Az állatmentés olyan, mint a drog, nem lehet leállni – interjú Angyalosi Beával

– Hogyan kezdtél el állatokat menteni, állatokkal foglalkozni?

– Mindig szerettem az állatokat, de amíg nem találtam meg a kutyámat, Fickót az út szélén, addig nem tudtam, hogy ennyire beléjük tudok bolondulni. Kinyitott egy új világot, utána egyre jobban észrevettem a kidobott, elütött kutyákat, macskákat. Mikor van egy kutyád, olyan, mintha gyereket nevelnél. Persze, a kettő nem zárja ki egymást.

Egy kutya megtanít arra, hogy a mának élj, örülj minden pillanatnak.

És ahogy a kutya örül az embernek, úgy nem örül senki. Rengeteg időt töltök Fickóval, járok a természetbe. Átmentem egy teljesen zen életmódba, ami kell is az embernek.

– Fickó hívta fel a figyelmedet a segítségre szoruló állatokra?

– Igen, utána csak úgy jöttek, kezdtem találni egy kutyát itt, egyet ott. Fotózásról jöttem haza olyan kutyával, amelyikről nem gondoltam, hogy túléli. Szerencsére az állatorvosom segít, folyamatosan motivál. Amint van egy kis szabadidőm, próbálok segíteni. Nálam mindig van egy plusz állat. Jövő hónapban is jön egy háromlábú kutya, akire vigyázni fogok.

Fotók: Angyalosi Bea

Fickóval a természetben. Fotó: Nagy Melinda

– Fotós vagy, a kutyák mellett még mit fotózol?

– Lagzi-, család- és babafotózásból élek igazából, a természetfotózás egy plusz. Nagyon élvezem. Az a megnyugvásom a fotózásban. Olyankor érzem, hogy magamnak dolgozok. A kutyafotózás az önkéntes része. Sokat önkénteskedtem korábban is,

mindig próbáltam itt-ott segíteni.

Egyedüli gyermek vagyok, de úgy érzem, nem vagyok önző. Nem úgy voltam nevelve. Mozgássérültekkel, idősekkel is foglalkoztam, most épp a kutya- és macskabolondériám élem. De mindegy, hogy hol segít az ember, ha segít. Olyan vagyok, hogy ha kimegyek egy fotózásra és szemét van azon a helyen, ahol fotózni akartam, addig nem nyugszom, amíg össze nem szedem. Annyira feldühít, annyira fel tudok mérgelődni, hogy érzem, muszáj valamit csináljak, különben megbolondulok.

Ambri

Biggy – örökbefogadva

– Hogyan kezdtél el állatokat fotózni?

– Rájöttem, hogy ez óriási kihívás, ehhez egyáltalán nem értek. Mert az állat hiperaktív, bemozdul, nagyon kell figyelj, kell tudjad kontrollálni. A gyerekfotózást megszoktam, de a kutya még bolondabb. Bele kellett tanuljak. Úgy kezdtem, hogy egy évig fényképeztem a kutyámat, nagyon élveztem és utána elkezdtem kijárni menhelyekre. Gondoltam, jó lenne, ha lefotóznám az ottani kutyákat. Hiszen egyre inkább online világban élünk, mindenki ül otthon a számítógép előtt és görget, így

könnyebb, ha megmutatom az illetőnek az interneten a kutyát, mintha neki kellene kimennie a menhelyre

és kinézni magának. Sosem tudod, ki mibe szeret bele. Elkezdtem kijárni menhelyekre és készítettünk egy blogot, ahova elkezdtük feltölteni a képeket. Rájöttünk, hogy van erre igény, ez is egy módja, hogy segíts gazdát találni. Romániában soha nem lesz annyi egyesület, menhely, hogy összeszedje az összes kutyát, amit kidobnak. Könnyű lepasszolni a felelősséget és kihajítani azt az állatot, melyet már nem szívesen tartasz. Sajnos nálunk divat a kutyatartás, most például a francia bulldogok világát éljük, mindenkinek az kell, de fogalmuk sincs, hogy mennyi egészségügyi problémával jár. Beviszik a házba, történik valami, például megrágja a bútort, és kirakják az utcára. Ha jön a gyerek, kirakják a kutyát az utcára. Pedig ha jön a második gyerek, az első gyereket sem rakod ki az utcára, nem?

Brownie

#dogsarefamily

– Fotózásokat is szervezel házi kedvenceknek #dogsarefamily (#akutyacsaládtag) néven, amelyek bevételét kóbor állatok ivartalanítására ajánlod fel. Miért fontos ez?

– Nálunk nem tartják be a törvényt, a gazdák nem ivartalanítják a kutyájukat. Pedig már vannak ingyenes sterilizálási kampányok, csak annyit kell tenned, hogy felveszed a telefont, kérsz egy időpontot és elviszed. Egyszerű lenne és ezzel meg is tudnánk előzni, hogy sok állat kerüljön utcára. Falun is, amikor születik egy rend kutyakölyök, berakják a zsákba és kiteszik az utcára. Benne vagyok több állatmentő csoportba és nagyon durva, hogy mit látok naponta. És bánt, ha nem tudsz segíteni. Ez olyan, mint a drog. Én is látom azokon az embereken, akiknek állatmentő egyesületük van, hogy egyszerűen nem tudnak leállni. Hiszen folyamatosan olyan helyzetekkel találkoznak, hogy muszáj segítsenek, lelkileg implikálódjanak. Amikor elkezdtem menhelyekre járni,

rájöttem, ahhoz, hogy megelőzd a gazdátlan állatok problémáját, sterilizálásra kell gyűjteni. Így alakult ki a fotózásos projektem:

tartottam egy eseményt, ahova eljöttek kutyás emberek és adományért cserébe lefényképeztem a kutyájukat. Összegyűjtöttem egy csomó pénzt. Rájöttem, hogy megy és szükség is van rá. Így lett a képekből naptár, képeslapok – ezeket folyamatosan árulják az egyesületeknél, eseményeken.

Elsa

#dogsarefamily

– A kutyádat, Fickót hogyan találtad?

– Négy éve volt, május elsején Pádison. Az is egy kidobóhely, az emberek azért viszik oda a kutyájukat, hogy ott hagyják, mert megeszik a farkasok. Fickó három-négy hónapos kölyök volt, annyira le volt gyengülve, hogy amikor kiszálltam az autóból és megfogtam, nem tudott elmenekülni. Összeesett. Ölbe vettem és vittem magammal. Olyan szálláshelyen voltunk, ahova kutyával nem mehettem be. Mondtam, hogy nem érdekel, most találtam, fizetek amennyit kell, de muszáj velem legyen. Berakták a fásszínbe, ott jó meleg volt, mert onnan fűtöttek és három nap alatt helyrejött. Olyan rosszcsont volt, hogy hihetetlen. Még a közeli jégbarlangot is meglátogattuk, ölben vittem végig a barlangban,

mindenhova vittem akkor is és azóta is.

Most már családtag, nem tudom elképzelni az életemet nélküle, sőt, szeretnék még legalább egy kutyát vagy macskát.

Toto

Bruno és Dex

– Hogyan zajlik az állatmentés? Beviszed az állatorvoshoz, hogy segítsen?

– Igen, az állatorvosomat régóta ismerem, ő is fényképész: Manases Sándor, Manesz. Amikor elvittem hozzá Fickót, nem gondoltam arra, hogy bent tartsam a házban. De felmerült, hogy ha már úgysem lakom a szüleimmel, egy próbát megér. Persze, három nap után maradt. Manesz azt szokta mondani:

nézz a kutya szemébe és mond meg neki, „holnap odaadlak másnak”.

Nem tudod megtenni. Vittem úgy kutyát haza, hogy a páromnak az orra előtt lógattam és mondtam: nézz a szemébe, és mond meg, hogy nem jöhet velünk. Mond meg! Nem tudta megmondani. Nálunk már idáig fajult a dolog. (Nevet.)

