Az Instagram, a Facebook nehezíti minden fotográfus munkáját – interjú Korniss Péter Kossuth-díjas fényképésszel

Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas magyar fotográfus több évtizeden keresztül fényképezte Széket és az ott élő embereket, illetve évtizedekig volt a Nők Lapja fotóriportere és képszerkesztője. Fényképeit a National Geographic, a GEO Magazine, a Time és a Forbes is közölte. Legutóbbi, Hosszú úton – Szék 1967–2022 című könyve idén tavasszal jelent meg.

Kolozsváron születtél, a családod tizenkét éves korodban hagyta el Erdélyt. Már Budapesten élve lettél világhírű fényképész, de valahogy a neved kapcsán mindig visszaköszön az erdélyiség, annak minden kuriózumával együtt. Zavart ez valaha?

Nem, soha nem éreztem azt, hogy zavarna. Nekem nagyon természetes volt ez a kötődés, és nagyon fontos is. A napokban hangzott el a munkám kapcsán életemben másodszor az a szó, hogy egzotikum – az archaikus széki világ kapcsán. Ez zavart, mert Szék nem egzotikum. Az első találkozásom ezzel olyan 15 éve volt, amikor egy pécsi egyetemista írt egy levelet, hogy szeretné a képeimet használni a disszertációjához, amelyet az egzotikumról ír. Én mindenkinek ingyen és örömmel adok képeket, de ehhez nem adtam, mert ez a mi múltunk, az pedig nem egzotikum. Ha elmegyek Dél-Amerikába és egy olyan törzsről készítek képeket, amelynek tagjai mély barlangokban termesztenek mézet, akkor az igen. De az, hogy találtam egy olyan falut, amely 1967-ben még szinte 19. századi képet mutatott, az nem. Lehet, hogy lassú eltűnésre ítéltetett, de attól még nem egzotikus. Az egyetemen, ahol tanítok, volt egy diák, aki a diplomamunkájában részlegesen foglalkozott az én táncházas képeimmel, és azt írta, hogy ez egy szubkultúra. Neki mondtam, hogy nézze meg az interneten, hogy mit jelent a szubkultúra szó.

Attól, hogy az, amit Széken találtam, addig ismeretlen volt nekem, ismeretlen volt Magyarországon, még nem szubkultúra.

Nagyon fontos, hogy ez nem egzotikum, és én sem éreztem magamat egzotikumnak. Ebben az is segített, hogy nem tudom, milyen sugallattól vezérelve anyám – csodálatos anyám volt, már itt Kolozsvárt tíz évesen angolra taníttatott. Ez lehet, hogy abból is fakad, hogy a házunkban – itt laktam a Szentegyház utca 2-ben – lakott egy idős bácsi (nem tudom, hogy mai szemmel idősnek mondanám-e, de akkor idős volt számomra), Lakatos bácsi, aki angolt tanított. És anyám megragadta a lehetőséget. Majd miután Pestre költöztünk, a sötét ötvenes években is angol magánórákra járatott, és ez hatalmas előnyt adott nekem az életben, az utazásaim során, abban, hogy meghívtak bizottságokba, a World Press Photo zsűrijébe, hogy felkértek munkákra nyugatról. Erőt adott: éreztem, hogy ide tartozom, hogy itt vagyok leginkább itthon, de azért mindenütt a világban megtaláltam magamat.

Milyen volt bekerülni a World Press Photo zsűrijébe?

Elmondhatatlanul nagy dolog volt. Először 1977-ben hívtak meg, amikor már megjelent az Elindultam világ útján… című könyvem angolul, németül, franciául, magyarul, és amikor már sok minden volt, ami rangot adott. Volt egy hagyomány, hogy a zsűrizés előestélyén tartottak egy Meet the Jury partit, egy állófogadást, ahol ott voltak a támogatók, nagy nemzetközi cégek képviselői is, például a Shell, a KLM board (igazgatóságának) tagjai. Mindenki ácsorgott egy pohár borral a kezében és a World Press Photo elnöke mutatta be a tagokat. Mondanom sem kell, hogy én voltam a legfiatalabb. Odalépett hozzám az elnök, azt hiszem, a Shell képviselőjével, aki megkérdezte tőlem: „Where are you from? I’m from Hungary. Oh, really? Hungary? You look like a Westerner. És erre mondtam, hogy I’m afraid, I look like Peter Korniss”. (Honnan jössz? Magyarországról. Tényleg? Magyarország? Úgy nézel ki mint egy nyugati. Sajnálom, de úgy nézek ki, mint Korniss Péter. – szerk.) És persze utána, amikor már kettesben voltunk, az elnök sűrűn kérte a bocsánatomat, hisz érezte, hogy úgy kezeltek, mint egy majmot.

