„A romániai magyar történészeknek többletfeladatuk van”

Miért fontos ismernünk egy város történelmét? Mit mondanak el a régi céhjegyzékek, az ispotályok számadáskönyvei, a kereskedelmi vámnaplók, a temetkezési adatok egy település mindennapjairól? Milyen kihívásokkal néz szembe az erdélyi magyar történészképzés, és miért nem állították még össze a kolozsvári tisztviselők hivatali jegyzékét?

Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő történésznek, a BBTE Magyar Történeti Intézete egyetemi tanárának pályafutása hűen példázza elkötelezett történészi, oktatói, tudomány- és oktatásszervező tevékenységét. Kutatásai révén jelentősen hozzájárult Kolozsvár középkori és kora újkori történetének feltárásához, különös tekintettel a várostörténetre, az intézménytörténetre és a társadalomtörténeti vonatkozásokra.

A BBTE Történelem és Filozófia Karának magyar tagozatáért felelős dékánhelyettes ezekre a kérdésekre nemcsak tudományos alapossággal, de szenvedélyes elkötelezettséggel is válaszol. Interjúnkban a középkor és a kora újkor határán mozgó várostörténeti kutatások világába kalauzol. A történészi munka mélyebb értelméről beszélve mindvégig hangsúlyozza a történetíró, hogy mennyire fontos a történelemtanár közösségi felelősségvállalása.

Marosfelfaluban nőtt fel, a középiskolát Szászrégenben végezte. Mennyire volt meghatározó az akkori multikulturális környezet a pályaválasztásában? Mikor döntötte el, hogy történelemmel szeretne foglalkozni?

Két és fél éves koromig a szászludvégi malomhoz tartozó kis tanyán nőttem fel, utána költöztünk édesapám szülőfalujába, Marosfelfaluba. A környező román falvakból sokan jártak a malomba, így már kiskorom óta szokva voltam a román nyelvvel, de ennek ellenére nem vagyok megelégedve a román nyelvtudásommal. Inkább a családi hátteremből következett az, hogy történész leszek. Szüleim munkásemberek voltak, édesapám molnárként dolgozott, de nagymamám és nagytatám közös testvére történész volt, míg édesanyám és édesapám felől is volt és van egy történelemtanár a családban.

Amióta az eszemet tudom, erre a pályára készültem, azzal a kiegészítéssel, hogy régész szerettem volna lenni, de az első régészeti táborban tapasztalt körülmények gyorsan elvették a kedvem. A szegényes körülmények, a kevés étel és főleg a rengeteg szúnyog három nap alatt elérte, hogy a levéltárak felé forduljak. Igaz, türelmem sem volt hozzá, hisz a terepen derült ki, hogy időbe és sok ásásba telik, amíg az ember eljut azokhoz a földrétegekhez, amelyek rejthetnek is valamit.

Miként emlékszik vissza a kolozsvári egyetemi évekre? A nyolcvanas évek második felének Kolozsvárja mindennek volt mondható, csak unalmasnak nem.

Nagyon nehéz volt bejutni az egyetemre, tizenketten voltunk egy helyre. Annak idején nem mindenkinek volt lehetősége történelem szakra felvételizni, mert akinek kuláklistán szerepeltek a szülei, nemesi származású vagy papi gyerek volt, azokat az állam nem engedte erre a pályára. Én nem voltam érintett, ezért jelentkezhettem.

Amikor bejutottam, nagyon kevés magyar volt az egyetemen, 1989-ben a négy évfolyamon mindössze ketten voltunk magyarok. Bentlakásban laktam, rettentően hideg volt télen, olyan körülmények voltak, mint bárhol Romániában azokban az években.

A felvételire a Román Kommunista Párt 11. kongresszusából is alaposan fel kellett készülni, az egyetemi tantervben is volt párttörténet. Amikor elégedetlenek voltak velünk a tanáraink, mondván, hogy ilyen évfolyamot ők életükben nem láttak, azt válaszoltam, hogy aki a 11. kongresszus határozataiból vizsgázva jut be, mégis milyen legyen? Többet nem volt erről vita.

Intenzívek voltak a diákévek, a lányok minden hétfőn katonáskodtak. Hetente 40 óránk volt, nagyon sokat követeltek a tanárok, rengeteget kellett olvasni, kemény, szigorú vizsgák voltak. Számos hiábavaló tantárgyunk is volt, mint például a tudományos szocializmus, a dialektikus materializmus, a történelmi materializmus. Az állam kontroll alatt akarta tartani, hogy mit tanítanak nekünk, de a legtöbb tanár eltért a leellenőrzött jegyzetekből, annak ellenére, hogy tartottak a besúgóktól.

Az évfolyamtársaimmal nem voltak különösebb gondjaim, viszont volt, aki felrótta, hogy nem tudok úgy románul, ahogy ő, aki egyébként máramarosi létére szintén nem azt román irodalmi nyelvet beszélte.

Emlékezetes eset volt, amikor sorshúzás révén bekerültem abba a csapatba, amelyik az augusztus 23-i bukaresti ünnepségen vonult fel. Nem mondhattam nemet, mert senki sem igazolt volna egy hónap hiányzást, kórházba meg nem akartam menni makkegészségesen, ezért úgy voltam vele, hogy olyan rossz nem lehet, végül is egy kirándulás.

Meghatározó élmény volt számomra. Naponta két próbánk volt, kitüntetett figyelemmel kezeltek végig. Negyvenvalahány busszal végigvittek a városon, és miután lejárt a félórás próba, vissza is hoztak. Délelőtt tíz órára befejeztünk mindent, este hatig teljesen szabadok voltunk. Ekkor ismét buszba ültünk és irány a próba. Mindezt egy hónapon át, napi kétszer úgy, hogy az egész fellépésünk nem volt 3 perc. El tudja képzelni?

Vasárnaponként Pepsit kaptunk, és minden reggel az Iris együttes ébresztett a hangszórókból, amit egyébként tilos volt hallgatni odakint. Cenzúrázatlan filmeket is nézhettünk, például a Glissandót, ezek után meg is beszéltük a látottakat. Nyilván nagy viták, megfejtések nem voltak, mert mindenki tudta, mihez tartsa magát.

Kezdettől fogva a középkor érdekelte?

Igen, főleg a várostörténet érdekelt, az első próbálkozásaim is ehhez köthetők. Engem ki lehetett kergetni a világból a mezei munkával, ezért még többet olvastam, tanultam.

Voltak kedvenc tanárai, akik inspirálták?

Nagyon emlékezetesek voltak Pompiliu Teodor tanár úr akadémiai szintű előadásai. Már az első éven találkoztunk vele, akinek minden szavát értettem, csak nem állt össze, hogy miről beszélt valójában. El voltam keseredve, hogy szegényes a román tudásom, mi lesz így velem, hogy tanulom meg a tananyagot. Aztán a harmadik héten hallottam, hogy a kollégáim is ugyanígy vannak, mint én. A tanár úr gyönyörűen beszél, csak nem értik. Megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül.

A másik számomra kedves oktató Camil Mureșanu volt. Hozzájuk tanárként is közelebb kerültem.

Amikor szemináriumot kellett tartanom, mindig arra törekedtem, hogy minél sokrétűbben közelítsek a témához. Például a 20. század eleji izmusok témakörben a korszak festőinek albumait is bevittem, Mureșanu tanár úrtól kértem zenét. Az évfolyamtársaim és az oktató is nagyon díjazták ezt a megközelítést, és akkor jöttem rá, hogy szeretek szokatlanul megfogni dolgokat, más szemszögből is tanítani. Ez mind a mai napig megmaradt, most is próbálom időről időre átnézni, átgondolni, mit, hogyan tanítok, milyen újdonságot vezessek be, hogyan kérjem számon a diákot, hogy az neki és nekem is jó, érdekes legyen.

Várostörténeti kutatásaiban Kolozsvár különösen hangsúlyos helyet foglal el. Eleve adta magát, hogy ezzel a várossal foglalkozzon?

Ahányszor Kolozsváron jártam és láttam a Mátyás szobrot, a Szent Mihály templomot, mindig az volt bennem, hogy itt szeretnék történelmet tanulni, élni. A doktori dolgozatom az erdélyi városokról szólt, de láttam, hogy mennyire különleges Kolozsvár, így lassan minden elmaradt mögötte.

A már említett történész nagybátyám, Demény Lajos azt ajánlotta, hogy az utak történetével foglalkozzam, de nem éreztem magaménak a témát, nem tudtam, hogy lehet megfogni. Nehéznek tűnt, vitatkoztam nagybátyámmal, próbált meggyőzni, hogy az milyen izgalmas, de még mindig nem tartom magam felkészültnek ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzak.

A rendszerváltás után megnyíltak a határok, magyarországi történészekkel is szakmai ismeretségek köttettek. A pályámat meghatározta Kubinyi András várostörténész, az ő hatására kezdtem el foglalkozni picit más perspektívából a városokkal, és ez vezetett el a későbbi témáimhoz is, például az ispotályokhoz.

Kolozsvár múltjának melyik kevésbé ismert aspektusa lepte meg Önt leginkább kutatásai során?

Amikor elkezdtem a kolozsvári ispotályokkal foglalkozni, az akkori szakirodalomban arról folyt a vita, hogy pontosan hány ispotály volt a városban, egy vagy kettő. Amikor elkezdtem behatóan foglalkozni a témával láttam, hogy tulajdonképpen három ispotály volt, de csak kettő maradt meg a kora újkorra, ezek külön működnek, számadáskönyveik maradt hátra mindkettőnek, rengeteg adattal. A kutatásom egyik legmeghatározóbb élménye volt, hogy egy olyan intézményről tudtam írni monográfiát, amiről addig nem volt tudomásunk. Lényegében a semmiből tudtam felépíteni egy intézménytörténetet.

