„Ha ismét hazahívnának a szülőföldemre, hogy segítsek, elgondolkodnék a felkérésen” – interjú Vass Ildikóval, a kosárlabda széke

Székelyföldiként páratlan kosárlabda-karriert futott be a kézdivásárhelyi születésű Vass Ildikó: több mint százszor játszott a román felnőtt válogatottban, idehaza kiérdemelte A kosárlabda mestere címet, játékosként sokat tett azért, hogy a sepsiszentgyörgyi csapat a sportág hazai élmezőnyébe kerüljön. Idegen légiósként hat országban is játszott, majd 24 év után abbahagyta a profi pályafutását, azóta utánpótlás-neveléssel foglalkozik Luxemburgban, ahol kosárlabdaiskolát is alapított. Vass Ildikót többek közt a példaértékű karrierjéről, az itthon eltöltött évekről kérdeztük, és persze arra is kíváncsiak voltunk, hazatérne-e külföldről, ha ismét a segítségét kérnék a szülőföldjén.   Több mint három évtizedet töltött a pályán kosárlabdás mezben, ebből 24 évet hivatásos játékosként. Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor beleszeretett ebbe a sportágba? Igen, egészen pontosan 9 éves koromban történt. 1987-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium által szervezett válogatón kiválasztották a gyerekkori barátnőmet, Szalló Katit, és elhívták kosárlabda-edzésre. Engem akkor nem hívtak, de úgy döntöttem, én is csatlakozom hozzá. Attól a pillanattól többé fel sem tevődött a kérdés, hogy ez jó lenne-e számomra vagy sem: egyértelmű volt, hogy kosárlabda-játékos akarok lenni. Váncsa Kató volt az első edzőm, neki köszönhetem, hogy beleszerettem a kosárlabdába, a játék egyediségébe. Majd 3 évig Gyergyai Piroska, Pál Mária és Bodor Katalin egyengették a további lépéseimet, melyek a hivatásos kosárlabdapálya felé vezettek. 14 éves koromban már a román ifjúsági válogatott mezét viselhettem.

Mit tartott igazán fontosnak abban az időszakban, amikor a kosárlabda rejtelmeivel ismerkedett? Mi segítette a gyors fejlődésben? Tulajdonképpen úgy érzem, már a kezdeti lépésekben sikerült megfejteni ezeket a rejtelmeket, titkokat. A játék szabályainak az elsajátításán és betartásán túl az első pillanattól fontos volt számomra a kitartó, következetes munka, a fizikai teherbíró képesség fejlesztése, a helyes táplálkozás. De legalább ennyire fontos, hogy az ember rendelkezzen jó megfigyelői képességgel, legyen rálátása a játékra, és higgyen a csapatszellemben, törekedjen ennek a kialakítására.   A középiskolai évek után elköltözött Sepsiszentgyörgyről, Kolozsváron folytatta a tanulmányait, ott kezdődött a profi karrierje is. Hogyan élte meg ezt a hatalmas lépést? Volt egy szilárd belső indíttatásom: tanítani szerettem volna. Tisztában voltam azzal, hogy ez a vágyam végzettség nélkül nem megvalósítható. Mivel több sportágat is kedveltem, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Testnevelés és Sport Karára jelentkeztem, ahol ösztöndíjas diákként végeztem. A 90-es években Kolozsvárnak már kiváló női kosárlabdacsapata volt, így a városi klub meghívására ott folytathattam a pályafutásomat, építhettem tovább a karrieremet ugyanazzal az elhivatottsággal, mint eddig. Tizenkilenc évesen behívtak a román felnőtt válogatottba, 20 éves kóromtól pedig az „U” csatakapitánya lettem. Nagyon nagy segítségemre voltak a tanáraim, barátaim, kollégáim. Mindig nagyon jó érzés visszagondolni arra az öt esztendőre, amit Kolozsváron tölthettem.   A tehetségen és a töretlen kitartáson túl mi kell még ahhoz, hogy valaki letegye a névjegyét a profik közt? A székely virtus segített? Nem gondolom, hogy ebben az esetben a virtus segít, még akkor is, ha székely. Inkább a magammal hozott, és az otthon megtanult vezérelvek segítettek a haladásban. Az is például, amit József Attila javasolt: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes”. Emellett az egészséges önbizalom, a nehéz élethelyzetek önsajnálat nélküli megoldása – amiben volt részem –, önmagammal és környezetemmel szembeni felelősségvállalás volt segítség. És persze mindaz, amit korábban említettem.   A kolozsvári évek után kipróbálta magát idegen légiósként Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Litvániában és Spanyolországban is. Elképesztően tartalmas pályafutás ez. Volt olyan állomás, ahol igazán otthon érezte magát, vagy mindig inkább az újabb és újabb kihívásokat kereste? Bárhol játszottam, jól éreztem magam. Mivel nem kenyerem az előítélet, mások megítélése sem, így sehol nem volt nehéz a beilleszkedés. Nem kihívásként éltem meg azt, hogy különböző országok klubcsapataiban játszottam, inkább a tapasztalatszerzést, a fejlődés lehetőségét láttam ebben. A folyamatos felkészülés és a helytállás mellett az edzői vénámat is volt lehetőségem erősíteni. Edzői feladatokat vállaltam, belekóstoltam a klubvezetés dolgaiba is, a tanultakat később tudtam is értékesíteni. Ezek mellett az adott ország nyelvét társalgási szinten igyekeztem elsajátítani. Nem a más gondjával-bajával foglalkoztam, hanem a lehetőségeimre összpontosítottam, és gyarapítottam a tudásom.   2007 volt a nagy hazatérés éve Sepsiszentgyörgyre, amikor a helyi csapat feljutott az első osztályba. Már az első szezonban megnyerték a román kupát, és a második helyen zárták a bajnokságot. Mi motiválta akkor? Szerettem volna megosztani, átadni az évek során szerzett tapasztalatomat az otthoni kosarasokkal, ugyanakkor segíteni az utánpótlás-nevelésben, és persze az első ligás sepsiszentgyörgyi csapat létrehozásában. Emellett természetesen a családom és a barátaim is motiváltak. Büszke vagyok rá, hogy a javaslataim és munkám révén jött létre a zöld-fehérek klubja, a Sepsi BC. Törekedtem fellendíteni a kosárlabdajátékot otthon, viszont egy örök beidegződéssel nem számoltam, azzal, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, annak ellenére, hogy létezik ellenpélda.