Szóval egzotikumnak nem éreztem magam, de azt életem végéig éreztem, hogy „East is East” (A Kelet az Kelet - szerk.).

Ugyancsak amszterdami zsűrizős élmény 1977-ből: a legelőkelőbb hotelben, a Hiltonban voltunk elszállásolva, és a szakma krémje volt ott, a London Times, a Sunday Times főszerkesztője, a Life legendás fotográfusa, Alfred Eisenstaedt, és így tovább, és minden este vacsora után leültünk egyet beszélgetni, és ilyenkor valamelyikük meghívta a többieket egy italra. De nekem akkor annyi pénzem sem volt, hogy egy kólát vegyek abban a szállodában. Ez egyébként 1981-től változott meg gyökeresen, amikor az amszterdami International Danstheater elkezdett foglalkoztatni, akkortól kezdve volt ilyesmire nekem is pénzem, mint egy hollandnak. De akkor is tudtam, hogy „East is East”. Aki ezt nem érzi, az nem elég érzékeny.

Korniss Péter: Koszorúslányok és -fiúk a nagyapával (2022)

Ha már a kezdetekről beszélünk, mindig szóba jön, minden interjú során téma az első, 1967-es széki látogatásod, amikor Novák Tata megmutatta neked ezt az egyedi falut. Milyen volt a gyakorlatban ez a látogatás? Beültetek egy Ladába, a határon meg elmondtátok, hogy lelkes diákok vagytok?

Ó, nem volt kocsink, vonattal jöttünk Szamosújvárig, onnan meg egy teherautón mentünk tovább. A határ meg borzalmas volt. De Tata már ismerősként érkezett Székre, ismerte Zólyomi Gyulát, az iskolaigazgatót, nála laktunk akkor.

Épp nemrég, itt a Kolozsvári Magyar Napokon kérdezte meg egy pálinkafőző, hogy mikor kerültem először kapcsolatba a széki pálinkával. Hát, elárultam neki: amikor először voltam Széken, Novák Tata barátommal úgy berúgtunk, hogy alig találtunk haza. Ez volt az első pálinkázós élményem. De azóta meg kell valljam, nagyon jól szocializálódtam a széki pálinkán. Kismértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság.

Olyan a széki pálinka, mint a pápai áldás: mindenre jó.

Szóval ez az első utam egyik élménye. A másik nyilván a táncház, ahol megvilágosodtam, és azt mondtam, hogy ezt kell fényképezni – de ezt már sokszor elmondtam.

Korniss Péter: A tanteremben (1967)

Ellenben amit ritkán meséltem el, hogy 1967 novemberében Gyula bácsi megengedte, hogy fényképezzek az iskolában – sok kép látható a legújabb könyvemben ezek közül. Ám rá három napra jött Gyula bácsi, hogy följelentették, mert megengedte egy külföldi állampolgárnak, hogy fényképezzen az iskolában, aki a képeket ellenséges propaganda céljaira fogja használni. Nagyon megijedtünk, hogy Gyula bácsival baj lesz. Bejöttem Kolozsvárra, mert a legjobb barátom, Székely Jancsi édesapja, aki újságos volt, mindenkit ismert. Ő vitt el egy képviselőhöz, aki végül elsimította a dolgot.

Attól kezdve sokkal óvatosabb lettem, mert tudtam, hogy én elmegyek, de akik itt maradnak, azokért is felelős vagyok.

Épp a legújabb kötetedben tűnik fel egy fotó két széki településtáblával. A kép 1989-ben készült, rögtön a forradalom után, az egyik táblán magyarul, kézzel írja, hogy Szék. Eközben a Kolozsvári Magyar Napoon rendezett könyvbemutatódon valami olyasmit mondtál, hogy nem foglalkoztál politikával.

A politika alatt azt értettem, hogy nem fényképeztem konkrétan a politikához kapcsolódó eseményeket. De háttérként mindig is fontos volt. Éreztem, hogy valamivel érzékeltetnem kell, hogy a 19. századi faluképet egy olyan időszakban látom, fényképezem, amikor egyetlen tábla mindent elárul. A fotónak nagy adottsága, hogy képes összerántani egy korszakot egy pillanatba.

