„A falura törő román hadsereg a békés lakosságon töltötte bosszúját”: 75 éve volt a gyantai vérengzés

Szomorú nap virradt a zömmel magyarok által lakott Gyantára 1944. szeptember 24-én. A második világháború vége felé járunk, a dél-bihari falu a második bécsi döntést követően – amelynek következtében Erdély északi része visszakerült Magyarországhoz – is román fennhatóság alatt maradt. És bár a lakosság mintegy egyharmada a magyarok által uralt területekre menekült, a települést mindaddig többé-kevésbé elkerülték a háborús kataklizmák.

1944 szeptemberében azonban a honvédség offenzívája nyomán Gyanta magyar kézre került – de alig egy hét után a románok kiszorították őket Arad térségéből, szeptember 24-én pedig a magyar hadsereg, néhány órai utóvédharc után, feladta Gyantát is, ahová bevonult a Leonard Mociulschi tábornok vezénylete alatt álló harmadik román hegyivadász hadosztály, és nyomában a környékbeli önkéntesekből verbuválódott zászlóalj.

Fotó: Boros Veronika

Benkő Levente történész elmondása szerint egyébként a magyar történetírás sikerként könyveli el a magyar hadvezetés által a Kárpátok déli hágói lezárását célzó, a szovjet és a román csapatok észak-erdélyi betörését késleltető hadműveletet – hiszen a magyar csapatok valóban nem szenvedtek vereséget, nem tették le a fegyvert, hanem a stratégiai ütemtervnek megfelelően szakaszról szakaszra visszavonultak –, csakhogy – mint fogalmaz –

Ez jelentette ugyanis a rémálom kezdetét a gyantai magyarok számára. „A helységet birtokba vevő egyik román alakulat vezetője, bizonyos Bridea hadnagy – vagy százados – azzal vádolta a helyi magyar civil lakosságot, hogy segítették a magyar reguláris sereget, és bosszúból megtorlást rendelt el, bár a helyi román lakosság körében többen is erősítették, hogy előbbiek teljesen ártatlanok” – magyarázza Benkő, aki azt is feleleveníti, hogy a gyantai dráma előzményeként 1944. szeptember 23-án a Belényes melletti Magyarremetén és Kishalmágyon 36 magyar civilt lőttek agyon ugyancsak partizánkodás alaptalan vádjával.

„És akkor még nem szóltunk a Székelyföldön ugyanebben az időszakban lezajlott – ez esetben viszont nem a román reguláris sereg, hanem a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj által elkövetett – szárazajtai, majd csíkszentdomokosi, gyergyószentmiklósi magyarellenes vérengzésekről” – teszi hozzá.

Békebeli képeslap Gyantáról

A gyantai református egyházközség presbitériumának jegyzőkönyve, szűkszavú tényszerűséggel, így dokumentálja az eseményeket:

A vérengzés legfiatalabb áldozata egy kétéves kislány, a legidősebb egy 71 éves férfi volt… A mészárlásnak egyébként egy román férfi is áldozatul esett. A temető árkába összegyűjtött emberektől a kivégzőtiszt megkérdezte, van-e köztük román. Egy Togyinka Lajos (Ludovic Todinca) nevű ember jelentkezett, ő elmehetett volna, de amikor megtudta, hogy magyar feleségének és két tizenéves gyermekének maradnia kell, inkább visszaállt a kivégzendők közé, és családjával együtt vállalta a mártírhalált.

Az a bizonyos jegyzőkönyv...

A jegyzőkönyv természetesen a presbitériumi tagok teljes titoktartása mellett készülhetett el, mégpedig a vérengzést követő első presbitériumi ülésen, a falubeliek részletes beszámolója alapján. A lerombolt papi otthon lakója, Boros Ferenc lelkész ugyanis csak szeptember 29-én érkezett vissza a faluba: „szerencséje” az volt, hogy több lelkésztársával egyetemben korábban elhurcolták a kishalmágyi munkatáborba – így úszta meg a kivégzéssorozatot. Felesége és két gyermeke, Mária és Zoltán azonban a faluban tartózkodott ama bizonyos „fekete vasárnapon”, őket – nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot – a helyi román orvos, Pop Augustin bújtatta el a kutakodó román katonák elől.

A „művészlélekként” számon tartott – verseket, novellákat író – Boros Ferenc 1933-ban került parókus lelkészként Gyantára, és nekilátott a közösségépítésnek, újrafedette, feljavíttatta a templomot, színjátszókört alapított. Az 1943-ban kényszerlakhelyre odatelepített zsidók befogadására, a velük való emberséges bánásmódra biztatta a híveit, ő maga is elszállásolt egy zsidó családot a lelkészi lakban.

A lelkész, feleségével és kislányával

Fia, Boros Zoltán, aki zenészként, televíziós szakemberként, a román tévé Magyar Adásának évtizedekig meghatározó arcaként vált közismertté, a rendszerváltás után készített dokumentumfilmet az 1944-es tragikus eseményekről, Fekete vasárnap címmel, amelyet be is mutattak az újraindult Magyar Adásban. Köteles Pál író pedig, aki családja révén érintett a tragédiában, Hotel Kárpátia című regényében dokumentumértékű hűséggel számol be a gyantai „hideg napokról”.

Felelősségre vonások, gyatrán bár, de voltak, ám – mint a történész kifejti – a Népbíróság ítéletei ideológiával erősen átitatottak voltak, úgyhogy érdemes megfelelő kritikával kezelni azokat. Az említett Bridea százados özvegye – reagálva a Boros Zoltán dokumentumfilmjében elhangzottakra – elmondta, férje hat évet ült, bár szerinte „ártatlanul”.

Nem lenne korrekt azonban, ha megfeledkeznénk arról, hogy az 1940 és '44 közti konfliktusos magyar–román viszonyt magyar részről elkövetett bűnök is terhelték. Benkő Levente szerint a gyantai események kísértetiesen hasonlítottak a négy évvel korábban a szilágysági Ippen történtekre, ahol az egyik magyar alakulat parancsnoka, bizonyos Bedő főhadnagy – hasonló ürüggyel, mint a Gyantára bevonuló román csapatok – az ippi magyarok tiltakozása ellenére teljesen értelmetlen románellenes vérfürdőt rendezett, 157 áldozattal – de említhetjük a több mint nyolcvan román áldozatot követelő ördögkúti mészárlást is. Merthogy az 1944. őszi magyarellenes atrocitások gyökerei az 1940. szeptemberi románellenes atrocitásokban is kimutathatók.

Emberek Gyantán

Ha van tanulság ezekből a tragédiákból, akkor valami olyasmi lehet, amit Benkő így fogalmaz meg: