A téli fülőkétől a hódok egyáltalán nem hűlt nyomáig – apró csodák a Nádas mentén

Tél van, tagadhatatlan. Akkor is, ha a karácsonyi hótakaró Erdély jó részén csak két napig tartott. Akkor is, ha a hőmérő higanyszála nem mutat negatív rekordokat. És télen mit csinál az ember? Behúzódik a barlangjába, többnyire. És igyekszik nem fázni. Persze, most van az ideje a sízésnek is. Hosszú sorokban álldogálnak e téli sport kedvelői a zsúfolt sípályák mentén, idehaza és messze földön, arra várva, hogy lesuhanjanak a lejtőn. Szép.

Én nem vagyok a sízés híve. Elsősorban azért, mert nem tudok. Másodsorban pedig azért, mert – számomra bár – túl bonyolultnak tűnik a rákészülés. E tekintetben határozottan Diogenész példáját tartom követésre méltónak.

A Nádas-patak medre januárban. Rejtélyes, picit magába zárkózó... de ha az ember csendben, alázattal közeledik hozzá, fellebbenti fátylát.

Ha az ember kimegy a természetbe, vigyen magával minél kevesebbet.

Nincs szükség asztalra, székre, pokrócra, ha rövidebb útra indulunk vagy távolabbra megyünk a civilizációtól, még vízre sem. Amire szükség van: jó lábbeli, megfelelő ruházat, no meg figyelem, kíváncsiság, türelem, némi kitartás. És akkor a legunalmasabbnak tűnő táj is kitárulkozik előttünk.

Jó ideje vadászom egy bizonyos téli gombára. Persze, korábban én is felkaptam volna a fejem, ha valaki azt mondja, teszem azt, január közepe táján, hogy elmegy gombászni. Tessék? Télen, gomba? Értelemszerűen nincs akkora bőség, mint tavasztól őszig, amikor a jó helyismerettel rendelkező (és szerencsés) gombász akár több kosárnyi ízletes eledellel térhet haza (figyelem, a gombászás halállal is végződhet, ha nem ismerjük a mérgező fajtákat!), de azért télen is lehet gombát szedni (ahogy nyáron is sízni, ha valakinek ez a heppje). A következő gombafajokból válogathat az ember (a sor nem feltétlenül teljes, ezek jutnak most eszembe): fagyálló csigagomba, kései laskagomba, júdásfülgomba, osztrák csészegomba. Az idei enyhe télen lilatönkű pereszkét is lehetett találni szép számmal, a megfelelő helyen. És persze, ott az a faj, amelyre én is vadászok egy ideje: a téli fülőke. Többször próbálkoztam vele – a magam amatőr módján –, de sose sikerült fülön csípnem, amúgy stílusosan.

A hazai vizek legkönnyebben megfigyelhető „élővilága”: a szemét.

Már a gomba latin neve is egy apró csoda: flammulina velutipes. Vagyis bársonyos lábú lángocska.

Hát nem szép? Éveken át játszott velem, mint a tél lidérclángja.

Na de múlt szombaton megtört a jég. (Bár akkor épp nem is volt széles a határban, mármint jég.) Úgy döntöttem, kimegyek a Nádas-patak (mások szerint, folyó) mellé. A célpont Magyargorbó lett. Ami jelen pillanatban csak nevében magyar, a rendelkezésre álló adatok szerint. Na de nem ez érdekelt ezúttal. Az autót leparkoltam az út szélén, átmentem a tocsogós-sáros mezőn és ott is voltam a csendben folydogáló patak mellett. Ilyenkor, télvíz idején könnyebb lejutni a víz mellé, ugyanis a patak menti bozót nem jelent akkora akadályt. Persze, azért óvatosan emelgesse a lábát az ember, mert egy-egy inda simán foglyul ejtheti a csusszanó lábat. Szinte belezuhantam a patakba, amikor két tetszhalott növény is hurokba kapta a bokám.

