagyományról beszélek, hogy a szülők ismerték a tanárokat és viszont. Aztán később, amikor átmentünk a mai Báthoryba, az érdekes volt. Az a szóbeszéd járta, hogy akik a Brassaiból jönnek, azok a gyengék. Na, erre mondtuk egymásnak a haverral, hogy te, gyere menjünk oda, lássuk, milyen. Aztán mit tesz Isten, be is jutottunk. Így érettségiztem a mai Báthoryban. Ami megint egy érdekes világ volt. Jó emlékeim vannak például Tibád Leventéről, az egyik magyar tanárról. Ő fölötte állt egy csomó dolognak. Nagyon szerettük, a bogaraival együtt. Megmaradt bennem például a költészet iránti tisztelet. Ugye, Szilágyi Domokost úgy becézték, hogy Szisz. Éppen róla volt szó az órán, és az egyik osztálytársam kezdi mondani, hogy Szisz jobbra, Szisz balra. Tibád Levente egy ideig nézte, aztán rákérdett: az ki? Hát, Szisz... Na álljon meg a menet. A költőknek nevük van. A régi időkben két nevük volt, kettő darab: családnév meg keresztnév. Szisznek az a neve, hogy Szilágyi Domokos. Ady Endre nem Bandi. Ő Ady Endre. Aztán hozzátette, hogy feltűnt neki, a mostani költőknek gyakran van három nevük. De szerinte az igazi költőknek két név bőven elég. Egy másik hozzá kapcsolódó történet: mindig megkérdezte tőlünk, mikor voltunk színházban. Mondtuk, tegnap. S azelőtt? Tegnap előtt. S azelőtt? Hát, azelőtt. Mi, hát maguknak bérletük van, kérdezte erre. Mert biza, szerettünk színházba járni. Mindig vártuk a hétvégét, amikor három előadás volt: gyakorlatilag beköltöztünk az intézménybe. Mindegy volt, hogy opera, operett vagy színház. Ott voltunk, mert jól éreztük magunkat. Rengeteg ismerőssel.   Na várj: ezt mondta nektek valaki? Hogy menjetek színházba? Nem. Magunktól csináltuk. Fel se tevődött a kérdés, hogy ne menjünk.   Miért nem? Mert jó volt oda járni. Persze, voltak kivételek, akiknek a baráti körükben rendezők, színészek voltak, de az igazság az, hogy én… amikor a szüleimnél megjelentek különböző színészek, rendezők… szóval, én sose tudtam őket úgy nézni a színpadon, hogy ők mások. Annyi feltűnt, hogy mind elegánsak voltak, szépen beszéltek és bármiről lehetett velük társalogni. Amikor találkoztunk velük az utcán vagy egy vendéglőben, mindenki odaülhetett hozzájuk. Etalonok voltak. Divatot diktáltak. Az emberek utánuk igazodtak. Mert valamit adtak. Mindenki ismerte őket. Azt az élményt nem tudom elfelejteni, amikor a Széchenyi tér sarkán már kérdezgettük: nincs véletlenül egy színházjegyük pluszba? Gheorghe Smeoreanu: Maria din mall. Rendezte Vadas László. Ariel Színház, Râmnicu Vâlcea.   Ma ez már nincs? Online meg lehet venni a jegyet jó időben. Na de

hiányolok mást is: a szépen felöltözött embereket, akik színházba mennek.

Én azt gondolom, hogy ha elmegyek valahova, akkor felöltözöm. Megtisztelek valakit. Ha valaki meghív magához, biztos nem szandálban fogok megjelenni. A színház is attól válik érdekesebb hellyé, hogy ha kölcsönösen megtiszteljük egymást. Nem csak kipipálunk egy rubrikát a megjelenéssel.   Jó, de ezt megközelíthetjük más szemszögből is: nem az számít, hogy nézünk ki, hanem az, hogy jelen vagyunk. Nem a ruha teszi az embert, de a rongy a tetűt. Így is mondhatnánk. Szóval, miért vagyunk ott? Mert ez a trend, a divat?   Az előbb azt mondtad, hogy azért, mert jó. De attól, hogy én készülök valahová… biztos lezuhanyozom, biztos, hogy… ha nem egyéb, egy sziszegő szappant magamra teszek… mert én picit más szeretnék lenni ott. Mert kapni fogok valamit. A színház egy kiemelt tér. Jó, van az a szép vers, aminek az üzenete mára nagyon megkopott… hogy az iskola és a templom… én úgy érzem, hogy a színház egyesíti a kettőt. Mert azt gondolom, hogy mára a templom megkopott. Az iskola is megkopott. Nem szeretném, hogy a színház is megkopjon. Mert talán még ez maradt nekünk.   Mi akartál lenni, ha nagy leszel, mondjuk, érettségi táján? Fogorvos. De tényleg. A mai napig se húzott, se lyukas fogam nincs. És az iskolában… ugye, minden iskolában volt fogorvos… szóval, időnként mentünk kötelező fogellenőrzésre, és én voltam a sztár, mutogatták a fogaim, nézd meg, ennek a gyermeknek milyen jók a fogai. Olyan jó érzés volt, hogy én milyen ügyes vagyok. Láttam, amikor az osztálytársaimnak húzták a fogaikat, teletömték az arcukat vattával… hű, ez nagyon jó lehet. Mindig kértem én is pár vattát, teletömtem velük a képemet, írtam egy papírt, hogy bocsánat, kimehetek köpni?… magyarul vagy románul, attól függően, hogy milyen óra volt. Tehát, óra volt, én felmutattam a papírt, fel volt dagadva a képem a vattától, kimentem… és ez eltartott egy hétig kábé, de aztán a tanárok rájöttek. Ja, mindig vittem magammal egy ezüst kanalat. Mert abban az időben ezüsttel tömték az ember fogát. És mondtam, illetve mutogattam, hogy itt van ez az ezüst kanál, ez a fogtömésre kell, mert hát ritka az ezüst. Valószínűleg itt buktam le. Ráadásul egy nagy merítőkanál volt, gondoltam, legyen súlya annak, amit mondok.

