Benkő Levente: „'56 volt az igazi erdélyi Gulág-történet” (INTERJÚ)

Szenvedéllyel, nagy kifejezőerővel beszél a huszadik század történelmi kataklizmáinak áldozatairól, a világháborús veszteségekről, az ötvenhatos megtorlásokról, a múlt feltárásának elodázhatatlan feladatáról. Nemrég jelent meg a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában az Erdélyi srácok című könyve, amelyet Papp Annamáriával és Vig Emesével közösen jegyeznek, és amely egykori ötvenhatos elítéltek visszaemlékezéseit, vallomásait tartalmazza.

Történész, újságíró, az erdélyi magyar közel-, illetve félmúlt fáradhatatlan kutatója. Benkő Leventével beszélgettünk.

Amikor interjúegyeztetés végett hívtalak, többször is, mindig suttogó hangon szóltál bele, és kiderült, hogy zavarlak, mert a levéltárban vagy éppen. Milyen témában kutatsz? '56, továbbra is?

A kérdésednek, illetve az állításodnak csak az egyik fele igaz. Az, hogy zavarsz, nem igaz, ezt tisztázzuk (nevet). Az igaz, hogy rendszeresen levéltárba járok. Vénségemre nekifogtam mesterizni, és a doktorálást sem zárom ki, de mindettől függetlenül hozzáfogtam egy nagy munkához. A Tiszántúli Református Egyházkerület kiadta ezelőtt három évvel, 2016-ban a Krisztusban nyert erő. A tiszántúli református gyülekezetek háborús krónikája (1944-45) című kiadványt. Ez forrásközlés, összeszedték a levéltárakból mindazt a nyomot, ami a második világháború kapcsán a gyülekezetekre, egyházmegyékre vonatkozóan megmaradt: elhurcolás, fogság, rongálás, erőszakoskodás, rablások.

Benkő Levente|Interjúfotók: Erdély László

Nekifogtam összeállítani az Erdélyi Református Egyházkerület hasonló kiadványát, aztán jelzéseket kaptam, hogy ha már hozzáláttam egy ilyen nagy volumenű munkához, rakjak össze belőle legalább egy mesteri dolgozatot. Ezen dolgozom most, úgyhogy a lehető legtöbb időt töltöm az egyházkerület levéltárában. Iszonyú, mi jön szembe, nem sejtettem, hogy amit a '44 őszét és az utána következő hosszabb időszakot, a szovjet fogságot, elhurcolásokat megélt emberek elmondanak, azok levéltári forrásokból hogyan köszönnek vissza.

Annyiban kapcsolódik az '56-os témához az, amit most végzek, hogy ez az időszak, a háborút követő két-három év a reménykedés korszaka volt, de elég hamar kiderült, hogy a jogegyenlőséget, szociális biztonságot, demokráciát illető remények megalapozatlanok – és ez a felismerés torkollott aztán 1956-ba.

Mikorra tehető az a fordulópont, amikor sokak számára a reményt az elkeseredés váltotta fel?

A népi demokratikus rendszernek már az első lépései sántítottak. Közismert, hogy az 1946. november 11-i romániai parlamenti választásokon a kommunisták csalás révén szerezték meg a hatalmat. Ugyanez a folyamat ment végbe a szovjet megszállás alatt lévő többi országban is. De menjünk vissza még korábbra: 1944. augusztus 23., Románia átállása. Az első Sănătescu-kormányban már szovjet nyomásra megjelentek olyanok, mint Teohari Georgescu belügyi államtitkár, majd 1945 márciusától a Groza-kormány belügyminisztere, vagy Lucrețiu Pătrășcanu államminiszter, igazságügyi miniszter, mindketten kommunisták voltak. Két kulcsminisztériumról van szó!

A kommunisták tehát már akkor megpróbálták rátenni a kezüket a hatalomra, amit kiteljesítettek két év múlva, a választási csalások útján. Jött 1948-49, államosítás, kulákosítás, kollektivizálás, tehát a társadalom és a gazdasági rendszer szovjet mintára történő erőszakos átalakítása – ezek egyértelmű jelei voltak annak, hogy ez nem az a világ, amit sokan vártak.

Amit sokan a magyarok közül is vártak, tegyük hozzá, hiszen a nemzetiségi, kisebbségi sors jobbra fordulását remélték tőle.