Ham ham – örökbefogadva

Pukli

– Mi a helyzet a macskákkal?

– A macskával is így voltam. Nem éreztem, hogy macskás ember lennék addig, amíg nem találtam két macskát a Monostoron, egy tejautomata alatt. Miután hazavittem őket és láttam, hogy mennyire édesek és jópofák, annyira beléjük szerettem, hogy alig várom, legyen egy macskám. Az ember, ha keres, talál. Könnyen lehet gyűjtögetni, csak kevés a felelős ember, aki be meri vállalni.

Pixel – gazdára vár

Tigris

– Több állatmentő egyesülettel is együtt dolgozol. Hogyan zajlik az együttműködés?

– Jelenleg kettővel dolgozom, de ha megkeres más is, nem fogom visszautasítani. A macskák mentésével foglalkozó ICare egyesületet én találtam. Nagyon szerettem volna a macskákon segíteni, mivel minden tömbház alatt van egy csomó. Ilyenkor, márciusban párzási időszak van,

rengeteg kismacska születik és szörnyű körülmények között halnak meg.

Szedtem már össze, vittem sterilizálni, láttam milyen az, miután ivartalanították. Van egy macskám a lakásomtól két tömbházzal fentebb, képzeld el, elkezdte élvezni az életet, miután ivartalanították. Más macska megy mint a bolond, keresi az ételt, szül, szoptatja a kölyköket, ez sütkérezik a napon és élvezi. Rajta látom, hogy van értelme. Sok önkéntes foglalkozik ivartalanítással, ez nagyon fontos. Az ICare-t rengeteget támogattam és láttam, hogy van hatása. Két Suceava-i lány feljött Kolozsvárra és több mint kétszáz macskát befogadott és ivartalanított. Nagyon elhivatott kell legyél, hogy ezt csináld, mert időigényes munka, de van eredménye.

Talált macsek

ICare – örökbefogadva

– És a kutyamenhelyekkel való munka?

– A kutyamenhelyes úgy kezdődött, hogy találtam egy szukát az út szélén: volt hat kölyke és egy háromhetes kiskutyát is szoptatott. Annak az édesanyját elütötte az autó, és ez a szuka összeszedte a kölyköt és gondozta a sajátjai mellett. Jöttünk haza egy kirándulásból és láttuk, hogy előttünk fékez egy kamion és két kicsi fekete kutya kibukdácsolt a kerekek közül. Megálltunk azon perc,

nálam folyamatosan van kutya- és macskaétel az autóban, mert soha nem tudhatom, hogy mit találok az út szélén.

Megetettük őket és láttam, hogy bementek egy kerítés mögé, ahova nem mehettem utánuk. Másnap visszamentem és észrevettem, hogy négy kiskutya van. Utána megint visszamentem, és láttam, hogy hat kiskutya van. Hármat még valahogy elintéztem volna, de hattal mit csinálsz? Elkezdtem írni egyesületeknek és a Sirius Animal Rescue volt az egyedüli, amely azt mondta: gyere, segítünk! És mondtam, ha segíttek, én is besegítek nektek, amikor kell. Így alakult ki az együttműködés.

Menhelyi pillanatok

– Tehát ez a munka a kölcsönösség elvén alapszik?

– Úgy szeretek dolgozni, ha kölcsönös. Sokszor megjártam, hogy kimentem menhelyre fényképzeni, ott ültem napokat, koptattam a gépemet, és amikor találtam egy kutyát és megkértem, hogy tartsák egy hétig, mert utazom el, nem fogadták be.

Nem érzem azt, hogy ingyen kellene dolgozzak olyan embereknek, akik nem viszonozzák a segítséget.

Próbálok a kölcsönösség felé haladni: vannak gazdik, akik megkeresnek, hogy fényképezzem le a kutyájukat, és mindig elmondom: ingyen nem fogom, pénzt nem kérek, adjanak adományt. Adhatnak kutyakonzervet, bármit, amit tovább tudok adni egyesületeknek. Nagyon fontos, hogy arra ösztönözd az embereket, hogy tovább segítsenek. Mert sokan vannak, akik találnak egy kutyát, tartják egy napot, lepasszolják egy egyesületnek és azt mondják: hú, mennyit segítettem. Pedig igazából csak akkor kezdődik a munka.