Ebben a formában igen kedvelem az absztrakt művészetet.

Ami elsőre feltűnt – és ez sajnos minden vízfolyásra jellemző, amerre csak jártam a kies hazában: a szemét. A műanyag palackok vitték a prímet, de ott volt a megszokott gumiabroncs, konzervdoboz, többé-kevésbé azonosíthatatlan fémtárgyak, de használt óvszerből is akadt pár. Ami nem rossz jel, hiszen arra utal, hogy valaki valahol valamikor vigyázott a kedvesére, ha nem gyermeknemzési szándékkal ruccant ki vele a zöldbe. A patak sztoikus méltósággal haladt a maga útján. Hordalék, korhadék, hullott levél, szárán száradt növényzet hevert szanaszét, ha tetszik, kaotikus rendben. Láttam pár taplót, nem vagyok a társaság szakértője, ránézésre valamilyen egyrétűtapló vagy lemezestapló lehetett.

Belemerültem a patak zenbe áztatott szemlélésébe. (Nem mellesleg azért is, mert egyáltalán nem volt hideg.) Aztán egy víz fölött átívelő fatörzsre mászva újabb szögből készítettem fotókat.

Amikor váratlanul megpillantottam… nem, nem a hőn áhított téli fülőkét.

Hódgraffiti egy vaskos patakparti fatörzsön. Nem vállalkoztam arra, hogy lefordítsam emberi nyelvre.

Nyomokat! És nem is akármilyen nyomokat. Úgy értem, nem lábnyomokat a parti sárban. Fognyomokat. A fákon. Hahó, hát itt hódok vannak, dobbant örömösen a szívem. Jó, hódot (vagy hódnyomot) látni manapság nálunkfele sem megy ritkaságszámba. A Főtér már 2020-ban közölt egy videót, melyen egy Kolozsvár központjában sétafikáló példány látható. Az eurázsiai hódról van szó, vagyis nem a Szürke Bagoly Két kicsi hód című regényének címszereplőiről. Ők kanadai hódok (voltak). Az eurázsiai hód Magyarország, tehát Erdély területén is élt, egészen a 19. század közepe tájáig. Amikor is kapta magát és kihalt. Igen, mert előszeretettel vadásztak a legnagyobb termetű európai rágcsálóra, elsősorban a bundájáért. Aztán jött az impériumváltás, telt-múlt az idő, és 1998-ban elkezdték a hódok visszatelepítését.

Az azóta eltelt 25 év alatt a faj kényelmesen berendezkedett nálunk is, és szépen elszaporodott. Ami örvendetes, noha érdemes azt is figyelembe venni, hogy ha túlszaporodik, akkor bizony már nem annyira cuki a dolog. Na de ez legyen az illetékesek dolga. A magam részéről örömmel figyeltem meg, árral szemben a parton haladva, hogy lépten-nyomon ott vannak az állatvilág e mérnökeinek (remek gátakat, várakat építenek) nagyon is látható kéz- és fogjegyei. Olyat is láttam, amit utoljára csak rajzfilmekben: jó nagy fákat vágott rágott ki a mester.

Itt már nagyra mentek a vízi favágók: simán kivágták a fákat. Nyilván nem baltával. Foggal.

No és amint a hódnyomokat követtem, megint épp egy patak fölött heverő fatörzsről vizsgálódva, hirtelen földbe gyökerezett a lábam. A magas marton, félig-meddig rejtőzködve a levéltakaró, egyéb gizgaz alatt… ott volt! Az áhított bársonyos lábú lángocska. Avagy a téli fülőke. Nyilván nem tömegével. Két darab. De annál szebbek. Olyan érzés kapott el, mint ami

Széchenyi Zsigmondot vagy Kittenberger Kálmánt lepte meg, amikor egy kapitális szarvas- vagy elefántbikát megpillantottak annak idején.

