A nyolcmillió kami, a felkelő nap és Hello Kitty országa. Japán útinapló – első rész

Tatsuya szereti a kosárlabdát.

Ezt a főnöke mondja róla, miközben Tatsuya biztos kezekkel, hihetetlenül pontos mozdulatokkal dolgoz fel percek alatt egy vörös tengeri keszeget (japánul: tai). Először a fejét és a farkát vágja le, ezeket egy külön tányérra helyezi dekoráció gyanánt. Aztán a testét választja ketté a gerinc mentén, levágja róla az úszókat, éles késével eltávolítja a rózsaszín-vöröses (innen a hal neve) bőrt, végül pedig ízléses, falatnyi szeletekre vágja a fehér, enyhén áttetsző, édeskés ízű húst, hogy több más halból (például lazac és tonhal) vágott szeletekkel együtt összeállítson belőle egy szasimi-tálat.

A szasimi a szusi „elődje”. A japánok a mai napig ezt részesítik előnyben (rossz nyelvek szerint a szusi inkább csak a nyugatiaknak készült „megszelídített” verzió), gyakorlatilag egy tányér nyers hal az egész, amihez csak külön tálalják fel a rizst – ha ugyan. A halszeleteket egyszerűen szójaszószba kell mártogatni, majd egy kevés csípős vaszabi kíséretében elfogyasztani. Elképesztően finomak. Ha anyám látná, hogy a fia nyers halat eszik, kiájulna.

Soha életemben nem gondoltam volna például, hogy a tonhalnak ennyire jó íze van. Az, ami hozzánk eljut, már messze nem ugyanaz. Ez csak ott, a halpiacon, frissen fogyasztva az igazi. Tatsuya, aki szereti a kosárlabdát, és mestere a szasiminek, itt dolgozik, a tokiói halpiacon, egy egyszerű emeleti falatozóban, amelyet gyakorta látogatnak meg turistacsoportok, így a „rögtönzött” bemutatón is látszik azért, hogy szépen be van gyakorolva.

Csemegék a halpiacon. (Fotó: Varga Brigitta)

A Cukidzsi Halpiac (Tsukiji Shijō) a világ legnagyobb halpiaca, Tokió lüktető gasztronómiai csomópontja, ahova naponta több ezer helyi lakos, és turista látogat ki, és ahova éjszaka gyorsvonatok szállítják tonnaszámra a halat, rákot és a tenger sokféle gyümölcseit a szigetország összes fontosabb kikötőjéből. Nemcsak hal, de zöldség, gyümölcs és számos helyi termék kapható itt.

A Cukidzsi Halpiacon kóstoljuk meg például a legendás wagyu sztéket is. Valóban csak megkóstoljuk: a néhány falatnyi ízelítő adag ára is eléggé borsos, a japán marhafajta márványozott, omlós húsát aranyáron mérik. Jöhet a közhely: szétolvad az ember szájában. Cserébe viszont az én – talán nem kellőképpen sznob – ízlésemnek túl zsírosnak bizonyul, különösen így, a reggeli órákban. De ki van ez is pipálva: ha valaki rákérdez, milyen volt a wagyu, fanyaloghatok, mint a sznobok.

A szasimi mellé elfogyasztott szaké okozta kellemes, és a jetlag által előidézett kellemetlen zsibongás összekeveredik a fejemben. Először vagyok Japánban és először Ázsiában.

De se nem Ázsia, se nem Nyugat, se nem káprázat, se nem valóság ez a hely. Ez Japán, egy külön világ, mindentől elvonatkoztatott, önmagában létező közeg, amely egyszerre él a (távoli) jövőben és a (távoli) múltban.

Bóklászni a Cukidzsi Halpiacon, átfurakodni a sűrű embermasszán olyan, mint hangyaként masírozni a hangyabolyban.

Ez a világ legnagyobb városa, metropoliszövezetével együtt – amely több hozzá ízesedett nagyvárost is „tartalmaz” – mintegy 36 millióan lakják.

Első szállásunk Sindzsuku (Shinjuku) kerületben, Tokió kereskedelmi és közigazgatási központjában, a város nyüzsgő szívében található. Itt helyezkedik el a Kabukicsó (Kabukichō) negyed, a város egyik leghíresebb és leghírhedtebb része: klubokkal, love hotelekkel, karaoke- és sztriptízbárokkal teli, neonfényektől káprázó utcáin hajnalig nyüzsögnek az egyre részegebb emberek.

