A teljes elszigetelődés útját választotta a románság az 1940-1944 közötti kis magyar világban

A nemzetközi választottbírósági döntést, amellyel a náci Németország és a fasiszta Olaszország békés úton keresztül igyekezett kielégíteni Magyarországnak a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára irányuló követeléseit, inkább a magyar fél tarthatta kedvezőnek maga számára, de az abból fakadó körülményektől és azok következményeitől mindkét régió kisebbségi lakossága szenvedett a mindennapokban.

Az 1940 és 1944 közötti kis magyar világról sokat tudunk, különösen a magyar közösség viselt dolgaira vonatkozóan, de jóval kevesebb figyelem irányult az Észak-Erdélyben maradt román közösségre.

Sárándi Tamás történész 2023-ban megjelent, Függőben – A román kisebbség helyzete Észak-Erdélyben (1940-1944) című kötete ezen a téren szolgál számos újdonsággal úgy a szakma, mint a széles olvasóközönség számára.

A szerzővel készített interjúnkból kiderül, hogy milyen nemzetiségpolitikát folytatott a magyar kormány Észak-Erdélyben, milyen egyházszervezési koncepciót dolgozott ki, miként képzelte el az anyanyelvi oktatás, volt-e román nemzetiségű főispán ebben az időszakban, és hogy soroztak-e be román katonákat a magyar hadseregbe.

A trianoni döntés utáni két évtized alatt milyen mértékű volt a román nemzetépítés Erdélyben? Hol tartott ez a folyamat a második bécsi döntés előestéjén?

Nem igazán rendelkezünk egyértelmű, egzakt mérőszámmal e tekintetben. Ha abból indulunk ki, hogy 1918-ban hol tartott az erdélyi román nemzetépítés, azt mondhatjuk, hogy a dualizmus korában az erdélyi román elit egyértelmű célként fogalmazta meg egy párhuzamos nemzet létrehozását a magyar államon belül. Megpróbált kiépíteni egy ehhez szükséges intézményhálózatot is, hogy kivédje a magyar állam részéről jelentkező asszimilációs nyomást.

Fontos tudni, az erdélyi román eliten belül csak a radikálisabb szárny hitt abban, hogy belátható időn belül Erdély elszakadhat Magyarországtól. A többség nem számolt azzal, hogy ez rövidtávon bekövetkezhet. Arra készültek, hogy továbbra is Magyarország keretein belül fogja élni az erdélyi románság az életét.

Az uralomváltás kapcsán is hangsúlyozni kell, hogy egy folyamatról beszélünk, amelynek fontos mérföldkövei az 1918. december elsejei gyulafehérvári román népgyűlés, valamint az 1920. június 4-i trianoni béke. Az 1940-ig tartó időszakra vonatkozóan egyértelműen kijelenthető, hogy a románság országos és helyi szinten is átvette az Erdélyen belüli politikai irányítást.

Ugyanez a folyamat lezajlott a gazdaságirányítás, a gazdaságszervezés vonatkozásában is. Az 1918-ban meglévő iparvállalatok többsége továbbra is működött, mások csődbe mentek, átalakultak. De a legtöbb társaság valamilyen formában átvészelte az átmenetet, és akik már akkor is kellőképpen nagyok voltak és megfelelő tőkével rendelkeztek, azok tovább fejlődtek. Legtöbb esetben megmaradt valamilyen formában a tulajdonos is, viszont az igazgatói tanácsba beválasztottak román nemzetiségű tagot is, mert volt egy ilyen elvárás a román állam részéről, hogy az ipart is „nemzetiesíteni” kell. Néhány nagy jelképes vállalat kivételével nincsenek pontos kimutatásaink arról, hogy a két világháború között az erdélyi nagyipar tulajdonosi összetétele milyen nemzetiségi megoszlást mutatott százalékos arányban.

A városi népesség nemzetiség összetétele terén viszont az erdélyi magyarság megőrizte valamilyen szinten a dominanciáját, hisz minden nagyobb erdélyi város továbbra is döntően magyar többségű maradt. Kulturális, iskolázottsági és egyéb mutatókban a magyar népesség jobb mutatókkal rendelkezett, akárcsak a kisiparosi réteg vonatkozásában, amely szintén megmaradt magyar többségűnek. Ezekből az erdélyi román nemzetépítés állapotára is lehet következtetni.