A laikusok, a nagyközönség számára ez egy kevésbé ismert terület. Mára az ispotály szó is kikopott a köztudatból. Milyen motivációk vezették az ispotálytörténet felé?

Amikor az erre vonatkozó első kutatási pályázataimat megírtam, a tanárok dicsértek, hogy milyen kitűnő témaválasztás, mert ezzel nem foglalkozott senki. Végre tudni fogjuk, hogyan gyógyították az embereket a középkorban. Nahát, nem erről van szó! Valójában nem is egészségügyi intézmények voltak a mai értelemben, sokkal inkább szociális intézményekről beszélhetünk, és csak nagyon kevés adat utal tényleges beteggondozásra. Inkább végelgyengülésben szenvedőket, fogyatékkal élőket, süketnémákat vagy testi rendellenességgel született árvákat gondoztak.

Ez volt az a pont, amikor elkezdett foglalkoztatni, hogy valójában mi is történt ezekben az intézményekben a mindennapokban. A történészi munkában gyakran van egy elképzelésünk, egy feltevésünk, amit a források vagy megerősítenek, vagy nem – de a legtöbbször nem tudunk választ kapni minden kérdésünkre. Én is azt gondoltam kezdetben, hogy a beteggondozás lesz a fő téma, ehelyett a gazdasági háttér került előtérbe. Rengeteg adat állt rendelkezésre arról, hogyan irányították ezeket az intézményeket, kik vezették őket, és milyen anyagi forrásokkal rendelkeztek.

A kutatásaim során elkészült a Szentlélek ispotály története, majd tavaly megjelent a Szent Erzsébet ispotályról szóló könyvem is angolul. Azért tartottam fontosnak, hogy angolul is megjelenjen, mert nagyon kevés olyan nemzetközi példa van, ahol ennyire részletesen – a gazdasági háttértől az adminisztráción át a mindennapi működésig – fel lenne tárva egy ispotály története. Ez lehetőséget ad összehasonlításra más régiókkal: például a francia vagy német ispotályok gyakran hatalmas intézmények voltak, míg az angol vagy osztrák mintához jobban hasonlítanak a Kárpát-medencei kis léptékű intézmények. A Szent Erzsébet ispotály eredeti földrajzi elhelyezkedését is próbáltam rekonstruálni, ma is működik ez az intézmény, más helyen és a Szent Péter templom melletti öregotthonként ismerjük.

Hol székeltek ezek az ispotályok?

A kora újkorban a Fellegvár lábánál volt az Erzsébet ispotály, ott, ahol az Erzsébet út kezdődik. Még nem jutottam el oda, hogy utánanézzek, miként kapta az utca a nevét. A Szent Erzsébet iskola volt alatta, de akkor még nem létezett az utca. Az ispotály feletti dombon pedig az intézmény szőlőse volt, míg a közeli Szamoson az ispotály malma állt. Ugyanakkor tudomásunk van egy majorról és egy majorházról is.

A Szentlélek ispotály helyét pontosan nem tudjuk, de az ismert, hogy a Szamosfalva felé vezető úton lehetett, tehát a várfalon kívül. Én a kétágú templommal szembe helyezném el.
A kuruc-labanc harcok idején, amikor már csak egy ispotály maradt, az is tönkrement. Egy időre beköltöztették az embereket egy másik helyre: az intézmény ugyanis végrendeleti adományként kapott egy házat a Bánffy-palota mellett. Ez egy nagyon keskeny telek volt, amely egészen a mai Bolyai utcáig húzódott. A házat gazdasági célokra használták, a telek végében egyszerű fából készült szobák álltak, és ide helyezték el az ispotály lakóit ideiglenesen, amíg meg nem kezdték az új épület felépítését – ott, ahol ma is működik a Szent Erzsébet ispotály, a Szent Péter templom mellett.

Az építkezésnek volt egy első szakasza, ezt később kibővítették, átalakították, és végül létrejött az a forma, amit ma ismerünk. Ma is szegény, idős embereket gondoznak benne.

Ez az egyetlen olyan intézmény a középkori Magyarországon (vagy talán Közép-Európában is), amelyről a 14. századtól kezdve máig folyamatosan rendelkezésre állnak adatok, és amely a maga módján végig megőrizte eredeti funkcióját

– még ha nem is ugyanazon a helyszínen, de ugyanazzal a feladattal.

Dés, mint Szolnok-Doboka vármegye központi helye című munkájában a sóbányászat felől közelített a település történetéhez.

