// 2024. december 14., szombat // Szilárda
autonómia

A multikulti halott, de fel a fejjel

// HIRDETÉS

Lehet-e és kell-e különbséget tenni őshonos nemzeti közösségek és bevándorlók között? Használható-e ma Erdélyben a multikulturalizmus bűvös fogalma? Az összkép nem túl szívderítő.

Amikor egyetemi oktatókat ültetnek egy asztalhoz civil aktivistákkal, várható, hogy a beszélgetés vagy az elmélet, vagy a gyakorlat irányába tolódik el. A multikulturalizmus esélyei és értelmezései című beszélgetés, amelyet a Politika Svédasztal című előadás-sorozat keretében rendeztek a kolozsvári politológushallgatók, olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt elméleti bevezető egy nagyon is aktuális gyakorlati problémához – annak viszont remek. A kerekasztal résztvevői – Salat Levente politológus, egyetemi tanár, Tibori Szabó Zoltán újságíró, Bíró Béla egyetemi tanár, irodalomtörténész, Demeter Attila egyetemi docens és Bethlendi András, a Musai-Muszáj civil kezdeményező csoport aktivistája – Salatnak egy Transindexen megjelent szócikkéből kiindulva járták körbe a témát.

Salat Levente nem kerülgette különösebben a forró kását: elmondta, hogy bár szimpátiával figyeli a muszájosok tevékenységét, 

a multikulturalizmusra való hivatkozás megkésett. 

Három fontos állítást tesz mindjárt az elején:

 

• A multikulturalizmus világszerte dekonjunktúrában van, vagyis lecsengett. A 2000-es évek elején lett volna benne potenciál, a romániai magyar politikai elit azonban akkor nem foglalkozott vele.

• A multikulturalizmus fogalma túlságosan szétfolyó, megfoghatatlan, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja – nemcsak az utca embere, hanem a politikusok is.

• A multikulturalizmus vereségéhez azok is hozzájárultak, akik korábban foglalkoztak vele. 

De mit is értünk multikulturalizmus alatt? 

Tágabb értelemben egy normatív válasz a politikai közösségben meglévő kulturális megosztottságból fakadó problémák kezelésére – ott, ahol több kultúra, nyelv, vallás, etnikum él együtt. Sokáig megkérdőjelezhetetlen hagyománynak számított, hogy az az üdvös, ha a különböző politikai egységek homogének. A politikai korrektség megnehezíti, hogy erről a fontos hagyományról beszéljünk, de az államvezetők manapság ismét efféle húrokat kezdenek pedzegetni (persze, mindenkinek Orbán Viktor ugrik be rögtön, de Merkel, Cameron és mások is).

 

A probléma viszont az, hogy a világ másként mutat: a jelenleg létező mintegy 200 államon belül 10.000 kultúrát, 5000 etnikumot és több mint 7000 élő nyelvet azonosíthatunk – hiába diktálja tehát az ésszerűség a homogenitást, 

a kulturális sokféleséget muszáj kezelni valahogyan. 

Salat ezt a mai kor talán legfontosabb kihívásának tartja, amely a 19. század nagy dilemmáihoz hasonlítható: akkor az okozott problémát, hogyan lehet az uralkodó eszméket, a szabadságot és az egyenlőséget összebékíteni egymással, ma pedig az, hogy mindezek hogyan egyeztethetők össze a kulturális megosztottsággal.

 

Salat egy ingamozgást vázol fel, a multikulturalizmus kialakulásától napjainkig: az inga az egyik szélső pólustól a másikig tart, aztán visszaindul – napjainkban épp egy ilyen „visszalódulásnak” vagyunk tanúi (egyszerűbben: a teljes homogenitástól a multikultiig, majd vissza a homogenitás irányába).

 

A multikulturalizmus ideológiája az Egyesült Államokban jelent meg a 60-as években, amikor az olvasztótégely modellje (bárki jöhet, de váljon amerikaivá, és építsük együtt a nagy amerikai nemzetet) maga is olvadni kezdett: a bevándorlók között generációk múltán, még a nyelvvesztést követően sem tűntek el a kulturális jellegzetességek.

