„A restitúció a román demokrácia egyik valódi fokmérője”

Az erdélyi arisztokrácia vagyonának göröngyös visszaszolgáltatási folyamatát számos politikai ballaszt, jogi trükközés nehezíti, melyek a kommunista kisajátítások örökségében és a posztkommunista romániai jogi környezetében gyökereznek.

A sokszor egymásnak ellentmondó törvények, a politikai akarat hiánya jellemezte, korrupcióval átitatott bürokratikus útvesztők teljes káoszában arisztokrata legyen a talpán, aki magabiztosan eligazodik a restitúció dzsungelében. Abban a kiismerhetetlen labirintusban, amely fizikailag és lelkileg is megviseli a még élő egykori tulajdonosokat és azok leszármazottjait.

Ez az általános alaphang hat át minden egyes restitúciós dossziét, amelyben a tulajdonjog inkább alku kérdése, ahol a határidők elképesztően rugalmasak, és hiába a levéltári bizonyítékok, a döntések nem mindig azoktól függenek. Mire a bírósági pecsét végre rákerül egy okiratra, addigra a birtok sokszor már szétszabdalt, elidegenített, közösségi javakat szolgált, vagy egyszerűen elpárolgott a rendszerváltás utáni átmenet zűrzavaros viszonyai között, és a visszaszolgáltatás jól csengő ígérete gyakran csak kísértetkergetés.

Hiába a komor téma, a mindig lendületes és energikus előadó azonnal a székbe szegezett, így pillanatok alatt elillant a bosszúságom, amiért elnéztem a teremszámot és negyedórás késéssel érkeztem Murádin János Kristóf történész pénteki előadására. A Sapientia EMTE Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok tanszékének vezetője az egyetemen kolozsvári karán megrendezett VII. Társadalomtudományi Seregszemlén tartott előadást Az erdélyi magyar arisztokrácia esete a román restitúciós eljárással 1989 után címmel.

A kérdéskört csak felszínes figyelemmel követők számára is világos, hogy a restitúciós folyamat ezer sebből vérzik, de minden egyes előadás, konferencia, könyv, vagy az aktuális perek újdonságai hozzásegítenek a teljes kép árnyalatainak megértéséhez. Ehhez elengedhetetlen az ismétlés, ezért az előadás is a történeti tényekkel indult.

A 19. század elején Erdélyben 24 bárói és 23 grófi család élt, és az erdélyi magyar arisztokrácia anyagi ereje összességében elmaradt a dunántúli nemesség mögött. Ennek objektív okai voltak: Erdélyben viszonylag kevés megművelhető földterület volt, az éghajlati viszonyok sem kedveztek mindenhol a mezőgazdaságnak, és a nagy családok miatt a családi vagyon szétaprózódott. A történet megértéséhez tehát

A magyar arisztokrácia itt nem a nyugat-magyarországi óriásbirtokok mintáját követte, hanem a termőföld korlátozottabb volta és a vagyon gyakori felaprózódása miatt inkább sok kisebb kastély és viszonylag szűkebb földalap volt jellemző. Ezt jól érzékeltetik a családi példák: a Mikesek esetében 10 kastélyhoz társult 11 ezer hektár, míg a Telekieknél 14 kastélyhoz mindössze 3 ezer hektár. Nem véletlen tehát, hogy a restitúció után visszakerülő ingatlanállomány önmagában sokszor fenntarthatatlan, ha nem társul hozzá érdemi jövedelmet termelő vagyon, illetve működtetési koncepció.

Trianon után sok arisztokrata Magyarországra települt, míg az itthon maradtak az új román vezetés szemében kétszeresen (régi elit és magyar elit) eltüntetendő társadalmi csoportot jelentettek.

A legnagyobb érvágást az 1921-es agrárreform jelentette, amelynek célja a nagybirtokok felosztása és a szegény néprétegek földhöz juttatása volt. A törvény alapján 3 182 498 hold földbirtokot sajátítottak ki Erdély, Partium, Máramaros és a Bánság területén. Beszédes adat, hogy a 100 és 1000 hold közötti középbirtokok 81,2 százaléka, illetve a nagybirtokok (1000 hold feletti) 93,7 százaléka magyar tulajdonban volt. A reform következtében 539 694 állampolgár kapott birtokot Erdélyben, és az elvett birtokok túlnyomó része a román parasztságnak jutott. Az etnikai aránytalanságot jól mutatja, hogy a 369 ezer új román nemzetiségű tulajdonos mellett

A 187-es számú 1945-ös földbirtokrendezési törvény az ellehetetlenítési folyamat újabb epizódját jelentette. Ekkor már minden 50 hektár feletti magánbirtokot kisajátítottak, végleg ellehetetlenítve a kastélyok és udvarházak fenntartását. Az úgynevezett abszentisták vagy távollévők esetében teljes vagyonelkobzást rendelt el a román állam. Ebbe a kategóriába azok az arisztokraták tartoztak, akik 1944. augusztus 23. előtt ideiglenesen vagy huzamosabb ideig ellenséges ország (pl. Magyarország) területén tartózkodtak. Példaként említhető gróf Teleki Béla, akit szovjet fogságba hurcoltak, vagy Bánffy Dániel, aki a Gestapo fogságába került.

Továbbá a népbíróságok által bűnösnek talált arisztokratákra (pl. gróf Wass Albert, gróf Teleki Béla) is ugyanez a sors várt, ami mindmáig lehetetlenné tette a leszármazottak számára, hogy visszaköveteljék a tulajdonaikat.

A Murádin által Románia Szent Bertalan-éjszakájának nevezett kitelepítés során, 1949. március 2-ról 3-ára virradó éjszaka a 83. számú kilakoltatási rendelet alapján összesen 6258 földbirtokot, 4456 kastélyt és udvarházat államosítottak. Mintegy 3500–5000 földbirtokos családot – nem csak arisztokratákat, hanem kuláklistára került személyeket – telepítettek ki. Körülbelül 280 ezer személyt hurcoltak kényszerlakhelyre, sokan a Duna-delta lágereibe kerültek. A családokat megbélyegezték, a közösségtől elvágva jogfosztottá váltak.

A rendszerváltás után a visszaszolgáltatás késve, és óriás jogi káosz közepette indult meg. Kezdetben, az 1991-es 18. számú törvény csupán a szántóföldek részleges visszaadását tette lehetővé, ám a helyi hatóságok bürokratikus akadályokkal és a telekkönyvek visszatartásával igyekeztek gátolni a végrehajtást.

Az 1991-es 18. számú törvény elvileg lehetővé tette a szántók visszaszolgáltatását, de a végrehajtási rendelet korlátozó volt, a folyamatot pedig a hatóságok a telekkönyvek kiadásának akadályoztatásával és a dossziék késleltetésével gátolták. Emiatt csak nagyon kevés, és gyakran külföldön élő és arisztokrata tudott időben lépni.

Romániára egyre nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett, hogy rendezze az emberi jogi kérdéseket. Ennek eredményeként a 2001-ben elfogadott 10. számú törvény megnyitotta az utat a kastélyok és udvarházak visszaigénylése előtt is. A gyakorlatban azonban a legtöbb épület romos állapotban volt, és ahol a természetbeni visszaszolgáltatás nem volt lehetséges, a tulajdonosok kénytelenek voltak a sokszor szűkös anyagi kártérítést választani. Az eljárásokat a helyi hivatalok és bizottságok bürokratikus akadályokkal és a virágzó korrupcióval lassították, a perek pedig évtizedekig elhúzódtak, azzal a céllal, hogy anyagilag kifárasszák az igénylőket. Ez oda vezetett, hogy az első generáció számos tagja már nem élte meg az eljárások végét.

Komoly problémát jelentett az is, hogy a visszaszolgáltatott kastélyok mellé csak minimális földterületet adtak vissza – a gernyeszegi Teleki-kastély esetében például mindössze 100 hektár termőföldet és 197 hektár erdőt –, ami elégtelen az épületek fenntartására. A 2005-ös 247. számú törvény hiába hirdette meg elviekben a teljes körű visszaszolgáltatást (restitutio in integrum), jogalapként továbbra is csak az 1945-ös állapotot és az 50 hektáros korlátot ismerte el az állam, figyelmen kívül hagyva az 1921-es reform okozta veszteségeket, így a kárpótlás részleges maradt.