Az mindig is illúzió volt. A romániai, és ezen belül az erdélyi magyarság egy része a második világháború befejezése után abban a hiszemben élt, hogy visszatérve a román állam kebelére – azért visszatérve, mert Trianonban tért oda először –, az igazi népi demokratikus rendszerben végre el tudja érni a céljait, azt az életminőséget, aminek köszönhetően ugyan egy idegen állam testében, de a szülőföldjén, otthon jól tudja érezni magát.

Ez illuzórikus elképzelés volt, meg vagyok győződve az eddigi ismereteim alapján, hogy a romániai kormányzat akkor már eldöntötte azt, hogy bár a magyaroknak engedni kell valamennyit – elsősorban a külföld felé, hiszen meg kell mutatni, milyen demokratikus ország vagyunk –, de le kell törni minden olyan próbálkozást, amely nem illeszkedett a román nemzetállami kánonba. Ezt egyértelműen jelzi a Magyar Népi Szövetség feloszlatása, vagy olyan magyar civil, kulturális szervezetek ellehetetlenítése, mint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Még a magyar forradalom előtt volt Kolozsváron egy olyan mozzanat, amely felszínre hozta a meglévő elégedetlenséget. 1956. szeptember 29-30-án tartottak Kolozsváron egy kétnapos tanácskozást, Kolozs tartományi és Autonóm Magyar Tartomány-beli magyar írók, költők, irodalmi szerkesztők, tulajdonképpen az akkori romániai magyar értelmiségi-irodalmi elit részvételével – mellesleg hatalmi kezdeményezésre. A résztvevők egy része ott elég karakán módon szembesítette Miron Constantinescut, a Román (Kommunista) Munkáspárt Politikai Bürójának tagját azzal, hogy a központi ígéretek nem találkoznak az erdélyi magyar valósággal.

Emlékezés a bajtársakra Luciu-Giurgeni-ben, 1996 szeptemberében|Az archív fotókért köszönet Benkő Leventének

Szabédi László például szóvá tette, hogy az akkor fele-fele arányban románok és magyarok által lakott Kolozsváron nincsenek magyar feliratok, a magyar nyelvet száműzték a közigazgatásból, a magyar orvosokat, professzorokat kiseperték az orvostudományi egyetemről, ráadásul ezeknek a professzoroknak a jelentős része magyar zsidó volt. Kolozsváron az agrártudományi egyetemen megszüntették a magyar nyelvű képzést – és sorolhatnánk a jogfosztásokat.

Ismerősek valahonnan ezek a problémák.

Azok, de most maradjunk annál a korszaknál (nevet). Egyértelmű, hogy '56 őszére a romániai magyarság soraiban már felgyűlt egy olyan elégedetlenség, ami csak az alkalomra várt, hogy valamilyen módon megnyilvánuljon. De ugyanez a románokról is elmondható, hiszen az etnikai elnyomást leszámítva őket is ugyanúgy sújtotta a Gheorghiu-Dej-i terror, a kolhozosítás, a kitelepítések, a szovjet megszállás.

A magyarországi, az erdélyi magyar és a román '56-nak vannak közös találkozási pontjai: egyáltalán nem véletlen például, hogy '56 október végén a temesvári egyetemi diákság fellázadt és nyíltan szolidarizált a magyar forradalommal.

Az Erdélyi srácok erdélyi, romániai ötvenhatosok visszaemlékezéseiből, vallomásaiból áll össze – műfaját tekintve tehát oral history, „szóbeli történelem”. Hogy találtátok meg az alanyaitokat, hogyan válogattátok ki a könyvben szereplő anyagokat?

Ezekre az emberekre úgy találtunk, mint a levéltári forrásokban fellelhető információkra: szembejöttek velünk. Sőt: nagyon sokan ma is köztünk élnek! Már az 1989-es fordulat előtt felötlött bennem, hogy meg kéne keresni például a második világháborús hadifoglyokat, és rávenni őket, hogy meséljenek, milyen volt a harctéren, a fogságban.

Bizonyos mértékű érintettség is van a családban, mert az én egyik apai dédapám, Benkő Dénes 1914-ben esett el a szerbiai harcok idején, rögtön a Nagy Háború kezdeti szakaszában. Erről többször beszélgettünk a családban. Anyai nagyapám, Nagy Sándor tanító volt Alsóberekszón, a Tövishát és Máramaros közti román vidéken, színromán faluba helyezte ki a Horthy-adminisztráció, mert nagyapám tudott jól románul, szinte anyanyelvi szinten beszélte, és a magyar közigazgatásnak – egyszerű kommunikációs szempontok miatt – volt gondja arra, hogy a románlakta észak-erdélyi falvakba, vidékekre olyan magyar tanerőket is kihelyezzenek, akik jól bírják mindkét nyelvet. Alsóberekszón végigvonult a román és a szovjet sereg is, garázdálkodtak, nagyapámat pedig a román csendőrök elhurcolták, mert magyar volt. Akkor a falubeliek, a román szülők bementek a csendőrségre, hogy a domnu' directort (igazgató urat) engedjék szabadon, mert a mi gyermekeinket ő tanítja írni, olvasni, számolni, énekelni, rajzolni és emberségre.

