Arad szerethető kisugárzása – Lehoczky Attilával beszélgettünk a város arcairól, hangulatáról

Bevallom, nem sokszor jártam Aradon. Maros megyei, Kolozsváron élő emberként valahogy kimaradt az utazásaimból az a vidék és gyanítom, hogy a belső-erdélyi emberek nagy része ugyanígy van vele. Idén kétszer is alkalmam adódott Aradon lenni, bár összesen csak néhány napig. Találkoztam egy Kolozsvárról Aradra hazaköltözött ismerősömmel, és kérdeztem tőle, milyen „a nagy erdélyi (magyar) magyar központ” után ismét itt élni. Azt válaszolta, hogy az elején folyamatosan, de néha még most is bizalmatlanul keresi, hogy mi a trükk, mi az átverés abban, hogy Kolozsvárhoz képest Aradon nyugodtabb, ráérősebb, emberközelibb és jobb érzés élni. Nem csak amiatt, hogy kisebb a város, hanem mivel Aradnak van egy mindent átfogó pozitív hangulata, ami nem csak az utcákon sétálva érezhető, hanem a mindennapi életben, a közösségi életben is, és amitől az ember jól érzi magát. És rájött – mondta ismerősöm –, hogy nyugodtan elhiheti: nincs semmiféle trükk vagy átverés, ez ilyen. Azt én is azonnal éreztem, hogy Arad központjában, a főutca két oldalán nyíló utcákban és tereken, hatalmas és hosszan húzódó paloták között, de városközponttól távolabb eső, széles, alföldi városokra jellemző utcákon vagy a Maros-parton is járva van egy sajátos, derűs érzéseket ébresztő hangulata a városnak. Itt van tér, van hely mozdulni, élni, lélegezni, gondoltam. És arra gyanakodva, hogy ez az érzés talán csak a rövid időre idelátogató turista első benyomásait tükrözi, leültem egy teraszon beszélgetőtársammal, Lehoczky Attila helyi történelemtanárral, és erről az Arad-érzésről is faggattam kicsit.   Igaz, hogy lényegében csak a városközpontban és a környékén jártam Aradon, de úgy érzem, van egyfajta nyugodt, pozitív kisugárzása a városnak. Jól érzem vagy csak a turista benyomása ez? Te hogy érzed ezt aradiként? Harmadik generációs aradiként lokálpatrióta vagyok és mélységesen egyetértek veled. Ez a dolog igazából történelem hozta sajátosság is. Arad városa egyrészt már nincs az eredeti helyén, mert a XVI. század első felében „elköltözött” erre a helyre, ahol most van. Eredetileg egy ma Öthalomnak (hivatalos román nevén Vladimirescu, de hívják még Glogovácnak is) nevezett település helyén volt, és a török korszak végén szinte teljesen el is tűnt. Tehát kis túlzással egy új várost kellett építeni és nagyon sok új lakos is érkezett. Vagyis amit most Aradként látunk, valamivel több, mint háromszáz éves. A beköltözött új lakosok leginkább szerbek és svábok voltak, a magyarok csak később jelentek meg nagyobb számban. Így talán kijelenthető, hogy a mai város legrégebbi lakosai a szerbek és a németek. Olyannyira, hogy eredetileg két városháza volt, a szerb és a német.

Lehoczky Attila

Tehát eredetileg is multikulturális városként indultunk. Aztán az 1800-as évek második felében volt egy nagyon nagy felvirágzása a városnak, mi nagyon sokat köszönhetünk a Kiegyezésnek. És nagyon sokat köszönhetünk a szabad királyi városi címnek, amit mi az utolsók között kaptunk meg 1834-ben, de ami elképesztő impulzust adott a városnak. Gondolj csak bele, itt volt ez a kicsi, kompakt, sáros, vidéki település Temesvár, Nagyvárad, Szeged vonzásában (az a három város azért alaposan el is szívta az itteni lehetőségeket), és jött ez a kedvező lökés, aminek a hatására Arad elkezdett építkezni és terjeszkedni. A lakosság is növekedett, jött az iparosítás, volt az a három generáció, a Szekfű Gyula-féle három nemzedék, amelynek az a szerencsés helyzete volt, hogy a gazdasági helyzet miatt volt egy csomó pénze, volt egy igényessége az akkori korszaknak megfelelően, és volt akarata is. Úgyhogy kiépített itt egy nagyvárost a 19. század második felében és a 20. század legelején. És akkor ezt úgy csinálták, hogy nézzen is ki valahogy. Hely volt bőségesen.   Vagyis megtervezték rendesen, ahogy kell… Megtervezték. De olyannyira, hogy maga a főutca szándékosan kicsit ívelt, mert arra is volt gondjuk, hogy ne legyen teljesen egyenes, mert a sétálónak bántaná a szemét. Tehát ilyen szintű, aprólékos tervezés volt. Maga a belváros, úgy, hogy van, nagyon konkrét és építészetileg nagyjából tudatos tervezés eredménye. Az épületek keletkezése között akár száz-százötven éves időeltolódás is van, de szándékosan úgy csinálták, hogy meglegyen az összhang, például hogy ne legyenek kiugró épületek, ne üssenek el nagyon egymástól. Ezt a hangulatot aztán később, 1920 után átvették a románok is. Van erről egy sztorink is az államszocialista korszakból, hogy amikor valahonnan (gondolom, fentről) kiadták az ukázt, hogy építeni kell egy szép nagy hotelt a belvárosba szocialista-realista stílusban, mert akkor az volt a domináns irányzat, ugye, akkor a főépítész elérte, hogy a szállodát (a jelenlegi Continental Forum szállót), amit muszáj volt felhúzni, ne az utcafrontra építsék, hanem beljebb tolják, hogy ne bontsa meg a főutca (az Andrássy-tér) építészeti összhangját.

