A moldovai folk rock úgy robbant fel Kolozsvár közepén, hogy azonnal leomlottak a határok

Értelmiségi családba születtem bele, nem tehetek róla. A lakás tele volt könyvekkel, olyan is adódott, hogy a szüleim helyett a könyvek vigasztaltak. Zenei nevelést nem kaptam. Illetve, kaptam volna, ha hajlandó lettem volna zongoraórára járni Klein Zsuzsa tanárnőhöz. Pontosabban, elmentem, egyszer.

Egy kis idő múlva a tanárnő magamra hagyott. Én meg billegtettem a dórémifát egy ideig, aztán szétnéztem az igen szépen, szolidan, polgárian berendezett szobában. Képek a falon, párnák a sezlonon, fotőjökben (1980 körül járunk), félhomály, mert az egyetlen éjjeli lámpa a zongora billentyűzetét világította meg. A félhomálynak a spórláshoz is volt némi köze: Zsuzsa néni és édesanyja (akivel egy fedél alatt lakott) úgy gondolták, ha kevesebb villanyégőt kapcsolnak be, ritkábban fogják elvenni az áramot. (Ilyen illúziókkal voltak tele azok az idők.) Az éjjeli lámpa a zongora peremére volt felcsíptetve, a dugasza egy hosszabbítóban. Ami a figyelmem felkeltette a dórémifá közepette: hogy a dugasz nincs teljesen benne, mármint tövig, a hosszabbítóban.

A következő, azóta is nagyon markánsan bennem élő élményem az volt, hogy átszalad rajtam a 220 volt. Lehet, csoda történt azon a délutánon, de olyan jól ment a dórémifá, hogy Zsuzsa néni megdicsért. A következő órára nem mentem el. Fociztam a haverjaimmal. Apám pedig, aki nagyon empatikus, nyitott és megértő szülőnek képzelte magát, azt mondta, nem baj fiam, ha nem akarsz zongorázni, hát ne zongorázz.

Mindezt csak azért mesélem el, hogy világossá tegyem:

Persze, hallgattam a nagy klasszikusokat (mert csak olyan bakelitek voltak otthon), aztán hallgattam a magyar rockot (mert kérésemre azt csempészték át a szüleim ismerősei a határon), hallgattam a világ akkor is, ma is meghatározó nehéz zenéit (a Rolling Stonestól az Iron Maidenig, apám nem túl nagy örömére), hallgattam a jazz mindenféle formáját (Lionel Hamptontól Dave Brubecken át Sun Ráig, no meg a hazaiakat).

Táncházasok, mehh, mondtam. Ezt a lenéző, arrogáns hozzáállást ma így értelmezem: hogy is viszonyuljon a népzenéhez, népi kultúrához egy városi gyerek, akinek a szülei Sartre ateista aktivizmusával és Duras balos feminizmusával próbálták feloldani a szép elmélet és a romániai kommunista diktatúra bakancsának fájdalmas valósága közti ellentmondást. A népzene arról szólt, hogy falun esküvő van. Elvittek egy-egy ilyen esküvőre, halálra untuk magunkat. Ja, Sartre és Duras sem jártak ilyen helyekre, mongyő! Persze, lehetett volna másképp is viszonyulni, de

Aztán 1989 után (tudják, forradalom, szabadság, egyenlőség, testvériség, legalábbis az illúziók szintjén, LOL) elmentem egy koncertre, a régi sportcsarnokba. Az egyik fellépő a Swetter nevű magyar zenekar volt. Folk és rock, olvastam a műfajról. Na jó, legyünk túl rajta. Hát, azóta sem tudok túl lenni azon az mágián, amelyet a banda a kilencvenes évek elején a kőrock és a népzene mixével az agyamba és a lelkembe lőtt. Ennek nyilván voltak előzményei: ott volt a Szörényi-Bródy-féle Kőműves Kelemen rockballada, a Kormorán zenekar első, Folk & Roll című debütalbuma (akkor váltam egy ideig fanatikus Nagy László-olvasóvá) vagy akár az István, a király egyes darabjai. De a Swetter-koncert után értettem meg, hogy

Aztán olvastam, hogy ennek a muzsikának vannak hivatalos nevei is: etno-rock. Folk-rock. Sivatagi rock. Világzene. Megannyi műfaj és alműfaj jött szembe velem. Jó későn megnéztem Szomjas György népzenés filmjeit is, melyeknek egy része erdélyi muzsikusokról szól. Megnéztem én mindent, amire rátaláltam. De ma sem vagyok szakértője ennek a világnak. Inkább afféle félanalfabéta rajongója, istenkeresője vagyok ennek a zenének.

mert hát sokáig a románok voltak az ősellenség a fejemben.

Körülbelül pár perccel este tíz óra előtt így nézett ki a nézőtérnek nevezett helyiség, meg háttérben az aprócska színpad.

Akik rá akartak térdelni a nyakunkra, ki akartak szorítani Erdélyből, rezervátumi létbe akartak kényszeríteni. (Ebbe a kérdésbe nem mennék bele, roppant bonyolult, sok oldala van, mindenféle lózung ellenére nincsenek egyszerű, irányvonalas, ideologikus megoldások, valószínűleg sosem lesznek.) Az alapvető hozzáállásom az volt, hogy hát ki a fene akarja dalolgatni az elnyomók nótáit. Aztán, ahogy egyre több románnal üldögéltem, beszélgettem, egyre világosabbá vált, hogy attól, amiért ő adott esetben akár ki akar radírozni a kulturális térből, a muzsikája szép, megható, ringató, lobbantó stb. És

Ma már boldogan meghallgatom a román konesszőrök által relevánsnak tartott manele-nótákat is, mert… egyszerűen jók. És árad belőlük a pozitív energia, még akkor is, ha a szövegeik, nos, vitathatók.

Na és persze, igyekeztem ismerkedni a román rockzenével is. És őszintén bevallom, nem tetszett, ma sem tetszik.

Közben véletlenül rátaláltam a Subcarpați nevű bukaresti bandára: fővárosi-miticás hip-hopot kevernek… népzenével. Na, ez tetszett. Innen egy lépés volt a Zdob și Zdub, a moldovai alternatív folk and roll banda, ahogy magukat nevezik (a Moldovai Köztársaság nevű országról van szó ezúttal, ahol sok román él). És jöttek további moldovai előadók: Carla's Dreams, az Osoianu nővérek, az Advahov tesók…

Akikről egy ideig csak a videómegosztókon fellelhető dalaik alapján ismerkedtem, de aztán szembejött a hír: fellép a banda, az Osoianu nővérekkel együtt, a kolozsvári Sörgyár csehókomplexumban. Két legyet üthetek egy csapásra!

Megvettem hát a bilétát, odamentem a helyszínre. Még sose jártam a Sörgyárban, mióta kocsma lett. Elsősorban azért, mert egyáltalán nem iszom sört. Le is esett az állam. Irtó profi módon kialakított terek fogadtak, első ránézésre. A második ránézésre már jöttek a kérdések: hol a ruhatár?

Ott, ahol sört is kér az ember. Oké… a koncert után akkora sor lett a hátsó bár előtt, hogy a vége valahol a ködbe veszett.

Aztán: a színpad nagyon kicsi, mégpedig azért, mert a Sörgyár kocsmának tulajdonképpen nincs nézőtere, oszlopok szabdalta terekből áll össze a „küzdőtér”. Ráadásul ha nagy a tömeg (nagy volt), az emberek elzárják az utat az egyetlen kijárat fele.

Kértem magamnak egy deci viszkit meg egy kólát, 143 lej. (Hű, ezek nem szarral dobálóznak, mordultam fel önkéntelenül. Ja a belépő 100 lej volt.) Az étlapot már meg se mertem nézni. A plakát a koncertet hét órára hirdette meg. Az amúgy is vacsorázni akarók meg a balekok (mint én) oda is mentünk a jelzett időpont után olyan 50 perccel. A koncert este tízkor kezdődött. Tehát az üzleti szerint három óra áll a kedves koncertlátogató rendelkezésére, hogy otthagyjon vagy 300-500 lejt, a belépőn felül, természetesen.

A videózási láz töretlen. Nincs is koncertélmény, ha nem készül róla videó.

Amikor váratlanul elhallgatott a totál semmitmondó (de annál jobban üvöltő) diszkóbulizene és bejelentették a Farkasokat. Megpróbáltam a színpad elé menni, de egyszerűen lehetetlen volt, már ha civilizált akartam maradni. Na de sok időm se maradt a gyurakodásra, mert felvonult a banda, stílusosan, farkasjelmezben, és jött az első… nem dal…

Valóságos hangvihar zúgott lefele a színpadról, csodálatos dallamok keveredtek a kőkemény ritmussal, megtörtek, újra szárnyra kaptak, másképp, máshonnan legyintették meg a fület, a lábakat, a lelket… és ez így ment pár perc híján két órán keresztül. A Farkasok, no meg az Osoianu nővérek a lábujjhegyemtől a fejem búbjáig belemerítettek abba a hatalmas tóba, amely a moldovai, illetve román népzenét, népdalokat magába szívta, és

Ehhez (no meg a legkülönbözőbb furulyákhoz, trombitához) járult a két gitár, a dob meg a billentyű, mint ellenpont. A Farkasok muzsikája emlékeztet a Zdob și Zdubéra, csakhogy míg az a grunge, az alternatív rock, a funkmetál és egyéb műfajok talajába ágyazza bele a népzenét, Alex Calancea és társai, ha szabad így fogalmaznom (nem találok jobb analógiát), inkább a drum and bass világa, no meg a funk, a jazz és a fusion felől közelít a népi muzsikához.

Alex Calancea, a remek moldovai basszusgitáros kiváló muzsikusokkal vette körül magát. Kalap le előtte, előttük!

(Ennek elsősorban a kiváló basszusgitáros és zenekarvezető Alex Calancea nemzetközi és hazai zenei karrierje az oka:

Úgy röpített magával ez az muzsika, amikor a Purtata, a Ciulandra, a Perinița, a Cântă cucu végigsüvített a kocsmatéren, hogy nagyon nehezen tudtam visszatérni abba a világba, ahol a valóban mágikus erejű hangorkánt követően a zenészek mintha ott se lettek volna:

csak bámultam, ahogy az egész élmény süllyed, akár a Titanic, egy pillanat alatt, bele a sörbe, hestegbe, póló- és szoknyaemelgetésbe.

Szabályosan kimenekültem a Sörgyár csehóból. Az rezgett bennem másnap reggel is: én ilyen remek koncertet, ilyen borzalmasan visszataszító helyszínen és környezetben rég nem hallottam. Viszont ha valahol megint feltűnnek Calancea farkasai, akkor ott leszek. És bárkit biztatok, figyeljenek ezekre a nevekre, megéri: Alex Calancea (basszusgitár); Szergej Ivanov (billentyűs hangszerek); Dumitru Neculiseanu (trombita, kaval, furulya)r; Cristian Ursache (ének); Andy Oncea (gitár), Sztasz Porajko (dob).