Voltak tehát ilyen családi emlékeink, és én abban reménykedtem '89 előtt, hogy eljön az ideje, amikor ezekről szabadon lehet beszélni. Következésképpen, amikor a 90-es években, akaratom ellenére, a sajtóban kezdtem el dolgozni, egy magyarországi újságíró kolléga, Szalai Attila, aki a Veszprémi Naplónál dolgozott – Veszprém és Sepsiszentgyörgy ugyanis testvérvárosok, a Veszprémi Napló és a Háromszék kvázi testvérlapok –, hozott nekem, a kezdő, zöldfülű újságírónak egy riportermagnót. Persze, kötelező volt sajtótájékoztatókra is elmenni, politikusokat is meginterjúvolni vele, de engem elsődlegesen nem ez érdekelt, hanem az egykori, addig elhallgatott történések szereplőinek az emlékeire voltam kíváncsi.

Az Erdélyi srácok nem az első ötvenhatos témájú kiadvány, amely a nevedhez fűződik. Volt egyszer egy '56 címmel jelent meg egy könyved, amely a mostani egyfajta előzményének tekinthető.

1996 szeptemberében volt egy zarándoklat, egy emlékkirándulás, egykori '56-os politikai elítéltek járták végig a meghurcoltatások néhány állomását. Hívtak magukkal, el is mentem velük, négy napig jártuk az ország egy részét, voltunk a marosvásárhelyi börtönben, Szamosújváron, Jilaván, a peripravai kényszermunkatelepen, Luciu-Giurgeni-en, ami a Brăilai Nagyszigeten van, én végig magnóztam, fényképeztem. Ebből született az az anyag, ami 1998-ban a sepsiszentgyörgyi Háromszék lap- és könyvkiadó gondozásában Volt egyszer egy '56 címmel megjelent. Utazás térben és időben, afféle dokumentumriport. Ennek a könyvnek a második, bővített és kicsit csiszolt kiadása jelent meg 2016-ban a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában, a forradalom hatvanadik évfordulóján.

Erdélyi ötvenhatosok látogatóban a marosvásárhelyi börtön udvarán, 1996 szeptemberében

Ezzel párhuzamosan futott egy másik projekt, azt az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezte, Tisztelet a hősöknek! címmel, Erdély, a Partium és a Bánság hat városában, Brassóban, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Temesváron és Nagyváradon forgatott egy tévés csapat, Vig Emese vezetésével. Én segítettem nekik felvenni a kapcsolatot a helyiekkel, találkozókat egyeztettem, elmenni viszont nem tudtam, a mai napig is sajnálom, főleg azt, hogy nem tudtam találkozni a temesvári diáklázadás még életben lévő két vezéregyéniségével, Caius Muțiuval és Teodor Stancával – Vig Emese Muțiuval készült beszélgetése szerepel is az Erdélyi srácokban.

Létrejött ez a hat részből álló televíziós riportfilmsorozat, és nekem az jutott eszembe, hogy ezt ki kéne adni nyomtatásban is. A feleségem, Papp Annamária szintén készített ötvenhatosokkal interjúkat, én is hozzátettem a magamét, így állt össze ez a kötet. És akkor most válaszolok az előző kérdésedre: elsősorban azoknak az egykori fiataloknak az emlékeit akartuk rögzíteni, akik nagy valószínűséggel soha nem fogják leírni, mert nem az írás emberei.

Jilava. Fotó a sepsiszentgyörgyi 1956-os múzeumban

A megjelent szövegek az interjúknak csak a rövidített, tömörített változatai, mert voltak öt-hatórás beszélgetések is, amelyeknek minden apró részlete érdekes. Igyekeztünk úgy tömöríteni, hogy a történetek kiegészítsék egymást, például az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, az EMISZ története öt-hat vallomás alapján elég kerek lett, a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társaságáé (SZIT) szintén. Nem használtunk lábjegyzeteket, a szerkesztői megjegyzéseket, kiegészítéseket, illetve a román kifejezések, mondatok fordítását dőlt betűkkel, zárójelben helyeztük el, mert a könyvnek elsősorban ismeretterjesztő szerepet szántunk. Azt szeretnénk, ha minél több fiatal venné a kezébe, hátha érdeklik őket az egykori srácok történetei.