Malibu

– Mennyire más, amikor menhelyen fotózol talált állatokat? Nehezebb őket fotózni?

– Sokkal nehezebb, mert nincsenek megszokva azzal, hogy irányítsa őket egy ember. Menhelyen általában épp csak megetetik, megitatják őket, kitakarítják a ketrecet és ennyi.

Ritka az a menhely, ahol elviszik őket sétálni vagy tanítani próbálják.

Itt a legtöbb kutya örül, hogy jó helyen van, de nem feltétlenül kezelhető. Ilyenkor azt szeretem, ha van egy elkerített rész, ahol szabadon lehet őket engedni és ott játszanak. Például tegnap hoztak egy nagy szénabálát, szétbontották, kiengedtek 15 kutyakölyköt, hát olyan játékot csaptak le, hogy öröm nézni a fotókat. Látod, hogy az a kutya boldog. Nem szeretem, amikor ketrecen keresztül kell fényképezni, akkor tényleg megsajnáltatod az emberrel azt az állatot. Én nem megsajnáltatni szeretném őket, hanem megszerettetni.

Nyafi és Golyó – örökbefogadva

– Ez hatásosabb? Ha azt látják, hogy egy kutya boldog, inkább örökbe fogadják?

– Igen, mert ha azt látják, hogy szomorú, arra gondolnak, biztos traumás, biztos egy csomó probléma van vele, és nem merik örökbe fogadni. Viszont ha látják, hogy egy egészséges, boldog kutya, inkább örökbe fogadják. Külföldön is nagyon szépítik a kutyákat képeken. Igazából az ember elé tálalják: ilyen lenne, ha veled lenne.

– Ez nem ugyanaz, mint az embereknél, hogy egyre inkább csak a külsőségekre adnak?

– Igen, de az emberek nem tudják elképzelni, mi lehet abból a talált kutyából, ha gondozzák. Példaként ott van Vifi, a székelyudvarhelyi televíziós újságíró, Magyari Tekla kutyája. Amikor találtam, egy kiló volt, rá volt száradva a bőre a csontjára. Az állatorvos azt mondta, megdöglött volna, ha nem szedem össze. Annyira beteg volt, hogy minden munkámról lemondtam és naponta háromszor vittem perfúzióra, folyamatosan gondoztam. Nagyon durva, milyen szörnyű betegségekben szenvedhetnek a kutyák csak azért, mert a gazdáik nem képesek beoltatni őket.

Vifi – mikor megtalálták, kezelés közben és most, gazdájával

– Vifivel is ez volt?

– Igen, ráadásul olyan emberé volt, akinek otthon volt két bichonja. Azokat otthon tartja a kanapén, de ezt az állatot, amelyik segített neki a kecskéket kihajtani, már nem oltatta be. Minek pénzt adni rá? Amikor elkértem tőle, azt mondta: ő is sajnálja, de mit csináljon? Verje fejbe a lapáttal? Akkor inkább végignézi, ahogy megdöglik az udvarán… Nagyon durva, hogy milyen emberek vannak és hogyan gondolkodnak.

– Ez falun volt, ott kicsit más a hozzáállás az állatokhoz, mint városon…

– Igen, de falun a telke van, ő bent lakott városon és a két bichon is. Nem feltétlenül más a helyzet falun. Nyilván, nincsenek informálva az emberek. Jó lenne egy karaván, mely végigjárná a falvakat és összehívná az embereket, kihirdetnék a templomban, ott kéne kezdjék… És elmondanák: van most egy ivartalanítási kampány. Mindenki hozza el a kutyáját, megműtik. Vannak műtőautók is, meg lehetne oldani és sokkal kevesebb probléma lenne. De

nálunk a korcs szemét, kidobják az utcára, nem kell senkinek.