A Continental Forum hotel. Nem az utcafrontra építették

Így aztán összességében kialakult egy… hogy is mondjam, nagyon szerethető város. Belső-erdélyi szemmel nézve Arad kívül esik a látószögön, valahol a periférián helyezkedik el, és amikor idejönnek az erdélyiek, sokszor tapasztalom, hogy megállapítják: ez egy nagyváros, modern gazdasággal, tizenegynéhány villamosvonallal, több nagy híddal a Maroson. Az egyik ilyen híd itt van mögöttünk, a budapesti Szabadság híd kicsinyített mása. A 20. század eleji statisztikák szerint itt volt Budapest után a vidék második legnagyobb sajtóközpontja, nemzeti színház, operatársulat, a második legtöbb kávéház és szállodai szoba, sőt, az örömlányok számában is nagyon elöl volt Arad…   Adja magát a helyszín, ezt a hosszú városközpontot egyszerűen muszáj megtölteni kávéházzal, társasági élettel… Nagyon színes nagyvilági élet volt akkor, nem véletlenül sírják vissza sokan azt a korszakot, és ez kitartott az 1940-es évekig, amíg aztán nem jött az államszocializmus. A poszt-trianoni korszakban, a két világháború között Arad volt az egyik hely, amely még képes volt önállóan eltartani egy magyar színtársulatot, Kolozsvár, Nagyvárad és Temesvár mellett. Mert ezekben a városokban volt olyan polgári közösség, amely erre képes volt. Ez a polgári ízlés pedig lejön, amikor az ember megérkezik a belvárosba. De ilyen egyébként Várad és Szatmárnémeti is. Szatmárt is nagyon szeretem, mert olyan, mint Arad kicsiben. Temesvár már kicsit más, más koncepció, osztrák és német vonal.   Arad belvárosát egyszerűen korzózásra meg társasági életre teremtették, az az érzésem, valóban… Ott van az az óriási színházépület, ami, gondolom, később épült… A színház az egy tipikus aradi történet, mert egy olyan korszakban épült, amikor már a Főtér közepére nem templomot, hanem színházat terveztek. Valóban óriási, 1250 ülőhelyes volt a nagyterme, plusz az állóhelyek, és Ferencz József császár jelenlétében nyitották meg. A szerződés értelmében a nyolc-tíz hónapos évad alatt három-négy előadás is volt hetente, tehát szinte minden nap játszottak, ha jól tudom, péntek kivételével. Ezek szerint volt rá igény, volt hozzá közönség. Egyik nap opera, a másikon operett, délelőtt gyerekmű, este felnőtteknek szóló darab, tehát volt egy koncepció. Egyébként amikor volt egy gazdasági válság az 1870-es évek elején, és két középület volt majdnem befejezve, a városháza és a színház, és el kellett dönteni, hogy melyiket fejezik be, az aradiak a színházat fejezték be. Inkább a Városházából spóroltak jelentősen, így az kisebb lett a tervezettnél.   Említetted, hogy Arad tulajdonképpen nem is magyar gyökerű város, hanem szerb és sváb. Aradnak azért van egy jelentős magyar múltja és magyar közössége is, bár csökkenőben a létszáma, mint egész Erdélyben. De a város soha nem volt etnikailag és kulturálisan egyszínű. Hol van a magyar közösség helye ebben a multikulturális közegben? Személyes élményem alig van ilyesmiről, de az idősebbek sem nagyon emlékeznek arra, hogy Aradon nemzeti, etnikai feszültségek lettek volna. Egyszer, 1918 végén, amikor nem volt világos, hogy s mint állnak a dolgok, volt egy lövöldözés a városháza előtt, erre emlékszünk, aztán a Szabadság-szobor körüli hercehurcákban, 1999. október 6-án, tudomásunk szerint vendégtüntetőkkel hevesebb tiltakozások voltak a szobor várból való kihozatala miatt, de ezeket leszámítva ezek a konfliktusok, amelyek amúgy az erdélyi magyarságot több helyen is érintették, egyes helyeken igen súlyosan, ezt a vidéket teljesen elkerülték, hála Istennek. Ez az aradi multikulturalizmus előnye.

