A román-magyar egyet nem értés előzményei és következményei

Az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumának döcögős román ünnepségsorozatával párhuzamosan az erdélyi magyar szervezetek arra irányítják a figyelmünket, hogy mi vezetett az impériumváltáshoz, hogyan ment végbe, és milyen tanulságok vonhatóak le a száz évvel ezelőtti történésekből. Történelmi előadások és beszélgetések egész sora taglalja apró részleteibe menően az eseményeket. Ilyen a Korunk Akadémia négyrészes minisorozata is, mely az Összeomlás és impériumváltás Erdélyben (1918–1920) címet viseli.

Az előadássorozat második részében Fodor János történész, egyetemi tanársegéd a magyar nemzetiségpolitikai kísérletekről és a román álláspontról tartott előadást egy nagyon rövid időszakra, 1918 őszére és telére fókuszálva, érintve az Osztrák-Magyar Monarchia háború előtti nemzetiségpolitikáját is, mely Erdély sorsának alakulásában döntő szerepet játszott.

Földrajzi és népességi anomáliák a háború előtt

A demográfiai szakemberek amikor a trianoni Erdély népességéről értekeznek, általában az 1910-es magyar és az 1930-as román népszámlálási adatok középarányával számolnak, kiegészítve az 1920-as részleges adatokkal, így konszenzusos módon kiküszöbölve az esetleges csúsztatásokat.

A magyar szempontból pozitívnak számító 1910-es adatok szerint a trianoni szerződés előtti Magyarországon a magyar lakosság aránya: 54 százalék (Horvátország nélkül), 48 százalék (Horvátországgal).

A trianoni Erdély 103 ezer négyzetkilométernyi területén 5,2 millió ember élt ekkor: 54 százalék volt a románok, 32 százalék a magyarok és 9% a németek aránya. Ezeket az adatokat tovább árnyalja, hogy az erdélyi nagyvárosok elsöprő többségében magyarok éltek, a románok inkább vidéken és néhány vidéki városban koncentrálódtak, Vízaknán, Szászsebesen, Abrudbányán jelentős többséget, más vidéki kisvárosokban relatív többséget alkotva.

Nemzetiségpolitika 1914 előtt

A dualizmus korában (1867-1918) az első fontosabb kísérlet a kisebbségek ügyének rendezésére az 1868-as Eötvös József-féle nemzetiségi törvény, mely széles körű anyanyelvhasználatot biztosított volna a nemzetiségeknek, csakhogy a kormányok elmulasztották alkalmazni. A teljes korszak idején szőnyeg alá söpörték a nemzetiségek problémáit, és az ebből fakadó elégedetlenségeknek voltak egyértelmű jelei. Ilyen volt az egyenlő jogokat és az elmagyarosítási kísérletek megszüntetését követelő román memorandisták pere 1892-ben, vagy az 1895-ös nemzetiségi kongresszus, melynek visszhangját teljesen elnyomta az 1986-os millenniumi ünnepségsorozat. A helyzetet csak fokozta az 1907-es Apponyi-féle törvény, mely kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását az iskolákban.

Három pontban foglalható össze a nemzetiségeket érintő század eleji vita:

• a birtokviszonyok alakulása,
• a választójogi reform
• és a nemzetiségi kérdések kezelési stratégiája.

1913-ban, gróf Tisza István második kormányzása idején történt egyfajta kísérlet az erdélyi román képviselettel való tárgyalásra. A konzervatív-liberális eszméket valló Tisza nem támogatta az erőszakos beavatkozások – például betelepítések – politikáját. A megegyezést viszont sürgette az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai víziója. A világháború kitörése előtt szemben álló két nagy katonai tömb versengett a Román Királyság szövetségéért, a monarchia is hajlandó lett volna bizonyos engedmények tételére a román támogatásért cserébe.

A Tisza-féle tárgyalások nem vezettek sikerre, egyrészt mert nem vették komolyan a megegyezés lehetőségét, másrészt minden lehetséges engedményért hazaárulást kiáltott az ellenzék. Folytatódott tehát a probléma szőnyeg alá seprése.

Ennek folyományaként új politikai erők léptek színre Erdélyben: 1913 decemberében Kolozsváron megalakul az Erdélyi Szövetség, két kiemelkedő vezéregyéniséggel, Apáthy Istvánnal és Bethlen Istvánnal.

Háború és vereség 

A világháború hadtörténeti vonatkozásait az előző előadás alkalmával már érintette a Korunk Akadémia előadója, a Székely Hadosztály pedig a következő előadás témája lesz, ezért Fodor János csak a nemzetiségek szempontjából releváns momentumok ismertetésére szorítkozott. Az 1916-os bukaresti titkos szerződés merész határvonalakat vizionált Románia számára, mely ha maradéktalanul megvalósul, ma már Debrecen, Szeged, Mátészalka is román terület lenne. Románia ezzel a reménnyel lépett be a háborúba.