Désen, illetve Désaknán is céhekbe tömörültek a sószállítók, korabeli szóhasználattal élve a cellérek, akik a Szamoson szállították a kibányászott sót. A város leginkább a sónak köszönhette a jelentőségét, és a település struktúrája is a sóbánya-városok struktúráját követi. Ugyan nem kutattam tovább, de az a feltevésem, hogy ezek az erdélyi sóbánya-városok összetartottak. Az oklevelekből kiderül, hogy ha Kolozson nem tudnak megoldani egy jogi kérdést, azt Tordára küldték, vagy Désre.

Egyfajta szokásjogi alapon?

Pontosan. A bányavárások jogi hátterét eddig nem kutatták, de például Szabó Anikó történész már ezekre is fókuszál a mezővárosok mellett. Ezekkel a kérdésekkel hosszú ideje nem foglalkoztam. Matematika-fizika líceumot végeztem, és csak a nyolcadik osztályban tanultam latint. Az egyetemen rögtön elkezdtem latintanárhoz járni, és a doktori dolgozatom írása alatt tudtam a legjobban latinul. Akkor publikáltam olyan okleveleket is, amelyeket előttem mások nem, de időközben megszaporodtak az adminisztrációs teendőim, az érdeklődésem lankadt ez irányba. Egyre többet foglalkoztam a hallgatók ügyeivel, ahogy a dékán úr mondta akkoriban, a diákok tanácsadója voltam. Egyre kevesebb időm volt, és be kell valljam, a kényelmesebb utat választottam, és olyan helyekre eveztem, ahol inkább magyar nyelvű forrásanyagot találtam, így kevesebb idő alatt több mindent fel tudok dolgozni. A kora újkori források is akkora mennyiséget tesznek ki, hogy egy élet nem elég azokat kutatni.

Egy társadalomtörténeti tanulmányában a nők jogi helyzetét vizsgálta a 16. századi Kolozsváron. Erdélyi összehasonlításban mennyire volt különböző egy korabeli kolozsvári női sors, mondjuk, egy nagyszebeni, besztercei, vagy egy marosvásárhelyi női sorstól?

Azt kell mondanom, hogy meglepett, mennyire nyitottak voltak a városok a nők irányába a 16–17. században – sokkal nyitottabbak, mint ahogy korábban elképzeltem. Amikor a harmincad jegyzékeket vizsgáltam, amelyek a külkereskedelmi forgalmat rögzítették Kolozsváron, kiderült, hogy nemcsak férfiak, hanem hajadonok és özvegy nők is aktívan részt vettek a kereskedelemben. Ezek a nők nemcsak helyben árultak, hanem elmentek Krakkóig is, ami akkoriban – szekéren vagy lóháton – komoly és veszélyes vállalkozásnak számított. Természetesen nem egyedül mentek, hanem kisebb csapatokban, és ezt a bejegyzésekből is lehet látni, mert gyakran ugyanazokon a napokon, vagy rövid időeltéréssel több árufuvar is beérkezett, ugyanabból a régióból.

Ez az egyik terület, ahol a női jelenlét szembetűnő. A másik a céhes világ. Igaz, hogy nálunk, a Kárpát-medencében, nem alakultak ki női céhek úgy, mint Nyugat-Európában, de ez nem jelenti azt, hogy a nők ne vettek volna részt aktívan a céhes életben. Sokszor árulták a portékákat, elmentek nyersanyagért, sőt, ha meghalt a férjük, aki mester volt, akkor bizonyos ideig ők is továbbvihették a mesterséget – csökkentett tagsági díj mellett. Ez céhenként változott, de például a lakatosok esetében tudjuk, hogy hivatalosan két év két hónapig vihették Kolozsváron a nők a mesterséget, ha nem mentek férjhez, de a gyakorlatban ez sokszor hosszabb időre is kiterjedt - akár öt évig is működtethették a műhelyt.

A Fő tér körül, különösen a Szent Mihály-templom mellett működő boltokban is dolgoztak nők. A 16. század végére már körülbelül 80 ilyen kis üzlet működött, és ezekben is jelen voltak a női árusok. Gyakran olyan céhek tagjai adtak el itt termékeket, akiknek a háza nem volt a belvárosban, például posztónyírók, mézeskalácsosok, perecesek. Az ifj. Heltai Gáspárnénak is volt itt üzlete, így még az is elképzelhető, hogy könyveket is árult, bár ezt nem tudjuk biztosan.

A sütőházak világa is érdekes. Erdélyben egészen a 18. század fordulójáig nem alakultak ki pék- vagy pékséggel foglalkozó céhek, és még akkor is inkább csak a Partiumban jelentek meg. Kolozsváron ehelyett úgynevezett sütőházak működtek. Ezek döntő többségében – körülbelül 85 százalékában – nők dolgoztak, de ezek az asszonyok nem voltak a sütőházak tulajdonosai. A sütőházak rendszerint más városi polgárok, például a város bírája vagy más tehetősebb személyek tulajdonában álltak. Még a Szentlélek ispotály is rendelkezett két ilyen sütőházzal.