A Szabadság-szobor a Megbékélés parkjában

Hogy hol van a helye a magyar közösségnek… szerintem, most 2023-ban azt mondhatnám, hogy nincs különösebb baj, nem tudnék olyasmit mondani, hogy minket szándékosan elnyomnak, azért, mert magyarok vagyunk. Hogy a politikai játszmák éppen hogy jönnek ki, hogy merre menjenek a befektetések, hogy jut-e pénz iskolára, szoborra, kultúrára, az egy másik történet, ami a pénzről szól. Én nem éreztem soha magyarellenes hangulatot. Ehhez még halkan hozzátenném, hogy már annyira kevesen vagyunk, 7 százalék körül, hogy a román vezetés már tehet gesztusokat.   Vagyis eltűnt a többség félelme a kisebbségtől… Igen, de korábban sem nagyon volt. Mostanra az, hogy támogatják a magyar közösséget, már jól mutat. Ez az, ami például a 2000-es évek elején Kolozsváron teljesen elképzelhetetlen volt. Amikor egyszer Vásárhelyen beültem a taxiba és mondtam magyarul a taxisnak, hogy hova vigyen, mert úgy gondoltam, hogy ez itt teljesen természetes, nagyon csúnyán és elutasítóan nézett rám és utána szóba sem állt velem. Akkor döbbentem rá, hogy nálunk másképp van. Szerintem a magyar közösségnek minden lehetősége megvan oktatás, közösségi élet és tulajdonképpen majdnem minden más tekintetben. Igaz, nincs magyar egyetemi oktatás a közelben, leszámítva Szegedet, meg mondhatnánk például, hogy nem minden szakmában van elegendő magyar szakember Aradon, de ezeket leszámítva kijelenthetem, hogy nem érzek problémát.   Tehát nyelvileg nincs magába zárkózásra késztetve a magyar közösség, mint más erdélyi városokban… Ennek a szórványnak is megvannak a maga tömbjei, ahol kompakt magyar közösségek, ahol nem mindenki beszéli jól a román nyelvet, különösen a magyar határszélen, de Aradon nincs ilyesmi.   Arad a román–magyar határ tőszomszédságában fekszik. Már nem Erdélyben vagyunk, de még nem Magyarországon, hanem két világnak a határán, nem csak földrajzilag, hanem történelmileg is. Nyugaton Magyarország, keleten a történelmi Erdély, ezen a tengelyen pedig Arad középen van. Biztosan van egy vonzereje mindkét világnak, ti ezt hogyan élitek meg? Hogy kelet felé is van magyar közeg, nyugatra is. És itt a demográfiai vonatkozásokra is gondolok, például az elköltözésre. Kihagytál egy fontos aspektust, hogy mennyire vonzó a helyi román közösség.   Az asszimilációról beszélsz? Pontosan. Amióta én itt élek ebben a városban, több mint negyven éve, az aradi magyar közösség létszáma 33-34 ezerről oda csökkent, hogy felülről súrolja a tízezret. És ez negyven év alatt, hangsúlyozom. Ebben benne van az 1990-es évek nagy elvándorlási hulláma, akkor rengetegen mentek át Magyarországra. Mert akkor Magyarország jelentette a Nyugatot, ugye, ma már nem. Ha megnézi az ember a demográfiai görbét, a korfát, akkor látszik, hogy az be van horpadva a negyven-ötvenéveseknél. Na, ők azok, akik elmentek.