Az erdélyi betöréskor már Nagy-Románia gondolatát népszerűsítő szórólapokat terjesztettek. A kezdeti területvesztések után a német és az osztrák-magyar csapatok ellentámadásba lendültek, mire Bulgária és Törökország is hadba lépett a románok ellen. Elkerülhetetlenné vált tehát Bukarest számára a békekötés. A bukaresti béke ellentétes eredményre vezetett a korábbi titkos szerződéssel.

A román álláspont szerint a bukaresti béke nem tekinthető legitimnek,

hiszen az uralkodó nem, csak a kormányfő írta alá.

Az időben előrehaladva, a háború vége felé már sejteni lehetett, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia számára nem lesz kedvező a végkimenetel.1918 augusztusában az antant csapatok áttörik a visszavonuló németek arcvonalát, szeptemberre a balkáni front is összeomlik. Az akkori állampolitikusok a parlamenti szünetre való tekintettel szabadságon voltak. Károlyi Mihály éppen a Gyalui-havasokban szarvasbőgésen vett részt az Andrássy-családdal, itt érte a hír a bolgár fegyverletételről. A monarchia és Németország október 4-én döntötte el, hogy fegyverszünetet kér Wilson amerikai elnöktől, aki akkoriban tette közzé 14 pontját. A kérésre viszont csak kései válasz érkezett, amiben Wilson visszakozik az egyes pontok alkalmazásától.

Thomas Woodrow Wilson elnök (fehérben) és kabinetje

Október 17-én a háborúpárti Tisza István az Országgyűlésben mondott beszédében végképp eloszlatta a háborúval kapcsolatos illúziókat amikor kijelentette: az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a háborút. Rá egy napra a Román Nemzeti Párt egykori politikusa, Alexandru Vaida-Voevod , aki 1916-ban még lojalitást ígért a császárnak, már arról beszélt, hogy az erdélyi románság egyre inkább az elszakadás felé tendál.

A november 3-i padovai fegyverszünet előtt már különböző belső átalakulások zajlottak, aminek következtében a magyar politikai környezet teljesen összeomlott. A kormányzati szerepet átvette a frissen alakult Magyar Nemzeti Tanács, melyet három, mindaddig nem politikai tényezőként szereplő párt,

• a Károlyi-féle Függetlenségi Párt,
• a Szociáldemokrata Párt,
• és a Jászi Oszkár-féle Polgári Radikális Párt alkotott.

Ennek hatására más nemzeti tanácsok is létrejöttek, például a cseh, amelyik azonnal bejelentette függetlenségi igényét, a szlovák, amelyik egyesülni óhajtott a csehvel, de elszakadási szándékkal a horvátok és a galíciai ukránok is nemzeti tanácsba tömörültek. Október 30-án, Budapesten megalakult a Román Nemzeti Tanács is, viszont nem tett közzé hasonló elszakadási nyilatkozatot, később Aradra költözött. Egyre több figyelmeztető jel volt arra, hogy a háború miatt a monarchia teljesen megsemmisül. Erdélyben Bánffy Miklós, Ugron Gábor és Bernády György is kongatta a vészharangot.

A nemzeti tanácsok időszaka

A nemzeti tanácsok programja pacifista álláspontot képviselt: a háború azonnali befejezését, a németekkel alkotott szövetség felbontását, valamint különböző szociális és demokratikus változások mihamarabbi bevezetését sürgette. A fővároson kívül is megalakultak a magyar nemzeti tanácsok fiókszervezetei, Kolozsváron például Janovics Jenő, Apáthy István és Vincze Sándor alapították meg az Erdélyi Nemzeti Tanácsot. Ahol a Magyar Nemzeti Tanácsot alkotó három pártnak nem voltak megfelelő fiókszervezetei, például Székelyudvarhelyen, ott egyszerű személycserével oldották meg a polgári demokratikus átalakulás folyamatát.

A nemzeti tanácsok nemzetiségi programja radikálisan eltért az addigi politikáktól, de bármennyi autonómiát is ígértek a nemzetiségek számára, azt mindig hangsúlyozták, hogy a magyar állam területi integritása számukra megkérdőjelezhetetlen.

Gróf Tisza István az olasz fronton (Fotó: Wikipedia)

Wilson külügyminisztere, Robert Lansing november 5-én táviratban üzente meg, hogy az amerikai elnök szimpatizál a románok nemzeti egységének gondolatával, megvalósításához a szükséges támogatást is megadja. November 9-én az addig ellenségnek számító németek is kijelentették, hogy amennyiben a románok békén hagyják a visszavonuló seregeket, Berlin jóindulattal kezeli a román törekvéseket. Mindezekkel párhuzamosan az Aradon működő Román Nemzeti Tanács ultimátumot küldött a magyar kormánynak, amit Budapest természetesen elutasított, de ekkora

Ferdinánd király elkezdte mozgósítani a hadsereget az előrenyomulásra.