És senki nem gondol bele, vajon mégis hogyan került oda? A saját kutyáinkat sem ivartalanítjuk, nem foglalkozunk velük, de amikor támadnak a kóbor kutyák az utcában, hívod a sintéreket, intézzék el őket. Pedig megoldások vannak és pénz is lenne, ember kell.

Kubo

– A fotózást és a Pawsome Facebook-oldal fenntartását egyedül csinálod vagy segít valaki?

– Egyedül csinálom. Szerettem volna, ha többen lettünk volna. Amikor a legelső #dogsarefamily-eseményt szerveztem, létrehoztam egy Facebook-csoportot, ahova elhívtam több fotóst, de csak egy jött el. Úgy éreztem, annyira nehéz összehozni az embereket, hogy egyszerűbb, ha én folytatom és csinálom a dolgomat. Rengeteg tervem lett volna a jövőre nézve, csak a sors nem úgy hozta.

– Szerettél volna egy fotóstúdiót is, mi volt az elképzelés?

– Szerettem volna egy kutya- és macskastúdiót, ahol fotózni tudjak. Szerettem volna, ha naponta lett volna egy-két órám az utca kutyáira. Hogy behozzák őket a menhelyekről a stúdióba, szépen elintézni, édes fotókat készíteni róluk. Készíteni egy logót, külföldön reklámozni őket. Külföldről rengetegen fogadnak örökbe, támogatnak itteni kutyákat. Tehát van rá lehetőség, hogy gazdát kerítsél a gazdátlan állatoknak, még ha nem is itthon.

De azért szomorú, hogy még a kutyáinkat is exportáljuk, nem?

Fura. Külföldön mindenhol megoldották úgy, hogy az utcakutyákat elaltatták, a fajkutyáknak az árát felnyomták akár triplájára, vannak országok, ahol adót vezettek be a saját kutya után. Így már meggondolod, kell neked az az állat vagy nem? Így a külföldieknek jobban megéri, ha örökbe fogadnak egy romániai kóbor kutyát. Vannak egyesületet, melyeket külföldiek támogatnak és küldik ki busszal a kutyákat, és van egy hely – rehoming center –, ahol tartják őket addig, amíg értük jönnek. Sok mindent lehetne csinálni, csak az egyesületek között is sok nézeteltérés van. Pedig a cél közös.

#dogsarefamily

– Befogni is hívnak kóbor állatokat. Ez hogyan zajlik?

– Nagyon élvezem, amikor be kell fogni egy kutyát, nem tudok aludni éjszaka, mindent eltervezek, előkészítek. Azt hiszem, most a mentés részét élvezem a legjobban. Szólnak az egyesületektől: be kellene fogni egy kutyát, nem érsz rá? Vagy azt kell befogni, amit én találok. Mert mindig megtalálom őket. Találtam egy kutyát Szelicsén az erdő szélén: épp fotóztam egy párt, és amikor megfordultam, le volt feküdve a fűbe, csóválta a farkát és hívott játszani. Ránéztem, és mondtam: na, te örökbe leszel adva. Egész fotózás alatt jött utánam, mintha érezte volna…

Vannak kutyák, amelyek akarják, hogy megmentsék őket.

Nem tudtam hazavinni, mert Fickó nem tűr el más hímet a házban, fostert nem találtam neki, ezért minden nap ugyanabban az időpontban kimentem az erdőszélre, megetettem, megsimogattam, lekeféltem, kiszedtem a kullancsait, játszottam vele. Napi egy órám ezzel telt el, kint voltam Foxyval az erdő szélén. Azt mondtam, minden nap készítek neki egy fotót addig, amíg valaki beleszeret. Találtam is neki gazdát és képzeld, mire jelentkezett az illető, a kutya eltűnt. Volt egy óriási vihar az erdőben, megijedt és lefutott Fenesre. Egy hétig kerestem, kiplakátoltam mindenhova, hogy ha látják, szóljanak, jövök érte. Épp esküvőn voltam fotózni, amikor valaki írt a csoportba. Reggel mentem a kutyáért, tartottam két hétig, kiheréltettem és küldtem is Székelyudvarhelyre. Most egy boldog kutya. Van ennél hosszasabb folyamat is, de megéri. Nagyon büszke vagyok minden egyes kutyára, amelyiket megmentettem. Most már gyűjtögetem külön mappába a képeiket.

