A tiltott meccsnézés diszkrét bája a Ceaușescu-rendszerben

Forbidden Football in Ceausescu’s Romania (Tiltott futball Ceauşescu  Romániájában) címmel jelentette meg egy neves new yorki–londoni kiadó Péter  László kolozsvári szociológus könyvét a múlt század 70-es és 80-as évek  speciális erdélyi jelenségéről, amikor román sportközvetítések hiányában az  emberek saját gyártású antennákkal próbálták befogni a magyar, szovjet vagy  bolgár tévéadást.

A bővített magyar nyelvű kiadás, Szabadság a hegyen címmel, tavasszal jelenik meg majd, ennek kapcsán beszélgettünk a szerzővel.

Honnan jött az ötlet, hogy egyáltalán foglalkozni kell ezzel a témával, hiszen elég sok idő eltelt a történtek óta?

A történetnek igazából két szintje van, az egyik a személyes, amit 1982-ben a szentimrei Büdösfürdőnél, a nagyapám háza előtti téren tapasztaltam, amikor a szomszédok egész egyszerűen megjelentek és az antennát próbálták beállítani. Június volt és kiderült, hogy focimeccset akarnak nézni, a spanyolországi világbajnokságot. Második osztályos kisgyerekként hozzácsapódtam ehhez a többségében férfiakból álló társasághoz, és olyan nagy élmény volt, hogy 1986-ban, akkor már Balánbányán, szintén néztem ilyen meccseket. Ez az a személyes része, ami kezdettől fogva megérintett, és többször eszembe jutottak azok az alkalmak.

Boros Miklós beszélgetése Péter Lászlóval a Kolozsvári Magyar Napokon, 2016-ban|Fotó: Szabó Tünde

A konkrét hatás 2014 decemberében jött, a jyväskyläi egyetemen, egy előadás után, amelyben egy rövid mondatban utaltam erre a személyes élményre. Egy Tallinnban tanító finn professzor mondta, hogy ezt meg kellene írni, mert egyrészt érdekes, sajátos, unikális, másrészt mert erre volna  közönség. Hiszen az a tévhit járja Nyugaton, hogy csak az a két órás televíziós műsor volt, amit nézni lehetett, miközben már 1982 óta tömeges jelenséggé vált az általam „hegyi meccsnézésnek” nevezett jelenség, ami messze túlmutat önmagán. Megfogadtam a tanácsát, 2015 és 2017 között nekiláttam a kérdéssel foglalkozni. Aztán megkeresett Koppenhágában egy kiadó, hogy nem-e írnám ezt meg.

Ez a három tényező a legfontosabb, de 1982 óta ezek az  élmények bennem és a környezetemben is éltek, másrészt meg több olyan spontán beszélgetés és élethelyzet is volt, amikor az emberek egész egyszerűen szerettek erről beszélni, és ezek után úgy gondoltam, hogy erről érdemes írni, nemcsak tanulmányt, hanem könyvet is.

Hány helyszínen zajlott az adatgyűjtés és hány emberrel beszéltél a könyv megírásához?

Három nagy helyszín van, igazából régiók: az egyik a Székelyföld, Gyergyócsomafalva, Alfalu, Újfalu, Borzont, ahol főleg gyergyói emberekkel beszélgettem, valamint Csíkszereda és környéke. Aztán Kolozsvár és környéke, illetve Dél-Erdély, Gyulafehérvár és a tőle északra levő települések, valamint Vajdahunyad és Déva.

Az interjúalanyok számát nehéz megbecsülni, mert egyrészt vannak formális interjúim, 93 rögzített, több mint egyórás interjú, vannak tesztinterjúim, 40 és 50 között, amelyeket egyrészt én készítettem, másrészt a diákjaim is besegítettek, illetve vannak azok az informális beszélgetések, amelyek nem hangrögzítő mellett történtek, hanem a terepen egyszerűen csak szóba került a téma. Úgyhogy a 93 formális interjú mellett körülbelül 300  emberrel beszéltem 2015 és 2017 között erről a kérdésről.

Archív fotók: Kemenes Árpád

Hogy egész  életemben hány emberrel beszéltem erről, azt nyilván nem tudom, de a kutatás  kapcsán majdnem 400 ember van, akinek valamilyen gondolata – vagy olyan információ, ami tőle származik – benne van a könyvben, bár konkrétan nem idézem.

Voltak nagy eltérések a három régió között, voltak a meccsnézéseknek  regionális sajátosságai?

Voltak különbségek és hasonlóságok is. Három dimenziója van a jelenségnek: az egyik a sportfogyasztás – az, hogy meccseket néztek az emberek –, ez volt a húzóerő, ez volt az apropója annak a közösségi élménynek, amelyet ez a folyamat igazából nyújtott. A másik az etnikai identitás kifejezésének egy nagyon sajátos módja egy nagyon rossz periódusban, amilyen a 80-as évek közepe, vége volt. A harmadik pedig a rendszerrel való valamilyen fajta, ambivalens, groteszk ellenállás.

Nyilván az etnikai identitás megnyilvánulása talán a legpregnánsabb a regionális különbségek szempontjából. Dél-Erdélyben, ahol az alanyaim is többnyire románok voltak – a magyarok inkább hasonlítottak a kolozsváriakra, székelyföldiekre az etnikai identitás szempontjából –, igazából egy helyi lokális identitás jelent meg az etnikai mellett a román válaszadók esetében.

Kolozsváron és környékén is nyilván nagyon fontos volt az etnikai identitás, de a kinyilvánításában voltak nagy különbségek.

A Székelyföldön, ahol a nézők, résztvevők döntő többsége – nem csak, de döntő többsége – magyar ajkú volt, az etnikai identitás megélése és kinyilvánítása a meccsek kapcsán explicit módon történt, a himnuszénekléstől kezdve a magyar nótáknak, magyar hadi énekeknek nem feltétlenül rendszerkonform hangos éneklése volt jellemző. Az identitás megerősítésének technikája, módozatai explicitek voltak, sokkal pregnánsabban jelentek meg verbálisan.

Kolozsvár környékén, ahol interetnikus mezőnyben zajlottak az események, inkább egy más módon megélt, inkább belsőleg átérzett vonatkozás volt jellemző. Nyilván Kolozsváron és környékén is különbségek vannak annak függvényében, hogy az adott településen a többség román vagy magyar volt. Például Körösfő inkább hasonlított  Gyergyócsomafalvához, mint egy bükki meccsnézés mondjuk a balánbányaihoz vagy a Pongrácz-tetőihez. Viszont a Lomb, ahol inkább magyarok voltak többségben, nagyobb különbséget mutatott a bükkivel, ahol a románok voltak többen, mert a Monostorról érkeztek.

A másik nagy különbség csak Kolozsvárra volt jellemző és sajátos eset, amely marginálisan, kevés ember mozgósított: megjelent egy olyan felállása a meccsnézéseknek, hogy odahaza, privát körülmények között, úgy, mint a határ mentén fogyasztották ezeket a meccseket. Ez sem Dél-Erdélyben, sem pedig a Székelyföldön nem állt fönn, és hozzátenném, hogy érdekes módon kevésbé voltak népszerűek. Azok az emberek, akik egyébként otthon is tudták nézni a meccseket, bizonyos idő után csatlakoztak a Lombon az Írisz vagy Bulgária-telepi magyar kollégáikhoz. Pontosan a közösségi élmény kedvéért.

A hasonlóság nyilván az, hogy bizonyos mértékig a rendszerrel szembe menve, mindenhol ugyanolyan vagy hasonló logisztikai rendszerben kellett ezt megszervezni, és ami mindenhol hasonló, az az, hogy emberek egyfajta büszkeséget éreztek, mert ezt meg tudták szervezni. És szintén jellemző az előző rendszer tipikus gazdasági buherálására, hogy ehhez mindenhol használtak illegális munkahelyi alapanyagokat.

Főleg Kolozsvár környékére voltak jellemzőek a kisebbfajta népvándorlások, olyan településekre, például Bánffyhunyadra, ahol már tényleg bejött a magyar tévé. Ezek mennyire voltak spontának vagy valamilyen módon szervezettek?

Kezdettől fogva szervezettek voltak. Kolozsvár bizonyos szempontból központ volt abban a tekintetben, hogy a különböző régiók helyi szervezői valamilyen módon mind kapcsolódtak hozzá. Kolozsváron tanultak, kolozsvári mintákat terjesztettek szét helyi szinten. Kolozsváron már megjelent az igény arra, hogy könnyebben lehessen nézni a magyar tévén a meccseket. Egy idő után egyébként ezek az emberek visszajöttek Kolozsvárra autóval.

Ez egy olyan részét képezte a székelyföldi meccsnézéseknek, amelyet fáradtságos, kimerítő ingázás-típusnak nevezek. És nem csak Európa- vagy világbajnoki meccsek miatt, hanem a magyar bajnokság és a magyar válogatott mérkőzései is ide sorolhatók. Ötös-hatos, később aztán húszas-harmincas Kovászna, Hargita, Maros megyei rendszámú autókonvojokkal jöttek Kolozsvárra, illetve mentek Bánffyhunyadra.