1918 november közepéig létrejön a belgrádi katonai konvenció, amely a Maros vonalán egy demarkációs vonalat állapított meg, és elrendelte, hogy a magyar közigazgatást meg kell hagyni az elfoglalt területeken. Ezt a magyar kormányon kívül senki nem vette komolyan. A román katonák átlépték a demarkációs vonalat, elfoglalták Székelyföld egy részét, és Kolozsvár felé vették az irányt.

Az Aradon kezdeményezett magyar-román tárgyalásokon egyértelművé vált, hogy a románok a teljes elszakadást akarják. Jászi Oszkár próbálta menteni a menthetőt, és egy svájci mintára létrehozandó kantonrendszert javasolt Magyarország területén belül, de ez már nem volt vonzó alternatíva. A magyar kormány naivitását jól mutatja, hogy infrastruktúrával segítette a románokat, többek között a gyulafehérvári nagygyűlés szervezéséhez MÁV vonatokat biztosított.

Erdélyi magyar válaszok, lehetőségek

A román előrenyomulásra lehetetlen volt katonai választ adni, a magyarok számára nem maradt más választás, mint a wilsoni elveket betartva nagygyűléseket szervezni. Ebben Bethlen István és az Erdélyi Szövetség tudott egyedül szerepet vállalni. 

Az volt az alapötlet, hogy Erdély, illetve Székelyföld nyilatkoztassa ki, Magyarországhoz szeretne tartozni, és ha ez nem lehetséges, akkor biztosítsanak autonómiát a régiónak. A marosvásárhelyi székely-magyar nagygyűlés ötlete már a szervezés első fázisában elbukott, mert sem a helyi nemzeti tanács, sem Apáthy nem támogatta az ötletet, teljesen félreértelmezték Bethlen szándékát. Pár ezer ember ennek ellenére részt vett a november végén szervezett demonstráción,

a beszédekben viszont az önálló székely köztársaság gondolata fel sem merült.

Ehhez képest a gyulafehérvári román nemzetgyűlés szervezése sokkal simábban működött, ami nem csoda, hiszen minden támogatást megkaptak. Előtte egy nappal a delegáltak összeültek megfogalmazni a kiáltványt, ezt követően december elsején, reggel 7 órától a gyűlésre is sor került. Az erdélyi magyar sajtó és közvélemény nem ismerte fel a nemzetgyűlés jelentőségét. A Székely Napló egyenesen megnyugtatja az olvasóit, hogy

Köztudomású, hogy a gyulafehérvári határozatnak csak az első pontját ratifikálták, a többi pontja, melyben Románia többek között autonómiát és egyenlő jogokat ígér minden erdélyi nép számára, figyelmen kívül hagyták, és erre mind a mai napig emlékeztetni szokták a román politikumot.

Az erdélyi román hatalom biztosítására megalakult a Iuliu Maniu vezette kormányzótanács, mely különböző jogkörökkel 1920 áprilisáig működött.

Egy utolsó próbálkozás: a kolozsvári nemzetgyűlés

Fodor János előadása végén a kolozsvári magyar nemzetgyűlés megszervezésére is kitért, mely a korábban Marosvásárhelyen tartott székely-magyar gyűlés kudarcából okulva, a gyulafehérvári román találkozót szerette volna felülmúlni. Mivel egyértelművé vált, hogy Budapestnek már semmilyen ráhatása nem lehet az erdélyi történésekre, a cél egy főkormánybiztosság létrehozása volt. A főkormánybiztosi tisztségre Apáthy Istvánt kérték fel, aki a nagygyűlés szervezését is magára vállalta. A korabeli sajtóbeszámolók szerint Gyulafehérváron százezren jelentek meg – bár ez a szám vitatott –, Apáthy kétszázezer magyar mozgósítását tűzte ki célul.

Eredeti felvételek a Filmhíradók archívumából 

Dacára annak, hogy Erdély jelentős részét már megszállták a románok, a Kolozsvárra érkező vonatokat és szekereket is feltartotta a Feleken állomásozó román haderő, jelentős hatást keltő, több tízezres tömeg gyűlt össze. Az elhangzott beszédeket a helyzet által megkívánt politikai túlzásokként lehet értelmezni. Az Ipartestületben készült el a határozat, amit a tömeg számára felolvastak, ebben világosan megfogalmazták, hogy

a Kolozsváron összegyűlt tömeg egy állami közösséget óhajt Magyarországgal.

A kinyilatkoztatásnak azonban már csak érzelmi jelentősége van, december 24-én Kolozsvárra is bevonul a román hadsereg. A naplószerű visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a város magyar lakosság passzívan, mély letargiával szemlélte az eseményeket, aminek köszönhetően legalább atrocitásokra nem kerül sor. Az impériumváltás folyamata ezzel nem ér véget, de az már egy másik előadás tárgyát képezi.

A Korunk Akadémia következő előadását november 21-én 17 órától lehet meghallgatni az Erdélyi Múzeum Egyesület székhelyén.