A rendszer úgy működött, hogy a városi polgárok hozták a saját megőrölt gabonájukat, és cserébe kenyeret kaptak vissza. A sütőmunkát jellemzően két-három nő végezte egy-egy ilyen helyen. Úgy vélem, ezek a nők valószínűleg kisebb jövedelmű, jelentéktelenebb céhek mestereinek feleségei lehettek, akik ilyen módon jutottak keresethez. Talán épp ez az oka annak, hogy nem alakult ki pékcéh Kolozsváron. Nem volt meg az a struktúra, ami más céhek esetében igen: hogy a mester birtokolta volna a helyet, a nyersanyagot és a terméket is. Itt ezek különváltak – a tulajdon és a munka nem esett egybe. Ez ugyanakkor lehetőséget teremtett a szegényebb rendű, városi polgári asszonyok számára, hogy valamilyen jövedelmet szerezzenek.

A középkori, újkori Kolozsvár története alaposan dokumentált. Milyen területek várnak arra, hogy felfedezzék őket?

Mára eltávolodtam ugyan a középkorkutatástól, de örömmel látom, hogy van egy újabb nemzedék, aki komolyan foglalkozik vele. Az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél is többen dolgoznak ezen a területen. Jelenleg a kora újkorra fókuszálok, de vannak olyan kutatási hiányok, amelyek még mindig nagyon érzékelhetők. Például Kolozsvár esetében óriási szükség lenne egy archontológiai kutatásra, azaz a tisztviselők hivatali jegyzékére, ami évről évre rendszerezné, hogy ki volt a főbíró, az ispotálymester, a királybíró, a sáfárpolgár, és így tovább.

Sokan foglalkozunk Kolozsvár történetével, így igazából már rég össze lehetett volna állítani egy ilyen gyűjteményt, de eddig senki nem vállalta, hogy ezt végigviszi. Pedig ’90 után rengeteget megtudtunk a város középkoráról és kora újkoráról, sokkal többet, mint korábban bármikor. És éppen ezért lenne fontos most már továbbmenni a 18. század felé. Ez egy olyan időszak, amit mintha senki nem fedne le igazán: az újkorosok nem mindig jönnek le idáig, mi meg, akik a korábbi korszakokat kutatjuk, nem mindig merészkedünk előrébb az időben. Így a 18. századi Kolozsvár mintha a két szék közt találta volna magát a történeti kutatásokban.

Pedig ott is rengeteg érdekes téma lenne. Például az egyik, amivel mostanában foglalkoztam, hogy kiket temettek el a Szent Mihály-templomban a 16–17. században. Az egyházi számadásokból kiderülnek ezek az adatok, és nagyon szépen kirajzolódnak a korabeli polgári mindennapok. Látni, hogyan élt egy protestánssá vált város, milyen volt az egyházi viszonyrendszer, milyen feszültségek voltak katolikusok és unitáriusok között.

Például amikor Báthory István – egy szabad királyi városba, amely unitárius többségű volt – betelepítette a jezsuitákat, az már önmagában is feszültséget okozott. Nemcsak vallási téren, hanem a város szabadságjogainak megsértéseként is értelmezhető volt. Ezekből az ellentétekből is látszik, mennyire sokrétegű és izgalmas a korszak, és hogy mennyi még a feltáratlan történet.

Ön több mint három évtizede aktív történész. Miként alakult át a szakma ez idő alatt, mi változott a leginkább a történész hivatásában?

Azt mondhatnám, hogy a mindennapok történetére helyeződött a hangsúly, a kevésbé kutatott területek felé irányult a figyelem. A történészek elkezdtek az élő emberrel, az életterével, és annak minden vonatkozásával foglalkozni.

A nyolcvanas években ritkaságszámba ment a női oktatók jelenléte a történészképzésben. Ezzel szemben 2025-ben jelentős változásokról beszélhetünk ezen a téren.

Valóban, korábban furcsán néztek ránk, női kutatókra, tanárokra. Ez alapvetően egy férfiközpontú szakma volt, különösen ’89 előtt. Középiskolai tanárként talán egy fokkal jobb volt a helyzet, de még ott is inkább férfiak domináltak. Idővel viszont elnőiesedett a történelemtanári pálya, de ma már úgy érzem, nem az számít, hogy férfi vagy nő vagy-e, hanem hogy tudsz-e érdekeset mondani, jó tanár vagy-e. Ha igen, ugyanúgy megbecsülnek.

Ma már inkább a másik végletet látom. Például, amikor tanárt keresnek valahova, sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem tudok inkább férfit ajánlani? Ilyenkor visszakérdezek: „jó tanárt vagy férfi tanárt akarsz?” A filológia szakokon már többségben vannak a női oktatók, míg a történelem karon még azért sok férfi van. Viszont sok iskolában már alig akad férfi testnevelő vagy történelemtanár. Ezért is keresik a férfiakat, fontosak a férfi minták is a diákoknak.