Akkor még nem tudtam, hogy a túlzás nem jó.

De tényleg fogorvos akartam lenni. Abszolút komolyan gondoltam a dolgot. Tanultam is. Magyarul, ahogy kell, kémiát, fizikát, biológiát. Egészen jól is álltam. A fizikát jobban szerettem, a másik kettő seggelés volt. Nyilván Marosvásárhelyre szerettem volna menni, mert ott lehetett magyarul tanulni. Na de mit tesz Isten, abban az évben már nem lehetett. Na, potyára bevágtam mindent… és hát így kötöttem ki a színháznál.   Na jó… de a fogorvosi szakma és a színház közt, látszólag legalábbis, elég nagy a távolság. Tehát, ott álltam és nem tudtam felvételizni a fogorvosira. Mert azt a rengeteg anyagot olyan hirtelen nem lehet románul átvenni. Na és akkor szépen megfogtak és elvittek katonának. Hat hónapot voltam a Duna-csatornánál, büntetőszázadban. Nem ott kezdtem, de az történt, hogy Târgoviștén – ott, ahol később a Ceaușescu-házaspárt kivégezték – szóval, az ottani egységben manapság divatos szakszóval küzdősport-workshopokat is tartottam. Az egyik ilyen alkalommal aztán történt egy stílus-, illetve etnikai divergencia egy főhadnaggyal. Sajnos én nyertem, és jött a büntetőszázad. Szóval, a büntetőszázadban láttam, hogy milyen, amikor megerőszakolnak egy embert, milyen, amikor az emberi megalázás mélységéig megy el valaki. Ott tanultam meg azt a fajta túlélési elvet, hogy ha veszett a fejsze, vesszen a nyele is. Vaddisznóbbnak kell lenni a vaddisznónál. Azokról az élményeimről évekig nem beszéltem. Kitöröltem őket. 10-15 évbe került, hogy azok a történetek visszatérjenek. Nem vagyok rájuk büszke. Mert azok alapján a szanszkárába fogok kerülni, nem a nirvánába. Mondok egy példát: a Dunán aludtunk egy kiselejtezett sétahajón, kajütökben. A hajót esténként kihúzták a folyóra, hogy ne tudjunk meglógni. És minden nap, éjjel két órakor kihoztak a placcra… és meztelenül ott kellett álljunk, hatalmas reflektorok fényében, amíg teljesen feketék nem lettünk, úgy elleptek a szúnyogok. És nem mozdulhattunk.   De miért? Csak. Aztán, 15 kilométert kellett gyalogoljunk addig a helyig, ahol dolgoztunk. Sáncokat ástunk a csatornázáshoz. De mi öntöttük a betont is. Az én becenevem az volt ott, hogy Mohamed Nazistul. Mohamed, a náci. Erre se vagyok büszke.   Miért kaptad? Példákat mondok: volt ott egy katona, aki nem borotválkozott megfelelő módon. És ezért mindenki plusz betont kellett öntsön, büntetésből. És ezt a helyzetet meg kellett oldani. És ezt a katonát én egy szál borotvával, bőröstől borotváltam meg. Lenyúztam az arcbőrét. Folyt a vér végig a nyakán. Erre se vagyok büszke. Vagy: próbáltam felcser is lenni. Ugye, fogorvosnak készültem, meg olvastam A kincses szigetet is. Szóval, megjelent egy kolléga, három furunkulussal a fenekén. Semmi gond. Két konyhakést betettem a tűzbe. Három kolléga fogja le a pácienst… mikor a kés felforrósodott, szépen kikanyarítottam a három furunkulust, de úgy, hogy a hüvelykujjam befért. Aztán leöntöttem a helyet szesszel, a másik késsel pedig kauterizáltam a sebet. Az ember tudja, hogy a kalózoknál ez így működik. Másnap már járt.   Mondjuk, erre akár büszke is lehetsz… Hát, megmentettem. Hogy nyoma maradt, az más kérdés. Másik példa: szakácskodás. Kitaláltam… mert az ember olvasta a Nemo kapitányt is, ugye… Emlékszem, került egy harcsa. Nagy volt, de… szóval szaga volt már neki. Jó, de ha az ember megszórja fokhagymával, meg lehet enni. Más kérdés, hogy utána mindenki a latrinán hever. De nagyon finom volt. Vagy ott volt a békacomb: tudtam, hogy finom, mert gyerekkoromban jártam a Székelyföldön. Igaz, hogy az februári békacomb volt, nem augusztusi. Elküldtem a társaságot, hozzanak ilyen nagy, marha varangyokat. Bárddal szépen kettévágtam őket… megnyúzni, ugyan már… bele az olajba, szépre sültek. Mindenki megnyalta az összes ujját utána. Na igen, de egy nap jöttek, hogy hol a szakács. Hát miért, kérdeztem. Ugyanis elfelejtettem, hogy a béka rezisztens kétéltű. A konyha tele volt vércsíkkal, mert a kettévágott békák szanaszét mászkáltak. Jó, szereztem két vödröt, beledobáltam a békákat és lábbal összenyomtam őket. A vér a térdemig ment fel. Erre mondták: Vai, ungurii ăștia… (Jaj, ezek a magyarok… – a szerk.)   Oké. Huhh. Lehet, ezért az állatvédők nem fognak szeretni. Igen.   Na de kanyarodjunk vissza a színházhoz… Amikor végre leszereltem… mivel én küzdősportoltam, azelőtt is, azután is…   Milyen küzdősportot űztél? Taekwondóztam. Azelőtt cselgáncsoztam is, karatéztam is. Nem nagyon szerettem a csapatsportokat, mert az ember függ mástól. Nézni szeretem, csinálni nem. Szóval, vártam a villamost, hogy kimenjek a Babeș-parkba, edzésre. És akkor megjelent pár kolléga azzal, hogy te, nem jössz Gyergyószentmiklósra, mert megindul a Figura. Hogy mi, kérdeztem. Hát a Figura Stúdió, egy színház. És keresnek színészeket. Hát, menjünk, mondtam. Nézzük meg, milyen. És elmentem a Figurához. Színésznek. Miért ne? Ott felvettek, 1990-ben, 1991-ben, nem emlékszem pontosan. Azt nagyon szerettem, ami akkor ott történt. Igazság szerint