Murádin János Kristóffal beszélgettem egyszer a második világháború után a szovjetek által a Gulágra elhurcolt erdélyi civilekről, és elmondta, hogy a gyűjtésnél az egyik legfőbb problémája az „időfaktor” volt: alig talált túlélőket. Az ötvenhatosok persze egy nemzedékkel későbbiek, mégis: hányadik órában vagyunk, amíg még egyáltalán lehet foglalkozni ilyen módon, az oral history eszközeivel ezzel a témával?

Sajnos, a '96-os kiránduláshoz képest – de már a 2006-os, ötvenedik évfordulóhoz képest is – az ötvenhatosok közül néhányan elmentek, és vannak, akikről tudom, hogy betegek, tehát a biológiai óra ketyeg. De azoknak a szereplőknek, akik a könyvünkben megszólalnak, a zöme még, hála Istennek, él. Vegyük sorra: Dávid Gyula, Józsa Árpád Csaba, Vorzsák János, Lay Imre élnek, Aczél Ferenc meghalt, Albert Mihály él, de beteg, Bede István, Bedő Gábor, Biczó János, Oláh János élnek, Harai Pál meghalt, Kiss Béla él, Péter Miklós meghalt, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Domokos Miklós, Török László, Váncsa Árpád, Caius Muțiu élnek, Szántó János meghalt, Szilágyi Árpád él. Elég sokan elmentek tehát, de ez még nem a huszonnegyedik óra.

Nádbarakk Periprava határában

A második világháborús alanyok közül viszont tényleg nagyon kevesen élnek, az a vonat elment. 2016 nyarán Murádin János Kristóffal és Tóth Orsolyával Erdővidéken és Kézdiszéken forgattunk, ebből született a Hazatértem az orosz fogságból című filmünk. Tizenegy túlélővel, illetve családjával egyeztettem le a beszélgetést, de a helyszínen hárommal egyáltalán nem tudtunk kommunikálni, és csak hárommal sikerült összefüggő, tartalmas beszélgetést rögzíteni… Hiszen ezek a drága emberek már mind a kilencven felett jártak!

Az '56-os vonat még nem ment el, de most kihasználom a megszólalási lehetőséget, hogy felkérjek mindenkit, akinek a környezetében még élnek egykori résztvevők: menjen, kérdezze meg őket, vegye fel magnóra a történeteiket. Mert ezek az emberek is el fognak menni előbb-utóbb, és annak, ahogyan ők emlékeznek, fenn kéne maradnia. A levéltári forrásokra, nem Pató Pál módján, de ráérünk, azok megmaradnak. Az emberek emlékeit kell menteni, amíg még élnek, akárhogy emlékeznek is: hiszen ők voltak ott, ők látták, őket vallatták és kínozták, őket dolgoztatták étlen-szomjan, betegen, ők szorongtak és szenvedtek a túlzsúfolt börtöncellákban és a Duna-menti barakkokban, tehát ők tudják, mert ők élték meg és túl ezt a történetet a saját bőrükön. Senkinek nincs joga kétségbe vonni az emlékeik hitelességét, még akkor sem, ha nagyon szubjektíven tálalják.

Rekonstruált vallatószoba a sepsiszentgyörgyi múzeumban

Visszatérve a Gulágra: nekem meggyőződésem, hogy '56 az igazi erdélyi Gulág-történet. A második világháborút követő elhurcolások, bár az áldozatai erdélyiek, magyarok és németek, azaz svábok és szászok voltak – sőt, a szovjet-román fegyverbarátság dacára románok is! –, a szovjet Gulág-Gupvi történetéhez tartoznak, hiszen oda vitték őket. Az '56 utáni megtorlások viszont egyértelműen kirajzolják a „romániai Gulág” térképét, Szamosújvártól Jilaván át Peripraváig.

Hogyan nézne ki az erdélyi '56 térképe, ha megrajzolnánk? Melyek voltak a főbb gócpontok, szervezkedések?