Miben látja az erdélyi magyar történészképzés legnagyobb kihívásait?

A történelemtanári hivatás a magyartanárihoz hasonlítható. Azért gondolom így, mert a történelem az önazonosságunk része, így nemcsak a tananyag átadásáról szól, hanem értékek közvetítéséről, nevelésről is.

Az új generációs tanárok ezt jól csinálják – haladnak a korral, használják a technikát –, de sokszor úgy érzik, hogy túl sok időt visz el az adminisztráció, és kevesebb jut a szakmai megújulásra, tanulásra.

A társadalom is többet vár el tőlünk, történelemtanároktól, mint például a matektanártól. Számítanak ránk például egy március 15-i megemlékezés megszervezésében, beszédírásban – erre viszont nem igazán képeznek minket, magunknak kell megtanulnunk.

Komoly kihívást jelent az is, hogy meg tudjunk felelni ezeknek az elvárásoknak és mellette kutatóként is megmaradjunk. Kevés tanár tudja ezt hosszú távon összeegyeztetni. Ennek ellenére örömmel látom, hogy egyre több fiatal történésztanár nem mellőzi a kutatást sem. Ezért is szervezünk minden évben egy konferenciát, ahol bemutathatják a munkáikat, így a kutatásaik nem vesznek el, hanem tovább élnek, és a közösség is profitálhat belőlük.

Ha a magyarországi és a romániai történészszakma működését vagy hangsúlyait nézem, azt mondhatom: hasonlóságok természetesen vannak, de van egy nagyon lényeges különbség is. Itt, a romániai magyar közegben nekünk történészeknek van egy többletfeladatunk: nemcsak tudományos munkát végzünk, hanem a magyarság megmaradásának szolgálatában is dolgozunk. Ez a szerep nem pusztán belső indíttatás, hanem a közösség részéről is elvárás. Elvárják tőlünk, hogy részei legyünk a magyar társadalomnak itt, Erdélyben – láthatóan, hallhatóan, aktívan, éltetően.

Ez a fajta közösségi elvárás sokkal hangsúlyosabb nálunk, mint Magyarországon. Ott a történész elsősorban szakember, kutató, tudománnyal foglalkozó ember. Bár ott is vannak, akik közéleti szerepet vállalnak, a társadalom egésze nem várja el olyan szinten a történészektől, hogy közösségi véleményformálóként, identitáserősítőként is működjenek.

A román kollégáinkról is azt látom, hogy részt vesznek különféle rendezvényeken, előadásokon, de az ő esetükben ez nem tűnik olyan intenzívnek vagy terheltnek. Lehet, hogy azért, mert ők többen vannak – egy-egy feladatra több szakember jut, így a szerepek is eloszlanak. Mi viszont kevesebben vagyunk, így sokszor egy-egy történészre több közösségi feladat is hárul. Ez nem feltétlenül teher, de kétségtelenül egy többletfeladat, amit mi természetesnek veszünk, mert a közeg, amelyben dolgozunk, ezt igényli és értékeli.

A romló demográfiai mutatók hogyan befolyásolják a hallgatói létszámot?

A születésszám csökkenése természetesen hatással van az utánpótlásra, de nem mindig kiszámítható, mikor jön több vagy kevesebb diák. Például van, hogy egy évben alig érdeklődnek a művészettörténet iránt, máskor tízen is jönnek. A történelem szakon általában 50 és 100 közötti a jelentkezők száma, de ez évről évre változik, és a szakirányra való eloszlás is különbözik.

Jelenleg egy felfelé ívelő tendenciát tapasztalunk, ami részben annak is köszönhető, hogy a Bolyai Társasággal és a Communitas Alapítvánnyal közösen tudománykaravánt szervezünk. Ennek keretében fiatal történészek járják Erdély iskoláit, és rövid, izgalmas előadásokat tartanak a diákoknak. Ez szemmel láthatóan felkelti az érdeklődésüket, mert látják, mennyi minden érdekes dolog van a történelemben.

Nekem különösen inspiráló látni, mennyire aktívak és érdeklődők a diákok. Ez az egyetemi hallgatókra is érvényes.

Például várostörténet órán azt javasoltam, hogy készítsenek kisfilmeket a kutatott anyagokból.

Nem volt kötelező, de sokan éltek vele. Nagyon élvezték, még ha később rá is jöttek, hogy ez nem is olyan könnyű feladat. A bemutatók során kiderült, mennyi munka van mögötte, és hogy mennyire megéri foglalkozni vele. Ez annyira sikeres volt, hogy már gondolkodunk egy külön műhely indításán is, ahol az ilyen kreatív érdeklődésű diákokat összefoghatnánk. Idén ez sajnos még nem fért bele, de jövőre mindenképp szeretnénk elindítani.

