„Beszélgetünk mi eleget egymással?” – Makkai Ildikó pszichoterapeuta a párterápiáról, kapcsolatainkról - 1. rész

Makkai Ildikó pszichoterapeuta 1977-ben született Kolozsváron. Még rendszerváltás előtt került át nagyszülői közbenjárásra negyedi iskolából a Báthory István Elméleti Líceumba, ez a váltás új utakat nyitott a tanulmányi és személyiségfejlődés terén. Rövid kitérő után férjhez ment, családot alapított s már háromgyermekes anyaként fejezte be tanulmányait a pszichológia szakon. Ezt követte további öt évnyi szakképzés, pályára kerülése után tizenhárom éve dolgozik gyakorló pszichoterapeutaként Kolozsváron.

Párterápiáról beszélgetni… amikor elkezdtem ezen a beszélgetésen gondolkodni, belém hasított: lehet, sosem érünk a végére. Hiszen az emberi lélek egymagában is annyira bonyolult, hát akkor kettő, akik egymáshoz kapcsolódnak, egymástól függnek, egymást vállalják, elvárásaik vannak egymás felé és a sor hosszú… Talán könnyebb lesz a dolgunk, ha a meghatározásokkal kezdjük. Mit jelent ma egy párkapcsolat? Mondjuk, ahhoz képest, amit például 100 évvel ezelőtt jelentett?

Valószínű, hogy ahány kapcsolat, annyiféle értelmezés lehetséges, ebből indulnék ki. És azt gondolom, hogy ez az egyik olyan elem, amely a mai párkapcsolatokat megnehezíti. Mert közösen kell kitalálnunk, ketten, akik benne vagyunk, hogy számunkra mit jelent kapcsolatban lenni. 100 évvel ezelőtt adva volt, ott nem volt kérdés. Mindenki beleállt a szerepébe és jól, rosszul csinálta.

Milyen szerepekről van itt szó?

A hagyományos férfi és női szerepekről, amelyek egy házasságban elfogadottak voltak. Ma egy beszélgetés, egy alku tárgya lehet, önmagunkkal és egymással, hogy miképpen vagyunk benne egy kapcsolatban.

Makkai Ildikó

A hagyományos két szerephez képest ma hány ilyen szerep van? Összeszámolja ezt a szakma?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy többféleképpen képzelik el, fogalmazzák meg az emberek ezeket a szerepeket. Konkrétan azt, hogy miben szeretnének részt venni, illetve miben nem. Ma simán megtörténik például az, hogy a családapa pelenkát cserél, illetve nem a nő az, aki a fakanál mellett áll. Gyakran találkozni ma olyan férfival, aki élvezettel készít valami étket a párjának. De olyan nőt is ismerek, aki csodálatos dolgokat készít, például egy barkácsműhelyben. Miközben a párja „csupán” az adatok bepötyögéséhez ért. És ez nem áthidalhatatlan dolog számukra. A lényeg az, hogy beszélhetünk arról, hogy nekem mi a jó egy kapcsolatban és neked mi.

Tehát potenciálisan jobb helyzet ez, mint volt egy évszázaddal ezelőtt…

A lehetőség szintjén igen, ezt emelném ki. A lehetőség ott van, hogy azzá válhassak, aki vagyok, mégpedig anélkül, hogy a társadalmi keretek rám feszüljenek és elvegyék a szabadságom. Na de hogy mit kezdek vele aztán, ez itt a kihívás. A kérdés a következő: beszélgetünk mi eleget egymással arról, hogy én hogy gondolom, illetve neked milyen értelmezésed van ugyanarról a dologról? Hogyan lesz nekünk jó együtt? Akár kísérletezhetünk azzal, hogy mit hozhatunk ki magunkból, egymásból a kapcsolaton belül.

Ha jól látom, ma egy olyan helyzetben vagyunk, amikor az ön által említett társadalmi keretek könnyebben tágíthatók, ahhoz képest, hogy a férfi dolgozik, a nő főz.

