A hit, a mentális egészség és a 21. század találkozása a boncasztalon

Több előfeltevéssel vágtam neki az utamnak, amely az augusztus 21.-i szerdai napon vezetett a kolozsvári Herepei-házba, a REFO udvarra. Itt ugyanis a 15. Kolozsvári Magyar Napok keretében sor került egy Mentális egészségünk című kerekasztal-beszélgetésre, amelyen Dr. Fehér Kardos Gabriella családorvos, Dr. Jancsó-Fărcaș Zsuzsanna, a BBTE Pszichológia karának oktatója, pszichológus, és Dr. Virág Tímea Helga (plasztikai) sebészorvos eszmecseréjét hallgathatták meg az érdeklődők.

Balról: Dr. Jancsó-Fărcaș Zsuzsanna, Dr. Virág Tímea Helga és Dr. Fehér Kardos Gabriella Fotó: Sánta Miriám

Többször is volt olyan időszak az életemben, amikor a mentális egészségem nem volt egyensúlyban – és itt finoman fogalmaztam. Ennek korrigálására elég sok erőfeszítést tettem, amelynek meglett az eredménye,

a téma viszont továbbra is érdekelt: mit tanulhatunk, mit sajátíthatunk el még ezen a területen? 

Ebből kiindulva tettem föl a kérdést magamnak is, hogy vajon három jól képzett ember mit tud egy óra alatt elmondani a mentális egészségünk megőrzéséről úgy, hogy a felszín kapargatásán túllépjen? Ez ugyanis benne van a pakliban, ha az embernek kevés idő áll rendelkezésére.

A másik előfeltevésem annak kapcsán alakult ki, hogy az esemény moderátora szakmája szerint nem csak akármilyen sebészorvos, hanem plasztikai, ez pedig érdekes következtetéseket eredményezhetett volna, ha abból indulunk ki, a plasztikai sebészet és a mentális egészség metszéspontján (nem szándékos a szóvicc) elég parázs viták lehetősége forog fenn. Például kinek van erre szüksége és milyen esetekben?

Ez a téma azonban nem merült ki, ugyanis egy jól körülhatárolható mederben zajlott a beszélgetés, ami limitálta ezt a témát – valljuk be, ez azért igazán hosszú és bonyolult vitaestet kívánt volna magának, így letettem arról az elképzelésről, hogy itt szó lesz a fent említett témáról.

A beszélgetés mindenki számára nyitott volt, bárki beülhetett a nézőtérre – a felújított Herepei-ház udvara igen szép, a Farkas utcai református templommal szemközt, ahonnan az első pár percben kórus hangja is kiszüremlett. Nem örvendtem azonban a hőség és a keresztényi szeretet kapitalista nevében annak, hogy az udvaron felállított bárstandnál 9 lejbe került egy fél liter ásványvíz.

A bárki számára nyitott beszélgetésen azonban hamar kiderült, hogy a meghívottaknak természetesen köze volt/van az Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetségéhez, magyarán IKÉ-sek voltak, de legalábbis szorosan kapcsolódnak a református körökhöz, így kissé belterjesre sikeredett.

Így a közönség is főként eziránt az intézmény iránt érdeklődőkkel, ennek tagjaival telt meg, s mint kiderült, a mentális egészség megközelítése is nagyban a hit felől történt – ennek pedig volt egy egészen jó és egy kevésbé jó hozadéka is véleményem szerint.

Fontos kiindulópontot vetett fel első körben Virág Tímea, aki egyszersmind a moderátor szerepét töltötte be. Ő gyerekkorából nem emlékezett arra, hogy napirenden lett volna a mentális egészség, mint téma – ezt szerencsésnek tartotta, ugyanis

kiemelte a megtartó közeget és közösséget,

a falut, ahol gyerekekként elvoltak, játszottak egymással, együttműködtek, és szinte bármelyik felnőtt segítségére lehetett számítani. Fehér Kardos Gabriella is úgy látta - a manapság sok, múltra visszatekintő sopánkodóval ellentétben -, hogy régebb nekik könnyebb volt, most sokkal több az elvárás, a kihívás, a megfelelni akarás, a negatív impulzus.

Erre Jancsó-Fărcaș Zsuzsanna is kitért, ugyanis a pszichológiában is nagyban folyik diskurzus erről – főként a gyereknevelésben egyre inkább magukra maradó nők szempontjából –, hogy

valójában „egy egész falu” kellene ahhoz, hogy egy gyerek felnevelődjön.