(A vadászat erkölcsi megítélésébe hadd ne menjünk bele. Az érzésről beszélek.) Igyekeztem nem ugrálni, tekintettel a patak fölötti helyzetemre, meg azért ez a zenhez sem illett volna, bár néhány szarkán, fenyőrigón, ölyvön kívül senki sem röhögött volna ki, ha örömömben beleesek a patakba. Lemásztam a rönkről, odacsúszkáltam a meredekre és lefotóztam, majd leszedtem a szépen kifejlett példányokat, széles vigyorral az arcomon.

Flammuline velutipes, bársonyos lábú lángocska, te tündér, te lúdvérc, ki évekig csalogattál, vezettél tévútra... most megvagy!

A találat után ismét átfésültem a partot, most már az esetleg kikandikáló gombakalapokra összpontosítva, de vagy elhagyott a szerencse, vagy valóban ennyit szánt nekem az örömből erre a napra a Fennvaló. Feljebb még több hódnyomot találtam, sőt, megleltem a helyet is, ahol a hírek szerint akár 25 kilósra is megnövő rágcsáló kimászott, majd visszacsusszant a patakba. Kicsit meg is haragudtam őkelmére, ugyanis az egyik kirágott fa tövén még két, sajnos teljesen széttaposott téli fülőkét találtam. A hód a munka hevében a gomba nyakára hágott. Látni viszont nem láttam a mestert, hogy jól megmondjam neki a véleményemet, hiszen éjszaka jár dolgozni, nappal a vackán hever. Mikor órámra néztem, elkerekedett a szemem: három és fél órát töltöttem a patakmederben és környékén.

Ha az ember közel megy a természethez, vagyis az erősebb léthez, elolvad a mindennapok kényszeres hajszája az elveszettnek hitt órák, percek után.

Ennyi volt, úgy éreztem. Egy napra több örömöt, nagyobb csendben fürdő zajtérképet nem kaphatok. Nincs is rá szükség. Zsákomban a flammulinákkal kikecmeregtem a patakmederből, amely egyes helyeken embert próbáló feladat, tekintettel a csúszós, gazos meredekre. Lassan kiballagtam az út szélére, s elindultam vissza, az autó fele.

Iszonyúan kínlódhatott az elgázolt róka, mielőtt kiszenvedett. Hej, ember, hol a figyelmed?

Útközben szomorú leletbe botlottam: az út menti fűben egy elpusztult róka teteme hevert. A pofájára ráfagyott a kegyetlen fájdalom okozta vicsorgás. Nyilván valamilyen arra haladó jármű gázolta el, miközben átment az úton.

Van ennek a jelenségnek egy jól bejáratott nemzetközi neve: roadkill. Magyarra talán úgy fordíthatnánk, hogy országúti hulla. Mert zsákmánynak nem nevezhető. Jártomban-keltemben sokfelé találkoztam elgázolt állatok tetemével, a kígyótól a réti sasig, az őztől a borzig és a vízisiklóig mindenfélével. És ugye, egy ideje arról is olvashatunk, hogy medvét gázoltak el. Értem, elvileg legalábbis, hogy az ember beköltözött az állatvilág otthonába. Viszont úgy tűnik, ezen nem lehet változtatni. Amin könnyedén lehet, az a viszonyulás. A miénk, embereké. Ha autóba ülünk, ne csak embertársaink egészségére, életére figyeljünk (sokan erre is magasról tesznek, sajnos), hanem az élővilágéra is. És nem azért, mert nekik is vannak jogaik. Hanem azért, mert az országúti állatgázolás értelmetlen. És az esetek többségében csöpp figyelemmel elkerülhető. És érdemes is elkerülni. Részben éppen azért, hogy a következő erdő-mezőjárás során, ha megvan a kellő figyelem, türelem, megfigyelhessük a sok-sok apró csodát, amely még mindig körbevesz minket. Minden időben.