a mai napig azt a szellemiséget keresem, azt a fajta fanatizmust.

Gyergyószentmiklós kisváros, az ember mit csinálhat ott, színházat. Ha nem akar krumplit szedni. Habár én azt is próbáltam. Hallottam ugyanis azt a szót, hogy napszám. A meséből már ismertem. És akkor megkérdeztem, mehetnék-e én is napszámba. Mondták, persze. És mit kell csinálni? Krumplit kell szedni. Elmentem, megnéztem, hogy szedik a krumplit. És láttam, hogy nagyon meghaladott a módszer. Másnap aztán elmentem, most már munkára készen: szereztem egy hokedlit meg gumikesztyűt. Amúgy szépen, zakóban mentem, mert az ember megtiszteli a munkaadóját. Mondták, na, itt van, ez a te sorod, ki kell szedni a krumplit, tessék, egy zsák. Na, odatettem a hokedlit, felrántottam a gumikesztyűket és kezdtem szedni a krumplit. Aztán továbbtettem a hokedlit és így… Kis idő múlva jön a munkaadó és megkérdi tőle, tudok-e főzni. Mondtam, mértékkel, miért. Menjek inkább főzni akkor, mondta a munkaadó, mert a többiek azt hiszik, csúfolkodom velük és még megvernek. De hát miért hiszik azt, kérdeztem. Mert nem így kell szedni a krumplit, kesztyűvel és hokedlivel. Hanem úgy, meghajolva. Mondtam, hogy hát de úgy sokkal kényelmetlenebb. Én meg akartam mutatni, hogy lehet civilizáltan is krumplit szedni. Na, ezzel véget is ért a napszámom. Kirúgtak. A gyergyói élet is érdekes volt. Nem tudtam például, hogy ott fával fűtenek. Az egyik kollégával béreltünk egy lakást. Megnéztük előtte, egy dolgot tudtunk: kell legyen benne csempekályha. Volt. Na és aztán jött a tél, kinyitom a kályhaajtót, akkor látom, hogy nincs odabent rózsa, vagyis égő. Mentünk a főbérlő nénihez, hogy csókolom, hol a rózsa. Milyen rózsa, kérdezte. Hát, aminek a kályhában kellene lennie. Ja, fiam, nincs ott rózsa, rózsa a kertben van. Jó, de hogy lesz meleg? Fával, fiam. Kell venni fát. Na, hát elmentünk fát venni. Mondtam, ha fa, akkor legyen szép zöld. Hazavittük, ott állt a néni, cigizett, nézte a fánkat és mondta: na, akkor mi most cserélünk. Cserél a hóhér, mondtam, a mi fánk milyen szép fehér, az övé meg olyan barna. Igen, de ez a szép fehér fa nem fog meggyúlni. Ki kell száradjon. Így tanultuk meg a csíziót.   Ja, hogy ti azért vettetek zöld fát, mert nem tudtátok… Persze. A fa az fa. Ki a fene tudta, hogy annak száraznak kell lennie. Na, hát ilyen volt ott az élet. De tényleg nagyon szerettem a Figurát. Aztán a társaság nagy része elment Sepsiszentgyörgyre, én maradtam Gyergyóban. Megpróbáltam továbbvinni a Figurát. Aztán amikor elindult, eljöttem. Ide, Kolozsvárra, teatrológiára meg rendező szakra. Ez lényegében Bréda Ferencnek köszönhető, főleg, ami a teatrológiát illeti. Éppen hazafele jöttünk a figurásokkal valami felvidéki turnéról, ha jól emlékszem. Leszaladtam a Music Pubba és úgy esett, hogy összeismerkedtem Brédával. Elkezdtünk beszélgetni és szóba jött, hogy ő tanár. Jó, mondom. A színház szakon. Az is jó, mondom. Beszélgettünk tovább és mondta, hogy menjek én is egyetemre. Mert én még nem jártam egyetemen. Mondtam, hogy nekem nincs időm erre, mert dolgom van. Mondta erre, hogy oké, de ez nem jó, mert manapság mindenhez papír kell, mint a fenéktörléshez. Mondtam erre én, hogy igen, de az iszlámban nincs papír, csak víz. Szóval elhumorizáltunk egy ideig a témán, aztán Bréda ajánlott egy fogadást. Ő feltesz nekem tíz kérdést. Én is felteszek neki tíz kérdést. Aki veszít a válaszadásban, az állja a cechet, illetve teljesíti a győztes egy kívánságát. Jó. A rizikó mindig vagány. 10:8-ra vesztettem. Kifizettem a cechet. Brédának viszont az volt a kívánsága, hogy iratkozzak be a teatrológiára. Volt a vizsgákig még három hét. És ha már egyszer bejutottam, mondták, hogy kéne menjek rendező szakra is. Mondtam, lássuk. Annak ellenére, hogy a rendező szak románul ment, Kolozsváron nem volt magyar rendező szak. Ma sincs. Ami számomra nem volt baj, sőt. Akkor sem, ha románul nem tudtam annyira jól. Hozzám ugyanis közelebb áll a színház román oldalról való megközelítése. Az is igaz, hogy szeretem keverni a magunkét az övékével. Tizenöten bejutottunk, ketten végeztünk. Akkor még volt egy ilyen dolog, ami megint visszavezet az oktatási rendszerhez. Hadrianus római császár és Vadas László kolozsvári színházi rendező.   Mikor arról van szó, hogy szabadúszó színházi rendező, kicsit elcsodálkozom. Hogy a fenébe lehet a mi végeinken ezt csinálni? Márpedig te ezt csinálod több évtizede. Alkalmazott voltam a nagyváradi színháznál jó pár évig. Úgy érzem, nem jó, ha egy színháznak van alkalmazott rendezője. Akkor jó, ha van alkalmazott rendező, ha társulatépítésről beszélünk. De