Ennek az egyik alapja az volt, hogy például a teológusok a hetvenes évek közepén rendszeresen, szervezett módon mentek Kolozsvárról Bánffyhunyadra mérkőzéseket nézni, többnyire a lelkészi hivatalba vagy a templomkertbe, ahol nagyobb védettséget élveztek. Gyakorlatilag kezdettől fogva szervezett volt, mert eleve nem lehetett ezt egyénileg megoldani, kellett a logisztika, kellett egy autó, kellett egy társaság, és erre sokszor szűkös erőforrás volt.

Egész addig működött ez az ingázás Székelyföldről Körösfőre, Bánffyhunyadra, amíg bizonyos környező országok „segítségével” helyben be nem tudták fogni Székelyföldön a szovjet tévét, illetve Kolozsváron a debreceni erősítő kapcsán jobb térerővel a magyar jelet. Az ingázás akkor maradt el 1982 elején, amikor helyben be tudják fogni a jeleket, immár keletről, a moldáv televíziótól. 

Bánffyhunyadon a reformátusok, Gyulafehérváron a katolikusok, az egyházaknak elég komoly szerepük volt ebben a történetben.

Olyan nagy szerepet játszottak, amelyet a kezdetben én nem is hittem el. Az egyik gyulafehérvári magyar – jelenleg is az érsekségnek dolgozó – magas rangú tisztségviselő az Érseki Palota kutatótermében mesélte, hogy a 70-es évek végén fölszerelték az antennát a székesegyház tornyába és ott próbálták befogni a magyar mérkőzést, mert nem volt idejük elutazni arra a helyszínre, ahol egyébként szokták nézni.

Ott van a püspökség, és Márton Áron püspök házi őrizetben. Ez összekapcsolódik az etnikai identitással. Egyrészt a teológusok járnak masszívan, akár hetente magyar meccseket nézni Bánffyhunyadra, illetve a templomkert ad alkalmat sok helyen arra, hogy az ingázók ott nézzék a meccseket.

Amikor eltömegesedik az ingázás, akkor első körben a presbiterek, aztán a hívek is befogadják őket a magánházakba. Nyilván mint etnikai, nemzeti magyar ügyben, az egyházak valóban szerepet játszanak. Az egyház formálisan nem, de az egyházi emberek viszont igen.

Kik játszották a vezető szerepet a hegyi meccsnézésekben?

Az az érdekes benne, hogy egy autonóm módon, spontánul, önkéntesen szervezett minta, ahol a tanultabbak játszották a vezető szerepet, de nem minden múlt rajtuk. Kulcsszerepet játszottak a technikusok, akik az antennákat tervezték és legyártották. A tévészerelők, akik rá tudták hangolni a tévékészüléket, hogy az adott kontextusokban, helyeken meg tudják fogni a jelet. Ez egy lentről felfelé folyamatosan, spontánul, horizontálisan szerveződő jelenség.

Lehet azonosítani, hogy hol és mikor volt az első ilyen esemény?

Valószínűleg nem. Az egyik alanyom, aki Gyergyócsomafalván a fő szervezők közé tartozott, arról számolt be, hogy diákkorában a Szent János klubházban 1976-, 77-, 78-ban már nézett meccset. A Bükkben az 1970-es évek közepén kezdtek el meccseket nézni.

A dolog egyébként ekkor még nem tömeges, mert az 1978-as vb-t a Román Televízió még közvetítette. De azt egész biztosan tudjuk, hogy 1977-78-ban az alanyaim közül, akik Kolozsváron voltak diákok, már néztek magyar bajnoki meccseket.

Hogyan viszonyult ehhez a kommunista állam? Mert látványos retorziók nem voltak...

Ez egy nagyon érdekes történet abból a szempontból, hogy én is fölteszem magamnak a kérdést: miért nem tett radikálisabb lépéseket a rendszer ez ellen?

Erre vonatkozóan csak hipotézisem vannak. Egyrészt azt gondolom, hogy kezdettől fogva alábecsülte a labdarúgásnak a társadalmi mozgósító erejét. Amikor 1982 után nem közvetítettek jóformán semmit, kivéve az 1984-es Európa-bajnokság három román érdekeltségű csoportmérkőzését, alábecsülték az emberek reakcióját, és amikor ezzel szembesültek, talán már késő volt. A helyszíneken gyakorlatilag nem léptek fel, nem verték szét ezt az eseménysort.

Viszont nyilván voltak besúgók, akik miatt utólag egyeseket, akik már nagyon kiléptek abból a „komfortzónából”, amely a rendszer számára elfogadható volt – például magyar himnuszt, sovinisztának vagy irredentának minősített dalokat énekeltek, túl erős vicceket mondtak a rendszerre vonatkozóan –, értek retorziók.