Tehát zajlott a román nemzetépítés, egyes folyamatok felgyorsultak 1940-ig, de radikális átalakulásról nem beszélhetünk, ami a parlamentáris monarchiának is köszönhető. Lehet vitatkozni a kisebbségi jogok tekintetében, hogy a dualizmus időszakában volt több joga az erdélyi románoknak, vagy a két világháború között az erdélyi magyaroknak, de a korra jellemző parlamentáris politikai berendezkedés nem hasonlítható össze a későbbi agresszív, egyértelműen elnyomó és az erőszakos asszimilációt favorizáló kommunista időszakkal. Ez a húsz év nem volt elég arra, hogy teljes mértékben és minden területen egyértelmű román dominancia alakuljon ki Erdélyben.

Miként jellemezhetjük a magyar–román viszonyt a második világháború előestéjén?

Az első világháború egyik veszteseként Magyarország a revíziópárti országok sorába pozícionálta magát. Célja a versailles-i békerendszer, illetve a trianoni békeszerződés valamilyen formában történő megváltoztatása. Mint tudjuk, ez részlegesen sikerült annak köszönhetően, hogy a másik két vesztes állam, Németország és Olaszország felvállalta, illetve támogatta Magyarország területi igényeit. Ebből kifolyólag 1940-re teljesen elhidegültek a román–magyar diplomáciai kapcsolatok.

A bécsi döntés kapcsán ma már kijelenthető, hogy a román történetírás is elismeri: a korábban képviselt állásponttal szemben nem diktátumról van szó. Nehéz is lenne tagadni a döntést, hisz a román fél vetette fel több ízben, hogy elfogadnának egy döntőbíráskodást annak reményében, hogy minimális területi veszteséggel megoldhatják a kérdést. Az más kérdés, hogy annak más végeredménye lett, mint amire számítottak.

A bécsi döntés egy alig féloldalas dokumentum, amelyhez mellékeltek egy térképet az új határvonalakkal. A döntés kimondja, hogy minden más részletkérdésben a két érintett félnek kell dönteni. 1940 szeptemberében meg is indultak az úgynevezett likvidációs tárgyalások Budapesten, csakhogy egy hónap után meg is szakadtak, mivel sem fontos, sem kevésbé fontos részletkérdésekben nem tudott megegyezni a magyar és a román fél. 1944-ig így mélyponton volt a két ország kapcsolata.

Milyen közhangulatban találta a második bécsi döntés az erdélyi románságot? Hogyan fogadta az Észak-Erdélyen kívüli román polgári lakosság a döntést?

Nyilván a román közvélemény tudatában volt, hogy Magyarország revíziós politikát folytat. Az erre adott reakció nyomán született meg a román antirevíziós mozgalom, aminek a jelszava az „egy barázdát sem”. Magyarán akár fegyverrel is hajlandók voltak megvédeni a román területeket.

Azonban 1940 őszén a szovjet ultimátumot követően Románia önként, fegyveres ellenállás nélkül ürítette ki Besszarábiát, és ők kezdeményezték Erdély kérdésében is a döntőbíráskodást, ami teljes sokként éri a román lakosságot.

A román fél abban reménykedett, hogy csak a partiumi sáv jut Magyarországnak, és körülbelül 8000 négyzetkilométerről lettek volna hajlandók önként lemondani. Ehhez képest 43 ezer négyzetkilométert veszítettek. A román hadsereg is arra volt felkészítve húsz év alatt, hogy a magyarokkal szemben védjék a területeket, ezért egyes kisebb fegyveres alakulatokat fel kellett oszlatni, mivel nem voltak hajlandók visszavonulni és önként kiüríteni a területet, de ezeket az eseteket leszámítva a magyar hadsereg fegyveres ellenállás nélkül veszi birtokba Észak-Erdélyt. Ahol voltak atrocitások, az nem a román hadsereghez, hanem a román lakossághoz kötődött.

Milyen nemzetiségpolitikával tervezte integrálni a magyar kormányzat a mintegy egymilliós észak-erdélyi román közösséget a magyar államba? Milyen következtetéseket vontak le a korábbi korszakok nemzetiségi politikáiból?

