A méhek tisztelete nem most kezdődött – báró Ambrózy Béla, a magyar méhészet megteremtője

Kezdjük azzal a közhellyel, hogy az emberek és méhek kapcsolata évezredekre megy vissza. Ebből kiindulva sosem árt újra tudatosítani, mennyire egymásra vagyunk utalva mi és a méhek: a virágos növények 80 százalékát ők porozzák be, ez a számarány pedig azt a 130 gyümölcs- és zöldségfélét is tartalmazza, amit nap mint nap megeszünk. Ha pedig ez sem volna elég (hiszen hozzászokik az ember bármihez, még ha rossz is), gazdasági adatokban nézve a méhek és más beporzó fajok 550 milliárd euróval járulnak hozzá a világ élelmiszertermeléséhez.

Az élelmiszertermelés azonban kockázatos feladat, amelynek sokrétű problémáira sem egyszerű kérdések, sem egyszerű válaszok nincsenek: azt viszont biztosan tudjuk, hogy a klímaváltozás történik, az emberi túltermelés is, az élelmiszertermelésben sok káros módszert hoztunk be és sok esetben gyakorlatilag magunk alatt vágjuk a fát – meg a méhek alatt, ha érthető ez a kis szándékos képzavar ellenére.

A peszticidek – különböző gyom-és rovarirtó, növényvédő szerek – alkalmazása ellentmondásos kérdés, azonban nem tagadható, hogy az olyan élőlényekre is hatással van,

amelyeket nem szeretnénk és nem kellene kiirtani.

Noha az EU 2018-ban betiltotta a méhekre (házi- és vadméhekre egyaránt) káros neonikotinoidoknak nevezett rovarirtó szerek használatát a mezőgazdaságban, úgy tűnik, mégsem megállítható az a folyamat, hogy méhcsaládok tömkelege váljon a peszticidek áldozatává. Április 9-én jelent meg a hír, hogy Erdélyben is, Szatmár megyében pusztult el 300 méhcsalád, és a károsult méhészek a közeli repceföldeken használt peszticidek miatt háborodtak fel a károsodást követően, mondván, hogy törvényt szegtek, amikor nem értesítették őket, hogy a kaptárokhoz közeli repceföldeket kezelni fogják. Románia méhpusztulás terén az élen jár: a méhkolóniák 30 százaléka pusztult el például a 2021-es év folyamán.

Ahogy azt a méhészek szemszögéből írtuk is korábban:

A házi méh mellett még 20 ezer féle más méhfaj terjedt el a világon, és bár a házi méhek jelenléte és aktivitása a biodiverzitás szemszögéből nézve domináns, ebben az esetben tökmindegy, hogy ki dominál, hiszen ezek a szerek bármilyen beporzóra igen károsak.

Erdély és a Kárpát-medence biodiverzitás, illetve tájtípusok szempontjából is az élen jár – élen járt mindig is, a balkáni régióval egyetemben.

A haszonnövényekkel teli szántóföldektől, a földeket elválasztó bokros-fás sávokon, a dombvidékeken, fás legelőkön, erdőkön keresztül a hegyi kaszálókig mindenféle hely van, ami beporzásra alkalmas növényekkel van tele.

Ezt az értéket emelte és használta ki báró Ambrózy Béla is a 19. század második felétől kezdődően, aki (az akkor még monarchiabeli) magyar méhészet egyik megteremtője és hatásos elterjesztője volt – egyenesen Temesgyarmatról. Ambrózyt – A. A. Milne Micimackójából származó szavakkal – rokonai, barátai és üzletfelei (értsd: a köznyelv, a kortársak és a sajtó) édes bárónak vagy mézes bárónak nevezték, kiemelkedő ügyszeretete és elhivatottsága miatt. A báró úr az akkori Temes vármegye másodalispánja volt, valamint királyi és császári kamarás egy személyben, sőt – pályafutásának lényeges pontjaként – hadnagyi szerepet is betöltött, amikor részt vett a szárd-francia-osztrák háborúban, az 1859-es olaszországi hadjáratban. Ebben az időszakban kezdte el érdekelni a méhészet, egészen pontosan a csaták közti pihenők alatt – bele se mernénk gondolni, hogy micsoda nyugalmat, precizitást és gyengédséget igényelt egy ilyen tevékenység a hadviselés mellett. Bár kétségkívül van hasonlóság aközött, hogy valaki a csata hevében, fegyverrel és fokozott figyelemmel keveredik el bajtársai között és ahogy besétál a kaptárak közé, vagy egy méhraj közelébe megy. Ha nem vigyáz az ember, kaphat egy-egy szúrást innen is, onnan is, a lovagias kiállás pedig szükségszerű. (Lovagokról pedig később is szó lesz.)

Ambrózy Béla fokozatosan építette fel méhészeti karrierjét. Eleinte tanulmányokat folytatott nemzetgazdasági területen, a kiegyezést követően leszerelt, majd német méhészektől tanulta ki a mesterséget. Eleinte krajinai (a mai Szerbia területének felelne meg) és karinthiai (a mai Ausztria egyik déli régiója, számottevő szlovén kisebbséggel) méhekkel kezdte a gazdálkodást, aztán áttért szűkebb hazájának méheire a Bánságban.