Így van. És ez első ránézésre azt jelenti, hogy megnyílt a lehetőségek tárháza. És igen, valóban ez a helyzet. A kérdés az, hogy miként vagyok képes úgy élni ezzel a lehetőséggel, hogy az számomra is egy elégedett élethez vezessen, ugyanakkor a kapcsolaton belül is elégedettséget élhessünk meg. Ez a kulcsa a dolognak, véleményem szerint. Beszélünk-e eleget arról, hogy kik vagyunk és hogy képzeljük el a kapcsolatot? És itt van még egy nagyon fontos dolog. A párkapcsolati beszéd különbözik a hétköznapi közlésrendszertől. Mert a fontos kapcsolataimban képesnek kell lennem arra, hogy érzékenyen, akár sérülékenyen vegyek részt a beszélgetésben. Vagyis fel kell tudnom vállalni a saját sérülékenységem, érzéseim, gondolataim az adott pillanatban, tudatában kell lennem saját határaimnak. Továbbá reflektálok arra, mit tesz velem az, amit a másik mond vagy tesz. Ugyanakkor kíváncsinak kell lennem arra, hogy mi történik a másikban, amikor valamit mond vagy tesz. Ez az a fajta beszélgetés, amikor a tényközlésen túl kíváncsi vagyok, mi zajlik le a másikban, mit gondol, hogy érinti őt valami. És akkor megérkeztünk a reflektálás képességéhez, hiszen azt tudom megfogalmazni, amire képes vagyok ráismerni. Ez egy oda-vissza dinamika, ami nagyon fontos.

És akkor: mit értünk az alatt, hogy párterápia? Azon túl, amit a filmekben látunk, hogy két ember ül egy szobában, egy harmadik társaságában és kommunikálnak, vagy próbálkoznak vele. Mióta létezik? És mit jelent ma?

Annak idején, a múlt század eleje-közepe táján a mentális betegségek gyógyítói szerettek volna újításokat bevezetni… kísérleteztek a beszélgetős terápiákkal. És nagyon korán kiderült, hogy például az intézményben terápián résztvevő skizofrén betegek egészen meglepő módon stabilizálódtak. Aztán amikor visszakerültek az otthoni környezetbe, kapcsolatrendszerekbe, nagyon hamar visszaestek. És akkor elkezdtek gyanakodni arra, hogy a környezetnek is lehet némi hatása arra, hogy mi történik azzal az emberrel. Vagyis hogy a mentális betegség nem csak az egyén problémája. Akkor ez egy hatalmas felfedezés volt. Mi történik itt? Hát én meggyógyítottam. Na de akkor otthon miért nem működik?

Mint valami ragályos betegséget, idézőjelben?

Nem. Itt a családi homeosztázisról van szó és továbbmenően a családterápia alapelveire, azaz a szemléletre, amely szerint a családi rendszer működésének megértése leginkább a kibernetikai rendszerek alapelveinek felhasználásával modellezhető. Hétköznapi szavakkal leírva, az említett homeosztázis a dinamikus egyensúlyi állapotban levő rendszer, ahol az eltérést az egyensúlytól a folyamatos korrigálást szenved. Az az egyensúly, amit nem a családon kívülről szabályoznak. Egy belső szabályozási rendszer tartja egyensúlyban a családot. Olyan ez, mint például a központi fűtés odahaza. Amikor a hőmérséklet egy adott pont alá csökken, a rendszer automatikusan bekapcsol és helyrebillenti a hőmérsékletet. Így működik a család is, illetve a család alapja, a pár. Vagy továbbmenően, tetszőlegesen kiemelve az alapelvek közül, a kommunikáció, amelyre vonatkozóan megfogalmazza, hogy nem tudunk nem kommunikálni, azaz minden cselekedet kommunikációs üzenettel bír.

Nyilván nem tudunk végigmenni a szakma teljes történetén, de… mekkorát fejlődött a párterápia a kezdetektől?

Az alapokat, mint mondtam, a múlt század első felében tették le. Azóta nagyon sokféle iskola alakult ki, ma nagyon sokféle módszer létezik. Más tudományágak felfedezéseire – agykutatás – is támaszkodhatunk. A magam részéről onnan közelíteném meg a jelenlegi helyzetet, hogy a kapcsolati rendszer egy nagyon érzékeny rendszer, amelyben az emberi kötődés domborodik ki. Tulajdonképpen kötődési kapcsolatokról beszélhetünk. Mindannyiunknak – függetlenül attól, hogy gyermekek vagy felnőttek vagyunk – szükségünk van arra, hogy kötődjünk valakihez. Megtapasztalni, hogy számítunk valakinek, hogy ott van valaki számunkra, elérhető, hogy gondoskodást, törődést kaphatunk valakitől. Alapvetően ettől a vágytól vezérelve alakítunk ki fontos kapcsolatokat.

Na de egyre több szöveggel, beszámolóval találkozni mostanában, amelyek lényegében az egyedüllétet helyezik piedesztálra. A szingli életforma, ez egy masszív trend. Mintha ellentmondást érzékelnék az elmondottakkal szemben.