A folyamatot később a 2013-as 165. számú törvény a „társadalom általános érdekeire” hivatkozva lassította és korlátozta, lehetőséget adva a jogos tulajdonjog visszautasítására társadalmi érzékenység ürügyén. A 2025-ös 38. számú sürgősségi kormányrendelet pedig anyagilag lehetetleníti el a jogos tulajdonosokat azzal, hogy az állam visszaköveteli az ingatlanokon végzett korábbi beruházásainak anyagi ellenértékét. Ezt az összeget a perköltségekkel együtt levonják a kártalanításból, ami a gyakorlatban oda vezethet, hogy a jogosultak végül semmiféle tényleges kompenzációhoz nem jutnak:

Murádin János arra is kitért, hogy a 2010-es évek első felétől kezdve a román állam egyre látványosabban nyitott a visszaállamosítás irányába. Sorra jelentek meg azok a kísérletek, amelyek a már lezárt vagy jogerősnek hitt restitúciós ügyeket is újra napirendre tűztek. A helyzetet súlyosbítja, hogy a gyakorlatban szinte bármely tulajdon-visszaszolgáltatási ítélet határidő nélkül megtámadható. Így a restitúció sok érintett számára nem befejezhető jogi folyamatnak, hanem egy végtelenbe tűnő történetnek tűnik, ahol a jogerőre emelt határozat sem zárja le érdemben az ügyet.

Jó példa erre gróf Bethlen Béla birtokügye. A családnak jogerősen visszaszolgáltattak 213 hektár erdőt és 44 hektár szántót, ám a döntést 2022-ben a gróf háborús bűnösségére hivatkozva semmisnek nyilvánították, és az 1957-es kommunista rehabilitációt sem vették figyelembe. Az ilyen döntések nemcsak az adott családok számára jelentenek egzisztenciális csapást, hanem azt az üzenetet is közvetítik, hogy a jogbiztonság a restitúció terén feltételes, bármikor újraírható állapot.

Murádin szerint a legújabb fejlemények tükrében egyre nehezebb úgy beszélni a restitúcióról, mintha pusztán jogi-technikai kérdés volna. A sürgősségi kormányrendeletek logikája, különösen a beruházások értékének visszakövetelése, valójában azt üzeni: az állam nemcsak késlelteti a restitúciót, hanem utólag is beárazza a kommunizmus alatti hasznosítás költségeit, és azt a végén a jogosultakon veri le.

A történész úgy vélte mindez nem egyszerűen a rossz szabályozással magyarázható, hanem főként a romániai joggyakorlattal, amelyben

A bíró személye, az éppen „kézre álló” jogértelmezés és a pillanatnyi logika felülírhatja a normát, ami jogilag beláthatatlan következményekhez vezet. Magyarán sérül a jogbiztonság, és vele együtt a törvény előtti egyenlőség eszméje is. Ezt súlyosbítja a társadalmi előítéletek öröksége is: az arisztokrata származás automatikus azonosítása a „népnyúzó gróffal” nemcsak történetileg pontatlan, hanem a restitúció jelenkori megítélését is torzítja.

Az előadás végén érdekes adalék volt a román és magyar arisztokratáknak a tulajdonhoz való eltérő (érzelmi) viszonya is. A román interjúalanyokkal készített beszélgetésekből kiderült, hogy a román főnemesi családok gyakrabban és könnyebben mondanak le a birtokaikról, főként Erdélyben, ahol sokszor később került hozzájuk a vagyon, ezért rövidebb a családi kötődés időtávja.

Ezzel szemben a magyar családok, részben kisebbségi helyzetük miatt is, erősebben ragaszkodnak, hisz a birtok nemcsak gazdasági, hanem identitásbeli kapaszkodó is. Csakhogy ez a ragaszkodás egy sajátos sebezhetőséggel párosul: ami ma visszajár, az holnap vissza is vehető. A restitúciós ítéletek határidő nélküli megtámadhatósága az előadó olvasatában azt jelenti, hogy Romániában a lezárt ügy kategóriája gyakran csak papíron létezik. Murádin szerint jogos kérdés, hogy létezik-e Romániában a politikától valóban független igazságszolgáltatás, ha ugyanazt a múltat egyszer rehabilitálják, máskor figyelmen kívül hagyják, attól függően, hogy mi az aktuális érdek.