Udvarbelső Aradon

Én úgy látom, hogy a legkisebb vonzereje Belső-Erdélynek van. A 2000-es évek elején, amikor egyetemista voltam Kolozsváron, a kollégáim egy része furán nézett rám, hogy én miért megyek oda. Mert a közelünkben három jó egyetem is volt, Temesváron, Szegeden és Kolozsváron. Minden évben volt, aki Kolozsvárra ment, én ezt történelmi dolgokkal ideologizáltam meg akkor, hogy ha az őseim harcoltak a magyar iskoláért, a magyar egyetemért, akkor nekem ott a helyem. Így jutottam én Kolozsvárra. De még egyszer: itt Kolozsvár, vagy Belső-Erdély vonzása kisebb, úgy érzem. Nagyon sokan mennek el a feltörekvő szakemberek és értelmiségiek közül, de sokan mentek el korábban is. Nagy volt a költözés Temesvár irányába, aztán ez mára mérséklődött, most az „export” iránya nyugati irányba mutat. Ezt a közösséget úgy képzelem el, mint egy gyertyát, amelyik mind a két végén ég. Az elit és a leendő, felnövő elit elvándorol, ez a gyertya egyik vége, a másik vége pedig asszimilálódik. Az asszimilálódó rétegben is vannak komoly képzettségű, sokdiplomás emberek, akiknek ez egy tudatos választása.   És mi tartja itt azokat, akik itt maradnak? A gyökereik? Az otthon-érzés? Vagy mert itt jó élni? Lám, te is hazajöttél Aradra a kolozsvári tanulmányaid után, pedig elmehettél volna mondjuk Szegedre. Benne is volt a pakliban, hogy nem jövök haza, mindig ott lebegett lehetőségként. Bármikor elmehettem volna, és ha megnézzük, hogy főleg most Magyarországon mekkora pedagógushiány van, és ha megpályáznék egy állást gyakorlott történelemtanárként, dúskálhatnék az ajánlatokban. Nekünk, az én generációm számára mindig ott volt a szemünk előtt ez a lehetőség, mert csak egy lépés, pár kilométer akár. Hogy mi akadályozza meg az itthon maradókat abban, hogy elmenjenek? Sokan mondják, hogy Arad egy jó hely. Ha az ember sorra veszi a szempontokat, hogy legyen egy nagyváros, legyen normálisabb egészségügyi ellátás, oktatási rendszer óvodától egyetemig, legyen egy kulturális háttér színházzal, kulturális egyesületekkel és így tovább, akkor az ember megtalálja itt a számításait. Jó, mondjuk a kulturális élet nem a kolozsvári vagy vásárhelyi színvonalon zajlik, de akkor is. A térképen a nyilak segítségével körülnézhet Arad központjában: Mesélj egy kicsit az aradi magyar közösségi életről. Mi tartja össze a közösséget? Politikailag az RMDSZ, persze, de kulturális szempontból mi? Ki szervezi a rendezvényeket, hova járnak össze, hogy találkoznak az aradi magyarok, milyen események vannak? Említetted például a magyar színházat. Igen, itt van az Aradi Kamaraszínház például. Egy nagyon jól működő, sokszorosan díjazott színtársulatról beszélünk. Ami a magyarokat illeti, akkor ha nem csak a puszta lélekszámról, hanem tudatosan egymás kulturális társaságát kereső, összejáró, rendezvényeken jelen levő közösségről beszélünk, akkor szerintem kb. hatezer ember érhető el a közösségi hálókon belül. Ez tehát egy maroknyi közösség, amely viszont jól el van látva kulturális szervezetekkel. Olyanokkal is, amelyeknek komoly történelmi múltja van, ilyen például a Kölcsey Egyesület, amely a környék legrégebbi ilyen szervezete, az 1880-as évek elején alakult. Ők konkrétan művészeti, kulturális eseményszervezéssel foglalkoznak, előadásokat, tárlatokat rendeznek, könyvkiadással is foglalkoznak. De még van sok más ilyen szervezet. Vannak friss szervezetek is, fiatalok, akik a közösség egy másik szeletének szerveznek például sporteseményeket és közösségi találkozókat. Nagy divatja van például a közvetlen vidéken a falunapoknak, amelyeken szintén sok esemény van. Kolozsváron a magyar napok pár napig tartanak, de nálunk egy ilyen esemény két hétig zajlik, lassan, ráérősen, mint az Alföld. Nem is lehet torlódás, nem lehet egymásra szervezni az eseményeket, mert a kulturális eseményekre ugyanaz a jól körülrajzolható csoport jár.   Kolozsváron sem járnak olyan lényegesen többen egy-egy kulturális eseményre, teszem hozzá. Nemrég volt egy népszámlálással kapcsolatos esemény a Városházán és ötven körüli volt a létszám. A meghívott kolozsvári előadó azt mondta, hogy ez teljesen rendben van. Én keveselltem, mert bezzeg, amikor az egyébként aradi származású Robert C. Castelt hívtuk meg, akkor százötvenen voltak ott. Jó, valószínűleg a meghívott nagyobb ismertsége, mediatizáltsága miatt.   Menjünk egy kicsit közelebb a te területedhez. Aradon működik a Csíky Gergely Főgimnázium, amely a megye egyetlen egészében magyar nyelvű iskolájaként igen jelentős oktatási és tágabb értelemben kulturális központ is. Hogyan látszik az iskolában, az iskolából nézve a közösség állapota? Mennyire érezhető a demográfiai csökkenés? Nagyon is érezhető. Az én korosztályom egy kb. 110 fős generáció volt, pontosabban ennyien jártunk magyar középiskolába azon az évfolyamon. Most boldogok vagyunk, ha túllépjük az ötvenes számot a kilencedik osztályok beiskolázásakor. Egy átlagos generációnak kb. negyven százaléka van román tannyelvű iskolákban, és ezen kívül vannak még, akik Magyarországra mennek tanulni.   Igen, ez fontos jelenség a határ menti térségekben, hogy a gyerekek már a középiskolát is Magyarországon végzik. Igen, a megyéből viszonylag sok magyar gyerek megy tanulni Gyulára, Makóra, de akár Szegedre is, a pontos számot pontosan nem ismerjük, de minden évben van ilyen, hol több hol kevesebb. A Csíky Gergely Főgimnázium minden erejével azon van, hogy betöltsön egy közösségi szerepet, mivel oktatáson kívül nagyon sok minden próbál csinálni az iskola. Mert szeretné, ha nem csak oktatási intézmény, hanem közösségi központ is lenne.

