„Elvinni” az egy Istent a 33 millió isten országába – keresztény misszionáriusokkal beszélgettünk

Jézus elküldte a tanítványokat, hogy osszák meg a föld népeivel az örömhírt: a halál nem a vég. Nagyon távolinak tűnik a mai ember számára ez a momentum, és a keresztény környezetben élő emberek hajlamosak azt gondolni, hogy ez a misszió már régen befejeződött. Ám ez messze nem igaz. A Föld nyolcmilliárd lakójából mintegy négymilliárdnak (elsősorban Észak-Afrika, a Közel-Kelet és Dél-Ázsia lakóinak) esélye is alig van kapcsolatba kerülni az evangéliummal, mert olyan országban élnek, ahol a helyi vallási viszonyok nem engednek utat a jézusi tanítás felé. Sokak számára talán az is meglepő lehet, hogy ma is vannak aktív misszionáriusok, akiknek a legfőbb feladata az evangélium hirdetése.

Egy zilahi gyülekezetnél tartott előadásuk kapcsán figyeltem fel egy szimpatikus, erdélyi származású házaspárra, akik már jó ideje missziós tevékenységet végeznek. Mivel a munkájuk esetenként nem veszélytelen, a nevüket és a pontos tartózkodási helyüket nem közöljük. Elég talán annyit tudni, hogy Sz. A. és felesége, Sz. Cs. jelenleg – immár csaknem kilenc éve – egy észak-afrikai, muzulmán országban tevékenykednek, azelőtt pedig hat évig Dél-Ázsiában, hindu környezetben igyekeztek minél több emberrel megosztani az evangéliumot.

Ők maguk református vallásúak, és az Operation Mobilisation nevű nemzetközi, ökumenikus missziós szervezet ernyője alatt tevékenykednek már 2008 óta. A szervezetnek saját hajója is van, a Logos Hope, amely ötezer tonna könyvvel és ötszáz munkatárssal a fedélzetén járja a világot, és Sz. A. szavai szerint viszi az örömüzenetet kikötőről kikötőre. Emellett az alapítványnak 115 országban mintegy 5200 munkatársa van, ők pedig olyan népek, népcsoportok (mintegy 4700 ilyen van) felé próbálják közvetíteni az evangéliumot, akiknek egyébként esélyük sem lenne hallani felőle. Sz. A. szerint, amennyire lehet, az anyanyelvükön próbálják meg elérni az embereket. Dél-Ázsiai éveik alatt is megtanulták az illető ország nyelvét, jelenleg pedig az arab tanulásban is szorgoskodnak, a helyi köznyelvi arabot már beszélik alapszinten.

A lilával jelölt országokban a lakosságnak több mint a fele, a rózsaszínnel jelöltekben 10–50 százaléka keresztény. A szürke zónában a keresztény lakosok aránya 10 százalék alatt van.

Sz. A. egyébként Magyarországon tanult missziológiát, ott találkozott egy pápua új-guineai misszionáriussal, aki azt mondta neki, hogy a munkás kevés, de a munka sok, ő pedig azért imádkozik, hogy „Isten hívjon el embereket az ő aratására”. A. lelkesen elmondta neki, hogy ő is imádkozni fog, sőt a jövedelme 10 százalékát is arra fogja fordítani, hogy valaki elindulhasson erre a feladatra. De egy adott ponton elkezdte érezni, hogy Isten „nem ezt várja tőle”, hanem azt, hogy ő maga végezzen missziós tevékenységet.

Cs. óvónőként dolgozott 12 évig egy erdélyi városban, mielőtt találkozott volna a jövendőbeli férjével. Soha nem gondolta volna, hogy valaha feladja az eredeti hivatását a misszió kedvéért. Tapasztalata azonban később is jól jött, hiszen Dél-Ázsiában és Afrikában is foglalkozott, foglalkozik gyerekekkel, sőt tanítókat, pedagógusokat is képeztek ott, ahol nem volt szakember.

A házasságkötésük után öt évig még Erdélyben éltek, de ekkor már keresgélték a lehetőséget, a megfelelő alapítványt, és végül felkerekedtek. Az első, ázsiai terminusuk három évre szólt, és ott egyből egy háromszáz fős csapatba kerültek.

Az ige, amivel útnak indultak, az Ábrahám elhívatása volt:

Sz. Cs. elmondja, három munkaterületen dolgoznak: először is (ez a legfontosabb) igyekeznek elérni azokat, akiknek a közelében gyakran nincsenek is keresztények, így nehezen kerülhetnének kapcsolatba a keresztény tanítással.

Tevékenységük második része a helyben már meglévő keresztények mobilizálása, képzése arra, hogy ők maguk érjék el a saját népcsoportjukat, maguk adják tovább az evangéliumot. A városban, amelyben éppen tevékenykednek egy Biblia-iskola keretében képezik ezeket az embereket, nem is csak helyi muzulmán háttérből megtérteket, hanem más muzulmán országokból származókat is. Összesen öt ország kilenc keresztény felekezetéhez tartozó csaknem 700 embernek tartottak az utóbbi időben 28 képzést.