Ha valaki napközben, az embermassza tengeri áramlathoz hasonlatos természetes hajtóerejétől sodorva bolyong ezen a környéken, biztosra veheti, hogy egy adott ponton egy kereszteződésben oldalra pillantva egy hatalmas, körülbelül 12 méter magas Godzilla-fejet pillant meg, amely száját fenyegető ordításra tátja, karmaival pedig az épület homlokzatát markolja.

A Godzilla fejet a Google Mapsen is meg lehet keresni (Fotó: a szerző félvétele)

A makett a Toho mozi épületének tetejét díszíti 2015 óta (a Toho filmstúdió készítette az eredeti Godzilla-filmeket), és állítólag naponta többször is hang- és fényeffektek kíséretében „okád tüzet és füstöt” a bámészkodók örömére – bár mi ezt az attrakciót nem fogtuk ki.

Ejtsünk itt szót két, az európaiak számára talán különös érdekességről, amely igencsak népszerű a japán fiatalok körében.

Egy automatáról van szó, amelybe pénzérmét kell dobni, majd egy kar vagy gombok segítségével irányítani egy kis markolót, hogy egy üvegdobozból plüss figurákat halásszon ki vele az ember. A kelet-európaiak talán a vándorcirkuszok, falunapok körüli vásári forgatagban találkozhatnak nagy ritkán ilyesmivel, Japánban viszont egész játéktermeket szentelnek nekik, amelyek meglehetősen forgalmasak. Egyes helyeken kimondottan limitált kiadású figurákat helyeznek ezekbe a gépekbe, amelyekre a rajongók szenvedélyesen vadásznak.

A másik igencsak népszerű trendet, amely már 1995 óta hódít, az úgynevezett purikura automaták képviselik. A név az angol print club japán verziójának (purinto kurabu) rövidítéséből ered.

például nagyobb szemet, simább bőrt, vastagabb szájat, összességében rajzfilmszerű, „cuki” külsőt kölcsönözve a fotók szereplőinek, a képekhez pedig speciális hátteret, feliratot is lehet választani.

Az elkészült képeket az automata helyben kinyomtatja, a modernebbek pedig a megadott e-mail-címre digitális formában is elküldik azokat. Az fotóautomaták előtti terekben – ezek rendszerint a Barbie-univerzum rózsaszínjében és babakékjében úsznak – jelmezkölcsönzésre is lehetőség van, de hajsütővel, sminkkészlettel, tükörrel ellátott „öltözők” is rendelkezésre állnak, ezek előtt pedig rendszerint sorban állnak a fiatal lányok, akik szemmel láthatóan komolyan veszik a szórakozást.

Neon. (Fotó: Varga Brigitta)

A japánok mindent alapos maximalizmussal csinálnak: nemcsak a munkára, de az ivásra is igaz ez. Sokáig tartotta magát az az elmélet, miszerint genetikailag hajlamosabbak a berúgásra, nehezebben bontja le a szervezetük az alkoholt és így tovább. Nos, az én személyes tapasztalataim alapján sokkal inkább tűnik valószínűnek, hogy azért ütik ki magukat sokan az éjszakai élet forgatagában, mert úgy isznak, mint a kefekötő.

Saját szemünkkel láttuk például, ahogy egy harmincas évei vége felé járó, amúgy eléggé elegáns hölgy kiborul egy kocsmaterasz székéről az utcára, majd végtagjaival az ég felé kalimpálva harsány nevetésben tör ki. Miután a társaság nem kevésbé kapatos férfi tagjai üggyel-bajjal felsegítették, és visszahelyezték a székére, ahelyett hogy szégyenkezve hazabotorkáltak volna,

A kései órákban Sindzsuku utcáin egyáltalán nem szokatlan a földön, eszméletlenül fekvő részegek látványa. A helyiek sokszor vizes palackokat, apró vitaminos italokat helyeznek melléjük, hogy segítsenek nekik az ébredés utáni regenerálódásban, de egyébként hagyják őket békében aludni. Az időjárás ilyenkor, szeptember elején is igen meleg, úgyhogy a megfázás veszélye éjszaka sem fenyegeti őket…

Ha valaki az 1912-ben elhunyt Meidzsi császár és 1914-ben elhunyt felesége, Sóken császárné tiszteletére emelt, 1920-ban felavatott Meidzsi-szentélyt szeretné meglátogatni, az jobban teszi, ha a kora reggeli órákban próbálkozik, délelőtt 10 után ugyanis a turisták valósággal elözönlik a sintószentélyt és mintegy 700 ezer négyzetméternyi erdősített parkját.