E szerint minél több értéket próbál egy tulajdonos megmenteni, működtetni, idegenforgalmi célra hasznosítani, annál inkább megjelennek a további viták, a részperek, az újabb és újabb jogi támadások, az állami érdeklődés. Miközben sokan még mindig a „burzsujok visszakapják” közhelye mentén gondolkodnak, az előadó ezzel szemben azt állítja, hogy a kastélyok sorsa közösségi ügy. A bizonytalan tulajdonjog miatt az épületek pusztulnak, sérül a nemzeti identitás, ugyanakkor nem jönnek létre azok a munkahelyek, szolgáltatások, helyi gazdasági lehetőségek sem, amelyeket egy működő kastélytérség megteremthetne. Ebben az értelemben a restitúció a román demokrácia egyik valódi fokmérője – vélte Murádin.

Az előadás végén többen is hozzászóltak a restitúció faramuci logikájához. Fontos megjegyzésként elhangzott, hogy a bíróságon nem igazságszolgáltatás zajlik, hanem jogorvoslat. Nem az igazság győz, hanem az, aki jobban ismeri a szabályokat, és ügyesebben tud játszani a rendszerben, amelyben az állam is ugyanúgy manőverezik, hogy visszaszerezze azt, amit egyszer már kénytelen volt visszaadni. Az is felmerült, hogy önmagában nem ördögtől való, ha az állam visszakéri bizonyos befektetéseinek az értékét, van erre külföldi precedens is, de Romániában ez mégiscsak álságos, mivel az állam nem ugyanabban az állapotban szolgáltatja vissza az ingatlant, ahogy azt elvette.

Többen is úgy vélték, ha az állam igényt tart a beruházások megtérítésére, akkor a tulajdonosoknak is jogos igényük van az 50-70 évnyi kiesett haszonra, és arra a történelmi kárra, amelyet az elkobzás és a használat okozott. A hozzászólók szerint mindkét igény releváns, csak épp

A visszaszolgáltatott kastélyok funkciója az egyik legégetőbb kérdés. Gyakori vélekedés, hogy a visszakapott kastélyokat a magánszemélyek nem is tudják fenntartani, ami helytálló is lehetne, csakhogy a tulajdonosoknak legtöbb esetben alapítványt, egyesületet hoznak létre, pályázhatnak, intézményi keretet építhetnek. A fő problémát nem a forma, hanem az instabil jogi környezet jelenti,

Több olyan példa van, hogy a visszaadott ingatlant az örökös nem tudja fenntartani, ezért a helyi vagy megyei önkormányzatnak adja el, mert nekik van pénzük. Így került például a Fehér Megyei Tanács tulajdonába az enyedszentkirályi Bánffy-kastély, illetve így újult meg a Beszterce-Naszód Megyei Tanács tulajdonában lévő a paszmosi Teleki-kastély, míg a komlódi Teleki-kastélyt is a Beszterce-Naszód megyei tanács szerezte meg.

A történet árnyoldala azonban a felújítás utánra tehető. A kastélyok gyakran funkció nélkül maradnak, nincs helyben lakó gazdájuk, nincs stabil intézményi vagy gazdasági modell, ami megtöltené őket élettel. Ha egy ilyen épület üresen áll, a karbantartás elmaradása és a használat hiánya miatt könnyen újra romlásnak indulhat, bármilyen szépen is restaurálták. A paszmosi kastély esete ezt különösen jól mutatja: 31 terem áll rendelkezésre, de a fenntartók maguk is keresik a választ arra, mi legyen a hely valódi rendeltetése.

Követendő példaként említették a Loire-menti kastélyokat és a kastélyturizmusban rejlő lehetőségeket, amelyek kiaknázásában a tulajdonos és az állam is közös célt követ. Csakhogy rögtön megállapították, Erdélyben épp a közös cél hiányzik, és az erdélyi kastélyok kisebbségi tulajdonban vannak. Míg a Kárpátokon túli kastélyokra könnyebben talál az állam társadalmi hasznosítási modellt, addig Erdélyben a magyar kastélyt sokszor nem érzi magáénak, nem tekinti kulturális örökségnek, ezért a két ellenpólus tusakodása közepette porrá őrlődnek az erdélyi kastélyok.

Murádin János szerint így a romániai restitúciós ügyek rávilágítanak arra, hogy bár elvileg egységes jogrend áll fenn, mégis két külön elbírálási módszert alkalmaznak.