Ahhoz képest, hogy Magyarország húsz éven át revíziós politikát folytatott, nem voltak konkrét elképzelései arról, hogy annak sikeressége esetén milyen nemzetiségpolitikát folytatnának, akár a dualizmus kori eredménytelenségek tanulságainak megfogalmazása alapján. Meglepő, hogy nem volt ilyen részletes, kidolgozott terv, ezért 1940 őszén, majd 1941-ben a magyar kormány a Szent István-i eszme jegyében fogalmazta meg hivatalosan a nemzetiségi politikai koncepcióját. Teleki Pál miniszterelnök ezt így fogalmazta meg:

A magyar állam az észak-erdélyi románság lojalitásáért cserében vállalta, hogy egyházi, oktatási, illetve közigazgatási, ezen belül alapvetően nyelvi jogokat biztosít számukra. 1944-ig minden magyar kormány hangsúlyozta, hogy a magyar állam nemzetiségpolitikája a Szent István-i eszmén, az abból fakadó tolerancián és türelmen alapul.

A gyakorlatban azonban teljesen más politika érvényesült ebből az elvből, aminek alapvető magyarázata a második bécsi döntés következtében kettéosztott Erdély. Az, hogy a magyar    kormánynak folyamatosan tekintettel kellett lennie a Dél-Erdélyben maradt mintegy 500 ezer fős erdélyi magyarságra. Ezért a gyakorlatban az úgynevezett reciprocitási politika valósult meg, azaz mint a román, mint a magyar kormány egymás intézkedéseire reagált nemzetiségpolitikai tekintetben. Amikor az egyik kormány meghozott egy kisebbségekre sérelmes bármilyen döntést, arra a másik kormány napokon belül reagált, és egy ugyanolyan döntést hozott.

Így az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlott, mert a két kormány valamilyen formában túszként kezelte a területén élő román és magyar kisebbséget, ezzel próbálva zsarolni a másik államot, hogy az folytasson toleránsabb, türelmesebb, engedékenyebb nemzetiségi politikát. Ebből a spirálból egyik kormány sem törekedett kitörni, nem érkeztek nagyvonalú ajánlatok, gesztusok, nem voltak tárgyalások. Ebből kifolyólag 1940 és 1944 között minden vonatkozásban sokkal rosszabb volt kisebbséginek lenni Magyarországon, illetve Romániában.

A kérdéskör értelmezésében nagy különbség mutatkozik a magyar és a román történetírás között abban a tekintetben, hogy ezeket csak együtt, illetve egymással összevetve érdemes vizsgálni, kutatni. Igaz, hogy az észak-erdélyi román kisebbségnek minden korábbinál rosszabb volt a helyzete, de a dél-erdélyi magyaroknak is.

Fontos megjegyezni a reciprocitási politika kapcsán, hogy azt a kisebbségek elfogadták magukra nézve. Mind a dél-erdélyi magyar, mind az észak-erdélyi román kisebbség 1940 őszén nyilatkozott arra vonatkozóan, hogy elviekben nincs kifogásuk az ellen, hogy a sorsuk, a helyzetük, az életkörülményeik valamilyen formában igazodjanak a másikhoz. A probléma az volt, hogy ők miközben mindvégig hajlandók voltak közvetítőként fellépni, nem számítottak erre az adok-kapok spirálra, így néhány ritka és apró gesztustól eltekintve nem volt maradandó eredménye a közvetítői szerepfelfogásuknak.

Milyen védekezési mechanizmusokat alakítottak ki a kis magyar világban a román érdekképviseleti szervezetek? Kik voltak a románság szószólói, milyen eszközökkel éltek, és milyen mozgásterük volt?

A tárgyalt időszakban a háborús viszonyokra hivatkozva Magyarországon nem tartottak sem parlamenti, sem helyhatósági választásokat. Észak-Erdélyben a parlamenti és helyi tanácsi képviselőket nemzetiségtől függetlenül egyszerűen behívták. A második bécsi döntés után az észak-erdélyi román elit nagy része elmenekült, vagy internálták, kiutasították őket. A helyben maradt elitek vállalták a román lakosság megszervezését.

