A Luc folyó újjászületése – tűnődések horgászat közben

Ha azt mondom: Luc, akkor a legtöbb ember nem érti. Viszont akik ismerik a Maros folyó Marosvásárhely fölötti szakaszát, jó eséllyel tudják, miről van szó: egy kis folyóról, amely a Beszterce-Naszód megyei Monorfalva közelében ered, majd alig 48 kilométernyi csörgedezés után Marossárpataknál ömlik a Marosba. Igazából folyónak is csak nagyon nagylelkűen nevezhető, a szélessége ugyanis a legszélesebb szakaszain is alig pár méter. Elnevezése felső folyásának térsége egykori többségi lakóitól, a szászoktól ered, a német Lutz aztán magyarul Luc, románul pedig Luț lett.

A Luc alaposan megszenvedte az elmúlt évtizedeket.

Mivel falvakon át, vagy azokhoz közel folyik, és tavaszi áradása rendszeresen elöntötte a földeket, a partját védőgátakkal emelték meg. De nem ez volt az igazi probléma, még az ipari szennyezés sem, mivel a Luc mentén nincsenek és nem is működtek soha ipari létesítmények. Hanem például az, amikor a szocialista mezőgazdaság „koronája”, a termelőszövetkezet földjeinek gyomirtózása után a traktorvezető és gépkezelő szakmunkás elvtárs a műszak után a folyóba engedte a permetező tartályban megmaradt vegyszereket, ezzel pedig tíz-húsz kilométer hosszan teljesen megmérgezte a folyót, kiirtotta a vízi életet a Lucban. Vagy amikor a folyó forrásvidékén működő tejüzem sutyiban beleengedte a vízbe a hulladékot és a szennyvizet, amitől ismét kipusztult az élet a folyóban. Én ezeket az epizódokat gyerekkoromban, az 1980-as évek elejétől személyes tragédiaként éltem meg, mivel a Luc az a folyóvíz, amelynek a partján apám először horgászbotot adott a kezembe, és ahol aztán kedvemre elveszhettem a part menti bokrokban, nádasban, iszapban heteken és hónapokon át, a nagyapámék házától ugyanis, ahol nyaraimat töltöttem, egy kilométernyit sem kellett gyalogolni vagy biciklizni a Lucig (meg persze a Marosig), a parton pedig minden fát és bokrot részleteiben ismertünk. Megszámlálhatatlan horgászpillanat és izgalom kötődik bennem ehhez a helyhez. Ahányszor hazalátogatok, mindig kinézek a Luc és a Maros összefolyásához, ez amolyan stabil földrajzi pont az otthonban. Aki hasonló helyekhez kötődik, nagyon jó tudja, miről beszélek. Aztán változott a világ, a szigorúbb környezetvédelmi előírásoknak köszönhetően

már nem lehet csak úgy belemosni a mérgeket vagy a disznóhizlalda mocskát a folyóba,

a közeli Maros medréből sem lehet a kavicsot kitermelni (az árterületről viszont továbbra is igen, de ez egy másik, kellemetlen történet). Később lépésről lépésre végignéztem, amikor pár évvel ezelőtt igen nagyszabású mederszabályozási munkálatok kezdődtek a Luc mentén, Vajdaszentivány és Marossárpatak között. Kicsit aggódva néztem, amint a vízügyi hivatal megbízásából a folyópartot teljesen letarolják, minden bokrot és fát kivágnak, az árvízvédelmi gátat jelentősen magasabbra építik és megerősítik, a buldózer és a markológép pedig módszeresen végigmegy a mederben és holdbéli tájat mar az addig zölden kanyargó Luc helyére.