A Maros Aradnál

Hogyan folytatják az életüket a végzősök? Hol tanulnak tovább, keleten vagy nyugaton? Kolozsvár vagy Budapest? Az a tapasztalatom, hogy az az évi 4-5 ember, aki húsz évvel ezelőtt Kolozsvárra ment egyetemre, most is elmegy. A két aradi egyetemen is lehet diplomát szerezni, de a színvonal nincs olyan, mint Kolozsváron. Nekem úgy tűnik, Temesvárnak jelenleg nem olyan erős a vonzereje, mint korábban. És mindig is mentek a fiatalok Szegedre, Budapestre.   Én hallottam például olyan marosvásárhelyi osztályról, ahonnan a diákok háromnegyede Magyarországra készült egyetemre. Ilyen arányokban nálunk nincs ez a tendencia. És fura, mert Vásárhely sokkal nagyobb közösséggel sokkal nagyobb továbbtanulási lehetőségeket kínál, ráadásul az ember csak átugrik Kolozsvárra, ahol megvan az is, ami Vásárhelyen nincs.   Aki Aradról elmegy tanulni, visszajön ide? Vagy mekkora részük jön vissza? Én figyelem egy ideje, hogy a kimondottam jó diákjaink közül, akikre felnéztünk, hogy lám, ők azok az emberek, akikre támaszkodva a közösség a jövőben építkezhet, alig látok itt valakit tíz évvel az érettségi után. Az elit vagy a leendő elit többsége szerintem nem jön vissza.   Mi viszi el őket innen? Nem látnak itthon perspektívát? Nem találnak munkahelyet? Munkahelyet biztosan találnának. Persze, ha valaki mondjuk karmester akar lenni, akkor nehéz lesz, és ugyanígy általában, ha valaki mondjuk magyar értelmiségiként kíván komolyabb kutatómunkát végezni. Viszont a középosztálynak minden adott.   Mi a legjobb Aradon szerinted? Itt élő emberként te mit szeretsz a leginkább Aradban? Én nagyon szeretem, amikor elindulok gyalog vagy biciklivel kilométereken keresztül és kitárul előttem a város. Szeretem ezt a tíz kilométeres Maros-partot, a mellettünk elterülő természetvédelmi területet, a Maros-ártér Natúrparkot, ami az országhatárig tart. Nagyon szeretem a város adottságait, ezt a tágasságot. Persze, az embernek néha feltűnik, hogy a jelenlegi lakosság milyen messze került a város falaitól, tehát hogy az épületek mögötti szellem milyen sok esetben nem az már, mint azoké, akik a város utcáit többségben járják, és akkor az ember megáll és gondolkodik, hogy mi is történt ebben az elmúlt néhány évtizedben. De ha kilépünk ebből és a városházától elsétálunk a három percre levő Maros-partra és leülünk egy padra, és előttünk van a környezet, a táj, akkor mindebből könnyen kilépünk. Miközben három percre vagyunk a város ütőerétől. Ezt nagyon szeretem.