A zene, amelyben nevén nevezik a dolgokat, avagy miért dübörög a román hiphop?

Figyelem! Az alábbi szöveg helyenként nyomdafestéket nem tűrő nyelvezetet is tartalmaz, ami nem csoda, hiszen hiphopról, rapről szól.

Ha az ember kőkemény, csontig hatoló, mindennek és mindenkinek bemutató zenét akar hallgatni (nézni), és történetesen a kolozsvári Untold fesztivál áll a rendelkezésére, akkor ne a burukkoló bájgúnárokat, bájlibákat és sticklovagokat felvonultató színpadok előtt ácsorogjon. Mert ott

ami a világ összes mainstream rádiójából, tévéjéből, képernyőjéről árad. (Persze, lehet ezt szeretni, szeresse is, aki akarja, hajrá!)

Harmadszorra jártam az Untoldon. És sohase töltöttem még ennyi időt a randa fémkerítések közé zárt „szabadságszigeten”. Annak idején, 2018-ban a Prodigy-koncertet néztem meg a fiammal (nyögtem egy nagyot a nem családbarát jegyárak miatt), ez volt az első alkalom. (Rá egy évre Keith Flint, a banda frontembere meg is halt.) Másodszor felejthető volt az élmény, hogy őszinte legyek.

Harmadik alkalommal abszolút rekordjelenlétem volt az Untoldon: pénteken, szombaton és vasárnap is kimentem a kolozsvári sétatérre. Mentemben ismét eltöprengtem picit azon, hogy

Persze, a feltételezhető óriási bevételek reményében elmondható: van az a pénz! És amíg a városvezetés tapsikolva részt vesz a gigarendezvény ilyen értelmű támogatásában, addig ez a monstrum nem fog elköltözni a sétatérről. Hiába jelentették be nemrég a szervezők, hogy az idei lesz az utolsó Untold, ahogy eddig ismertük. (Bár ne lenne igazam, geci!)

Aki járt már Untoldon, pontosan tudja, mire számíthat: szigorú rend, ami az árusokat, látványvilágot, pénzhasználatot illeti.

Ami pedig erre a szigorú rendre rátelepszik: hömpölygő néptömegek… komolyan, én még ilyen fesztiválon nem voltam. Ugye, ezek a helyek arról szólnak, hogy ellazulunk, lötyögünk ide-oda, élvezzük a fesztvarázst, jó pénzért. Na, hát az Untoldon valaki mindig siet valahonnan valahova. És ha az útjába kerülsz, jaj neked, mert beléd gázol, azt se mondja, menny a faszamba… és ez tíz méterenként ismétlődik.

Az egyetlen előadó, aki lejött a színpadról: az egészen sajátos utat bejáró Macanache, akinél a rap néha egészen magas nívón működő metafizikai diskurzussá válik.

Szóval ha jót akarsz, az Untoldon ne lazíts,

Ami engem érdekelt, az Untold-karám túlsó végén, az új sportcsarnok előtti betontéren volt: az Alkímia színpad. Ahol négy napon keresztül a hazai hiphop- és trapmuzsika előadói hergelték a közönség lábát és agyát. Hogy miért pont a román hiphop? Hadd tegyek itt egy kis történeti kitérőt.

Hogy ne menjek nagyon vissza időben: az a román szórakoztató zene – rock (and roll), beat, folk, punk, metál, hiphop, diszkó stb. – amelyet az X generáció is élvezhetett (volna) tinikorában, a kommunista diktatúrában (nem) született meg, olyan 1961 körül. És akkor: azt állítom, hogy

Sőt, azt is állítom: a geci kommunisták kivégezték a román rockzenét, és nem csak. Nem vették észre (már aki hallgat román rockzenét), hogy a mainstream rockzene ma is pont úgy szól, mint amikor az Iris zenekar fejhangú vezére beleüvölt a mikrofonba? Ugyanolyan ritmusok, dallamok, riffek mennek. (A tíz ujjamon meg tudom számolni az utóbbi 60 év igazán jelentős rockzenekarát, bocsásson meg, akit esetleg megbántok vele.) És ez (is) a kommunista diktatúra bűne: rátérdelt a hazai rockkatonák nyakára. Megnyomorította őket, tiltással, akadályoztatással, az Adrian Păunescu-féle agymosó tömegmegmozdulásokkal. Szóval

miközben a búzasörét szopogatja valami hazai vagy európai város álromkocsmájában. A kommunista diktatúra vágta sírba tetszhalottként a román(iai) szórakoztató muzsika oroszlánrészét. Nem tisztem ehelyt azt elemezni, hogy ki és hogyan tudta megkerülni a komcsi bakancsot. Csak valamiféle hátteret nyújtanék arra, ami a rendszerváltás után következett.

A legendás CTC alapítója épp rettenetesen boldog, hiszen egy koncerttel ünnepli a 45 éves születésnapját.