Első körben elfogadták volna a bécsi döntést, és megpróbáltak volna politikai érdekképviselet szervezni, azonban 1941-re azt az egyértelmű utasítást kapták a román kormánytól, hogy vonuljanak teljes passzivitásba. Tehát hazaárulónak tekintenek mindenkit, aki bármilyen formában megpróbál integrálódni, vagy elfogadja a bécsi döntést. Természetesen az egész román elit egy-két esetet leszámítva igazodott ehhez a direktívához, amely azt kérte tőlük, tartsanak ki, nem lesz hosszú folyamat, Románia diplomácia és katonai értelemben mindent megtesz a második bécsi döntés érvénytelenítése érdekében.

A román lakosság ebből kifolyólag a legtöbb esetben semmilyen szerepet nem vállalt. Helyi szinten ritkán előfordult, hogy a pap, vagy egy gazdasági szereplő tagja lett a helyi tanácsnak, de általában nem ez a jellemző, hanem az, hogy nem képviseltetik magukat. A megnövelt létszámú parlament esetében érdekesebb a helyzet, mivel ott fenntartották a helyet az észak-erdélyi román képviselőknek is, de azok mindvégig betöltetlenek maradtak. A magyar kormányzat nem is tett rá kísérletet, hogy konkrétan felkérjen román személyeket a pozíciók betöltésére.

Nagy kérdés, hogy sikerült-e volna fajsúlyos román politikusokat meggyőzni arról, hogy beüljenek a magyar országgyűlésbe. Véleményem szerint ez nem járt volna sikerrel, és ezt tudta a magyar vezetés is, ezért nem próbálkoztak ezzel. A propaganda tekintetében ugyanakkor ezt kihasználták. Folyamatosan hangoztatták, hogy nincs diszkrimináció, mivel a kisebbségi képviselői helyek fenn vannak tartva.

Az észak-erdélyi románságnak ekkor két emblematikus alakja volt. A jogász és egykori kolozsvári bíró, Emil Hațieganu, valamint Iuliu Hossu görögkatolikus püspök, bíboros. Velük a magyar kormányzat többször is tárgyalt, tárgyalópartnerként tekintettek egymásra, de nem volt formális megbízatásuk, nem voltak megválasztva. Legitimitásukat az adta, hogy a román lakosság vezetőként tekintett rájuk, amit a magyar kormányzat elfogadott.

Milyen kapcsolatban volt egymással Márton Áron püspök és Iuliu Hossu?

A reciprocitási politika egyik sajátossága volt a reciprocitási párok kialakulása. Ez azt jelentette, hogy mindenkinek megvolt a maga párja. Márton Áron, a dél-erdélyi magyarok egyházi vezetője és Iuliu Hossu, az észak-erdélyi románok vezetője ilyen párt alkottak. Tudjuk például, hogy amikor Hossu Bukarestbe szeretett volna utazni, akkor Márton Áron lobbizta ki neki a magyar útlevelet, annak reményében is, hogy a görögkatolikus püspök a dél-erdélyi magyarság érdekében is tárgyalni fog.

Egy másik konkrét eset, amikor 1942-ben elkobozták Márton Áron rádiókészülékét, akkor másnap megjelentek a magyar hatóságok Iuliu Hossu lakásán, és ugyanúgy elvették a rádióját. Közölték vele, hogy akkor fogja visszakapni, ha Márton Áron is visszakapja. Nincs tudomásom arról, hogy ebben az időszakban személyesen találkoztak volna, de nyilván tudtak egymásról, figyeltek egymásra.

A könyvedben hosszasan tárgyalod a magyar kormányzat és a román ortodox, valamint a román görögkatolikus egyház kapcsolatát. Mekkora szerepet vállaltak ezek az egyházak az észak-erdélyi románság képviseletében, és milyen mértékben tudtak, akartak együttműködni a magyar állammal?

Az ortodox és a görögkatolikus egyház volt legfontosabb szereplő a románság életében, mivel olyan hálózattal rendelkeztek, amely lefedte, működtette formálisan és informálisan is a teljes társadalmat. A mindenkori egyházi vezetők az egyik legfontosabb aktornak számítottak. Iuliu Hossuról már volt szó, de megemlíthetjük Nicolae Colant is, a kolozsvári ortodox püspököt is ebből az időszakból.

A Szent István-i eszmékből elméletileg az következett volna, hogy a magyar állam a dualizmus időszakához hasonlóan továbbra is tiszteletben tartja és teljes mértékben garantálja az egyházi autonómiát. Azonban a dualizmus időszakából a magyar kormányzat azt a következtetést vonta le, hogy szűkíteni kell az egyházi autonómiát, és integrálni kell valamilyen formában a román ortodox, illetve a román görögkatolikus egyházat a magyar egyházi struktúrákba.