Székelyföld egyértelműen ott van '56 erdélyi térképén, Szilágyság, Partium szintén, a Bánság temesvári része is. Többnyire ott történtek mozgolódások, szervezkedések, ahol a magyarság markánsan jelen van, tehát ahol az elvárások össze tudtak állni egy kritikus tömeggé, ahol létezett az a közösség, amelyik meg tudta fogalmazni a problémáit – egyszóval ahol volt egyfajta felhajtóerő. Az „elvtársak” is érezték a feszültséget, a hatalom és a küldöttei megpróbálták kicsit megnyitni a szelepeket, kiengedni a gőzt. Ez történt például 1956. szeptember 29-30-án az említett kolozsvári írógyűlésen.

Érdekes, hogy miközben az akkori romániai magyar értelmiségi elit – legalábbis egy része – szeptemberben, a forradalom kitörése előtt még markánsan fogalmazott, októberben már korántsem volt olyan bátor. Hogy aztán a november 4-i, második szovjet támadás utáni, kénytelen-kelletlen, vagy éppenséggel önkéntes ujjongásairól ne is beszéljünk… Mert az is megér egy misét… Az erdélyi '56-ot egyszerű emberek csinálták: középiskolás diákok, egyetemisták, munkásemberek, falusi földművesek, lelkészek, vidéki tanárok, ki-ki a maga módján próbált tenni valamit. Ők voltak azok a bizonyos „erdélyi srácok”.

A könyvet lapozgatva, olvasva az egykori résztvevők visszaemlékezéseit, próbáltam felidézni, milyen lehettem én tizenöt-tizenhat évesen, mik voltak fontosak számomra – hiszen a mozgolódások zöme valamilyen diákközösségből indult ki. Ezek a srácok mai szemmel felfoghatatlannak tűnő kockázatot vállaltak. Mi hajtotta, mi motiválta őket?

Egyszer megkérdeztem az egyik egykori elítéltet, Bordás Attilát: miért tettétek? Miért pont ti? Hiszen tizenévesek voltak, fel sem mérték, mibe mennek bele, fogalmuk sem volt róla, mi az a Szekuritáté, egyszerűen nem volt bennük félelem. Ezt válaszolta: „A mi dédapáink, ükapáink 1848-49-ben az utolsó csepp vérükig védelmezték ezt a szülőföldet – szinte szó szerint, mert Háromszék tette le utoljára a fegyvert, Gál Sándor ezredes a Kászonokban a cári túlerővel szemben az utolsó szál emberig harcolt. A nagyszüleink elvesztették a szülőföldjüket, mert az első világháborút úgy zárták le a nagyhatalmak, ahogy lezárták. Jött a kicsi magyar világ, 1940-44 között, utána a szüleinket újabb csalódás érte. Hát mi legalább ennyit nem tehetünk? Hogy elhelyezzünk egy szál virágot a '48-as hősök emlékművén? Ez a minimum, amit meg kell tennünk.” Hát ez volt számára a motivációs lánc.

SZIT-esek 1957 május elsején a sepsiszentgyörgyi Őrkőn

És volt még valami. Ezek a fiatalok akkor még életben találták a második világháborút megjárt elődöket. Az 50-es években nem volt tévé, esetleg rádiót hallgattak, olvastak, esténként pedig összeültek az öregek, akik akkor még nem is voltak olyan öregek, hiszen a második világháború harctereit, majd a fogságot megjárt, később onnan szabadult férfiemberek '56-ban legfennebb 40-50 évesek lehettek. Ezek az emberek rengeteget meséltek a tapasztalataikról, az általuk megélt nehézségekről. Az emlékek még elevenen éltek ennek a nemzedéknek a mindennapjaiban – világos, hogy motivációs eszközként hatottak az őket hallgató fiatalok számára.

Az '56-os szervezkedések is ilyen baráti beszélgetésekből indultak ki?

Tudni kell, hogy minden '56-os szervezkedés nevét – azt, hogy „szervezet” vagy „csoport” vagy „összeesküvés” – tulajdonképpen a Szekuritáté találta ki. Az, hogy mi most itt hárman ülünk és beszélgetünk valamiről, ez egy civil beszélgetésnek számít, de ha valamelyikünket bekasztlizzák, akkor rögtön azt fogják mondani rólunk, hogy ez a „Benkő Levente-féle csoport”. Ne legyenek illúzióink, így működött 1956-ban is.

Voltak azért meglehetősen expresszív elnevezések is, például a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete.

Nagyon jó példa! Szabadságra vágyó ifjak – mondták magukról a nagyváradiak. A „szervezet” névkiegészítést már nem ők tették hozzá, hanem a Szekuritáté. Ők egyszerűen azt mondták magukról, hogy ők a nagyváradi iskolákba járó, szabadságra vágyó ifjak. Összegyűltek, és tizenévesen megpróbálták megváltani a világot, mint a sepsiszentgyörgyi ifjak, vagy a brassói alapítású, de más vidékekre is átterjedt EMISZ fiataljai.