A harmadik munkaterület a lelki gondozás – ebben kettejük közül inkább Cs. tevékenykedik. Ez tulajdonképpen a missziós munkatársakkal való törődést jelenti, a lelki, mentális nehézségek megosztását, hogy hosszú távon működhessen tevékenységük, hiszen nem elég a kezdeti elhivatottság, ezt fönt is kell tartani minél hosszabban, hogy a missziós tevékenység ne torpanjon meg.

A válasz egyszerű és bonyolult: ki kell menni közéjük, a saját környezetükben kell felkeresni őket. A misszionáriusok között például van, aki sportol: kimegy a helyi parkokba, teniszezik, focizik, úszik a muszlim helybéliekkel. Mások együtt teáznak velük, vagy – mivel ez ott gyakori – leülnek velük az utcán sakkozni, táblajátékokat játszani. Az ottani nők a gyerekeikkel gyakran időznek parkokban, velük ott lehet a legkönnyebben megismerkedni.

Azt már A. meséli, hogy egészen máshogy lehet elérni például a hindukat vagy más vallásúakat. Dél-Ázsiai tartózkodásuk alatt például kapcsolatba kerültek egy ősi hagyományaikat tisztelő lovasnemzettel, akik katonamúlttal rendelkeznek és sámánpapjuk van, de az illető ország lakosainak többségét egészen más, hindu vallású közösségek alkotják – gyakorlatilag minden közösség tagjait más úton-módon kell megközelíteni.

Sz. Cs. szerint megvan a veszélye is a munkájuknak – több munkatársuk találta már szembe magát ilyesmivel. Az ő mentorát és annak családját például már jó néhány éve kiutasították az országból, ahol ők még mindig tevékenykednek.

A. ezzel kapcsolatban elmeséli a Biblia-iskola egyik tanulójának a történetét. Az ő édesapja egy mecset vezetője volt a saját országában, és amikor a fia, A. szavaival élve, Krisztushoz fordult, az édesapja megszervezte a temetését. A temetés végén elmondta a résztvevőknek, hogy a fia valójában még él, de mivel elhagyta az iszlám vallást, számára meghalt. Egyúttal kimondta rá a fatvát, ami azt jelenti, hogy bármelyik muszlim büntetlenül megölheti, ha rátalál, lemosva így a szégyent a családról.

Ez a fiatalember ennek ellenére eldöntötte, hogy visszamegy a saját városába, hogy gyülekezetet alapítson. Vissza is ment, a csodás fordulat ezután következik: az édesapja látva, hogy a fia az életét is kockára teszi Jézusért, ő maga is megtért. Azóta ketten vezetik a helyi fiatal keresztény gyülekezetet minden üldöztetés dacára.

Ő egyébként gyülekezetplántálást, gyülekezetvezetést tanít a Biblia-iskolában, igyekszik nagyon gyakorlati, használható módszereket oktatni, hiszen „az elméletért senki nem hajlandó feladni az addigi életét”.

„Fedőtevékenységet” ugyan nem föltétlenül kell végezniük, de ha gond lenne, szolgálhatnak ilyesmivel, hiszen Cs. betanít egy helyi amerikai iskolában – az ő tízéves kisfiuk is oda jár –, A. pedig „papagájbiznisszel” is foglalkozik. Az illető országban ugyanis rendkívül népszerűek ezek a madarak, „mindenki papagájt ad és vesz”.

Hogy hány embert sikerült eddigi munkájuk során megtéríteni? Ezt nehéz lenne megmondani, hiszen vannak azok, akikkel ők foglalkoznak személyesen, de vannak „láthatatlan” megtérők is, azok, akiknek az általuk képzett újdonsült keresztények adják át az örömüzenetet. Maximum akkor látszik, hogy körülbelül mennyi embert sikerült elérni, amikor ők valahol összegyűlnek, hiszen a muzulmán háttérből megtértek nem kapcsolódhatnak a helyi keresztényekkel – akiket amúgy is számos retorzió ér –, hiszen akkor valaki feljelentheti őket, és bezárhatják ezeket a gyülekezeteket.

Az illusztrációt a Deepai.org generálta

A. annyit azért hozzátesz, hogy nemrég érdeklődött az egyik volt diákjánál, hogy hány gyülekezetet „plántált”, mire ő azt felelte, hogy harmincat. Mégpedig úgy, hogy elmondta 30 embernek mindazt, amit tanult, és mind a 30 plántált egy-egy gyülekezetet.

Hol van az a pillanat, amikor valaki elkezd megtérni? – teszem fel a kérdést. A. szerint fontos dolog, hogy ami számunkra, keresztények számára jó hír – hogy Jézus meghalt értünk a kereszten, majd föltámadt, hogy minket megváltson –, az egy muszlimnak nem feltétlenül az. Az, hogy Istennek van fia, és így tudott bánni vele – ez nekik arról beszél, hogy ez egy tisztátalan, megfoghatatlan isten. Így aztán magától értetődik, hogy soha nem azzal kezdik, hogy „Jézus meghalt érted a kereszten”.