Korniss Péter: Falutáblák (1989 december)

Arról beszélsz, hogy egy fotónak nagy ereje és potenciálja van, de közben meg hatalmas élmény volt a könyvbemutatón, hogy miközben fényképeket vetítettél, mindenikről meséltél. Nagyon sok pluszt adott. Hogy állsz ezzel a kérdéssel, kép és szöveg viszonyával? Egy kép elmondhat egy egész történetet?

Nem, nem hiszek ebben. Szerintem ez közhely, hogy egy kép többet mond, mint ezer szó, ez nem igaz. Van a kép, és van a szó. Szerencsés esetben, ha találkoznak, hozzátesznek egymáshoz valamit, de ez akkor is csak egy szokásos reklámszöveg. Szerintem amikor mesélek a képeim nézőinek, hozzá tudok valamit tenni ahhoz, amit látnak. Én nem arról beszélek, amit látnak a képen, hanem arról, ami mögötte van. Elmondom azt, amit még fontosnak tartok, beszélek a személyes kapcsolatomról, a kötödésemről. És ezt örömmel teszem.

Arról is sokszor beszéltél, hogy az első széki látogatásaid során milyen tiszta és őszinte érzelmeket örökítettél meg. Gondolom, ez ma már nem megy olyan könnyen.

Tényleg nem. Ma is vannak érzelmek, de gyakran nem mutatják ki. Az emberek manapság bizalmatlanok. Bizalmatlanok a kamerával szemben. Ha valaki az utcán elővesz egy fényképezőgépet, egyből felkapjuk a fejünket, hogy miért fényképez. Meg ma már a székiek is többet tudnak a világról, ők is tudnak mobillal fényképezni, most már nem olyan nagy kunszt, hogy őket fényképezik – viszont azt szeretnék tudni, hogy milyen céllal készül a kép. Tudják, hogy a kép fölkerül az internetre, az Instagramra, a Facebookra, megszűnt az, hogy ők el vannak vágva a világtól. És ez nehezíti a munkámat, nehezíti minden fotográfus munkáját.

Ez a változás vagy nehézség szülte a beállított képeidet?

Nem. Egyszerűen az a fajta riportszerű fogalmazás, amit azelőtt használtam, nem működött már egy idő után, mert a fotográfia nyelve is sokat változott. Mondok egy nagyon szemléletes példát: van az a beállított sorozatom, melyen a budapesti otthonokban takarító és idősekre vigyázó széki asszonyok jelennek meg. El tudod képzelni azt, hogy én egy budapesti lakásban ellesett pillanatokat fényképezzek? A dolog nonszensz, így meg kellett találnom azt a formát, amibe belesűríthettem azt, amiről beszélni akartam: azt, hogy ott vannak ők Székről, egy teljesen más környezetben vendégmunkásként. Na most ezt, hogy egy más környezetben vannak ezekben a pesti lakásokban, tökéletesen lehetett érzékeltetni, hiszen ott volt a kontraszt a viseletes asszonyok és terek között.

Ráadásul ők az utolsó generáció, amelyik még viseli. Ezek az asszonyok nem fogják már levenni, halálukig viselik, de akik utánuk jönnek, már nem fogják.

Talán volt ebben egyfajta tiszteletadás is, kicsit emlékművekként láttam, láttattam őket. Szóval egyszerűen nem térhettem ki ez elől a nyelv elől. És persze ez korábban kezdődött, nem ezzel a sorozattal, de nagyon nehezen tértem át erre a nyelvezetre.

Érdekes, hogy azt mondod, hogy nehezen váltottál, mert az egész életműved, minden veled készült interjú azt sugározza, hogy bámulatosan nyitott vagy, receptív a változásra. Mitől vagy ilyen nyitott? A sok utazás, világlátás tett ilyenné?

Nem úgy értettem, hogy nehezen váltottam, hanem hogy kínlódtam vele. És igen, az utazások nagyon sokat jelentenek, az ember sokat tanul a világról, tágul a látóköre, mivel látja, hogy hányféle módon élnek és gondolkodnak emberek. Én azt hiszem, hogy a dolgokat mindig a maguk árnyaltságában kellene nézni.

Korniss Péter: Az aluljáróban (2014)

Ha a harminc éves éned, aki elkezdte Széket fotózni, tudta volna, hogy ez egy ilyen hosszú, életre szóló projekt lesz, akkor is belevágott volna?