A bejáratnál ott magasodik a hatalmas torii kapu, a hagyományos, szent helyeket jelölő japán kapuforma, amely előtt a hívők meghajolnak, mielőtt belépnek, majd ismét meghajolnak, amikor elhagyják a szentély területét.

Torii kapu a Meidzsi-szentély bejáratánál. (Fotó: Varga Brigitta)

Jobban mondva a kamiké: a sintó vallásban nem isteneket, hanem afféle szellemeket, lényeket tisztelnek. Ezeknek a száma pedig gyakorlatilag végtelen, hiszen minden egyes teremtmény, cselekedet vagy tárgy mellé rendelhető egy kami. Külön kamija van tehát a járdának, a lehullt falevélnek, a szélnek, a felszálló pornak vagy éppen az ablaküvegnek is.

A japánok kultúrájában így magától értetődő, hogy tisztelik a tárgyaikat, az őket körülvevő világot, igyekeznek tisztán tartani, ápolni azt, az iskolában például közösen tanulnak meg takarítani, rendet rakni.

A hívők a szentély előtt elhelyezett „szenteltvizes” csorgóknál megmossák a kezeiket és a szájukat, majd bedobnak egy pénzérmét az oltár előtt elhelyezett faládába, kétszer, tiszteletteljesen meghajolnak, kettőt tapsolnak, hogy a kamik figyelmét magukra irányítsák. Ezután elmormolják az imájukat, újra meghajolnak, majd távoznak.

Szerzetesek reggeli vonulása a Meidzsi-szentélyben. (Fotó: Varga Brigitta)

Dél körül a hőség fullasztó.

A nappali csúcsok szeptember elején is elérik a 39 fokot, a magas páratartalom pedig még elviselhetetlenebbé teszi a meleget – az ember gyakorlatilag folyamatosan izzad. Így már érthető a legyezők sok száz éves hagyománya Japánban, az emberek – férfiak és nők egyaránt – ma is használják ezeket, igaz, a hagyományos, szétnyitható legyezők mellett már megjelentek a modern, elemes verziók is: apró, nyeles ventilátorok ezek, amelyek segítségével elég sokan hűsítik magukat utcán, metrón, szentélyekben egyaránt.

Meglepő tapasztalat: a gyermekek, még a 7–8 évesek is egyedül közlekednek az utcákon, reggelente egymaguk jutnak el az iskolába, délután, a tanítás végén pedig legtöbbször csoportosan, az azonos irányba hazafelé igyekvő társaikkal együtt szállnak fel a metrókra, buszokra, vonatokra, ahol önfeledt trécselésbe kezdenek, élik a maguk gondtalan gyermekkorát okostelefonok, zavaró digitális eszközök nélkül.

A felnőttek ennek az ellenkezőjét képviselik: a metrón ülve legtöbben – akárcsak nálunk – a telefonjuk képernyőjét kémlelik, egymásra is alig néznek, a turistákat is jobbára levegőnek nézik.

A legtöbb tömegközlekedési eszközön feliratok figyelmeztetik az utasokat: kerüljék a hangos beszédet. A rend, a fegyelmezettség, az egymás iránti tisztelet a hétköznapokban, az utcákon, pályaudvarokon is megnyilvánul abban, ahogy mindenki tudja, melyik oldalon kell közlekedni a zsúfolt peronon, hogyan kell felsorakozni a metrókocsi ajtaja előtt, megvárni, amíg mások leszállnak, majd hogyan kell fegyelmezett rendben, tolakodás nélkül szállni fel a járművekre, vigyázva, hogy másoknak is jusson hely. Az utakon sem tülkölnek idegesen egymásra a sofőrök,

Néhány nap elteltével még mindig épp hogy csak ismerkedünk a negyeddel, ahol lakunk, a környező negyedekbe merészkedünk csak át megnézni egy-egy látványosságot, de tisztában vagyunk vele, hogy egy ekkora várost egy egész élet alatt sem lehetne kiismerni eléggé. El is engedjük.

Utcakép. (Fotó: a szerző felvétele)

Hamarosan amúgy is tovább kell menni: a következő célpont Kamakura, egy Tokiótól mintegy 50 kilométerre fekvő város a Csendes-óceán partján, amely egykor a sógunátus büszke fővárosa volt. Ma már inkább csak amolyan üdülőváros, amely azonban nemcsak a strandjaival, de sok egyéb turisztikai látványossággal is vonzza az utazókat.

Akkor még nem sejtjük, hogy egy kisebb tájfun közepén kell majd bőröndöstül átköltözni az új szállásra. Akkor még a hőség az egyetlen dolog, ami zavar az időjárásban. Ám ez hamarosan megváltozik.

Folytatása következik…