A magyar szabadságharcot '56 novemberében a szovjet katonai túlerő órák alatt szétverte, de ezek a fiatalok attól még találkoztak, elmentek Fehéregyházára, Petőfi emlékművénél elszavaltak egy verset, elhelyeztek egy szál virágot, aztán haza akartak menni.

Csakhogy közbeszóltak a szervek.

Igen. Ne felejtsünk el még egy nagyon fontos tényezőt: a magyar forradalmat a román párt- és állami szervek eleinte nem tudták hova tenni. Amikor Rákosit menesztették, és Gerőt tették a helyébe, majd Gerőt is menesztették, és Nagy Imre lett a miniszterelnök, a román kormány üdvözölte az új magyar kormányt. Vagyis egyértelműen pozitív volt a hozzáállásuk a változásokhoz. A román központi hatalom persze megtette a szükséges óvintézkedéseket: a román–magyar határt hermetikusan lezárták, a magyar lapok behozatalát leállították, az útlevél-kibocsátást szüneteltették, tehát egy kivárásos álláspontra helyezkedett a román hatalom, aztán amikor Moszkvában eldőlt november elején, hogy szét kell verni a budapesti „polgári reakciós restaurációt”, akkor a bukaresti központi álláspont is Moszkvához igazodott.

Magyarországon ezután megkezdődtek a letartóztatások, Romániában azonban viszonylagos csend állt be, '56 őszén Kolozsváron a képzőművészetis diákok közül tartóztattak le néhányat, illetve a házsongárdi halottak napi koszorúzás szervezőit, Dávid Gyuláékat. Akik valamilyen módon exponálták magukat, azokat letartóztatták, gyorsan el is ítélték.

A kisbecskereki egykori szovjet katonai laktanya

Temesváron október 30-án volt a diáklázadás, akkor éjszaka a Szekuritáté 3000 temesvári diákot tartóztatott le, és a kisbecskereki szovjet laktanyába zsúfolták be őket, abba a laktanyába, ahonnan a 33-as gépesített szovjet gárdahadosztály Szeged érintésével elindult Budapestre. Ezen kívül viszont mondhatni csend volt.

Mikor tört meg ez a csend?

1958 februárjában egy magyar állami és pártdelegáció látogatott Romániába, több helyen jártak, Erdélyben is. Egyes kutatók szerint Kádár János bejelentette Marosvásárhelyen a nagygyűlésen, hogy a romániai magyar nemzetiség sorsát kielégítőnek, megoldottnak tekintik, a román államvezetés pedig ezt úgy fogta fel, hogy Magyarország lemondott a Romániában élő magyar közösségről.

Én olyan iratot, amely ezt bizonyítaná, még nem találtam, viszont '58 februárjában a marosvásárhelyi gyűlésen egy Kállai Gyula nevű külügyi államminiszter, aki tagja volt a magyar delegációnak, majdnem szó szerint így fogalmazott: „mindenütt, amerre jártunk az eltelt napok alatt, azt láttuk, hogy Romániában minden nemzetiségnek a jogai politikailag, gazdaságilag és kulturálisan is megoldottnak tekintendők” – tehát minden a legnagyobb rendben van.

Ez volt az a pillanat, ami – az én értelmezésemben – valóban szabad kezet adott a román megtorló gépezetnek. A román párt- és karhatalom elérkezettnek látta azt a pillanatot, hogy a második világháború után még álmokat szövögető és néhol jogait követelő romániai magyarságot végleg megtörje. Ezért volt olyan durva a megtorlás: bár Romániában egy puskalövés sem dördült el, több mint húszezer embert hurcoltak meg, és abból több mint tízezret el is ítéltek, tizenegy embert pedig kivégeztek.

A megtorlás aránytalanságát az is mutatja, hogy sokakat ma már nevetségesnek tűnő indokokkal ítéltek el: Dávid Gyulát a házsongárdi gyertyagyújtásért, volt, akiket azért, mert virágot helyeztek el a fehéregyházi Petőfi-emlékművön, több fiatalt pedig versekért...