Első körben, a görögkatolikus egyház vonatkozásában még 1912-ben létrehozták a hajdúdorogi püspökséget. Ennek az volt a célja, hogy a görögkatolikus híveket mai szóhasználattal élve „kiszervezzék” a román egyház keretei közül, a püspökséghez került egyházközségekben a mise nyelve is a magyar volt. A cél az lett volna, hogy valamilyen formában folytatni, tovább terjeszteni az asszimilációt, ami megindult 1918 előtt bizonyos régiókban. A törekvés a román lakosság irányában volt a legkevésbé sikeres, de például a kárpátaljai ruszinok esetében jóval eredményesebb volt.

A második bécsi döntés után az volt az elképzelés, hogy az egykori hajdúdorogi püspökséghez tartozó észak-erdélyi görögkatolikus közösségek visszakerüljenek a püspökség joghatósága alá. Az erdélyi görögkatolikus egyház ellenállása, illetve Románia diplomáciai tiltakozása miatt a Vatikán nem adta áldását erre.

A kompromisszum ebben az egyházi vonatkozásban az, hogy a Vatikán a magyar állam fele tett gesztusként engedélyezte az 1930-ban egyesített szatmári és nagyváradi római katolikus püspökségek szétválasztását. Erre 1942-ben került sor, amikor Scheffler Jánost nevezték ki szatmári megyés püspöknek. A nagyváradi püspöki szék 1944-ig nem került betöltésre.

Az ortodox egyház vonatkozásában nagyobb mozgástere volt a magyar kormánynak, mivel a nemzeti alapon működő ortodox egyház nem szerveződik olyan hierarchiába, mint a római katolikus. Az ezzel kapcsolatos elképzelés szerint a román ortodox egyházzal párhuzamosan létrehoztak volna egy magyar ortodox egyházat, hogy az alá integráljanak be bizonyos területeket.

Elsősorban Kárpátalja tartozott volna ide, illetve azok a régiók, amelyeknek egy része a trianoni területekhez tartozott, míg Észak-Erdély esetében Bihar megyéről beszélhetünk. Továbbá Békés megyéről, Gyula, illetve Békéscsaba környékéről, ahol léteztek olyan román ortodox egyházi közösségek, akiknek a papjait sikerült meggyőzni, hogy csatlakozzanak ehhez a létrehozandó magyar ortodox egyházhoz.

Székelyföld esetében problémát jelentett, hogy hatósági nyomásra, főleg a katonai közigazgatás időszakában felszámolódtak a magyar ortodox és görögkatolikus közösségek. Körülbelül 15-20 ezer hívő változtatott vallást nagyon rövid idő alatt a bevonulást követő hetekben, hónapokban, mivel tartották magukat a hatósági elváráshoz, miszerint aki magyar nemzetiségű, annak legyen úgymond „magyar vallása”, azaz római katolikus, unitárius vagy református.

A magyar ortodox egyházszervezésre vonatkozó elképzelések összeomlottak, mivel nem sikerült találni olyan ortodox püspököt, aki hajlandó lett volna felszentelni a magyar kormányzat által kiszemelt Popoff Mihály nevű orosz származású ortodox papot.

A nyelvi jogokra ma emberi és polgári jogokként tekintünk, de miként tekintett a magyar kormányzat a román nyelvű oktatására, Észak-Erdélyben? Milyen oktatáspolitikai megfontolásokból indultak ki?

Teljesen más helyzet adódott, mint ami 1918-ban volt. Az 1868-as oktatási törvény továbbra is az egyházakra bízta az oktatást. Engedélyezte az egyházaknak, hogy iskolákat hozzanak létre, döntsenek az oktatás nyelvéről. Ezzel a lehetőséggel élt is a görögkatolikus és az ortodox egyház, azonban iskolahálózatuk folyamatosan csökkent 1918-ig, főleg a magyar kormányzati intézkedések következtében. Ezzel párhuzamosan egyre nőtt az állami iskolák száma, de mindvégig megmaradt az egyházi fenntartású iskolahálózat dominanciája.