hogy állandó rendezője legyen egy társulatnak, azt nem tartom egészségesnek, se helyesnek.

Olyan is előfordult, hogy amikor egy társulat már ötödszörre hívott vissza, azt mondtam, nem megyek, tartsunk még két-három év szünetet. Muszáj az a frissülés, muszáj különböző emberek gondolatvilágát megismerni. Mert ha nem, egyhangúvá válik a dolog. Én még a színészek oszcillációját is örömmel fogadnám: hogy most egy évig itt vannak, három évig amott. Sokkal gazdagabbá válik az ember, mint színész. A kihívások egészségesek. Most magam ellen beszélek, mert nekem is sokkal kényelmesebb volna nyugdíjig ott lenni valahol, de nincs értelme. Rossz, rosszat tesz, megszokást hoz. Minél több variációra, kihívásra van szükség. Egy színész akkor tud élni, ha kihívások elé tesszük. Persze, ugyanaz az ember is kihívásokat hozhat, egy darabig. De egy idő után megismerjük az esztétikáját, a gondolkodását… Mikor színészként mozgolódtam, én is untam, amikor ugyanaz a rendező már harmadszor dolgozott velünk. Már tudtam, hogy mit akar. Kifejezetten utálom, amikor megjelenik egy rendező azzal, hogy… idézem: „Azt szeretném mondani ezzel az előadással, hogy a világ rossz.” Amikor ezt az ember tízszer hallja, akkor kicsit ideges lesz. Rossz a világ, ki szeretnék szállni belőle. Ilyenkor mindig felháborodtam: és akkor mi van, ha tudjuk, hogy a világ rossz, de én nem akarok kiszállni belőle. Én meg akarom javítani valamennyire.   Értem, ezért lettél szabadúszó. Vannak még szabadúszók rajtad kívül? Biztos. Én főleg román színházakban dolgozom. Persze, magyar színházakban is dolgoztam. De valahogy nem ragaszkodom annyira ehhez. Csak azért, hogy rendezzek. A lényeg az, hogy kell érdekeljen a téma. Na mármost, ha az engem érdeklő témát elfogadja a színház vezetősége, jó, ha nem, úgyis jó. Hogy Görgey Gábort idézzem: „Nem turnézunk a bánatunkkal.” Minek? Ha jó, akkor érdemes megcsinálni. De csak azért, hogy letudjunk valamit, nem érdemes.   A színházi világban (nem is annyira) érthető módon nagyobb az átjárás a magyar és a román térfél között, mint például az irodalomban. Te itt brillírozol. Olvastam valahol, egy veled készült interjúban, hogy kilenc magyar és 25 román társulatnál rendeztél előadásokat. El is töprengtem: ez a 34 társulat hányadrésze a nagy hazai egésznek? Na de ettől függetlenül: hogy látod a magyar és a román színházat? És benne a magad pozícióját? A román színházban nagyon szeretem a játékosságot. Én nem hiszek a véresen komoly színházban. Mindig idegbajt kapok, amikor hallom ezt. Mi az, hogy véresen komoly? A színház mindenek előtt játék. Én innen tudom megközelíteni. Akkor is, ha komoly. A gyerek komolyan veszi, amikor behívja az apját a fürdőszobába, hogy krokodilus úszkál a kádban. Belemegyünk a játékba, mert a gyerek komolyan látja. De közben tudja, hogy minden pillanatban játék az egész. Nem véresen komoly. Van egy másik dolog is: nagyon szeretjük a drámákat. Azt mondjuk, hogy a drámáknak nagy művészi értékük van. Nekem erről van egy elképzelésem. Azért tartjuk olyan fontosnak a drámákat, mert Arisztotelész másik könyve, amit a komédiákról írt, elégett az alexandriai könyvtárban. Tehát csak a tragédiáról írt könyve maradt ránk. Innen pedig az következik, hogy úgy érezzük, a komédia valami alantas dolog. Persze, ami szórakoztató, az lehet lehúzó erejű is. De a minőségi szórakoztatás nem az. Ami számomra minőséget jelent, az a tragikomikum. Ez a kedvenc műfajom. A tisztán érfelvágós dolgokat nem szeretem. Nem hiába a két maszk, a szomorú meg a vidám a színház emblémája. Az utóbbi időben kezdjük elfelejteni az egyiket. A másik dolog, amit a román színházban tapasztaltam: mindig van egy pici feloldás. Tehát,

ha én azt mondom, hogy a világ rossz, akkor látnom kell valami fényt is az alagút végén.

Ezt is meg kell mutassam. Azt nem lehet, hogy csak a nagy sötétség jön. Soha életemben nem használtam sötétet a színpadon. Megvetem a sötétséget. A színház a fény művészete, nem a sötété. És a román színházhoz közelebb áll a fény, mint a sötét.   Ha színdarabot kéne írj Erdélyről, milyen műfajú lenne? Tragédia? Szatíra? Társadalomkritikus dráma? Habos vígjáték? Ha abból indulunk ki, hogy Erdély az én szememben egy nő, aki rengeteg szeretővel rendelkezett… a szőke, magas, fehér lovas úriembertől kezdve a szőrös, ronda gorilláig… mindenkit befogadott… az utóbbi időben rendesen tuningoljuk betonnal, a ráncait próbáljuk elfedni vagy épp mélyíteni… szóval így képzelem el az alapot. Erdély egy olyan nő, akit meg szerettünk volna szerezni, csak sajnos már elvesztettük. Mi, erdélyiek is. De mindenki, aki Erdélyhez vonzódott, vonzódik, meg szerette volna kapni. Csak a nagy akarásnak sírás lett a vége.   És végül mi lesz a szegény nővel? Magára marad? Hát, lehet, hogy átoperáltatja magát előbb-utóbb. Hogy jól érezze magát.   A nagy kérdés, hogy mivé? Na, ebbe nem mernék beleszólni. Lehet még szebb nő, még erősebb nő, de el tudom képzelni, hogy Thor istennek lesz a… jobb keze.   A bábszínházban, a hazai színház „mostohagyermeke” háza táján is megfordultál. A kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetőjeként. Mi volt az ottani tapasztalatod? Egyáltalán, hol tart nálunk a bábszínház? Ez nagyon jó kérdés. Én egy évre vállaltam el a feladatot. Úgy éreztem, valamit tudok tenni. Valami jót. Ugyanis azt gondolom, hogy a későbbi, a „nagy” nézőinket a bábszínház indítja el. Tehát ha a bábszínház nem kap minőségi előadásokat, a gyerekek fantáziáját nem piszkáljuk, nem a gyerekek fantáziájáról szólnak az előadások, akkor azok a gyerekek később nem fognak eljárni „komoly” előadásokra. Megpróbálom egyszerűen megfogalmazni: a bábszínházban felteszek a színpadra egy 46-os bakancsot. Minden gyerek elkezd nevetni. De attól még nem jó az az előadás. Ha a gyerekeket nem nívós előadásokkal kínáljuk, mindegy, legyen az román kultúra, magyar vagy egyetemes kultúra, akkor elvesztjük őket. Amikor öt évig javították a bábszínházat, évekkel ezelőtt – a társulat különböző helyeken kényszerült játszani. Az a generáció hiányzik a színház nézőteréről, nem én mondom, statisztika. Mert nem kaptak egy olyan folyamatosságot, egy olyan képzést, kapaszkodót, hogy igényük legyen a színházra. A bábszínház nem attól fontos, hogy a szülő kézen fogja a hároméves gyermekét és beülteti a nézőtérre, töltsön el ott egy órát. Nem mindegy, milyen előadásokra ülnek be. Én is láttam olyan előadást, hogy a fiam egyszer csak megkérdezte: apa, te még akarod nézni? Mondtam, nem. Na, ő sem. Én ezt próbáltam valamilyen módon helyrehozni. Sajnos nálunk a bábszínházzal még mindig az a probléma – ellentétben például Iránnal vagy Törökországgal, ahol felnőttek is járnak bábszínházba –, hogy szépen leredukálták, gyakorlatilag infantilizálták. A vezetőség most is azt mondja, hogy a mi kicsi színházunk a kicsiknek szól. Miért? Ez egy műfaj. Ugyanúgy szól, szólhatna nagyokhoz is.   Azért ennek volt más előjelű előtörténete… ott volt például a Kovács Ildikó-korszak… Igen. Na és hol vagyunk attól? Lekicsinyítettük. Nem fogjuk fel a nevelő hatását. A gyerek szórakozik a bábszínházban, ez oké. Nézzünk egy mesét, a Jancsi és Juliskát. Nagyon szép mese. Sőt, ha belegondolunk, elég durva mese. Sőt, horror. Na és akkor ezt hogy használjuk a bábszínházban? Degradáljuk? Ismétlem, a műfajt nem szavad levinni egy alacsony szintre. Én abban a bábszínházban hiszek, ami a szülőhöz és a gyerekhez is szól. Megvádoltak azzal például, amikor rendeztem egy bábelőadást, hogy milyen dolog az, hogy előadás után a szülő egész úton hazafelé arról beszélt a gyermekével, hogy mit láttak. Hát erre miért van szükség? Hogy beszélni kelljen az előadásról. Pedig éppen ez lenne a lényeg. Sławomir Mrożek, Tangó. Rendezte Vadas László. Anton Pann Színház, Râmnicu Vâlcea.   De miért ne beszéljenek róla? Hát, a gyerek, az szórakozzon. Az nézzen. Én is hallottam olyat, hogy fogd be a szád és szórakozz, mondta a tanító néni a gyereknek. Amúgy a bábszínházba járást összekötném az oktatással. Szerintem nem elhatárolható a kettő. Ideális esetben a bábszínésznek többnek kéne lennie, mint egy „rendes” színésznek. Mert van egy olyan képessége, mozgatási, mozgásképessége, ami plusz. És ez nagy felelősséget jelent.

A bábszínház az egyik legjobb módja annak, hogy gyerekközösséget teremtsünk.