Ma már az európai profi kosárlabdában is multinacionális klubcsapatok csapnak össze egymással, a világ minden sarkából érkező játékosokkal. Egyáltalán meg lehet szeretni ebben a világban egy klubot, büszke lehet lenni a csapat színeire, vagy inkább a sikerorientáltság vezérel mindenkit? A kosárlabdáról is el lehet mondani, hogy kimúlófélben van a klubhűség? Semmi nem állandó a sport világában sem, minden változásban van, így a klubok vezetőinek a gondolkodásmódja, célja is. Napjainkban a klubhűség a fogalma csorbult, mások a mozgatórugók. Ha egy klub vezetőségének nem az a fontos, illetve nem célja, hogy kizárólag hazai játékosokat foglalkoztasson, vagy hogy az utánpótlás-nevelésre összpontosítson, akkor idegenlégiósokkal próbálják learatni a babérokat. Nekem is az a véleményem, hogy nehéz úgy kötődni, hűségesnek lenni egy klubhoz, ha a csapat nem hazai játékosokkal áll ki, s ha a klubot állandó játékoscsere jellemzi.   Tíz éve Luxemburgban él, 2020-ban ott fejezte be a hivatalos pályafutását, amikor bejelentette, a tapasztalatát és a tudását szeretné átadni a következő generációknak. Mi történt azóta? 2019-ben megalapítottuk a Vass Ildikó Kosárlabda Klub keretében a VIBBALL kosárlabda iskolát Echternach városban. 2020 szeptemberében kezdtük meg a tanítást, edzéseket. Az volt a célom, hogy átadjam a tapasztalati és elméleti tudásom a gyermekeknek, valamint a leendő vagy kezdő edzőknek, hogy segítsem az utánpótlás-nevelést. Jelenleg 140 gyerek tanulja a kosárlabda rejtélyeit, és játszik az általam létrehozott klub színeiben. Kilenc csapatunk van, ebből nyolc csapattal a luxemburgi ifjúsági ligában játszunk. A csapatainkban játszó gyerekek 26 nemzetiséget képviselnek. Évente háromszor tábort is szervezünk, és jó érzéssel tölt el az, hogy a gyermekek – és persze a szüleik – mennyire hálásak azért, hogy a kosárlabda révén fejlődhetnek. Edzőként, kosárlabda iskola vezetőként hogyan látja, csökkenőben van a sport iránti érdeklődés a fiatalok körében? Hogyan lehet a pálya közelébe vonzani a monitorok elé ragadt fiatalokat? Az előbb említett létszám jelzi, hogy Luxemburgban például nincs csökkenőben a kosárlabda, a sportok iránti érdeklődés. Itt 30 bejegyzett kosárlabda klub van és a bajnokságok is nagyon észszerűen működnek. Természetesen nem minden gyermek kötelezi el magát az iskolánk iránt, és ez nem is gond. Végső soron az igazi célunk az utánpótlás-nevelés és a tehetségek gondozása, ám mellette feladatunknak tartjuk a csapatszellem iránti pozitív attitűd korai kialakítását, hogy a gyerekek megtanulják egymást megbecsülni, és próbáljanak megoldást találni az adódó nehézségekre. Akár a az életben, az iskolánkban is a győzelem és a vesztés egyensúlyának a megértése, megértetése is napirenden van.   Gondolom az elmúlt években is követte a sepsiszentgyörgyi csapat remek szereplését. Amennyiben egyszer hazahívnák, hogy ismét segítsen – mondjuk edzőként, vagy klubvezetőként – elgondolkodna az ajánlaton? Természetesen követem. Például nemrég a franciaországi Lyonba utaztunk, hogy élőben láthassuk a szentgyörgyi csapat szereplését az Európa Kupa-nyolcaddöntőjében. Hogy egy esetleges felkérésre haza mennék-e a szülőföldemre? Nem tudhatom mit hoz a holnap, de mindenképp elgondolkodnék a felkérésen.