Mindegy volt, hogy kit miért kaptak el, jelezni kellett a társadalom felé, hogy ki az úr a házban. Dávid Gyula elítélése a fiatal, pályakezdő magyar oktatói rétegnek szólt, Páskándi Géza elítélése az írótársadalomnak. Többen, egykori elítélt tizenévesek elmondták, hogy a kihallgatások során a szekusok meg is jegyezték: őket nem elítélni kellene, hanem jól nyakon vágni, aztán hazazavarni – de muszáj példát statuáljanak. Hogy a többiek, akik még kint vannak, reszkessenek, és nehogy pisszenni merészeljen ezután valaki. Erre ment ki ez a játék.

Korábban volt szó arról, hogy a magyar és a román szabadságtörekvéseknek voltak közös pontjai. Ez leginkább Temesváron volt tetten érhető, ahol a zömében román diákság nyíltan szolidarizált a magyar forradalommal. Minek tulajdonítható, hogy egy többségében román nemzetiségű közösséghez köthető a talán legnagyobb hazai '56-os megmozdulás?

Az általam eddig vizsgált levéltári források, illetve a román kollégák tollából származó, az eseményeket román megközelítésből tárgyaló munkákból egyértelműen az derül ki, hogy a román társadalom is áhítozott valami pozitív változásra. Beszéltünk korábban arról, hogy az a rendszer, amely berendezkedett Közép-Kelet-Európában, az ún. népi demokrácia hamar csalódást okozott. 1953-ban volt a berlini munkáslázadás, ami elsősorban szociális természetű követelésekre irányult, '56 júniusában Lengyelországban, Poznańban tört ki a felkelés, '56 októberében pedig kirobbant a budapesti forradalom, aminek a hullámai messzire eljutottak.

De azt se felejtsük el, hogy '56 febrárjában Moszkvában a Szovjetunió Kommunista Pártja megtartotta a 20. kongresszusát, amelyiken az akkori pártfőtitkár, Sztálin utóda, Nyikita Szergejevics Hruscsov, ugyan zárt gyűlésen és nagyon kozmetikázva, de elítélte a sztálinizmus túlkapásainak egy részét. Ezt nehezen lehetett másként értelmezni, mint hogy a rendszerrel valami baj van, a kommunizmus mégsem az az üdvözítő megoldás, aminek ígérték.

Ez az érzet pedig várakozást váltott ki a szovjet érdekszféra országaiban, a változás, a jobbítás vágyát, a románok között ugyanúgy, mint a magyarok körében. Ahhoz, hogy ez pont Temesváron tört ki – ahhoz Temesvárnak kellett lenni. Nem tudom, megvan-e még Temesvár szelleme…

1989-ben még megvolt.

Amikor tudomást szereztem arról, hogy mi történt '56-ban Temesváron, lúdbőrös lettem. '96-ban, amikor a szamosújvári börtönbe látogattunk, odajött hozzám egy román úriember, és megkérdezte, hogy ez az ötvenhatos zarándoklat? Igen, kihez van szerencsém, kérdeztem. Aurel Baghiu, mérnök Kolozsvárról, válaszolta. Látogatóban valakinél, kérdeztem én naivan. Engem is elítéltek '56-ban, válaszolta. Hogyhogy egy román ember szolidarizált a magyarokkal, kérdeztem. Maga mit beszél? – vágott vissza. Mi az, hogy egy? Ezrével voltunk, ezrével!

Bevallom, akkor még nem volt elég információm a temesvári eseményekről. Elkezdtünk beszélgetni a szamosújvári börtön udvarán, fel is vettem magnóra azt a beszélgetést. Temesvár maga volt a csoda. A főszervezők között volt Teodor Stanca, Caius Muțiu, Aurel Baghiu, ők románok, két sváb, Friederich Barth és Heinrich Drobny, és egy szál magyar, Nagy László Nagyváradról, zömmel utolsó éves műegyetemi hallgatók.

Lay György és Aurel Baghiu a szamosújvári börtön udvarán

Ezek a temesvári diákok nyugodtan megtehették volna, hogy azt mondják: ez nem a mi bulink, hanem a magyaroké, egy-két évünk van hátra az egyetemből, meglesz a mérnöki diploma, a munkahely, a lakás, kezdődhet az élet. De nem ezt tették, hanem összehívtak október 30-ára egy nagygyűlést. A gyűlésen részt vett Coriolan Drăgulescu rektor is, akkori oktatási miniszterhelyettes, néhány bukaresti kiküldött társaságában. Annyian zsúfolódtak össze – több mint kétezren –, hogy nem fértek el a kiszemelt amfiteátrumban, átmentek a menzára.

