Bethlen István egykori miniszterelnök végnapjai a szovjet levéltári források tükrében

– kiáltott a szovjet géppisztolyos lovas járőrök parancsnoka, mire feltartott kézzel, kalap nélkül lépett ki a gyótapusztai vadászházból a két világháború közötti időszak egyik legmeghatározóbb magyar politikusa, a Magyar Királyság 28. miniszterelnöke, a gernyeszegi születésű gróf Bethlen István, akinek menekülnie kellett Budapestről, miután a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot.

A Gestapo körözési listájának előkelő helyén szereplő egykori kormányfő, a kamarillapolitika kulcsfigurája, Horthy Miklós bizalmasa és tanácsadója leborotválta jellegzetes bajuszát, álruhát öltött, majd egy októberig tartó kalandos Kárpát-medencei bujdosás kezdődött. A Gyöngyöshermánt, Szentest, Kolozsvárt és a Gyekéhez tartozó Légent is érintő menekülésnek az utolsó előtti állomásai a nógrádi Herencsény, majd a somogyi Boronka és a közeli Gyótapuszta voltak.

Az 1944. december 7-ig tartó bujkálás megviselte a 70 éves férfi egészségét, akit 1945. február 26-ig házi őrizetben tartottak, majd rá egy hónapra Moszkvába hurcoltak. Bethlen István elfogása után két évvel halt meg a Butirszkaja börtönkórházban. Míg a Horthy-rendszert konszolidáló politikus élete, karrierje és közéleti tevékenysége alaposan dokumentált, addig a

Az 1990-es évek eleji rövid oroszországi levéltári nyitásnak, valamint a kedvező magyar–orosz diplomáciai kapcsolatoknak köszönhetően két úgynevezett Bethlen-dossziét is megkapott Magyarország, amelyekből még ha mozaikszerűen is, de összeállt a 20. század egyik legjelentősebb magyar politikusa tragikus utolsó éveinek története.

Minderről dr. Seres Attila történész, szlavista, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, az intézet 1945 utáni Kutatócsoportjának vezetője beszélt a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán, az Egyetemi Esték című rendezvénysorozatának legújabb, március 25-i állomásán. A Bethlen István korábbi miniszterelnök szovjet fogságban (1944-1946) című előadás beharangozója azt ígérte, hogy az újonnan feltárt magyar és orosz levéltári források alapján igyekszik megválaszolni az egykori miniszterelnök fogságával és halálával kapcsolatos kérdéseket.

Az egyetemi hallgatóval teli előadóterem kicsinek is bizonyult volna, ha néhány érdeklődővel többen érkeztek volna. A történész öt tételmondatra fűzte fel az előadását, amelyek Bethlen István politikai pályáját és történelmi jelentőségét foglalták össze a szovjet fogságát megelőzően.

Bethlen politikai eszmélését és pályafutását alapvetően meghatározta erdélyi főnemesi származása. 1901-ben, egy Maros-Torda vármegyei választókerületből került be az országos politikába, ahol a magyar–román nemzetépítési küzdelem tematizálása emelte az élvonalba. Már jóval Trianon előtt arról beszélt, hogy Romániának területi követelései lehetnek Erdély vonatkozásában.

Ennek megelőzésére javasolta az erdélyi magyar etnikai szupremácia megteremtését, amit például a Székelyföld és Szilágyság közötti sáv magyarosítása révén képzelt el. A trianoni békediktátum számára is örök érvényű tapasztalat volt, hiszen a román földtörvény értelmében néhány hold kivételével erdélyi birtokait elkobozták, így szó szerint is elvesztette a talajt a lába alól.

Bethlen István volt a két világháború közötti Magyarország leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöke (1921. április 14-től 1931. augusztus 24-ig). Az ő nevéhez köthető az első világháború után összeomlott ország talpra állítása, a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés, valamint egy modern oktatáspolitikai reform végrehajtásával, új kulturális és szociális politikával igazolta, hogy túl lehet lendülni a legválságosabb helyzeteken is.

Bár 1931-ben lemondott a kormányfői tisztségről, Bethlen továbbra is a magyar belpolitika egyik legbefolyásosabb, legtekintélyesebb háttérembere maradt, aki egy rövid mosolyszünetet leszámítva végig Horthy Miklós kormányzó szűk bizalmi köréhez tartozott.

Horthy nemcsak kikérte a véleményét, de a súlyosabb döntések előtt kifejezetten igényelte Bethlen megerősítését. Kulcsszerepet játszott a későbbi miniszterelnökök – Károlyi Gyula és Gömbös Gyula – kinevezésében, valamint megbuktatásában (pl. Imrédy Béla esetében) is.

A második világháború idején Bethlen egyértelműen ellenezte az egyoldalú német orientációt, és az angolszász irányvonal mellett kardoskodott. Ő biztatta Kállay Miklós miniszterelnököt, hogy kezdjen különbéke-tapogatózásokba az angolszász hatalmakkal, és ő hozta létre a kiugrási kísérlet társadalmi-politikai platformját, a Demokratikus Polgári Szövetséget.

Később azonban látva a harctéri helyzet romlását és a teheráni konferencia döntéseit, kortársait megelőzve felismerte, hogy Magyarország a szovjet érdekszférába fog kerülni. Ekkor már arra sürgette Horthyt, hogy minél hamarabb vegyék fel a kapcsolatot Oroszországgal és küldjenek fegyverszüneti delegációt Moszkvába.

A német megszállás alatt Bethlen a Szegedy-Ensch család és a velük beházasodás révén rokon Bolza család birtokain és kúriáiban talált menedéket. A kapcsolat egészen 1923-ig nyúlik vissza, amikor Bethlen István egy 1500 holdas birtokot bérelt ki a Somogy megyei Inke községben, ahol a környezet távoli szülőfalujára, Gernyeszegre emlékeztette.

A legnagyobb helyi földbirtokos a Szegedy család volt, és Bethlen a nyári ott-tartózkodásai során itt ismerkedett meg a család tagjaival, elsősorban Szegedy-Ensch Sándorral és húgával, Szegedy-Ensch Máriával, gróf Széchenyi Andor Pál feleségével. Bethlen István és Szegedy-Ensch Mária 1926-tól kezdve évtizedeken át tartó titkos szenvedélyes szerelmi viszonyt folytatott egymással.

Mivel Bethlen és felesége, Bethlen Margit nyitott házasságban éltek, ez a kapcsolat határozta meg a volt miniszterelnök magánéletét. Ez a rendkívül szoros viszony alapozta meg, hogy a legnehezebb időkben is Szegedy-Ensch Mária és az ő rokonai biztosították számára az illegalitás helyszíneit.

Amíg Mihail Gorbacsov a Krím-félszigeten töltötte a szabadságát, egy keményvonalas szovjet kommunista vezetőkből álló csoportosulás megpróbálta átvenni a hatalmat Mihail Gorbacsov reformpolitikájának megállítása érdekében. A vállalkozás kudarcba fulladt a Borisz Jelcin vezette ellenállás miatt, ami közvetlenül a Szovjetunió felbomlásához és a kommunista párt bukásához vezetett. A drámai tetőpont akkor érkezett el, amikor tankok vették körbe az orosz parlament épületét. Jelcin felállt az egyik tankra és egy gyújtóhangú beszédet mondott. Az ikonikus kiállás két nap alatt átbillentette a közhangulatot.

Antall József magyar miniszterelnök 1991. augusztus 21-én telefonon felhívta Boris Jelcint, és biztosította arról, hogy a magyar kormány teljes mellszélességgel kiáll mellette és támogatja őt a puccsistákkal szemben. Antall az amerikai elnök, George H. W. Bush után a másodikként tett gesztust Boris Jelcinnek, aki örökre hálás maradt a magyar kormányfőnek. Kis dolgokon múlnak nagy döntések – ez a rövid hívás nagyban hozzájárult ahhoz a későbbi oroszországi levéltári nyitáshoz, amelynek során a Bethlen-dossziékat is átadták Magyarországnak.

Jelcin már hatalomátvételének második napján, 1991. augusztus 24-én egy elnöki rendelettel államosította a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) archívumait, és nyilvános levéltárakká tette azokat. Ez a lépés egy nagyjából 1995–1996-ig tartó, rendkívül liberális levéltár-politikai időszakot eredményezett Oroszországban.

Ebben a kedvező légkörben – részben Antall József korábbi, a moszkvai puccs idején nyújtott diplomáciai támogatásának köszönhetően – került sor Borisz Jelcin 1992. november 11–12-i budapesti látogatására. A vizit során az orosz elnök több rendkívül fontos, történelmi jelentőségű gesztust tett a magyar politikai elit és a társadalom felé. Beszédet mondott a magyar parlamentben, ahol legitimnek ismerte el az 1956-os magyar forradalmat. Ellátogatott a 301-es parcellába, személyesen rótta le kegyeletét, és koszorút helyezett el a forradalom mártírjainak nyughelyén. A gesztusok részeként egy olyan iratcsomót nyújtott át, amely

A látogatás gyakorlati hozadékaként a felek mintegy féltucatnyi államközi egyezményt írtak alá. Ezek között kiemelkedő jelentőségű volt a levéltári együttműködésről szóló keretegyezmény, amely hivatalosan is biztosította a szabad hozzáférést a két ország állampolgárai számára a másik országban folytatandó kutatásokhoz. Ez az egyezmény teremtette meg a jogi és diplomáciai alapját annak is, hogy a magyar fél rákérdezhessen Bethlen István sorsára, és megindulhasson a kutatás az őt érintő oroszországi források után.

Borisz Jelcin budapesti látogatásakor a delegáció tagja volt Rudolf Pihoja, az orosz levéltári bizottság elnöke is. Pihoja a tárgyalások után bejelentette a sajtónak, hogy Oroszországban már felállt egy tárcaközi bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy felkutassa a Szovjetunióba hurcolt külföldi politikusok sorsára vonatkozó levéltári forrásokat. A kutatómunkának eredményeként Rudolf Pihoja 1992. december 23-án adta át az első dossziét Fábián Jenő moszkvai magyar konzulnak.

Bár az iratokat diplomáciai futárpostával hazaküldték, és 1993 januárjában meg is érkeztek a magyar külügyminisztériumba, azokat nem adták át megőrzésre a Magyar Országos Levéltárnak. Seres Attila fejcsóválva mondta, hogy a dokumentumok évtizedekig porosodtak a külügyminisztérium archívumában, így a kutatók számára teljesen hozzáférhetetlenek voltak. Az iratok titkosítását csak 2018-ban oldották fel, és ezután kerültek az Országos Levéltárba, ahol a Seres talált rá arra az aktára, amelynek legkülönlegesebb melléklete egy 11 darab fényképből álló gyűjtemény volt, köztük Bethlen szerelmének, Szegedy-Ensch Máriának a fotójával.

Az állambiztonsági minisztérium (NKVD//KBG/FSB) szigorúan titkos levéltárából származott a második dosszié, amelyet személyesen adott át Borisz Jelcin orosz elnök Göncz Árpád köztársasági elnöknek egy moszkvai látogatás alkalmával, 1993. július 3-án. Az irategyüttes 30 dokumentumból állt és szemben az első dossziéval, a külügyminisztérium ezt az anyagot már 1994-ben átadta a Magyar Országos Levéltárnak, így a magyar történészek sokáig kizárólag ebből az egy forrásból tájékozódhattak Bethlen István moszkvai fogságának körülményeiről.

A két dosszié alapján a következőket lehet tudni: 1944. december 7-én Bethlen István Gyótapusztán önként megadta magát a Vörös Hadseregnek. Magyarországi védőőrizete alatt még azt is megengedték neki, hogy magyar politikusokkal (például Dálnoki Miklós Béla ideiglenes kormányfővel) tárgyaljon. 1945. március 27-én katonai repülőgéppel viszik Moszkvába, ahol a hírhedt Lubjankába zárják.

majd április elsején, feltehetően az akkor már nagyon megromlott egészségi állapota miatt átszállítják a Butirszkaja börtön kórházába. Áprilisban további két alkalommal hallgatják ki, majd 1946. szeptember 18-án, mindössze két héttel a halála előtt volt az utolsó kihallgatása. A jegyzőkönyvet kézzel írták, ami a történész szerint arra utalhat, hogy a Bethlent a cellájában hallgatták ki, mivel egészségi állapota már olyannyira leromlott, hogy nem tudták átvinni a börtön kihallgató irodájába. Mivel abban az időben a Szovjetunióban az írógépek rendkívül nagyok és nehezek voltak, azokat nem tudták bevinni magukkal a zárkába, így a vallomást és a kihallgatás menetét kénytelenek voltak kézzel lejegyezni.

A letartóztatási dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a szovjet külügyi népbiztosság azért hurcolta el Bethlent, hogy kivonják a magyar belpolitikából. Attól tartottak, hogy tekintélye és kifejezetten angolszász orientációja révén a jobboldalt erősítené a kommunistákkal szemben. Moszkvában megpróbálták bűnvádi eljárás alá vonni. A kihallgatási jegyzőkönyvek alapján koncepciós jelleggel próbálták rábizonyítani, hogy a briteknek kémkedett, ellenforradalmi szervezkedésben vett részt a kommunista államrend megdöntése érdekében.

A szovjetek nagy valószínűséggel nem akarták kivégezni, a politikai foglyok halálbüntetését ekkoriban épp szüneteltették, hanem inkább hosszú kényszermunkára akarták ítélni. A bűnvádi eljárást azonban megromlott egészségi állapota megakadályozta, és a börtönkórházban, természetes halállal hunyt el 1946. október 5-én. Bethlen István holtestét a moszkvai városi krematóriumban hamvasztották el és a krematórium 3. számú tömegsírjába temették.

A dossziékból az is kiderült, hogy a Nagy Ferenc vezette magyar kormány 1946 áprilisában már tudta, hogy Bethlen Moszkvában van fogságban. Erről Sztálin személyesen beszélt a magyar kabinetnek. A történész szerint Sztálin valójában csak tesztelte a magyar politikusokat. Nem azt mondta, hogy hazaengednék Bethlent, hanem egyszerűen ki akarta ugratni a nyulat a bokorból, kíváncsi volt arra, hogyan reagál a magyar kormányfő erre a váratlan hírre.

Nagy Ferenc miniszterelnök és Gyöngyösi János külügyminiszter kategorikusan elzárkóztak a hazahozatalától, mondván, senki sem fogja őt sajnálni Magyarországon. Különben is szívesebben látnának hadifogoly munkásokat és parasztokat hazatérni, mint a volt miniszterelnököt.

A hivatalos kormánypozícióval ellentétben Szekfű Gyula történész, moszkvai magyar követ, aki korábban munkatársa is volt Bethlennek, 1946 májusában kétszer is hivatalosan közbenjárt Molotov külügyminiszternél Bethlen szabadon bocsátása érdekében. Ő továbbította a volt miniszterelnöknek a felesége által összeállított személyes csomagot, amelyben levelek, kártya és ruhanemű volt.

Az aktákban nincsenek a szovjet diktátortól származó konkrét utasítások, vagy a számára készített előterjesztések Bethlen sorsára vonatkozóan, és már csak emiatt is forráskritikával kell élni a dokumentumokkal kapcsolatban.

Miért nem menekült Angliába Bethlen? Bethlen felelős államférfiként a végsőkig aktív tényezője akart maradni a magyar belpolitikának, és a teheráni döntés után megpróbált pragmatikusan alkalmazkodni a szovjet megszállás teremtette új politikai valósághoz. Az előadó szerint azért döntött a maradás mellett, mert fel akarta ajánlani az együttműködését az újonnan berendezkedő hatalomnak. Arra számított, hogy tekintélye révén be fogják vonni a koalíciós tárgyalásokba, és továbbra is fontos szerepe lesz a magyar kormányalakításban, ahol ugyan elfogadta volna a kommunisták részvételét, de meg akarta akadályozni a kizárólagos hatalomátvételüket.

Az epilógusban Seres Attila egy nagyon emberi, gyakorlatias és egyben drámai kérdést tett fel: kinek volt egyáltalán esélye túlélni a szovjet fogságot és a kényszermunkatáborok borzalmait? A történész a visszaemlékezések és a táborokat megjárt foglyok memoárjai alapján két olyan fő tényezőt azonosított, amely a leginkább segítette az embereket a túlélésben.

Emellett a sport és a fizikai aktivitás is szolgálta a túlélést, ezért akik csak tehették, a rendkívül súlyos körülmények ellenére is próbáltak tornázni, sportolni, hogy fenntartsák az egészségüket és a fizikai erőnlétüket.

Bethlen István esetében sajnos mindkét tényező hiányzott. A református Bethlen István nem volt mélyen vallásos ember. Számára az egyház és a vallás inkább csak a társadalmi reprezentáció és a társadalmi szerepvállalás kötelező terepe volt, nem pedig egy belső lelki támasz. A fizikai állapota pedig egyenesen kilátástalan volt, hisz már a letartóztatása előtt átesett két agyvérzésen, aminek következtében a bal karja részlegesen lebénult. Emellett tüdőproblémákkal küzdött és korábban erős láncdohányos is volt.

Mivel a fizikai és a spirituális túlélés eszközei hiányoztak Bethlen életéből, Seres Attila egy személyes megjegyzéssel zárta az előadást, visszatérve a levéltárban talált fényképekhez, mondván, ha a szovjetek megengedték Bethlennek, hogy magánál tartsa a személyes fényképeit a cellájában, akkor biztosan Mária emléke, a róla készült fotó volt számára az egyetlen vigasz, ami

Hallgatói kérdésre szóba került az oroszországi levéltárak kutathatóságának kérdése is. Seres Attila szerint a mai oroszországi kutatási helyzetet leginkább a bizalmatlanság és a központosítás jellemzi. Az egyéni kutatásról nem is lehet álmodozni, csupán a nehézkes államközi egyezmények révén lehet bejutni az orosz emlékezetpolitika eszközeivé tett levéltárakba. Az orosz állam ugyanis attól tart, hogy az orosz levéltári források külföldi kutatók általi saját olvasata kikezdi az orosz nemzeti identitás alapjait, így válaszul a bezárkózást, a szűrt forrásközlést és az ellenőrzött folyamatokat választották.

Magyarország számára ez többrétű problémát jelent. Az oroszul beszélő történész-utánpótlás leapadása mellett az orosz–ukrán háború miatt összeomlottak a korábbi kapcsolatrendszerek, holott az 1945 utáni magyar történelem nem rekonstruálható a maga teljességében az orosz levéltári források nélkül.