Biztos. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez hosszútávú dolog: Szék után elkezdtem Magyarországon kutatni népszokások után, aztán tágult a kör, román vidékekre is elmentem, majd Szlovákiába és Szerbiába is. Arra is rájöttem, hogy nem csak ünnepek vannak, nem csak azok érdekesek, hanem a hétköznapok is. Már akkor azt éreztem, hogy ez egy komoly feladat. Viszont amikor azt éreztem '79-ben, amikor megjelent a Múlt idő című könyvem, hogy most nincs több mondanivalóm erről a világról, akkor leálltam. A Múlt idővel befejeztem, elmondtam mindent. De amikor '89-ben jött a rendszerváltás, leszakadt a vasfüggöny és hatalmas változások indultak el, akkor tudtam, na most vissza kell mennem, hogy lássam, mi indul be. Aztán 2014-ben, amikor három évvel a Nemzeti Galériában berendezett kiállításom előtt Bán László főigazgató felvetette az ötletét, akkor úgy éreztem, hogy kell csinálnom valami újat. Aznap nem tudtam aludni, mert rájöttem, hogy ha nem csinálok valami újat, akkor az egy kudarc lesz számomra. Így kezdődött a Budapesten dolgozó asszonyokat megörökítő sorozat. És a kezdet teljes kudarc volt, rossz képeket készítettem, nem tudtam, hogy hogyan „fogalmazzak”. Egy évre félre is tettem a dolgot. Majd, amikor meg újrakezdtem teljesen más asszonyokkal, mint elsőre, valahogy rátaláltam a hangra is. Ugyanez volt a Vendégmunkás című sorozatomnál is: három évig dolgoztam rajta, és három év után, amikor néztem a képeket, azt mondtam, hogy ez borzalmas, ez dögunalom. A hősöm csak ás, eszik, alszik, ás, eszik, alszik. Teljesen depressziós lettem és leálltam. De aztán mégis azt mondtam, hogy de ebben van lehetőség, csak fogást kell találjak rajta. Lementem a Balatonra egy hétre, szétterítettem a házban a képeket és jegyzeteket, és elkezdtem rendezgetni, megfogalmaztam, hogy mi a fontos. És így lassan formát öltött az egész. Szóval gyakran kínlódni kell.

A legújabb könyved, a Hosszú úton… egyfajta lezárás?

Egy csúnya és fájdalmas szó a lezárás. Inkább azt mondanám, nem hinném, hogy tudnék jobbat ebben a témában. Abban az értelemben lezárás, hogy ami fontos volt, azt hiszem, hogy ebben benne van. Ha még élnék 20 évet, akkor biztos kiderülne valami még, de erre nem sok esélyt látok. Ez a munka fizikailag is nagyon kemény tud lenni: leguggolni, felugrani, futni a lakodalmas menet előtt, után, hegyen-völgyön, 30 fokban… Sőt már maga az is, hogy Budapesten beülni a kocsiba és levezetni Székre. Majdnem ötszáz kilométer, ami sok, nem csak így 86 évesen. Az utóbbi két évben az egyik legnagyobb szervezési problémám az volt, hogy olyan asszisztenst keressek, aki nem csak világítani tud nekem, hanem vezetni is, ha bármi baj van. Meg hát az embereket meggyőzni, az a legfárasztóbb. Neked nem kell mondanom. Egy ajándék az élettől, hogy 86 évesen be tudtam fejezni egy ilyen könyvet, úgyhogy tulajdonképpen csak hálás lehetek a sorsnak. De persze jó lenne még valamit csinálni. Meglátjuk.

Korniss Péter: Konfirmáló lányok járvány idején (2021)

Minden képedről tudod, hol, mikor készült?

Igen. 1994 óta építem az archívumomat, és mindig mindent felírtam, eleinte a negatív tasakra, majd digitális adatbázisba rendszereztem az információkat. Ha neked kell egy kép egy román temetésről, csak beírod a különböző mezőkbe a nemzetiséget, a témát, és megnyomod a gombot. Kijön, hogy hányas számú tekercs vagy tekercsek, kijönnek a képszámok, ha vannak belőlük kiállítási képek, akkor külön a címük, meg nevek is – ha szerepelnek fontos emberek a képeken. Ez az adatbázis egy hatalmas dolog, de sok a munka is mögötte.

Általában, amit én csinálok, ez egy munkás dolog.

Volt egy barátom, Kaján Tibor, egy nagyszerű karikaturista és bölcs ember, aki azt mondta úgy negyven év vagy ötven évvel ezelőtt: „Igazán szép, amit csinálsz, csak peched van, mert abban, amit csinálsz a tehetség fogalmában, nagyon benne foglaltatik a szorgalom is. Neked sokat kell dolgozni.” És ez tényleg így van. De nem bántam, nem bánom.