A kommunista diktatúra 1989 végén megbukott (vagy az Iliescu-féle neokomcsik megbuktatták), jöttek a zavaros, hamar szétfoszló illúziókkal, fekete márciussal, bányászjárásokkal és gigászi korrupciós ügyletekkel tarkított kilencvenes évek.

mégpedig az első hazai breakdance-versennyel (ugye, a break a hiphop négy alapvető elemének – zene, rapszöveg, tánc és graffiti – egyike). Ha valakit érdekel, kattintson ide, van róla videófelvétel, na de mit mondjak… a break klassz tánc, viszont a hiphopban a szöveg, a rap az, ami kiverheti a biztosítékot. A hiphop mint műfaj 1990 után robbant Romániában, egész pontosan Bukarest tömbháznegyedeiben (igen, ezek azok a híres román kommunista gettók). Nem fogok minden kardinális pontot felsorolni, egyet azonban mindenképp:

1995-ben jelent meg a később legendává váló (és ma is tömegeket megmozgató) két hiphop-zenekar első albuma. Igen, a Paraziții (Paraziták) és a B.U.G. Mafia (Fekete Underground Maffia) nevű bandákról van szó.

Az Untold betonjára visszatérve: a Paraziții amolyan díszmeghívottként szerepelt az idei programban, viszont a fellépés napján visszamondták az összes, közeljövőben tartandó koncertjüket. Hogy miért, egyelőre rejtély.

Na de aki odament, kapott a kemény hazai hiphopból, amennyit elbírt a füle. Pénteken a következő volt az engem érdeklő. Mert

Egyszerűen nem kedvelem. Elismerem, profi előadók, bandák vannak ott is, de ha nem muszáj, nem hallgatom (az autotune-tól üstöllést elkap a hígfosás). Szóval, a program: Dan Gerosu, Bitză, Macanache, Vlad Dobrescu.

A Puya-koncerten váratlanul megjelent a csendőrség és egy micc alatt kiemelt a közönségből vagy öt nagyon tini srácot. Puya úr persze megragadta az alkalmat, hogy a policiját csesztesse egy kicsit.

És akkor mindenkit kérek, ne valami huszonéves kölkeket tessék a színpadra képzelni. Gerosu úr 50 fele jár, Bitză úr 46 éves, Macanache úr 37 (de simán 50-nek néz ki), Vlad Dobrescu (a legendás CTC egyik alapítója) pedig épp azon a pénteken töltötte be a 45. születésnapját. Szóval nem mai gyerekek:

na nem eltakarodtak, csak átalakultak úgynevezett szocialistákká, liberálisokká, demokratákká… na és Románia belezuhant a sokat emlegetett tranzíció örvényébe, jött e gyökérvalóság a korrupcióval, az inflációval, a kivándorlással, és persze jött a nyomor és a drogok… és végre beáramlott mindaz a nyugati zene is, amelyet a komcsik korábban be- és kitiltottak.

A román hiphop a kilencvenes évek lakótelepi nyomorának köszönheti a létét. Az ebből származó düh hevíti fehérizzásig a hiphop-nóták szövegeiben levő társadalomkritikát. A fent felsorolt előadók mindegyike

Teszi mindezt olyan agresszív attitűddel és nyelvezettel, amilyet a lakótelepi gettókban megtanult. Dan Gerosu fellépését külön élveztem (én, az X generációs), ugyanis rendes, becsületes dobszerkó is volt a színpadon, egy fiatal srác pedig remekül püfölte az extra ritmust a DJ által kevert beatek mellé. Hogy minek? Hát, egyrészt sokrétűbb ritmushálókat hoztak létre, másrészt… hát basszameg, jó érzés, amikor egy ember hangszeren játszik, nem?

amely igazán jó – vagyis duzzad a kreativitástól, sajátos, lokális és regionális hozzáadott értéket tud az asztalra tenni, amellett, hogy sikeres. Az egyik a folkzene és az abból kinövő alműfajok (lásd itt Ada Mileától a Subcarpați nevű folk-hip-rock-hop bandáig bármit, bárkit, vannak elegen). A másik a manele, és itt kérem, ne üssenek agyon nagyon. Tetszik, nem tetszik, a manele a mai Románia legfontosabb szórakoztató zenei műfaja. És az előadók közt sok a vérprofi, nem sorolom őket ezúttal. A harmadik pedig a hiphop.

Igaz, a gettógyerek-imázs közben kicsit hiteltelenné vált, hiszen ezek a legendás rapperek (élükön az említett két bandával) ma már nem gettókban laknak, nem a blokk előtt ütik, szívják, isszák agyon az időt, családjuk van, gyerekeik, jómódban élnek. Szóval igen, picit infantilisnak tűnik ma egy kövérkés családapa, aki arról énekel, vedelni kell az alkoholt, szívni kell a füvet (ez a fűmánia különösen ciki), ja és felpofozni az ellenséget. Az egyik fellépő, Grasu XXL úr például a lányának írt könnyfakasztó rapballadával (Van ilyen? Nincs ilyen? Na akkor van!) ríkatta meg a többezres közönséget szombat este. Szinte lenyeltem a poharam röhögtömben.