A Koránban Jézus neve többször elhangzik, jelen van a muzulmánoknál, mint próféta.

Amikor arról kérdezek, hogy volt-e személyesen olyan élményük, amikor veszélybe kerültek a munkájuk miatt, szintén A. meséli el, hogy bár a hindukról azt szokták mondani, hogy „mindenevők”, mégis inkább Dél-Ázsiában voltak negatív tapasztalataik, és nem a harciasabbnak titulált muszlimok között.

Egy dél-ázsiai faluba A. egy pápua új-guineai barátjával közösen vitte az Igét – ennek a megtért barátjának a dédnagyapja különben még emberevő volt –, de előzőleg egy helyi fiatalembernek már adtak egy Újszövetséget a saját nyelvén. Amikor megérkeztek, a helyiek késekkel és botokkal fogadták őket. A. és a társa azt hitték, hogy végük van, letérdeltek hát és imádkoztak.

Ekkor megjelent a 14 éves fiatalember és a törzsi nyelvükön mondott a falusiaknak valamit. Majd hozzájuk fordult és azt mondta, hogy mondják el, miért jöttek. Ekkor ők elmondták a Krisztusról szóló örömüzenetet – a fiú fordított a helyieknek –, aminek a végén a helyi vezető azt mondta, hogy most levágnak négy kecskét, és együtt vacsoráznak, ünnepelnek a jövevényekkel.

Később kiderült, hogy a fiatalember csak annyit mondott a falusiaknak, hogy mielőtt megölnék A.-t és társát, előbb hallgassák meg őket…

Az a fiatalember most, tíz évvel később, a helyi keresztény gyülekezetet vezeti a faluban.

A. elmesél egy másik történetet is arról, amikor körülbelül 4000 méteres magasságban eltévedtek a hegyek között a feleségével, két település között keresve az utat. Négy napig bolyongtak, már az élelmük és a vizük is elfogyott. Éjszaka aztán tüzet raktak. Hajnalban megjelent néhány közelben lakó helybéli, és elhívta őket a falujukba.

Kiderült, hogy ők tudtak róla, hogy egy másik, közelben lévő faluban A. és Cs. már beszéltek az evangéliumról, és ők is szerettek volna hallani erről az ő Istenükről, mert egyszerűen csodaként értelmezték, hogy túlélték az éjszakát a hegyekben, a szabad ég alatt, ahol hópárducok és ki tudja még milyen veszedelmek leselkedtek rájuk…

Észak-Afrikában A.-nak „csak” rendőrségi kihallgatást kellett elszenvednie, amikor egy alkalommal a turistavízumukat szerette volna meghosszabbítani újabb fél évre. Egyedül esett át a kihallgatáson – a felesége és a kisfia az autóban várakoztak –, jöttek az ilyenkor szokásos kérdések, hogy miért vannak az országban, mi a céljuk, és végül tételesen rákérdeztek arra is, hogy misszionáriusok-e.

Az illusztrációt a Deepai.org generálta

A. lélekjelenléte mentette meg a helyzetet: elővette az útlevelét, és rámutatott a korábbi vízumra, amit a helyi hatóságok adtak meg neki. Azt írta ott, hogy turista. Ekkor ő kérdezte meg a kihallgatók nevét azzal, hogy panaszt fog tenni ellenük a magyar nagykövetségen. A kihallgatás abbamarad, és az Sz. család újabb hat hónapra megkapta a turistavízumot.

Hogy meddig maradnak, maradhatnak Észak-Afrikában, azt pontosan nem tudják. Gondolkodtak már egy másik országban, de az nem jött össze. Az is egy szempont, hogy a kisfiuk nyolc év múlva érettségizne a már említett amerikai iskolában – jó lenne ha addig tudnának még maradni, vagy ha tovább mennek, akkor szeretnének olyan országba költözni, ahol létezik hasonló, keresztény értékrendet képviselő iskola, amit a helyi kormányok nem befolyásolnak.

A. szerint a legfontosabb az, hogy Isten hová vezeti őket.

Végül fölteszem a kérdést, mit szólnak ahhoz, hogy a keresztény országokban, ahol elvileg már nem kell elvinni az evangéliumot, egyre fenyegetőbb az ateizmus.

Szerinte azért terjed az ateizmus a nyugati világban, mert a hit megélésének már nincs tétje.

Azóta a kereszténység a legnagyobb világvallás, de amint a fentiekből kiderült, sokan nem hallották még az örömüzenetet. Ennek terjesztéséhez pedig olyan elhivatott emberekre van szükség, mint A. és Cs., akiket Ábrahámhoz hasonlóan a szülőföldjüktől távoli, ismeretlen vidékre szólított Isten.