 

 

Ő az, akiről nagyon sok szó esett: Will Kymlicka (fotó: britac.ac.uk)

 

A multikulturalizmus egyik megalapozója, a kanadai Charles Taylor szerint a multikulturális politika feladata, hogy biztosítsa a nyelvi-kulturális csoportok fennmaradását, túlélését: tehát nem csupán arról van szó, hogy ha valaki Kanadában franciául akar beszélni, akkor ezt szabadon megtehesse, hanem maga a francia kultúra maradjon fent és termelődjön újra. Ehhez a kisebbségi közösségek számára autonómiát kell biztosítani, hogy mások ne szólhassanak bele a specifikusan őket érintő döntésekbe.

 

A szintén kanadai Will Kymlicka szerint a kulturális hovatartozás alapvető emberi jog, a nem domináns közösségeknek minden tekintetben egyenlőnek kell lenniük a domináns közösségekkel a liberális demokrácia keretein belül. Kymlicka a kulturális megosztottság kezelésében  

világos különbséget tesz őshonos nemzeti közösségek és bevándorlók között: 

az előbbiek történelmi beágyazottsággal rendelkeznek, és akaratukon kívül kerültek non-domináns helyzetbe (például mozgatták a határokat a fejük felett), az utóbbiak viszont maguk mondtak le domináns helyzetükről saját szülőföldjük, eredeti közösségük elhagyása által. Ezért a megoldás is más: az őshonos közösségek számára az önrendelkezés biztosítása, a migránsoknak pedig egyfajta emberséges asszimiláció, integrálódás a többségi társadalomba.

 

Az indiai származású brit politikafilozófus, Bhikhu Parekh viszont felmosta a padlót Kymlickával: szerinte ez az elképzelés nem valódi multikulturalitáshoz, hanem egymás mellett élő zárványok kialakulásához vezet. Ehelyett arra lenne szükség, hogy a közjóból való részesedés, az intézményrendszer arányosan tükrözze a társadalomban meglévő sokféleséget. Az olasz Giovanni Sartori szerint pedig a multikulti nem más, mint az új törzsiség, a liberális demokrácia vívmányainak feladása; ő egyébként erősen szelektálna a bevándorlók között is.

 

2008-2009 tájékán beállt egy fontos fordulat: az Európa Tanács, az UNESCO és más globális szervezetek is elkezdtek leszámolni a multikultival, mert az úgymond balkanizálta a nyugati társadalmakat, helyette  

az interkulturalitást, vagyis az eltérő kultúrák közti kommunikációt  

javasolják – csakhogy dialógushoz egyenlő felek kellenek.

 

A multikulturalizmus ráadásul ott omlik össze leglátványosabban, ahol korábban kvázi állampolitika rangjára emelkedett: Kanadában. Korábban ugyanis Kanada két nemzet – az angol és a francia – állama volt, az 1971-es, multikulturalizmusra vonatkozó törvény ezt az egyensúlyt ásta alá, és – fogózzunk meg – pont a québeci franciák támadták.

 

A multikulturalizmussal szembeni egyik legfontosabb érv, hogy megzavarja az emberek kulturális komfortérzetét és biztonságérzetét: a britek – hivatkozik David Goodhart angol politikai elemzőre – háromszáz évet áldoztak arra, hogy létrehozzanak egy ismerős, bizalmon alapuló politikai közösséget, és most, ha kimennek az utcára, nem tudhatják, nincs-e bomba a szembejövő idegen ruhája alatt.

 

 

... ő pedig Salat Levente (fotó: Szabó Tünde) 

 

Demeter Attila egyetért Salat Leventével abban, hogy a multikultinak annyi, de nem osztozik egyetemi kollégája multikulturalizmus iránti lelkesedésében (nem lelkesedik érte, visszakozik Salat). Különbséget kell tenni multikulturalitás és multikulturalizmus között: az első egy állapot, a másik egy ideológia (nem ideológia, hanem normatív politikafilozófiai ajánlás, érkezik a replika). Ha a multikulturalizmusról beszélünk, válaszolni kell a következő kérdésekre:

 

• Mi a kultúra? Etnokultúráról beszélünk vagy tágabb értelemben használjuk a kifejezést?

• Mit jelent az elismerés (mert a multikulti az elismerés politikája, ugye)?