Alapvetően 1918-ig a román gyerekek többsége az általános iskolában az anyanyelvén tanult. A nagy váltás ezután következett, amikor a román állam arra hivatkozva, hogy a regáti Romániában sem létezik egyházi oktatás, mivel az oktatás állami feladat, államosítani kezdte az egyházi fenntartású oktatási intézményeket. Az volt a szemlélet, hogy az ortodox és görögkatolikus egyház ellátta a feladatait ezen a téren, ideje átadni a stafétát az államnak.

Ilyen értelemben a román egyházi oktatásról már nem beszélhetünk 1924-et követően, viszont a magyar egyházak továbbra is ragaszkodtak az oktatáshoz, nyilván abból kifolyólag, hogy most már ők kerültek kisebbségi helyzetbe, és számukra még inkább fontos az anyanyelvi oktatás, hisz az állam azt nem biztosította. Ebből kifolyólag 1940-re érdekes helyzet alakul ki. Míg Észak-Erdélyben a magyar diákok többsége, vagy egy nagyon jelentős része továbbra is egyházi iskolában tanult magyar nyelven, addig a románságnak nem volt egyházi oktatási hálózata, csak az állami oktatás.

A Szent István-i eszméből kiindulva elméletileg biztosítani kellett volna az elemi szintű anyanyelvi képzést. Ezt valamilyen formában a magyar állam megpróbálta biztosítani, de ezen a téren rosszabbak voltak a mutatók, mint a dualizmus időszakában, viszont jobbak, mint a két világháború közötti magyar gyerekek anyanyelvi állami oktatása vonatkozásában. Román középiskola és román nyelvű egyetemi képzés viszont nem volt, csak magyar nyelven lehetett továbbtanulni.

A polgári közigazgatás bevezetése után milyen mértékben alkalmaztak román nemzetiségű hivatalnokokat az állami adminisztrációban? Megvolt a lehetősége annak, hogy egy román ember tölthessen be egy magas rangú, mondjuk főispáni funkciót?

A törvény természetesen nem tiltotta a kisebbségek részvételét a közigazgatásban. Elméletileg biztosítva volt ezen a téren is a jogegyenlőség, viszont a gyakorlatban teljesen más volt a helyzet, akárcsak a dualizmus időszakában. Ekkor két út állt egy erdélyi román előtt, ha szerepet akart vállalni a közigazgatásban. Egyrészt az asszimiláció, azaz, ha nevet, vallást, nyelvet változtat, bármilyen pozíciót betölthet. Ha viszont román nemzetiségűként szeretett volna közigazgatásban érvényesülni, akkor a statisztikák szerint a járási vezetői szint volt a legmagasabb pozíció, amit betölthetett. E felett nagyon ritka kivételek vannak.

1940 után behívtak megyei testületekbe románokat is, és voltak, akik elfogadják a felkérést, de ekkorra már annyira központosítottá válik a magyar közigazgatás is, nem csak a román, hogy a megyei tanácsok szerepe teljesen eljelentéktelenedik. A törvény szerint évente kétszer kellett összeülni, egyszer, amikor megszavazzák a megye költségvetését, és egyszer, amikor elfogadják a zárszámadást. Gyakorlatilag nem voltak már szavazások, viták sem, az érdemi döntések a központban születtek meg.

Az abszolút román többségű Máramaros vagy Beszterce megyében találunk néhány városi, megyei képviselőt, de különösebb jelentőségük nem volt, mivel semmilyen szinten nem képviseltek többséget, másrészt a jelenlétük önmagában is jelképes volt. Ezzel együtt volt egy főispán Máramaros esetében, aki a két világháború között is betöltötte a tisztséget. Flavius Jurcă-t renegátnak tekintette e miatt a román vezetés, ő 1944 után el is költözött Magyarországra.

Milyen arányban soroztak be a magyar hadseregbe román nemzetiségű katonákat?

Ezen a téren is létezett papíron a jogegyenlőség. Amikor 1940-ben felállították az észak-erdélyi alakulatokat, létrehozták a IX. hadtestet. Első körben megindultak az úgynevezett átképzések, ami azt jelentette, hogy a felnőtt lakosságnak azt a részét, aki már két világháború között katonai kiképzést nyert a román hadseregben, újra ki kellett képezni annak érdekében, hogy elsajátítsák a magyar vezényleti nyelvet.