1989 után új helyzetben találta magát a romániai magyar oktatás, így a felsőoktatás is. Ön magyar dékánhelyettesként tevékeny részt vállalt a BBTE magyar tagozatának intézményesítési folyamatában is, jó rálátása van ezekre a folyamatokra. A Magyar Történeti Intézetet tekintve van hiányérzete ezen a téren, ha a rendelkezésekre álló eszközökre és lehetőségekre gondolunk?

Visszatekintve azt tudom mondani, hogy a BBTE-n belüli magyar tagozati rendszer nagyon jó keretet biztosít számunkra. Az elmúlt évek tapasztalata alapján úgy érzem, hogy ebben a szerkezetben nem vagyunk kiszolgáltatva különféle külső nyomásoknak, és egy nyitott, támogató közegben dolgozhatunk. Eddig nem voltak olyan ötleteink vagy kezdeményezéseink, amelyeket – némi utánajárással és kitartással – előbb-utóbb ne tudtunk volna megvalósítani.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden magától ment volna. Minden egyes alkalommal részletesen el kellett magyaráznunk, hogy miért van szükség arra, amit szeretnénk bevezetni vagy megvalósítani. De ha ezt megtettük, ha meg tudtuk indokolni, miért fontos az adott elképzelés a magyar oktatás szempontjából, akkor a román kollégák általában mellénk álltak és támogattak bennünket. Így szervezhettünk csak magyar vonatkozású rendezvényeket, de lehetőségünk volt vegyes, közös eseményekre is. Ráadásul az oktatásban teljes szabadságunk van: minden oktató saját belátása és szakmai felkészültsége szerint alakíthatja az óráit.

Az egyik legemlékezetesebb és legfontosabb eredménynek azt tartom, hogy sikerült bevezetnünk a magyarság történetének oktatását az egyetemen. Egykor még diáktutorként az volt az ötletem, hogy amennyiben a magyar hallgatók itthon, Erdélyben is tanulhatnak magyar történelmet, akkor nem kell Magyarországra menniük, és többen maradhatnak nálunk. Az akkori dékán és más kollégák azt mondták először, hogy erre nincs szükség, hiszen a magyar történelem az egyetemes történelem részeként amúgy is tanítható. Azt válaszoltam, hogy ennek ellenére nagyon nagy az igény kifejezetten a magyarság történetére.

Végül azt mondták, hogy bizonyítsuk be. Ennek érdekében egy teljes tanéven át tartó előadás-sorozatot szerveztünk Magyarságtörténet címmel. Meghívtuk a legnevesebb magyar történészeket: többek között Kristó Gyula, Makk Ferenc, Kubinyi András, Várkonyi Ágnes, Csukovics Enikő, Tringli István, Péter Katalin, Szász Zoltán – akit akkor el lehetett hívni, azt el is hívtuk. Ezek az előadások először opcionális tantárgyként jelentek meg, például a bölcsészkaron, majd nálunk. Alkalomról alkalomra 160–180 diák jött el, akkora volt az érdeklődés, hogy a szó szoros értelmében a csillárról is lógtak.

Ekkor megmutattam a dékánnak a fotókat, a jelenléti íveket, és minden más dokumentációt. Megkaptuk a dékáni jóváhagyást, majd hónapokig dolgoztam azon, hogy miként építsük be a tanrendbe a tárgyat. Úgy kellett bevezetnünk a tantárgyat, hogy közben ne sértsük meg a tanulmányi szabályzatot – például nem léphettük túl a megengedett óraszámokat. Végül sikerült, és a következő tanévtől már el is indult a négy féléves kurzus: középkor, kora újkor, újkor és jelenkor témakörökkel. Számomra ez egy nagy szakmai és közösségi siker volt.

A magyar intézetek létrejötte szintén mérföldkőnek számít. Ezzel lehetőségünk nyílt arra, hogy mi magunk határozzuk meg, milyen szakmai igényeink vannak: mit tanítsunk, hogyan, és kiket vegyünk fel az oktatói gárdába. Az is fontos, hogy a román kollégáinkkal közös kutatási projektjeink vannak. Mindkét fél igyekszik bevonni a másikat például uniós pályázatokba, és ezek nemcsak formálisan néznek ki jól, hanem valós, tartalmas kutatási eredményekkel járulunk hozzá közös munkáinkhoz. Bevált a modell, szakmai és emberi szempontból is nagyon jól működő közegben dolgozhatunk.

Mit tanácsolna a történelem iránt érdeklődő középiskolásoknak?

Azt, hogy ha van bennük kíváncsiság a világ iránt – a múltunk, a közösségünk, a családjuk története iránt –, akkor bátran induljanak el ezen az úton, mert a történészpálya csodálatos. Folyamatosan olyan dolgokra jöhet rá az ember, amit máshol nem tudhat meg. Megismerhetik a saját falujuk, városuk, közösségük történetét, megtudhatják, hogyan éltek, mit ettek, miként öltözködtek az előttünk járók, mi volt számukra fontos, vagy éppen közömbös. Ez nemcsak tudás, hanem kapcsolódás is a múlthoz, a jelenhez és a saját helyünkhöz a világban.