Lehet az magyar gyerek, román gyerek, kínai gyerek, arab gyerek.   Itt nincs nyelvi gát? Egy egészséges környezetben született gyereket nem érdekli, milyen nyelven beszél a másik. A gyerekek tanult reflexeket hozhatnak magukkal, igaz. Ha a szülő nacionalista, akkor a gyerek is az lesz. Nem tudja, miért, de az lesz. Annak idején azt is javasoltam a bábszínházban, hogy a magyar tagozat játsszon román népmesét, a román tagozat pedig magyar népmesét. Ismerkedjünk egymás kultúrájával. És itt visszatérek a minőségre. Nem redukálhatom le az előadások minőségét. Azt sem csinálhatom, hogy a hetvenes évek esztétikáját tegyem ma a gyerek elé. És akkor, ha az ember olyanokkal kerül szembe egy intézményben, akik képtelenek ezt belátni, akkor két lehetősége van. Az egyik, hogy elmegy. A másik, hogy elmegy.   Te mindkettőt választottad… Igen. Amúgy is egy évre vállaltam a dolgot. Azt hittem, el tudok indítani valamit. Hogy a jelennek tudunk bábszínházat csinálni. Jó, a hetvenes évek szépek voltak. Őrizzük meg azoknak az időknek a lendületét, de amúgy a 2020-as évek esztétikáját tárjuk a gyerekek elé. És itt vissza lehet térni az oktatásra is. Tudjuk, már akik, hogy milyen volt a hetvenes évek oktatása. És azt is tudjuk, milyen most. Ilyen értelemben megkockáztatom: a bábszínháznak hiánypótlónak kellene lennie: zenében, hangban, esztétikában.   Elég sok hiányt kellene pótolnia… Mikor volt az utolsó erdélyi magyar, kolozsvári zeneszerző, aki igazán jó? Vagy képzőművész? A legnagyobb hiány éppen képzőművészből van a bábaszínházban.   Ennek, gondolom, pénzügyi vonzatai is vannak… Pontosan. Az, hogy a bábszínház, úgymond, kisebb, nem jelenti azt, hogy kevesebb pénzből tud gazdálkodni. Elmentem Bécsbe és megnéztem egy nagyon szép Varázsfuvola előadást, marionett bábokkal. Nagyon drága volt a belépő, 50 és 100 euró között mozogtak a jegyek. Na de az első öt perc után elfelejtettem, hogy bábszínházban vagyok. A szünetben megnéztem, hogy készítik a bábokat. És ott volt a képzőművész, aki a fa erezete alapján eldöntötte, milyen fából milyen báb lesz. Itt milyen szobrásszal beszéljek, hogy bábot faragjon nekem?   Mi itt nem tudnánk megcsinálni ezeket a dolgokat? Nincs oktatás. Én keresgéltem embereket, tehát elmentem szobrász szakokra is. Az világos, hogy nem a designerhez fordulok, ha nekem báb kell. És érdekes dolgot tapasztaltam: ahol jártam, az önkifejezést propagálják. Az volt az érzésem, hogy minél vadabb dolgot talál ki valaki, annál jobbnak fogják tekinteni. Amivel adott esetben nincs is baj. De ezeket én nem tudom alkalmazni a bábszínházban. Olyan képzéssel, amit én használni tudnék, nem foglalkoznak. Aztán ott vannak a befutott díszlet- és jelmeztervezők, maszkmesterek, a színházban. Senki sem kísérletezik. Mert kevesen vannak. Haveri körök, klikkek vannak. Valaki kitalálja, hogy leengedünk tízezer vörösre izzított vasalót a színpad fölé, rájuk öntünk ötven liter művért, milyen szép kép, ahogy sistereg a vasalókon. Hátul pedig tíz mosógép elkezd forogni. Nagyon jó! És akkor jön az alapvető kérdés: s akkor mi van?   Evezzünk a színház beltengeri világából kicsit kijjebb, kolozsvári, Erdély-központi vizekre. Milyen a mai Kolozsvár, ahhoz képest, amit gyerekként, kamaszként megéltél. Jobb? Rosszabb? Másabb? Miben? Szürkébb. Úgy érzem, hogy amennyire mi, Kolozsváriak felhígultunk… amúgy én örömmel fogadok mindenkit, bármilyen nemzetiségű embert, ha kolozsvárivá tud avanzsálni. Szóval az fura, amikor valaki, aki itt él húsz-harminc éve, azt mondja, hogy megyek haza karácsonyra. Mert ő elvileg kolozsvári lenne. De ha ezt mondja, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudott kolozsvárivá válni. Nem akarok én senkit megsérteni ezzel, csak fura. Azt mondják, hogy mi, kolozsváriak ridegek, barátságtalanok, magunknak valók vagyunk, magunk közt élünk. Őszintén, azzal az emberrel, akivel együtt nőttem fel, hogyne találjon a szó. Konkrét példa: ülünk egy asztal körül, tíz fő, köztük én meg az egyik volt osztálytársam. Amikor előkerül a származás, az asztaltársaság meglepődik: nahát, ti kolozsváriak vagytok? Igen. Nahát, még ilyet nem láttunk. Szóval lehet minket nézni, mint cápát az akváriumban. De az igazság az, hogy ez a Kolozsvár már nem az a Kolozsvár, amit én ismertem. Ha választani kellene, azt mondanám, hogy Lisszabon szebb. Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor. Rendezte Vadas László. Szatmári Északi Színház, román tagozat.   Egyáltalán, ez a kolozsváriság, ez jelent még valamit? Szerintem nem. Mert hamis. Mű.   Gyakran eszembe jut, főleg az utóbbi időben, hogy tele a tököm az erdélyi értelmiséggel – nyilván főleg a humán értelmiségre gondolok, hiszen ez a „fajtám”, „fajtánk”, ha úgy tetszik – származástól függetlenül. Úgy érzem, szinte teljesen irrelevánssá vált. Bebújt az intézményrendszerbe, nem alakít ki véleményt, eltűntek a nyilvános viták, mintha por lepné be az értelmiségi elitet. Te mit gondolsz erről? Nekem azzal van bajom, hogy ahogy én látom,

lassan nincs olyan erdélyi magyar ember, aki ne kultúrával foglalkozna.