Foxy – örökbefogadva

– Hány van?

– Volt 15, plusz ez a szuka a kölykökkel, az már 23, és négy cica. Három év alatt.

– És olyan, melyet fotóztál és utána gazdára talált?

– Több mint száz. A fotókkal, melyek egyesületnek készülnek, az egyesület foglalkozik. Az évek során sok menhelyen kint voltam, sok kutyát fényképeztem, és elég nagy az örökbe adási ráta. Ennek örülök.

– Hogy van erre időd? Hiszen nem csak kutyákat fotózol…

– Esküvőket, családi eseményeket szoktam fotózni, abból élek, fotósként inkább abból lehet megélni. A Pawsome a plusz, az önkéntes és kihívás része a szakmának. Ha találok egy időigényes kutyát, lemondok minden másról. Nekem fontos, hogy lássam: helyrejön, jól lesz. És szerencsére flexibilis a programom. Nem az esküvőfotózás, az esküvőt nem tudom más időpontra tenni, de a családi fotózást el tudom tolni egy héttel. És képes vagyok eltolni egy kutyáért.

–  Említetted, hogy gondolkoztok egy egyesület létrehozásában…

– Jó lenne. Csak kell egy hely, ahova be tudják hozni a kutyákat, ahol tartani lehet őket. Ez még távoli. Segítene például a pénzgyűjtési akcióknál. Nagyobb lenne a hatása, ha lenne egy egyesület. Magánszemélyként meghirdetem az eseményt és elég sokan nem vesznek komolyan, kételkednek: jó, de hova megy a pénz? Ezekkel már nem is szoktam foglalkozni.

Most már Kolozsvár-szinten ismernek, és a kicsinek is pont ugyanúgy örülök, mint a nagynak.

A saját pénzem egy része is a kutyákra megy el. Őszintén. Rengetegszer van, hogy találok egy kutyát, és a kezelését saját zsebből fizetem. Mert a fotós eseményeken szerzett pénz már másnap megy is tovább az egyesületeknek.

– Milyen gyakran szoktál szervezni fotós eseményeket?

– Igyekszem háromhavonta, de nem jön mindig össze. Nyáron sajnos nem tudok dolgozni. Az a baj, hogy hétvégéken dolgozom, fotózok, hét közben retusálok, míg mindenki más hét közben dolgozik és hétvégén szabad. Nehéz összehozni. Sokszor el kellett halasszak emiatt egy csomó mindent. A #dogsarefamily már háromszor volt, emellett kimegyek menhelyekre, oda hét közben is lehet. Igyekszem legalább havonta kétszer menni.

Vannak menhelyek, ahonnan nem tudsz mosolyogva kijönni.

A legszomorúbb, hogy vannak kutyák, amelyek ott fogják leélni az életüket, semmi esélyük az örökbefogadásra. Mert – mondják az emberek –, túl közönségesek. Ma mindenki a különlegeset keresi, hogy büszkélkedni tudjon vele. Az Instagramon kutyáknak, macskáknak van oldaluk, és a gazdák úgy írnak egymásnak, mintha ők lennének a kutyák vagy a macskák. (Nevet) Nagyon fura.

Zima – örökbefogadva

– Kolozsváron az értelmiségiek egyre többen fogadnak örökbe menhelyi kutyát. Ez is divat?

