A vers által egyre mélyebben ismerünk önmagunkra

Jó volt a magyar költészet napja apropóján – hisz József Attila születésnapjára esik – beszélgetést szervezni a kolozsvári színházba László Noémi friss Kovács András Ferenc-díjas költővel, mert olyasmik hagyják el az ember száját (jelen esetben a beszélgetést vezető Visky Andrásét), mint

László Noémi pedig, amikor az élete korai szakaszáról mesél, meg is mutatja ezt: ízig-vérig kolozsvári és mindene ide köti. A külvárostól haladunk a belváros felé, a Monostor-negyedből a Fellegvár vagy a Mátyás-szobor irányába – képzeljük el a kis Nonót a húgával együtt, ahogy a proli tömbházak, lakótelepi általános iskolák, daruk, betonlapok között szépen „kivikszolva” és felöltöztetve ünnepélyesen korzóznak hétvégén a kincses város történelmi központjában. Legalábbis így mesélte. A diszkrepanciát a képzelt és idealizált kolozsvári életmód és a valóság között.

És hát összeér a kis Nonó a nagy Nonóval, ahogy Kolozsvár összeér Nagyváraddal és Budapesttel, meg a rendszerváltás tapasztalatával: nem is a forradalmi lendület, hanem inkább az utazás szele lebbentette meg a fiatal László Noémit annakidején. Így azt is megtudhattuk, hogy egy ilyen intellektuális utazás kezdetén Nagyvárad a versben Feketetótól kezdődik és az Üllői útig tart, onnantól pedig már jöhet is Budapest...

Egyszerre belső és külső utazás minden: a gyerekkor, az otthon, de Tibet is, Sanghaj is, a klasszikus angol költészet is, amelynek nagy és romantikus nyelve áramlik a formában.

De hogy került hősünk kapcsolatba A Formával? Ugyanúgy, ahogy a vers mondásának és olvasásának delejével. Először természetesen gyerekkorban. Most újból képzeljük el a kis Nonót a húgával, ülnek a földön, és egymásnak ordítva olvassák az erősen ritmusos, dallamos Weöres Sándor-költeményeket, amelyeket ajándékba kaptak karácsonyra. Korai, erős impulzus: végigkísér az életen, vissza-visszatér a ráolvasás kényszere, az áradó sokszínűség mederbe terelésének igénye.

Meghívottunk szerint a szülei minden könyvet megvásároltak annak idején magyarul, amit csak lehetett, az édesapja ráadásul a köszörűgépgyárban dolgozott, emiatt sokszor kellett hivatali ügyben utaznia, így Moszkvától Szentpétervárig mindenfele megfordult – nem is gondolnánk, mennyi magyar könyvet lehetett ezeken a helyeken kapni (elképzelni is nehéz), és milyen sokat is vitt haza ezekből a Nonó nagy örömére –Villontól Rejtő Jenőig minden volt.

Meg az angol nyelv. A Balassi-kardos (ez egy díj) László Noémi ugyan az ateista kommunizmus által leuralt Erdélyben annak idején a magyar–angol szakos felvételin, a forradalom után nem volt birtokában annak a tudásnak, hogy Balassi Bálintnak a szerelmes és vitézi versein kívül istenes versei is vannak, de aztán hamar megtanulta. És bár elmondása szerint „enciklopédikus tudásom nem volt túlzottan mélyenszántó, és kicsit csapongó volt a figyelmem, és össze-vissza mindenre rászálltam, mint egy pillangó, ami a szövegeket illeti”, a már fennebb emlegetett angol költészet annyira beszippantotta, hogy az egyetemi magyarórákról szabályosan ellógott az angol könyvtárba, hogy a szívének kedves angol költőket olvashassa naphosszat. „Én így szeretnék írni” – mondta magának László Noémi. És úgy is tett.