Ha a bográcsgulyástól Kálmán Imréig minden a magyar kultúráról szól, akkor az a kultúra úgy elkopik, mint a román zászlóhasználat. Nem attól vagyunk mi másak, hogy kulturáltabbak vagyunk. Nem attól vagyunk mi másak, hogy a kultúra álcája alá bújva nem teszünk semmit, csak a magunk kis köreiben. Ez szerintem nem vezet sehova.   De mitől lennénk másak? Épp ez az. Nem vagyunk másabbak másnál. Itt volt ez az ügy, hogy a kolozsvári magyar színház meghívta Drábik Jánost. Én csak álltam és néztem a reakciókat. Az én reakcióm az volt, hogy jó, és akkor mi van. Aki nem szereti Drábikot, nem megy el. Beszélhet az üres falaknak. Aki meg szereti, az elmegy. De különben is: ez fontos? Amikor úgy csúnyul minden a városban, mi ebbe akaszkodunk bele, hogy valaki meghívja Drábikot? Akkor szól valaki, amikor látunk egy esztétikátlan valamit? Vagy hallunk egy zenét, ami a minimális mércét sem üti meg? Akkor az van, hogy hát, ez is a mi kutyánk kölyke. És elfogadjuk. Ja, van a közpénz érv is. Tessék: látunk egy csapnivaló színielőadást. Akkor szól valaki? Hát közpénz. Nem, elfogadjuk, az is a mi kutyánk kölyke. A közpénz miért nem jön elő a városban letett vacak kockakövek esetében? És itt most nem arról van szó, hogy én egyetértek-e valamivel, vagy sem. De ez… fontos? Komolyan?   Erdély hogy van? Mert úgy látom, köszöni szépen, jól. Mindenkivel együtt, aki benne él. Csak épp elfogytak az ügyek. A korábban magasra emelt Erdély-autonómia zászló bekerült a raktárba, legalábbis egyelőre. A transzilvanista civil mozgalmak felbukkantak, alámerültek, aztán most épp megint indulni látszik valami, a TEUS nevű szervezet. A politika fertályán is minden csendes, ha tetszik, olajozottan zajlik. Jól van Erdély így? Nem mintha az én véleményem számítana…   Hát azért jó pár polgári kezdeményezésben benne voltál. Megpróbáltam, amit lehetett. Szóval, én nem látom szépnek a jövőt. Azt hiszem, olyan nyolcvan év múlva ki lesznek írva a magyar utcanevek Kolozsváron. Mint Medgyesen a Straussgasse. És él ott vagy tíz német? Szép perspektíva.   Olyan ez, mint a kirakatpékség… Igen. Ja, és azt is látom, a jelenségeket figyelve, hogy kétségbeesetten próbál mindenki valami nyomot hagyni maga után. Mintha félne attól, hogy nyomtalanul eltűnik. Kétségbeesetten próbálunk írni, kétségbeesetten próbálunk játszani, kétségbeesetten próbálunk rendezni, kétségbeesetten próbálunk énekelni, kétségbeesetten próbálunk szervezni. Mindent csinálni. Csak az a baj, hogy ezek mind befele mutató dolgok, nem kifele. Én úgy látom, hogy

amikor a nyomhagyó szándék megjelenik bennünk, akkor sajnos az történik, hogy a nyom meglesz, de mi már nem leszünk.