A Luc kb. egy évvel mederszabályozás után

Aztán eltelt egy év, majd egy újabb, és a Luc teljesen magához tért. A partjait újra beborították a rendkívül gyorsan növő fűzfabokrok, a mindent behálózó süntök-bozótosok, a nád és egyéb vízparti növények. A kanyarokban kezdtek újra kialakulni az öblök és forgók, a természetes akadályok. Még pár év és a folyópart ismét áthatolhatatlan növényfallá változik, amelyen csak a horgászok vágnak itt-ott néhány rést, hogy aztán naphosszat ücsörögjenek csendben a susnyásban. Na és ez a magához térés az, ami legutóbb igen kellemes meglepetést szerzett nekem. A napokban, hosszú ideje először, ismét horgászbottal a kezemben mentem ki a Luc partjára, Marosba ömlésének helyén. Nem terveztem semmi komolyabb rákészülést, semmi horgásztáska, semmi háton cipelős botarzenál, merítőháló, meg effélék. A bolygó másik oldalán, nagyvárosban élő, hazalátogató kis unokaöcskösöknek akartam megmutatni, hogy s mint vannak a dolgok a folyóparton. Ezért csak egy kis spiccbotot vittem könnyű úszós szerelékkel, meg néhány szál komposztban termett vörösgilisztát csalinak. Kánikula volt, a víz majdhogynem kávébarna a korábbi esőktől, ráadásul a vízszint is magasabb volt a megszokottnál. Ami a horgász számára általában azt jelenti: nem lehet fogásra számítani.

És akkor elkezdődött a meglepetéssorozat,

mert egyik kapás jött a másik után. Egy kb. 4-5 méter széles kis vízfolyásban, alig 30 centiméter mélyen úszott a szerelék, ezért nem is a kis halacskák sűrű kapásai voltak meglepők, hanem a megfogott halfajták változatossága.

Kismárna a Lucból.

Horogra akadt (majd persze ment is vissza a vízbe) kisponty, kárász, sügér, fejes domolykó, fenékjáró küllő, kis márna és meglepetésemre egy fura kinézetű, horogra csak ritkán akadó kövi csík, de még egy kis compó is, ami általában csak a lassú, mély és benőtt vizeket szereti. Vagyis nyolc különböző halfajta bő egy óra alatt. És mindez egy kicsi és „jelentéktelen”, folyónak nevezett patakban. Mi ez, ha nem a regenerálódás tankönyvi példája?

A legfiatalabb nagyvárosi generáció rácsodálkozik a vízi életre.

Szomorú ellenpéldaként ott van a Maros,

amely a Marosvásárhely feletti szakaszán minden szörnyűséget megkapott, amit csak lehetett: nagyipari és biológiai szennyezést, a partok tönkretételét, a mederágy kikotrását. Az utóbbi igen súlyos károkat okozott a folyó medrében: mivel a Marosnak ez a 30-40 kilométeres szakasza a kavicslerakó rész, értelemszerűen innen termelték és termelik ma is ki az elmúlt évtizedekben az építkezésekhez szükséges aprókavicsot, sódert, homokot. Vannak olyan szakaszok, ahol ez a durva beavatkozás a kavicságy alatti szürke paláig hatolt, ott úgy néz ki a folyó, mintha a Holdon folyna: szürke, steril palalemezek között folyik a víz, nincs benne élet, mert ezen a felületen nem tud megmaradni.

A Luc torkolata nem sokkal a mederszabályozás után. Jól látható, hogy ésszel oldották meg: nagy szikladarabokkal erősítették meg a két partot, a sziklákat egy-két év alatt eltakarja a dús növényzet.

Ugyancsak elszomorító ellenpélda a Kis-Szamos kolozsvári szakasza, amellyel a városvezetés évtizedek óta nem tud mit kezdeni, ezért zavarában inkább lebetonozta a vízparti életet és végigvaskorlátozta a folyó partjait. Amiket persze meg lehetett volna erősíteni természetes anyagokkal, sziklával, kővel is. Például Aradon sikerült a Marost a természeteshez igen közeli állapotában megtartani. Temesváron is a Bégát. Nagyváradon a Sebes-Köröst, Székelyudvarhelyen a Nagy-Küküllőt és sorolhatnám.

Mert egy-egy ilyen vízfolyásnak csak egyetlen dologra lenne szüksége, ahogy a Luc példája is mutatja: hogy hagyják békén.

Rendben, szabályozzák, építsenek védőgátakat, hogy ne legyen árvíz, ez érthető. De aztán hagyják, hogy nőhessen a partján fűzfabokor, rekettyés, nád, süntök, akármi. Hagyják létezni, a természet pedig képes a durva emberi beavatkozásnak akár kemény évtizedeit is két-három év alatt eltüntetni és a sebeket begyógyítani. Még akkor is, ha az a folyó egy nagyvároson folyik keresztül, mint a Kis-Szamos.

Szamos-part Kolozsváron. Fotó: Sánta Miriám