Akkor már az egész világ számára nyilvánvaló volt, hogy mi történik Magyarországon, hiszen két nappal korábban Nagy Imre bejelentette, hogy a magyar kormány elítéli azokat a nézeteket, miszerint a Magyarországon jelenleg zajló óriási népmozgalom, népfelkelés ellenforradalom volna, a Kossuth Rádió pedig még aznap este bocsánatot kért a korábbi hazudozásért, és üdvözölte a forradalmat. A rektor azonban továbbra is arról beszélt, hogy Budapesten fasiszta, reakciós huligánok törnek-zúznak – de kifütyülték.

Aurel Baghiu elmesélte, hogy remegtek a térdei, amikor szót kért, és kijelentette: rektor elvtárs, mindaz, amit önök és a Scânteia, a központi pártlap az utóbbi napokban Magyarországról ír, nem felel meg a valóságnak, Magyarországon forradalom van, az ottani fiatalok szabadságot követelnek, jobb életet, a szovjet csapatok távozását, és mindezzel mi is egyetértünk. Összeállítottak egy követeléslistát, de a szeku már körbevette a kampuszt, két nap leforgása alatt az összes diákot elhurcolták Kisbecskerekre, a velük szolidarizáló tüntetést pedig feloszlatták.

'56 volt az a pillanat, ami kisebb léptékben ugyan, de egy táborba terelte a magyarságot és a románságot, sőt a szászokat is, hiszen Brassóban ők is szervezkedtek. A szeku persze megpróbált éket verni a nemzetiségek közé...

„A magyarok megint Erdélyre törnek”?

Pontosan. Szántó János esete ezt példázza. Katonatiszt, százados volt Kolozsváron, fejtágító, a magyarországi ellenforradalom elítélésére összehívott gyűlést tartottak az ezrednél, a kaszárnyában, és a politikai tiszt arról értekezett, hogy Magyarországon provokatőrök, fasiszta huligán elemek garázdálkodnak. Senki nem szólt hozzá, tudták, hogy hazugság. A tiszt azonban bedobta a maszlagot arról, hogy Magyarország ismét el akarja rabolni Erdélyt Romániától. Ekkor felhorgadt a hazafias érzület néhány tisztben, elkezdték pocskondiázni a magyarokat, horthystáztak, fasisztáztak.

Szántó János bírta, ameddig bírta, aztán felállt, bár a román barátja próbálta visszafogni. Annyit mondott, hogy én is magyar vagyok, nagyon szépen kérem, ne gyalázzák a nemzetemet és a magyar forradalmat. Húsz évet kapott ezért. Persze a szeku kitalálta, hogy egy Románia területi épségét veszélyeztető, irredenta titkos szervezetnek a tagja.

Ezért mondom, hogy a túlélők visszaemlékezése olyan, amilyen, de a legtöbb esetben köszönőviszonyban sincs a levéltári forrásokkal. Aki a szekuritátés kihallgatási jegyzőkönyveket vizsgálja '56 kapcsán, nagyon vigyázzon. Mondok egy példát: valaki panaszként megfogalmazza egy kocsmában vagy bárhol, hogy a kollektívben nem jó, mert az emberek a normát nem tudják teljesíteni – a szekuritátés jegyzőkönyvekben ez úgy van rögzítve, hogy az illető szidta a szocialista mezőgazdasági rendszert és nyíltan szimpatizált a feudális, reakciós, klerikális rendszer gazdaságával. Egy ilyen megfogalmazásból, átértelmezésből származó vádnál már csak az évek száma volt a kérdés.

Továbbá ki tudná az egykori szereplőkön kívül elmondani, hogy azok a szekus kihallgatási jegyzőkönyvek milyen körülmények között születtek? Verések, kínzások, éheztetések, éjszakai kihallgatások: a foglyok a végkimerülésig pszichikai és fizikai nyomás alatt voltak.

Volt egyszer egy '56, Erdélyi srácok – a két könyv borítója nagyon hasonló vizuális elemekkel utal a témára. „Trilógiára” számíthatunk?

Legalább. De nem trilógiát szeretnék, hanem igazi, többkötetes sorozatot. Nagyon sok olyan ötvenhatos van, akit soha senki nem kérdezett meg – mindenkit meg akarunk keresni, senki se maradjon ki.

Ez nem rólunk szól: bárki, aki készített beszélgetéseket, interjúkat egykori ötvenhatosokkal, jelentkezzen, hozza a szövegeket, senki elől nem zárkózunk el, bárki jöhet kalákázni! Nánó Csaba már le is adott egy tartalmas, Koczka Györggyel készített interjút! Minél több emléket megmenteni, megőrizni – ez a lényeg.