Valóban itt van ez a trend. Amit én úgy értelmezek, hogy amikor egy kapcsolatban nem azt kapom, hogy gondoskodnak rólam, illetve gondoskodhatok másról, nem elérhető a fontos másik, nem számíthatok rá, akkor megsérülök én is, illetve megsérül a kapcsolatba vetett bizalmam. Más szóval: veszélyt jelent számomra abban bízni, hogy a kapcsolat valóban fontos lehet És akkor miért tegyem ki magam annak, hogy ismét csalódjak? Akkor inkább erős férfi vagy nő leszek, nem kell nekem senkire számítanom, annak a veszélynek sem kell magam kitennem, hogy esetleg visszautasítanak, csalódás ér, elfordulnak tőlem vagy éppen becsapnak. És ezt vissza is lehet fordítani: ha engem elhagyhatnak, becsaphatnak, akkor én magam is lehetek az, aki elhagy vagy becsap. Én is lehetek az, akitől mások odafordulást, gondoskodást várnak és nem tudom megtenni.

Akkor ez egy önvédelmi…

Igen, egy önvédelmi reakció. Ott vannak például a híres Bowlby-féle interakciós kísérletek arra vonatkozóan, hogyan, miként kapcsolódik az anya a gyermekéhez és viszont, a gyermek az édesanyjához. Látványos dolgok derültek ki: például az a gyermek, aki azt tanulja meg, hogy amikor az édesanyja ott van vele és ő nem számíthat rá, nem elérhető számára az anya, nem fogja megkapni azt a megnyugtatást, amire szüksége van, sőt, esetleg valamilyen büntetésben vagy megtorlásban lesz része, nyilván az anya önhibáján kívül… mit tanul ebből a gyermek? Nem számíthatok rá, nem várhatom a fontos másiktól, hogy észrevesz, ott lesz nekem, megnyugtat… És akkor nem is fogom kérni. És ez kapcsolati működési mintává válik.

Apropó, anya, gyermek, család, terápia. Azt még gyakrabban olvashatjuk, hogy válságban a család, lehangolóak a válási statisztikák, itt vannak a csonka családok, vagy azok az emberek, akik egyáltalán nem is akarnak családot. Tényleg válságban a család?

Biztos, hogy amint válságba kerül az egyén, ami egyensúlyvesztést jelent, akkor a kapcsolatai is egyensúlyukat veszíthetik. Amint nem vagyok stabil egyensúlyban önmagammal, egy kapcsolatban is nehéz lesz stabilan egyensúlyban lenni. Itt van velünk ez a hatalmas hajsza, ez a rengeteg zaj, az önmagunktól való elszakadás minden lehetősége. Elég nehéz ma csendben, egyedül, magammal lenni. Ezt ki kell tervelni. Vagy a rádió szól, vagy az autóban ülök és valaki mond, vagy podcastet hallgatok, mert üres idő van. Mi az, hogy üres idő? Mitől lett ekkora veszély a csönd? Amelyben esetleg megszólalhat a saját lelkem. Én talán a világunk hatékony és eredmény-orientált modelljét látom visszaköszönni az egyéni, a személyes életekben. Ha nem csinálok egyszerre öt dolgot és nem kreálok csodálatos, sikeres, látványos, kifele is igazolható dolgokat, akkor értéktelen az életem. Értéktelen élet, amelyben megérkezem önmagamhoz, megkérdezem magam, hogy vagy pajti? Hát igen, ha a nagy rohanásban, zajban észre se veszem, hogy a belső beszédem egy önbíráló, önkorbácsoló, hajszoló jelenlét lett. Na és ha nem tudom, ki lakik bennem, mi történik a mélységeimben, akkor hogyan tudom megmutatni a fontos másiknak, hogy figyelj, ezzel bíbelődöm, ezt bütykölöm ott a sötétben?

Na de a kérdésre visszatérve: tényleg veszélyben a család? A kormányok is folyton ezt mondják. És jó esetben támogatják is a család intézményét. Szóval, nagyon sok vészcsengő cseng.