A történelem nemcsak adatokról és évszámokról szól. Megtanít arra is, hogy hogyan alakul az ember helye a társadalomban, milyen felelősséget viselt egy város polgára egy adott korszakban, vagy hogyan szerveződtek közösségek a nehéz időkben. A történelemből megtanulhatjuk, hogy nem zárkózhatunk be csak a saját világunkba – közösségben kell gondolkodnunk, és ez ma is érvényes.

Mit olvas szabadidejében?

Javarészt rövidebb műveket, novellákat olvasok. Dragomán György és Murakami Haruki köteteit gyakran lapozom, de sajnos nem tudok annyit olvasni, mint szeretnék. Amikor viszont szabadságon vagyok, „erőszakot” követek el magamon, és nem olvasok mást, csak szépirodalmat.

Látta a Hunyadit?

Nem nézek tévét.

Mivel töltene egy napot, ha teljesen félretehetné a munkát?

Kirándulnék a természetben. Nagyon szeretek kisebb-nagyobb túrákra menni, szeretek a természetben lenni.

Milyen zenét hallgat?

Sok klasszikus zenét hallgatok, de nem vagyok képzett zenész, hangszeren sem játszom. Ha nyugdíjba megyek, megtanulok zongorázni. (nevet) De szeretem a rockzenét is. Nagy kedvencem az Omega, az Edda, a Tankcsapda. A Bagossy Brothers Companyt is szívesen hallgatom, és nyitott vagyok a ma divatos irányzatokra is.

Melyik saját művét tartja a legfontosabbnak, és melyiket a legszemélyesebbnek?

A kolozsvári malmokkal is foglalkoztam. A témának mély személyes kötődése van: a családomban, édesapámtól visszamenőleg három generáción át molnárok voltak. Ők azt szerették volna, hogy a testvérem vigye tovább ezt a hagyományt, szerencsére végül sikerült meggyőzni, hogy más irányt válasszon, de a kötődés megmaradt. A testvérem ma agrárközgazdasággal foglalkozik, én pedig élelmezés- és gazdaságtörténettel is, ezen belül is a malmoktól a gasztronómiáig terjed a kutatási érdeklődésem.

A legfontosabb munkámnak azonban a Szentlélek ispotály történetét tartom. Úgy érzem, hogy ezzel nemcsak egy középkori intézmény működését sikerült feltárnom, hanem példát is tudtam mutatni arra, hogyan lehet intézménytörténetet gazdaságtörténeti szempontokkal ötvözve feldolgozni.

Van kedvenc történelmi személyisége?

Mindig különös vonzódást éreztem a Mátyás korához és Mátyás királyhoz. Bethlen Gábor személyisége is lenyűgöz, és jelenleg sokat foglalkozom Apafi Mihállyal, akinek az volt a szerencsétlensége, hogy sokat élt. Sikerült az országot egy nagyon nehéz helyzetből jó útra terelni, de közben az Erdély körüli világ átalakult, a geopolitikai helyzet nem kedvezett, és kénytelen volt végignézni, hogy amit felépített, az hogyan dől romba.

Azt mondtam a diákoknak is egy hete, hogy nem szeretném az Apafi sorsot megélni. Nem szeretném látni, hogy az elmúlt 35 év alatt felépített romániai magyar oktatás visszafejlődjön, az elvégzett munka kárba vesszen.

Mit a történészi hitvallása?

Történészként alapvető feladatunk a közösségünk értékeinek feltárása, kutatása, feldolgozása, azok láthatóvá tétele. Ez nem csupán tudományos munka, hanem nevelői, értékközvetítő szerep is.

A múlt ismerete hozzájárul ahhoz, hogy a közösség tagjai értsék, honnan jönnek, tudják, mi tartja össze őket, és milyen értékeket érdemes megőrizniük, továbbadniuk.

Ön egy mindig mosolygós, szelíd, javíthatatlanul derűlátó ember. mi tudja elrontani a jó kedélyét?

Amikor egyszerre sok akadály tornyosul előttem, nekem is el tud menni a jókedvem, de jó ideig nem foglalkoztatott az, hogy miként látnak engem az emberek. Egy alkalommal diákokkal kirándultunk, amikor baleset történt előttünk az úton, torlódás volt, ott vesztegeltünk a dugóban. A fiatal kollégák idegesek voltak, mire mondom nekik, hogy mindenki egészséges a buszban, nem velünk történt a baleset. Inkább nézzük a tájat, beszélgessünk, ki tudja, mikor lesz ilyen lehetőségünk. Erre az volt a reakció, hogy „Jaj tanárnő, te még ebben a helyzetben is a jót látod!” Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, miként is tekinthet rám a környezetem.