  Na várj, most megpróbállak megfogni. Korábban azt mondtad, hogy a színházban gyakran az az üzenet, hogy a világ rossz… de valami feloldozás kell. Amit most mondtál, abból nekem az jön le, hogy az alagút végén nincs fény. Nincs feloldozás. Mit mond Hamlet? Ti vagytok a kor tükörképe. Amilyen a kor, olyan a színház. És ez kitágítható a társadalomra is. Ha abból indulunk ki, hogy milyen szerepe kellene legyen a templomnak, azon kívül, hogy szépen ki van tatarozva meg festve… mennyi híve van? Azt látom, hogy előbb-utóbb a hívek elfogynak. Maradnak a papok. Illetve, ők is elfogynak. Valami csak marad, mert nyomot hagyunk. Ahogy mondani szokták: exegi monumentum aere perennius. Emléket hagyok, ércnél maradandóbb. Csakhogy én úgy érzem, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy beérjük ezzel az emlékkel. De sajnos az marad. Amikor ezt a kétségbeesést látom… nem tudom más szóval illetni. Ott van például a Kolozsvári Magyar Napok. Nagyon szép, hogy van. Nagyon jó, hogy van. De azt várjuk… ezek napok… valahogy én a magyar napokat magyar hónapokká szeretném tenni.   Van rá esély? Nem szeretem a megmondóembereket. Magamat sem, ha tanácsot adok. Az nem jó. Inkább tenni kéne valamit. Nem beérni valamivel.   Mit tehetünk? Ehhez nem vagyok elég okos.   Oké, de akkor a megmondóember státusznál maradunk… Jó, akkor mondok példát. Nem csak templomot kellene tatarozni, hanem gyereksegélyt adni. Nem csak templomokat kellene építeni ott, ahol nincs senki, hanem.. az jut eszembe, hogy annak idején Észak-Erdélyben a gyerekvállalás 50 százalékkal nőtt, az alatt a négy év alatt.   Persze, mert volt egy jövőkép. Hát de abból a négy évből élünk most is.   Vagyis most nincs jövőkép, azt mondod? Hamis jövőkép van. Mert ott van ez a régi római közmondás: ubi bene, ibi patria. Ahol jó dolgom van, ott a hazám. Itt jó dolgunk van?   Most te kérdezel engem? (Nevetünk.) Mert én azt mondom, alapjáraton jó dolgunk van. Jobb is lehetne. Oké, akkor én azt nem értem, hogy miért elégszünk meg ennyivel. Úgy érzem, ez egy hamis megelégedés. Kivívtuk, hogy… megint a szobrok jutnak eszembe. A szobrokkal nekem az a bajom, hogy… úgy szeretnék már látni egy mosolygós szobrot. Minden szobor olyan búval bélelt, szomorú, összeráncolt a szemöldöke, tele van gonddal. És mindegy, milyen náció szobráról van szó. Árad belőlük, hogy nehéz az élet. Szeretnék mosolygós szobrokat látni, tényleg.   A Facebook-on gyakran látom, hogy keleti irányba húzol, mint valami fecske. Mi ez a vonzódás a Kelet iránt? Bolondja vagyok a keleti kultúráknak. De a kultúrákon túl, ami igazán vonz, az emberek. Az az emberi melegség. Nincs bennük ez az individualizmus, ami nálunk olyan divatos. Nem akarnak kitűnni. Ha valaki csinál valamit, nem azért csinálja, hogy kirakja a Facebook-ra. Amikor Teheránban voltam, nagyon elszégyelltem magam. Bementem egy ottani színházba és megnéztem egy próbát. Aztán a rendező behívott a szobájába. Tele volt az egyik fal könyvekkel, ahogy kell. Levett egy könyvet a polcról: tudom, mi ez? Mondom, nem. Örkény István. Levett egy másikat: ez Caragiale. Levett még egyet: ez Ionesco. És sorra vette a magyar és román szerzőket. Utána pedig kedvesen megkérdezte, hogy mi milyen iráni szerzőket játszunk. Kínomban azt mondtam, hogy Yasmina Reza. Mit mondjak mást? Mire azt mondta, hát, ő kurd származású és amúgy is Párizsban él. Szóval érted: ők mindent tudnak rólunk, mi róluk semmit. Másik sztori: ott vagyok, ahol a költőiket eltemetik. Mindenki olvas egy-egy könyvet. Én azt hittem, hogy a Koránt olvassák. Nem. Verseket olvastak. Még a taxisofőr is. Aztán: a sírok teljesen rendben vannak tartva. Miért, kérdeztem. A költők a mi gondolatainkat közölték. Hogyne tisztelnénk őket. Ez volt a válasz. És akkor eszembe jutott, hogy is van ez nálunk a költőkkel. Mert olyan alabástrom síremlékeket nálunk nem láttam.   Ezt úgy érted, hogy nálunk nem tisztelik eléggé a költőket? Vagy lehet, hogy nálunk sok költő van, négyzetméterenként? Szóval, engem az emberi kapcsolatok melegsége, az a barátságos viszonyulás nyűgözött le. Tudunk egymással beszélni, normálisan. Nem az a lényeg, hogy a Facebook-ra mi megy ki. Ezelőtt két hónappal négyen elmentünk Antiókhiába, Törökországba, a földrengés után. Szereztünk egy teherautóra való segélyt. Nem azért mentünk, hogy vagánykodjunk. Barátaink vannak ott. És ottani kisebbségről van szó: kurdok, arabok és aleviták. Egyik se a törökországi többség szíve csücske. Persze, az emberi nyomorúságnak nincs nemzetisége.

Hiszem és vallom, hogy a művészetnek sincs nemzetisége.

Nem szeretem, amikor azt hallom, hogy a teatrul românesc (román színház – a szerk.)… vagy a magyar színház. Nagyon nehéz ezt behatárolni, mármint hogy kié. Miért, a Sixtus-kápolna kié? Nem az emberiségé? Minden, ami egyszer az asztalra került, az mindenkié. Nem lehet ezeket a dolgokat úgy tárolni, hogy ez meg ez a miénk. A mi gulyásleveses kultúránk is a mindenkié. Nem lehet kisajátítani. Mármint a kultúrát. Mindig azt mondom, könnyű magyar nyelven költőnek lenni, a nyelv gazdagságából kifolyólag. De akkor sem kizárólagosan a miénk a magyar költészet. Mert feltételezem, ti, költők, nem csak nekünk, vagy a magyar nemzetnek írtok. A színházzal kapcsolatban is ezt gondolom. Bármilyen nyelven játszik egy színház, az mindenkinek szól.   Akár a legfrissebb népszámlálási adatok fényében, akár az orrod alapján: hogy fog kinézni ez a Kolozsvár, ez az Erdély, mondjuk 50 év múlva? Csendes lesz. Azt mondanám, hogy most érte el Kolozsvár az új korszakát.   Vagyis? Szerintem most kezdődik Kolozsvár román korszaka.   És Erdélyre is érvényes ez? Igen. Most kezdődik el úgy igazán.   S akkor ez a vég kezdete? Ha már ilyen optimistán gondolkodunk, én nem nagyon látom, itt és most… nem látom az alagút végét. Sőt, a falat látom. Azt a falat, amit a mi segítségünkkel emeltek.   Ha még valamit szeretnél mondani, zárszóként, itt a pillanat. Jó volna még egy Márton Áron.