– Kezd divat lenni. Mióta van kutyám és kijárok kutyás emberekkel, elmegyek kutyafuttatóba, azt látom, hogy egyre többen fogadnak örökbe, szerencsére. Ha az ember vásárolni akar, azzal sincs baj, ha van egy fajta, amelyiket szereti. Csak nézze meg, honnan veszi. Feltétlenül tenyésztőtől vásárolja és ne szaporítótól. Fellépsz az OLX-re és olyan hirdetést is látsz, hogy: kicserélném a Rottweiler kutyámat egy láncfűrészre. Holott az egy élet és nem egy tárgy. Vagy megvásárolják a kutyát, amire azt mondták, hogy bernáthegyi, és amikor nő, kiderül, hogy nem az. S akkor már nem kell, mert nem fajkutya.

– A #dogsarefamily fotózásról a Facebookon értesülnek az emberek?

– Igen, létrehozok egy Facebook-eseményt, meghirdetem, és a gazdik meghívják az ismerőseiket. Az a legjobb hangulatú fotózás, amit csinálok. Kimegyünk a természetbe, süt a nap, friss levegő van, egy csomó boldog kutya rohangál körülötted...

– Gondolom ez egy egésznapos program…

– Igen, de oda már csak a jókedvért is eljönnek az emberek. Oda ha eljössz, nincs ahogy ne mosolyogjál. Jönnek ismerőseim, akiknek nincs kutyájuk, de van gyerekük. Leülnek a domboldalra, nézik, ahogy a kutyák futkároznak össze-vissza, dobják nekik a labdát, játszanak. Nagyon hangulatos és nagyon pozitív. Kikapcsolódásnak is jó.

#dogsarefamily

– Honnan van energiád erre a sok mindenre?

– Az a jó, hogy nem vagyok egyedül, minden tömbházban van egy-egy „bolond” macskás néni vagy kutyás bácsi. Rájöttem, hogy ezek az emberek jók. A szomszédomban is van egy ilyen néni, az egész nyugdíja rámegy az állatokra. Most például megharapta a tömbházunk macskáját egy kutya és mindenki összepótolt az orvosi költségekre.

Jó érzés látni, hogy nem vagy egyedül.

Van, akitől segítséget kérjél, vannak emberek, akik képesek a saját kényelmükből feláldozni egy állat miatt. Nem olyan nagy dolog, csak az emberek képzelik azt. Fickó annyira megnevelt, hogy utána más kutya nem ért meglepetésként.

– Említetted, hogy zen életmódra tanított. Ez alatt mit értesz?

– Azt, hogy sokkal nyugodtabb vagyok. Őszintén, ha azt kérdik az emberek, hol találkozzunk, a városban vagy az erdőben, az erdőt választanám. Annyira megszerettem a friss levegőt, a madárcsicsergést, a sétákat Fickóval az erdőben. Sőt, elkezdtem észrevenni dolgokat az erdőben.

Megtaláltam a baglyokat, megtaláltam az őzeket. Elkezdtem élvezni a természetet.

És zavar amikor látom az embereket, hogy folyamatosan a telefonjukat babrálják, készítik a képeket a sztorikhoz... Nem tudnak ott lenni, jelen lenni. Nem tudnak már semmit élvezni, folyamatosan mások dolgait kutatják.

#dogsarefamily. Fotók: Angyalosi Bea

– Volt olyan, hogy vadállatokat fotóztál?

– Őzeket inkább, túrázások alkalmával. Azóta elmentem medvelesre is, örökbe is fogadtam egy medvét: Sanyit, a Szent Anna-tó medvéjét. Elmentünk Zernyestre a medverezervátumba, ahol rengeteg kutya is van. És hihetetlen, hogy mennyire összhangban van minden egymással. Engem annyira meggyőzött az a hely… Úgy jöttem ki, hogy a barátnőm is és én is örökbe fogadtunk egy-egy medvét. Jó segíteni ilyen egyesületeken, mint a Libearty Bear Sanctuary, ők is rengeteget segítenek kutyákon, macskákon, medvéken. És ráadásul az egyik legelismertebb medvementő hely világszerte, a National Geographic is írt róla. Jó, hogy Romániában is vannak ilyen helyek. Fontos, hogy felelősek legyenek az emberek. Azért vannak a szabályok, hogy néha betartsuk őket.