• Kinek kell biztosítania ezt az elismerést? A polgároknak? Az államnak? A jogrendszernek?

 

Demeter szerint a multikulturalizmust nemcsak a nacionalizmusok felől érik kihívások: 

legnehezebben az egyéni szabadságra építő liberalizmus fogadja be, 

mert nem tud mit kezdeni a kollektív identitásokkal. Úgy gondolja, ma a multikulturalizmus és a homogenitás között kell alternatívákat keresni a felmerülő problémák orvoslására.

 

Bíró Béla a probléma gyökerét épp abban látja, hogy a szerinte pejoratív hangzású kulturális megosztottság kifejezést használjuk a kulturális pluralitás helyett. A pluralizmus a politikában éppen hogy nem megosztó, hanem kohéziós erő: szerencsés esetben nem eltávolítja, hanem egymáshoz láncolja a versengő feleket. Nem ért egyet azzal a felfogással, hogy a sokféleségre építő társadalmak instabilabbak és költségesebbek, mint a monokulturálisak, ez csak a látszat. A kérdés az, meddig terjedhet a pluralizmus határa, milyen körülmények között lehet benyújtani az igényt az elismerésre? A válasz kulcsa a támogatottság mértékében van. 

A multikulturalizmus korábbi formája álságos volt, 

valójában csak a fájdalommentes asszimilációt volt hivatott levezényelni. Ez nem sikerült, ezért fordulnak vele szembe manapság Merkeltől Orbánig az európai döntéshozók. De ha ez a folyamat folytatódik, katasztrófához vezet, Európa fasizálódni fog – teszi fel az i-re a pontot Bíró.

 

A fokozódó nemzetközi helyzettől nehezen akar kilengeni az inga Erdély létező problémáinak irányába. Tibori megjegyzi, hogy a mai hazai magyar nyilvánosság elzárkózik a románokkal való kapcsolattartás elől, falakat húz maga köré; Bíró szerint a románokat – képletesen értve – saját „nyelvükön” kell megszólítani. Bethlendi András siet leszögezni, hogy a Musai-Muszáj éppen ebből a megfontolásból koszorúzta meg a memorandisták kolozsvári emlékművét.

 

 

Az ominózus koszorúzás (fotó: Szántai János)

 

Bethlendi megpróbálja erdélyi talajra visszarángatni a kérdést: a mi problémáink különböznek azoktól, amelyeket a bevándorlás okoz a nyugati társadalmaknak, a kettőt nem szabad összemosni. A Musai-Muszáj a nyelvi jogokra, a többnyelvűségre fókuszál, 

a multikulturalizmus kifejezés csak egy eszköz,  

jobb híján használják: a hivatalos, hatósági retorikában gyakran megjelenik a fogalom, ennek ürességével akarják szembesíteni a városvezetést – és ha már a politikai diskurzusban sokszor felbukkan, megpróbálják megtölteni tartalommal.

 

Salat mintha nem bízna ebben: azt ajánlja Bethlendinek, ahelyett, hogy (elnézést a képzavarért – a szerző) a multikultin lovagolnának, nyergeljenek át az interkultira. Bár elég üres fogalom, és mindkét fél részéről erőfeszítéseket igényel, meg kell próbálni. Nosza.

 

Címlapfotó: a Politika Svédasztal Facebook-oldala

// HIRDETÉS
Különvélemény

Románia most: a brain rot, a Ciolacu-prank, az alkotmánybíróság és a Georgescu-párti magyarok

Fall Sándor

Kulcsszavakban a káoszról, a rettegésről, a reményekről és fogalmaink kiüresedéséről.

A Románia fedőnevű sajátos demokrácia lufija kipukkadt

Szántai János

Ezen nincs miért csodálkozni. Amin esetleg lehet (bár nem érdemes): az országot vezető politikai, illetve a hazai szellemiséget egyre kevésbé befolyásoló értelmiségi elit kártékony ostobaságán.

// HIRDETÉS
Nagyítás

A moldovai folk rock úgy robbant fel Kolozsvár közepén, hogy azonnal leomlottak a határok

A zene olyan kommunikációs forma, amely jó esetben betemeti a lövészárkokat. A sors úgy hozta, hogy megnézhettem a moldovai Lupii lui Calancea zenekar koncertjét. És pontosan ez történt.

Ekkora barbár kori aranyékszert még sosem látott, de most megteheti

Népvándorláskori kincskeresés a kincses város Történeti Múzeumában – bécsi, budapesti és romániai múzeumok fogtak össze, hogy először látható legyen a híres szilágysomlyói aranylelet Erdélyben. Megnéztük.

// HIRDETÉS
// ez is érdekelheti
Az oroszok a spájzban, Iohannis a Cotroceni-ben, Georgescu a TikTokon – hahó, Románia, fel kéne ébredni
Főtér

Az oroszok a spájzban, Iohannis a Cotroceni-ben, Georgescu a TikTokon – hahó, Románia, fel kéne ébredni

Románia kapott néhány kegyelmi hónapot az elnökválasztásig – ha nem történnek gyors változások, márciusban Călin Georgescu lesz az ország elnöke.

Vissza a butatelefonokhoz?
Krónika

Vissza a butatelefonokhoz?

Egyre több európai ember mond le az okostelefonokról, mivel úgy érzik, „elérték a digitális telítettséget”. Az internet-hozzáféréssel nem rendelkező telefonok értékesítése meredeken emelkedett Európában.

Így oldották meg okosba’ az ántivilágbeli gyergyóiak
Főtér

Így oldották meg okosba’ az ántivilágbeli gyergyóiak

A romániai államszocializmus utolsó évtizedeinek székelyföldi társadalma elképzelhetetlen volt a hétköznapi ügyeskedések nélkül – mondja Kovács Eszter szociológus.

Pásztorkutyák téptek szét egy tetemet
Székelyhon

Pásztorkutyák téptek szét egy tetemet

Termetes pásztorkutyák téptek szét egy állattetemet Csíkszentlékek bejáratánál, a Véreskép közelében a 123B jelzésű megyei út szélén. A jelenetet egy helybéli örökítette meg és juttatta el a Székelyhonhoz.

Megválasztották új püspöküket az erdélyi reformátusok
Krónika

Megválasztották új püspöküket az erdélyi reformátusok

Kolumbán Vilmos József eddigi püspökhelyettest választotta püspökké csütörtökön az Erdélyi Református Egyházkerület közgyűlése. Kató Béla utódjának nem volt ellenjelöltje, egyetlen ellenszavazat mellett szavaztak neki bizalmat a kolozsvári tisztújításon.

Elismerés Kraft Hunor csíkszeredai szülész-nőgyógyásznak
Székelyhon

Elismerés Kraft Hunor csíkszeredai szülész-nőgyógyásznak

Gránit Oroszlán Példakép Díjjal jutalmazták Kraft Hunor csíkszeredai szülész-nőgyógyászt, aki a terhesség és születés körüli babahalállal foglalkozik. A Férfiak Klubja révén olyan férfiakat díjaznak, akik munkájukkal kiemelkednek a hétköznapokból.

// még több főtér.ro
Különvélemény

Románia most: a brain rot, a Ciolacu-prank, az alkotmánybíróság és a Georgescu-párti magyarok

Fall Sándor

Kulcsszavakban a káoszról, a rettegésről, a reményekről és fogalmaink kiüresedéséről.

A Románia fedőnevű sajátos demokrácia lufija kipukkadt

Szántai János

Ezen nincs miért csodálkozni. Amin esetleg lehet (bár nem érdemes): az országot vezető politikai, illetve a hazai szellemiséget egyre kevésbé befolyásoló értelmiségi elit kártékony ostobaságán.

// HIRDETÉS
Nagyítás

A moldovai folk rock úgy robbant fel Kolozsvár közepén, hogy azonnal leomlottak a határok

A zene olyan kommunikációs forma, amely jó esetben betemeti a lövészárkokat. A sors úgy hozta, hogy megnézhettem a moldovai Lupii lui Calancea zenekar koncertjét. És pontosan ez történt.

Ekkora barbár kori aranyékszert még sosem látott, de most megteheti

Népvándorláskori kincskeresés a kincses város Történeti Múzeumában – bécsi, budapesti és romániai múzeumok fogtak össze, hogy először látható legyen a híres szilágysomlyói aranylelet Erdélyben. Megnéztük.

// HIRDETÉS