Szeretném, ha nem csak a hátrányokra figyelnénk. Mert addig tudunk valami tenni, amíg látjuk, hol vannak a megragadható lehetőségek. Hadd mondjam el, hogy ma beszélgethetünk egymással, ha megtorpanunk, elakadunk bármilyen kapcsolatban. Segítséget kérhetünk abban, hogyan csináljuk. A lehetőség ott van. Száz évvel ezelőtt nem volt ott. Most ott van. Segítséget kérhetünk a szakmától anélkül, hogy környezetünk vagy a társadalom bélyeget tenne ránk: a hülyék. Mert akkor mi a reakció? Már bocsánat, én nem vagyok hülye! Menjen pszichológushoz, aki az. (Nevet.) Ez mára egy lehetőség. Az nyilván nagyon fontos, hogy képes és hajlandó legyek szembenézni bizonyos dolgokkal. És innen az is következik, hogy ahogyan látom és kapcsolódni tudok ezekhez a dolgokhoz, az nem az egyetlen lehetséges módja a kapcsolódásnak.

Sok olyan címmel találkozunk, ha beütjük a Google-keresőbe a párterápia szót, hogy… például… ne hagyd veszni a párkapcsolatod, próbáld ki a terápiát! Kicsit arra emlékeztet, amikor jön egy bronzbarna sellő a parton és azt mondja: Ne maradj sápadt, próbáld ki a Karib-tengerpartot! Vagy: ne öregedj meg, próbáld ki az XY fiatalítókrémet. A kérdés: üzletté, termékké (is) vált a párterápia?

Azt gondolom, hogy mindenhova beszűrődött a fogyasztásorientált modell, hogy egy általánossággal indítsak. Ezen belül a párterápia esetén nagy baj, ha az az egyetlen célja, hogy megjavítsa az adott esetben megjavíthatatlant. A halott lovat patkolni értelmetlen. Látni kell, hol vannak a határok. Egyébként a terápia kezdetén a pár a terapeutával közösen állapodik meg a terápiás célokat illetően és mérlegelik mi az ami megvalósítható.

Mit tehet az egyszeri ember, aki érzi, hogy valami nincs rendben, elmenne párterápiára, felüti az internetet… és elvész a sokféle ajánlat között?

Bizony, ez egy útvesztő lehet, minden szakma esetében. Mégpedig azért, mert értékválságba kerültek a szakmák is. Amint egy szakma felhígul és a haszon irányába hajlik el, lehetőség van a nagy hibákra, csúszásokra. Amit ilyenkor tenni lehet: olyan emberekkel beszélgessünk el a terápiáról, akiknek személyes tapasztalataik vannak, elmondják, miben, hogyan segített nekik a terápia.

Na de mi van akkor, ha nekem épp az a bajom, hogy nem tudok kommunikálni. Szorongok, hogy nem tudok jól kérdezni? Például azért, mert mindig belém fojtották a szót. Vagy mi van, ha előítéleteim vannak? Hogy billenhetünk át a saját gátjainkon?

Itt mondott valami fontosat: szorongások, ellenállás. Sok esetben van az emberekben szorongás, félelem, ugyanúgy, ahogy az élet más területein is. Ősi dolog ez, és adott esetben életben is tart, nem feltétlenül rossz dolog ez. A bátor ember nem attól bátor, hogy ő sose fél. Hanem attól, hogy a félelme ellenére odamegy és kimondja, hogy fél. És ezt persze, látja más is, ha odafigyel.

Itt egy másik dolog is közbejöhet: az elmagányosodás, az atomizáció. Mert fentebb éppen kapcsolati hálókról beszéltünk. Mert hiába van például Kolozsváron sok pszichológus, akikhez sok ember jár, ha nekünk épp hiányzik a kapcsolati hálónk, amely elvezet hozzájuk.

Ezzel kapcsolatban az jut eszembe, hogy: biztos, hogy ha én magányos vagyok, akkor kapcsolatban vagyok magammal? Mert ha valóban rá tudok nézni a belső, akár sötét bugyraimra, akkor valószínűleg meg tudom tenni, hogy kimenjek és kapcsolódjak. Itt azt találom fontosnak, hogy a kommunikáció ne tényközlés legyen. Hanem a magam megmutatása, illetve a más iránti kíváncsiság megélése. Így jöhetünk rá arra is, hogy működik-e a kémia a terapeutával. Mert van olyan is, hogy nem működik. Mert a terapeuta sem csak profi, hanem elsősorban ember. Attól még nem rossz szakember.

Ilyenkor egyébként mit tesz a terapeuta?

Szól. Mert a páciensnek nem szabad azt éreznie, hogy lám, itt egy újabb kapcsolódási kísérlet, ahol őt cserben hagyják.

(Olvassa el az interjú második részét itt.)