Az egyik magyarázat az lehet, hogy a rendszer engedte, hogy az emberek időnként kidühöngjék magukat. Ez az a verzió, amelyben 50 százalékosan hiszek. A másik az, hogy tömeges volt, túl sok embert implikált. Becsléseim szerint jóval egymillió fölötti nagyságrendű társaságról beszélünk. Valószínűleg ha akart volna, sem tudott fellépni ellenük a rendszer már a 80-as években.

Erről dokumentumaim vannak, így folytatni fogom ennek a kérdésnek a feldolgozását, a másik oldalnak az  értelmezését kutatva. A CNSAS-tól származó iratok alapján a rendszer árgus szemekkel figyelte a jelenséget és viszonylag magas rangú szekustisztek kétségbeesett jelentéseket írtak róla.

Az látszik a másik oldalon, hogy az aggodalmaskodás mellett egy általános tanácstalanság jellemezte azokat, akik ezt a nagy mennyiségű aktát írták a jelenségről. Nyugodtan elképzelhető, hogy a 80-as évek végén a rendszer már annyira gyenge volt (bár mi akkor ezt nem így láttuk), hogy milliós nagyságrendű eseménysort komoly konfliktus nélkül nem tudott volna fölszámolni.

„Magyar” jellegűnek tekintette a rendszer a jelenséget?

Valószínűleg mindenki nézte ezeket a mérkőzéseket. Ugyanakkor azt gondolom, hogy sokkal kockázatosabb volt, amikor több százan, akár ezren is összegyűltek egy helyre, akikről információkat gyűjtöttek és akik autójának rendszámát felírta a rendőrség, amikor jöttek le Felekről, a Lombról, a Pongrácz-tetőről, a Tolvaj-tetőről és hasonló helyekről.

Amikor mondjuk jött 30 autó Hargita megyéből, és valahol Balavásár környékén megállították őket, lassították a menetet, megpróbáltak beléjük kötni, hogy például nem megy a bal hátsó index. Ez teljesen más, mint amikor két-három ember otthon a lakásában nézte a tévét a Partiumban, mert a nyilvános térben történt.

Mondom, az is elképzelhető, hogy a rendszer igazából hagyta, mert ha akart volna, sem tudott volna tenni ellene semmit. Illetve létezett kettős mérce is. Ha ugyanazt tettem, amit egy román ember, és az ő szekusdossziéjában az etnikum nem jelenik meg, akkor igazából az ’illegális disszidens tévéfogyasztás’ cím alatt és a televízió dossziéjában vannak róla feljegyzések.

Ha magyar emberek néztek magyar meccset, olyan világversenyeket, ahol a magyar válogatott megjelent, akkor a róluk szóló szekusjelentések más címszó alatt vannak. Nem a televízió történeténél, hanem a néphangulat vagy pedig a nacionalizmus és irredentizmus dossziéban.

Létezik egy ilyen különbség, ebből fakadóan azt is meg merem kockáztatni, hogy a rendőrség és a Szekuritáté a magyar emberekkel szemben inkább alkalmazta utólag, egyénileg a retorziókat. Voltak olyan alanyaim egyébként, akiket a szeku behívott, akiket megvertek, alapvetően ok nélkül két-három napig fogva tartottak, akit csövességgel vádoltak, ami a huliganizmus megfelelője volt, a munkakerülő címkét jelentette. Hivatalosan is mondták idézőjelben, hogy „ciuviş”, „ştim noi, cine sunt ciuvişii”. Létezett egy kettős mérce.

Volt-e a szovjet vagy akár a magyar állami szerveknek valamilyen  reakciója ezekre az eseményekre?

Volt. Tudjuk a CNSAS-archívumokból, hogy mi aggasztotta a rendszert. Nem  sokkal az 1986-os világbajnokság előtt szerelnek fel a szovjet Moldovában egy 300 méter magas erősítőt, amely átsugároz a határon, és kiterjesztik egész naposra a román nyelvű moldovai műsort. Még a Kárpátok innenső oldalán, a Székelyföldön is befogható a szovjet tévéadás. Ez igazából szándékos, a peresztrojka és a glásznoszty jegyében.

Szintén a 80-as években, ha jól emlékszem, Debrecen vagy Szeged környékén, átadnak egy magyar átjátszóállomást. Ekkor történik az átállás a színes tévére, tehát ezt meg lehetett ideologizálni. Minden bizonnyal a két szomszédos országnak volt tudomása erről a jelenségről és rá is játszottak, sőt, facilitálták azt. Van egy anekdota egyébként: a bolgár tévében bemondják szilveszterkor, hogy mit kíván a néző, és hát focimeccset, hogy a románok is tudják nézni.