Mai helyzetre lefordítva: minél több segítség, minél nagyobb hálózat, megtartó közeg alakul ki egy felcseperedő ember köré, annál jobban biztosított a mentális egészsége egy atomizálódott világban. Erre utalt Fehér Kardos Gabriella is, aki családorvosként a fiatal anyák bizonytalanságát, törődöttségét is látja a rendelőben, amikor már éppen az összeomlás határán vannak a fáradtságtól, az újszülöttel járó kihívásoktól és a magas elvárásoktól.

Az elvárások egyre nagyobbak és a megfelelési kényszer is sokkal nagyobb, mint régen.

Nem az interperszonális impulzusok érik legtöbbet a fiatalokat, hanem az internetesek, emiatt sokkal nagyobb veszélynek is van kitéve a mentális egészségük, a figyelmük és az önértékelésük – ahogyan arról itt és itt írtunk korábban.

[embed]https://foter.ro/cikk/onismerettel-kreativitassal-a-tiktok-agyak-ellen-nadasdi-csilla-dramapedagogussal-beszelgettunk/[/embed]

A közönségből fel is szólalt egy tinédzser lány, aki a megfelelési kényszerről kérdezett – tekintetéről látszott, hogy tényleg érdekli a dolog. A megfelelni akarásnál mindig tegyük fel a kérdést – hangzott a válasz: kinek akarok megfelelni? És legfőképpen: miért akarok megfelelni? Olyan ez, mint egy építkezés, csak megfordítva, egyenként kell lebontani a téglákat, és minden tégla egy-egy kérdés magamnak, hogy górcső alá vegyem, mi is valójában a fontos és értékes dolog számomra. Így, ha felaprózzuk és lebontjuk a megfelelni akarásunkat, akkor kiderülhet számunkra, hogy adott helyzetekben mi is igazából a fontos. „Miért kellene nekem úgy kinéznem, mint egy szupermodellnek? Miért nem jó így, ahogy az Isten teremtett engem?” – tette fel a kérdést a BBTE oktatója.

[embed]https://foter.ro/cikk/a-mai-gyerekeknek-tobb-figyelemre-van-szukseguk-de-tudatosabbak-is-szabo-csilla-aki-kuldetesenek-erzi-a-tudomany-nepszerusiteset/[/embed]

A tégla- és építkezés motívuma visszaköszönt abban is, hogy a családban ki milyen szerepet vállal. A nők olyanok, mint a malter a tégla között: összetartják a családot, anyák, feleségek, eközben munkaerők – ezért kell vigyázni, hogy ne morzsolódjon szét a malter a tégla közül! Hogy metaforikusan fogalmazzunk.

Ezeknek a szerepeknek való megfelelés viszont ugyanúgy érinti a férfiakat is a maguk térfelén.

Ezért nagyon fontos – és ez hangsúlyozta a beszélgetés összes résztvevője –, hogy legyen meg mindenkinek az énideje, a magára fordított ideje, másképp könnyen a saját szerepeink áldozataivá válunk.

A mentális egészségünk megőrzése érdekében tehát tudjunk átpasszolni a családban feladatokat, a szerepeinknek való megfelelésből pedig hagyjunk alább. Számomra felmerült a kérdés, hogy ha egy családban mindenkinek meg kell legyen az énideje, mindenki adjon át kicsit a szerepeiből, ne vállalja magát túl, de töltsön minőségi időt szeretteivel, próbáljon megtartó közeget teremteni maga körül, akkor valójában nem csak arról van-e szó, hogy az élet egy nagy zsonglőrködés (az idővel és magunkkal).

Itt jött be a hit kérdése a meghívottak részéről. Mindegyikük arról tett vallomást, hogy rendkívül fontos szerepet játszik az életükben a hitük, ez tartja meg őket és ez vezette el őket oda, ahol vannak. A pszichológus azt is kiemelte: a tudomány is bizonyítja, hogy a gyógyulni akarók Istenbe (de bármilyen transzcendenciába – megj.) vetett hite segíti azokat, akik betegséggel vagy nehéz élethelyzetekkel, elakadásokkal küzdenek.

Ez volt a pozitívuma annak, hogy egyházi keretek között jöhetett létre párbeszéd a hit gyógyító és megtartó erejéről, amely még sokunknak – itt Erdélyben, de másutt is – igen fontos, mert közeget, közösséget, biztos támaszpontot jelent. