„Erdély úgy van, hogy nincs, pedig igény lenne rá”, avagy mire jó egy hazaszótár?

  Felteszem, mindannyiunk otthonában sorakoznak szótárak a polcokon. Nálam is ez van: magyar értelmező szótár, idegen szavak szótára, mindenféle (élő és holt) nyelvek szavai és magyar megfelelőiknek szótársora, orvosi, jogi, gazdasági kifejezések szótára, helyesírási szótár, erdélyi magyar szótörténeti tár, székely szótár (az a bühnagy), aztán szlengszótár, szóvégmutató szótár, gasztronómiai szótár… szóval van szótáram elég és sokféle. (És ha az ember szétnéz a világban, hatalmas és igen sokszínű szótárerdőket láthat.) Igaz, legtöbbjüket nem használom, mióta az internet katt-tálcán nyújtja kérdéseimre a részecskegyorsított választ. Viszont

ott tartom őket a polcon, becsben, hiszen a szó szent, a szó mágia, a szavak tára tehát mágikus és szent könyv.

No de... hazaszótárral még nem találkoztam. Pontosabban, amíg Demeter Szilárd új könyvét kézbe nem vettem. A kötet a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány gondozásában jelent meg 2023-ban. Az a címe, hogy A valahol szabadsága – rendhagyó hazaszótár. A cím első része első ránézésre világos, ha előrántjuk a néha aranyfedezetes, többnyire hordószónoki szólamok autópályáin végletekig elkoptatott, ám ettől talán még inkább aranyosan és vitézlőn fénylő Tamási-kulcsmondatot: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ha valahol otthon tudok lenni, akkor az otthon levés lehet a szabadság maga. Persze, tovább is van, mélyebbre is vezet ez a szómágia, de ha nem szállunk alá, akkor is érthető. Viszont a hazaszótár keményebb dió. Mert kérem tisztelettel, mikor van szükségünk szótárra? Nekem legalábbis akkor, amikor valamit nem tudok. Ha például nem tudom, mi a gondolkodás latin megfelelője (és nem vagyok lusta), előkapom a magyar–latint és megnézem. Ratio, esetleg meditatio. A mágia lezajlik, a szentség kibontakozik előttem, nevén tudok nevezni valamit, megszűnik az ismeretlenség félelme, a tehetetlenség magánya (vagy fordítva, ahogy tetszik), léphetek tovább, a biztos tudásba vetett bizalommal.

Demeter Szilárd kötetének címe viszont azt sugallja, hogy nem tudjuk, mi fán terem a haza.

Ha tudnánk, nem kellene a szótár, logikus, nem? Na de hát pont azt ne tudnánk? A haza, nahát, az egy egyszerű, világos, könnyen meghatározható szó. Haza az... hát az az ország, amelynek polgára vagyok. Vagy amelyhez tartozom. Vagy ahol a polgártársaim elsöprő többsége ugyanazt az anyanyelvet beszéli, amelyet én is. Vagy az a hely, ahol otthon érzem magam. Például. Van ennél egyszerűbb? Elvileg nincs. Na de... egy ideje két országnak vagyok a polgára. Az egyik az az ország, amelyben élek, de nem igazán érzem a hazámnak, mert egyrészt polgártársaim elsöprő többsége nem beszéli az anyanyelvemet, annak ellenére, hogy én jó ideje puszta kíváncsiságból és gyarapodási vágytól fűtve nagyon jól megtanultam az övékét (értsd, bármikor, bármilyen nem elitszakmai beszédhelyzetben megállom a helyem), másrészt újra meg újra elkap az érzés, hogy finoman ugyan (vagyis nem bakanccsal-sarlóval-kalapáccsal, mint a Ceaușescu-klán diktatúrája idején), de a nagyon fiatal (mai formájában nemrég töltötte be a 100 évet, ugye), időnként labilis tinédzserként viselkedő ország (nem-haza) törvényesen, demokratikusan megválasztott többségi vezérei időről időre a nyakamra térdelnek. Ismétlem: finoman, ha tetszik, éppen annyira, hogy érezzem a törődést. A másik ország pedig az Anya: ahonnan egy jól megszervezett és cinikus távolságtartással véghez vitt császármetszéssel kivágták nagyszüleimet, szüleimet, az otthonukkal, otthonosság-érzetükkel egyetemben. Ahol a polgártársaim elsöprő többsége anyanyelvemül beszél. Ahol nem kell megküzdeni minden magyar feliratért, szoborért… ja, és amelynek (bármennyire megkurtították is) vannak határai. Viszont ahol nem tudom magam otthon érezni, ugyanis nem élek ott (nyilván szabad akaratomból, ha szabad így fogalmaznom). Na és van egy másik apróság is: egy ideje az történik, hogy nem túl sokan – mármint azok közül, akik határon túl és innen anyanyelvemül beszélnek –, de annál hangosabban ismételgetik (az ismétlés is mágia, nagyon is!), hogy a haza, mint szó, törlendő a memóriából. Hiszen lám, milyen szép nagy keresztbe-kasul közös-ülő falu lett ez a világ, értelmét vesztik tehát az olyan szavak, mint ország, határ, anyanyelv, nemzet + identitás, nemzet + dal, nemzet + akármi… és persze, a haza. Hiszen manapság bárhol otthon tudunk lenni, mondják ezek a hangosan mantrázók. Ha ez így van, akkor valóban

fennáll annak a veszélye, hogy elfelejtjük, mi a haza, és mi mindent jelent. Na és ha ez a veszély fennáll, akkor szükség van hazaszótárra.

Többek között ezt a célt szolgálja Demeter Szilárd Hazaszótára. Hogy ne felejtsük el, mi mindent jelent a haza. Akkor sem, ha – mint a Kéket kékért című regényében írja a szerző:

Nos, ha választanom kell, inkább a hazára, otthonra, Tamásira, Kósra vagy épp a nagyanyám tésztareceptjére való emlékezésbe döglök bele, mint a bárhol elszigeteltségébe, magányába. Azt olvastam valahol, hogy a Hazaszótár Demeter Szilárd főműve. Nem értek egyet a kijelentéssel. Ha már főmű, akkor a szerző eddigi munkásságának legfontosabb darabja véleményem szerint a Kéket kékért című regény. Gyakorlatilag a kezdetektől követem Demeter Szilárd írói munkásságát, eleinte távolabbról, majd (ahogy én is nődögéltem, érzésem szerint fölfele s nem egyéb irányokba) egyre közelebbről. A szerző mindig is tudott bánni a prózai mondattal. Amely Ottlik Géza szerint akkor jó, ha egyensúlyban van. A próba a következő: az ember az ujja hegyére illeszti a mondatot. És ha nem billeg, sem erre, sem amarra, akkor egyensúlyban van. Vagyis jó. Ezzel a prózai mondatteremtési kvalitással Demeter Szilárd elég korán, már az első novelláskötetek idején előállt. Talán akkori életkorából fakadt, hogy az egyébként egyensúlyos mondatok helyenként túlnőni látszottak magukon, vagyis afféle virtuóz-virtusos virilitással többnek akartak mutatkozni, mint amekkorák, vagy amik. Ám ez a hév később eltűnt a szerző mondataiból és a Kéket kékért könyvben már úgy állnak a mondatok az olvasó ujja helyén, ahogy Ottlik előírja. Nagyon kemény, ugyanakkor nagyon megható könyv a Kéket kékért, tessék elolvasni, na de most nem erről van szó.

A Hazaszótár érzésem szerint Demeter Szilárd gondolati hitvallása, ars ratiója (erre kellett a magyar–latin szótár).

A kisesszé, a publicisztika és a rövidpróza műfajához tartozó „szócikkekből” áll össze a kötet. Amely nyilván rendhagyó is, hiszen a szerző egyrészt nem szótári meghatározását adja például az asszimiláció, a nagyapám, a kisebbségi vagy a világjárvány szavaknak, hanem a fenti műfajokat jó ritmusban keverve, kisesszékben, publicisztikákban, rövidprózás történetekben mondja el, mit gondol a az említett, meg sok egyéb kifejezésről, illetve a világról… ja, és a szótári ábécésorrendet sem tartja be. Az eredmény: egy igen kényelmetlen könyv. Olyan értelemben kényelmetlen ahogy a szerző a címszót elmeséli:

Olyan igazakat mond, amellyel néha ökölszorítva nem tudok egyetérteni, viszont megkerülni sem tudom az igazát, mert úgy mondja el, hogy muszáj foglalkoznom vele. És teljesen rendben van, hogy

nem mindennel, helyenként semmivel nem tud az olvasó egyetérteni Demeter Szilárddal.

Ő utálná a legjobban, ha mindenki egyetértene vele. Arról nem is beszélve, hogy akkor a Hazaszótár tök fölösleges lenne. Sok példát tudnék kiemelni a kötetből, ám van egy dolog, pontosabban gondolatkör, amely csontig belém hasított olvasás közben. Az Erdélyről, határon túlról (innenről), kisebbségiségről szóló köre gondolok. Itt van mindjárt ez a mondat:

„Erdély úgy van, hogy nincs, pedig igény lenne rá.”

Azonnal ökölbe szorul a kezem: tessék? Hát te aszondod, Szilárd, hogy… na gyere ki a hóra! Közben pedig tudom, érzem, a bőrömön, a tüdőmben, az idegeim mentén, hogy a meghatározás pontos. Ugyanis Erdély valóban van, hiszen… tudunk róla (!), meséljük (!), emlékezünk rá (!), megnevezzük. Nap mint nap. Ugyanakkor nincs. Mert Transilvania van. Ami Româniában van. Na és egyre kevesebben tudunk, mesélünk, emlékezünk, nevezzük meg a másikat, Erdélyt. Sajnálom, ez az „egyre kevesebb” számszerű tény. Hogy igény lenne rá? Hát persze, hogy lenne. Valamiféle virtuális határral, például. De erre nincs esély. Na és hogyha Erdély ilyen, akkor mennyi igazságtartalma, nem, inkább valóságtartalma van ama másik, széles szájakon forgó meghatározásnak, miszerint Transilvania egy színes, multikulturális hely? Erre Demeter Szilárd ezt mondja:

Amivel teljes mértékben egyetértek. Hiszen naponta élem, tapasztalom e csodásan multikulti színességet. (Hogy közben – például – bezárnak egy történelmi kiállítást, mert úgymond, nem fér bele a multikultiba? Az más!) Innen pedig egy lépés a következő, talán leginkább sorsszerű szó: a kisebbségiség.

Hogyan álljunk bele az erdélyiségbe, vagyis a kisebbségiségbe, kérdezi Demeter Szilárd. Ahogy lehet? Vagy ahogy kell?

És hogyan lehet(ne)? Illetve: hogyan kell(ene)? Nos, ez a legkínzóbb része a kötetnek, legalábbis számomra, aki otthon vagyok, élem, mondom, mesélem, emlékezem Erdélyre, de nem tud, nem engedik hazámnak lenni, ugyanakkor anyaországként tekintek Magyarországra, de nem tudok otthon lenni benne. A fenti kérdéspárra Demeter Szilárd sem tudja a pontos, kielégítő választ. Én sem. És azt hiszem, senki sem, akit foglalkoztat az ügy. Na igen, ügy. Jelen pillanatban úgy tűnik, Erdély nem ügy. És amíg nem válik újra üggyé, csak azt tehetjük (ahányan vagyunk, elvileg), amit Demeter Szilárd: kényelmetlen emberekként mondjuk az igazunkat, feszegetjük a kínos, multikultiba és egyéb bullshitbe csomagolt problémák frigyládáit… aztán vagy valóban beledöglünk az egyre gyarapodó emlékezésbe, vagy megtaláljuk a válaszokat arra, hogyan kell beleállni az erdélyiségbe. Mert az ahogy lehet iránya túlélést talán biztosít egy ideig, méltó életet nem.