Ezen a téren változás következett be 1941-ben, amikor Délvidék is visszakerült, és ugyanúgy megindult a szerb katonaköteles lakosság újra kiképzése. Ott azt tapasztalta a magyar hadvezetés, hogy nem lehet megbízni a szerb katonákban, illetve a szerb újoncokban. Ekkor a magyar kormány törvényi értelemben nem, de a gyakorlatban felbontotta az egyenlő jogok és kötelezettségek elvét, és ettől kezdve a nemzetiségi katonákat továbbra is ugyanúgy besorozták a hadseregbe, kiképezték őket, de nem teljesíthettek fegyveres szolgálatot.

A zsidó munkaszolgálat mintájára nemzetiségi munkaszázadokat állítottak fel, ami azt jelenti, hogy a román nemzetiségi katonák is kint voltak a fronton, de már nem fegyveres szolgálatot, hanem háttérkisegítő szolgálatot teljesítettek. Érdekes ebben a vonatkozásban, hogy rangsorolták a nemzetiségeket megbízhatóság tekintetében. A rangsorban az elsők a németek, bár rájuk nem tekintettek nemzetiségként, 100%-ban minden német újoncot besoroztak. Külön kérdés az észak-erdélyi szász, illetve sváb lakossággal, akik egy idő után már a német hadseregben, illetve az SS-ben szolgáltak.

Nem tudjuk milyen módszertan alapján állították fel a rangsort, mi alapján döntötték el, hogy például a román katonaköteles újoncok mintegy felét megbízhatónak nyilvánították. A németek után egyébként a rutének következtek, majd a románok és szerbek, a sort a zsidók zárták.

Van még egy sajátosság Székelyföld tekintetében. A magyar vezetés okult az 1916-os román betörésből, amikor nem volt fegyveres alakulat Erdélyben, ezért Székelyföld esetében a 18-50 év közötti férfilakosságot fegyverben tartják, határvadász zászlóaljakba szervezve őket. Ez a magyarázata annak, hogy a székelyföldi katonák nincsenek ott a második magyar hadsereg felállításakor. 1940 és 1944 között a teljes székelyföldi férfilakosság otthon tartózkodott, de a székelyföldi román lakosságot viszont besorozták. Ha készítenénk egy statisztikát a második magyar hadsereg vonatkozásában, és csak Székelyföldet vennénk alapul, valószínűleg az jönne ki, hogy darabszámra több román újonc volt a második magyar hadseregben, mint ahány székely.

A román történetírás mennyire mutat érdeklődést a korszak iránt, mennyire dolgozták fel ezeket az éveket, egyáltalán mit gondolnak erről a periódusról?

Korábban sokkal nagyobb érdeklődést tanúsítottak, főleg 1989-et megelőzően. Napjainkban nagyon kevés az erre vonatkozó publikáció. Ebben a tekintetben, ahogy már korábban is említettem, a legnagyobb különbség, illetve a legnagyobb probléma vagy hiányosság a román történetírás vonatkozásában, hogy általában ők csak az Észak-Erdélyt vizsgálják, az észak-erdélyi román lakosságot, és természetesen arra jutnak, hogy rengeteg sérelmük volt.

A magyar történetírás már elismeri és elfogadja, hogy az észak-erdélyi román lakosságnak jogos sérelmei voltak egyházi, oktatás, anyanyelvhasználati kérdésekben, de fontos hozzátenni, hogy ugyanezzel párhuzamosan a dél-erdélyi magyaroknak sem volt semmivel jobb a helyzetük, sőt bizonyos tekintetben akár még rosszabbnak is nevezhető.

A lényeg, hogy mind a két nemzetiség számára nagyon rossz periódusról beszélhetünk, és ezt a kérdést csak akkor lehet mélységeiben megérteni, feltárni, ha egyszerre és párhuzamosan vizsgáljuk ezeket. E tekintetben szerintem lemaradás van a román történetírás tekintetében, ahol sajnos továbbra is alapvetően a nyolcvanas években megfogalmazott tételek vannak még mindig érvényben.

Ezekben az években megjelent több monográfia is a témában, és az ott megfogalmazott nézetek uralkodnak ma is. Ezek szerint 1940-1944 között a magyar kormányzat célja a román lakosság fizikai megsemmisítse volt. Voltak kiutasítások, internálások, de hogy bármikor is felmerült volna a román lakosság fizikai megsemmisítse, az nyilvánvalóan nem igaz.