Puya úr volt az idei Untold hazai rapsztárja, aki a nagyszínpadot is megjárta, ahol 10 000 embernek süvöltötte, hogy kóbor kutyák vagyunk.

Szóval ja,

Grasu úr élen járt ebben. Az egyik nóta előtt azt magyarázgatta, hogy izé, a nótának erős a szövege, ami a nőket illeti, de hát ő már rég nem így gondolkodik. Aztán jött a nóta, meg a szöveg, amelyben Grasu úr azt üvöltötte, hogy üdvözli a kormány mögött ülő picsákat, … tudjuk, miért. Az ilyen inkább hagyja abba. Mert ez így gáz. Na de hát nem lehet, mert a közönség élvezi, neki meg pénzt hoz. Amúgy

A másik dolog, amire felfigyeltem: a rap, ugye, többek közt arról híres, hogy semmi nem szent számára. Ugyanúgy belerúg a kormányba mint az ortodox egyházba, a rendőrségbe és a bunkó manele-hallgatókba (noha a kortárs hiphop és trap egyre gyakrabban a maneléből is merít), a dákopatákba és a progresszívekbe, a pasikba, a nőkbe, a buzikba, a transzokba, szevasztok, ez van. Régebb a román értelmiség körében hallgatták ezeket az előadókat, ma viszont mély hallgatás övezi őket, mert úgymond, nem píszík, sőt, igazából

A rap egyik alapvető jellemzője, hogy szinte azonnal reagál a társadalmi, politikai jelenségekre. Egyfajta társadalmi lakmuszpapír. És a rapperek brutálisan, nyersen harsogják bele a mikrofonba a véleményüket, amitől, ugye, a polgári, értelmiségi, elit réteg azonnal sikítófrászt kap, képmutatóan forgatja a szemét, macsizmust, nácizmust, rasszizmust, mindenrosszizmust kiált – akkor is, ha odahaza, a budin, riglizett ajtók mögött ugyanazt gondolja.

Az idei Untold sztármeghívottja (aki el is jött), az anno a La Familia nevű legendás formáció egyik alapítója, Puya úr a Kóbor kutya nevű nóta közt bemondta a viccet, hogyaszongya:

És olyan ötezer ember üvöltött rá, hogy jeeee. És biza, a közönség nem csak jómódú, az ilyen helyekre lázadni járó jómódú fiatalokból és középkorúakból állt. Nagyon sok negyvenes-ötvenes ember tombolt a színpad előtt, na igen, ez a muzsika az ő tinikoruk rebellis zenéje volt. Igaz, progressz-értelmiségit egyet se láttam.

Egy bandát kiemelnék még: a szombat esti sztárcsapatot. A Șatra B.E.N.Z nevű csapat (egy adott ponton 11 ember ugrált, zenélt, pultozott, üvöltött a színpadon)

(van egy daluk, amelyben a régi rapperek pofájába is vágják ezt). Ez a csapat volt az első, amely behozta a nagyszínpadokra a manelét mint társmelódiát illetve ők indították útjára a trap műfajt, ami kicsit marginalizálta is a hazai tájakon a hiphopot, illetve fel is ébresztette, hogy

amit és ahogy a kilencvenesekben, kétezresekben tettétek. A Șatra kiváló zenészekből, rapperekből, előadókból áll. Az első daluk egy rendes rakenroll volt (gitár, basszus, szintetizátor, dob és pult), úgy dübörgött mint a Run DMC, nem viccelek. Aztán kirúgták a zenészeket és jött a trap (autotune nélkül). Végül pedig behozták a manelét is. Mit mondjak, nagyon értik azt a zenei világot, amelyben nyomulnak.

Hazafele menet, végig a parkon azon töprengtem, hogy továbbra sem a kedvenc román zenei műfajom a hiphop, értsd, ha választani kell egy Deliric vagy egy Zdob și Zdub közt, utóbbit választanám, viszont ha szétnézek a prérin,

És ez akkor is nagyon fontos, ha a műfaj nem píszí, nem woke, és a nőket is eltárgyiasítja, többek között.

Amikor elhagytam az Untold-színteret – ilyen keskeny ketrecfolyosókon kell átvergődni és a végén kicsekkolják az embert egy ilyen csipgéppel – hirtelen földbe gyökerezett a lábam. A kijárat melletti padon

Akkora volt a kontraszt az odabent dübörgő pénzgyár (biza, a csóróságról kiabáló rapperek is részt vettek benne, yo) és a lakodalmakon egyébként kurva jól kereső cigányprímás jelenléte, zenei aurája közt, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Kicsit hallgattam, aztán intettem az öregnek és mentem. Van Untold is, van padon muzsikáló cigány is. Jól van ez így. Písz!