„Én egyszerűen csak írtam ezeket a verseket azzal a gondolattal, hogy a vers az egy őskori hangzó műfaj, ami az írást megelőzi, és ami azért jött létre, hogy az emberek mindazt, amit fontosnak tartanak, megjegyezhető formában képesek legyenek továbbadni generációról generációra, sőt még olyasmit is belekódolni, amit nem feltétlenül jó tudni a kicsiknek. De azért vannak olyan szövegek, amik egyszerre olvashatók egyféle vagy másféle kulcs alapján, és én ebben a kötetben nem szégyellem azt, hogy bolond módon úgy gondolom, hogy esetleg létezik bűbájos varázslat és valamiféle rejtett tudás, amibe a költő belematathat, vagy amihez a költő hozzáférhet, hogyha elég bódult állapotba kerül az ihlet által.” – mondta el a Darázsolás című könyvéről, amelyet Kürti Andrea illusztrátorral együtt készítettek a koronavírus-járvány időszaka alatt.

Szerinte a közösséghez való tartozás ambivalens az ő esetében, mert úgy érezte, hogy egész életében sikerült egyszerre ide tartozni és mindenkit megsértve számkivetettnek lenni többféle környezetben – ettől még úgy gondolja, hogy az erdélyi magyar írók és költők köréhez tartozunk (!), ami egyféle életérzés, bárki is gondolja úgy, hogy ilyen nem létezik. Ez történelmi felelősségtudatot is jelent.

„Erről én mindig úgy gondoltam, hogy ez számomra fontos, miközben alkatilag én egy meglehetősen liberális beállítottságú gondolkodó vagyok, és úgy gondolkodom a nyitottság és a szabadelvűség eszméi mentén, ami azonban nem írhatja fölül azt, hogy ha az ember egy bizonyos földrajzi és történelmi körben született, akkor ott neki szolgálnia is kell, mert ez szerintem így természetes. Én valahogy nagyon mélyen úgy éreztem, hogy odatartozom úgymond »a fiúkhoz«, tehát hogy mindazon költőkhöz és írókhoz, akik itt Erdélyben az elmúlt 30 évben befutottak, írtak, József Attila-díjat kaptak, lapokat alakítottak, könyvkiadóknál ügyködtek. De közben az egyik kedvenc íróm Esterházy Péter, a másik Nádas Péter, Krasznahorkai László, és szerettem olvasni Tar Sándort, a kedvenc költőm Parti-Nagy Lajos.” – hangzott el az esten, Visky András pedig hozzátette, hogy

A történelem viharai közt megmaradni a sokszínűségben és nyitottságban, illetve abban a hitben, hogy mindenki gondolhatja azt, amit ő gondolni szeretne mindaddig, ameddig nem rúgja fel a közösségi szabályokat – nemes gondolat, de persze azért mindenkinek vannak vicces történetei ezzel kapcsolatosan. László Noéminek az például, hogy a megrögzötten ateista édesapja hogyan magyarázta el az egyházadót begyűjtő református egyházfinak, hogy nincs Isten – minden alkalomkor, amikor belépett a szobába –, miközben az édesanyja gyorsan odacsúsztatta neki a pénzt.

Visky András erre az i-re a pontot azzal tette fel, hogy az édesapjának egyik presbitere azt mondta, hogy ő a református hitéért az Úristenen is átgázolt. A közönség innentől fogva már csak egy kávét kért: hamar eljutottunk addig, hogy katolikus körökben a Dacia a legjobb mozgó gyóntatófülke, hiszen utazás közben lehet a legjobban és leghosszabban beszélgetni.

A Napsugár gyermekfolyóirat főszerkesztőjeként László Noémi az erdélyi magyar író- és költőlétről, mint közösségi szolgálatról úgy vélekedik, hogy

Az én életemben, úgy gondolom, hogy ez az igazi szolgálat, és úgy gondolom, hogy az ember tartozik annyival, hogy egy idő után, amikor bizonyos erőt és tapasztalatot összegyűjtött, akkor azt az erőt és azt a tapasztalatot visszaadja, vagy valami olyannak a szolgálatába áll, amiben ő hinni tud. És az a helyzet, hogy ebben én hinni tudok, s még ha sokszor hatalmas erőfeszítést is jelent számomra. Nem vagyok sem egy szerkesztő alkat, sem főszerkesztő alkat, de hát lehet, hogy van bennem valamiféle bohókás vezetői véna, mert soha nem bírtam, hogy ha főnököm volt, például, az élet folyamán. Egyetlen főnökömet bírtam, akinek az volt a fő jellemzője, hogy felém se nézett. De mindenképpen úgy érzem, hogy legalább ennyivel tartozom.”