A hosszú 19. század intézményesülési hullámaiban alapító tagként lépett be a Grand Miklós által létrehozott Délmagyarországi Méhészegyletbe, 1875-ben. Az egylet lapot is indított Ungarische Biene néven, magyarul nyelven később Magyar Méh néven futott a folyóirat, amelyben Ambrózy is számos publikációt közölt, többek közt a sok kiadást megért A méh című átfogó munkáját is itt hozta le a folyóirat, folytatásos közlésként. 1880-tól Grand Miklóssal együttműködve szerkesztette is a lapot. Az intézményesülési hullámok és világkiállítások korának megfelelően Ambrózy is részt vett különböző vándorgyűléseket és kiállításokon, ahonnan számos oklevelet, díjat és elismerést vitt haza.

Báró Ambrózy Béla könyvének harmadik kiadásának borítója

A méh című könyve abban az időszakban jelent meg, amikor Ambrózy a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselőjeként vett részt a politikában, 1887 és 1896 között – a könyv első kiadása épp az utóbbi évszámra tehető, a Magyar Méhészek Egyesülete pedig 1889-ben alakult meg, miután egyesült a fent említett Délmagyarországi Méhészegylettel. Ambrózy rövid ideig elnöke volt az egyesületnek, ezt követően az össze méhészeti szakmai csoportosulás beolvadt az Országos Magyar Méhészeti Egyesületbe. E sok vitát és fordulatot magába foglaló intézményi (olykor unalmas) hercehurca azonban megfelel a mai online szövetségek és érdekképviseletek érdekeinek, a magyar méhészet pedig nem tartana ma ott, ahol tart.

Ambrózy Béla egyik mesterem a lengyel származású Jan Dzierzon áll kaptárai mellett - illusztráció a báró könyvéből

Ambrózy báró tevékenysége két szempontból is fontos volt. Az egyik az, ahogy hatalmát és rangját meghazudtolva igyekezett a közös érdekeket képviselni saját és állami köreiben egyaránt, békét és közös alapot teremteni a szakma számára:

– írta róluk a Méhészeti Közlöny 1902-ben, kétségtelenül mézédes stílusban, ámde nagyfokú igazságtartalommal. Grand Miklós néptanító, a báró barátja volt a másik fontos tényező, ugyanis ő Buziáson méhészkedett eredetileg, viszont a Földmívelésügyi Minisztérium kinevezte őt méhészeti vándortanítónak Ambrózy közbenjárására.

Mit is jelentett ez? Azt, hogy az egykori Temes, Torontál, Krassó-Szörény, Bács-Bodrog, Arad, Csanád megyék területén minden községben iskolai méheseket hozott létre, illetve a méhészeti vándortanítói intézmény országos szakfelügyelője és vezetője volt, valamint meghonosított néhány kaptártípust, sőt, módosított is egyet, amelyet Grand-kaptár néven a huszadik század elejéig használtak is. Ambrózy nevéhez is fűződik kaptártípus: a korszerű, európai szintű méhészet magyar képviselőjeként nyugati tapasztalatai alapján a vándorméhészet és a vándorlásra alkalmas kettős ikerkaptár elterjesztője.

A berlini gazdák kiállításán a Magyar Méhészek egyesületének standja. Ismerős a vásári hangulat?

Ambrózy kétségkívül nemes cselekedeteket tudhatott maga mögött. A szójáték ellenére érdemes visszamennünk az időben a méhek társadalmi felépítéséhez (matriarchátus) és a méhészet szakrális jellegéig. Az óköri görögök mítoszai között ismeretes volt Melissza, aki egy nimfa volt, és felfedezte, valamint megtanította a méz használatát – a méhek róla kapták a μέλισσαι (mélissai) nevet. A méhek a nimfák szimbólumaivá váltak, mivel úgy tartották, hogy ők maguk is időnként méhekké változtak át. A Melissae többes számú megnevezést egy idő után Démétér, Artemisz, Perszephóné és Delphoi Apollón papnői viselték, mivel a méhek tisztaságát kapták meg általa. A metamorfózis, a fejükön virágport viselő női lények kultusza burkoltan megjelenik a homéroszi himnuszok között is, egészen pontosan a Himnusz Hermészhez (ford. Devecseri Gábor) utolsó sorai között:

Ókori Melissza-nimfa ábrázolás

A méhek mai „nemes” szolgálói között a magyar nyelvterületen az utóbbi évtizedben létrejött mézlovagrendek vannak – a szakszervezetek, egyesületek és egyletek mellett úgy tűnik, egy ceremoniálisabb, méltóságteljesebb szövetségre is szeretnek lépni a közös ügyek érdekében.

Az első mézlovagrendet Szent Ambrus, a méhészek védőszentje égisze alatt alapították Baján, Magyarország déli részét. Ezt követően több helyen is elterjedt a gyakorlat, Erdélyben működik mézlovagrend Csíkban, Nyárádszeredában, Gyergyóban, Udvarhelyszéken – méhészgazdák tömörülése, akik az díszviselet, a zászló/címer mellett a méztermékek, a méhészeti tevékenységek, a természettel és a helyi közösségekkel való összhang, a hivatástudat, az egészséges életmód propagálása mellett esküdtek fel. A gazdák mellett választott mézkirálynő is van, aki lovaggá üti őket.

Hogy anakronisztikus-e ez az egész? Egészen biztosan, még akkor is, ha napjaink találmánya. Az is biztos viszont, hogy a szeretettel elköteleződés egyik ceremoniális formájaként, közösségformáló erőként van jelen. Ambrózy Béla pedig a temesvári evangélikus templomban nyugszik, ahol őt újratemették még 2022 folyamán – a gyergyószentmiklósi méhészek pedig emléktáblát is avattak neki a városban található Csiky-kertben, mivel az egykori báró gyakran megfordult a városban, és jó barátságot ápoly Csiky Dénessel, az arborétum létrehozójával.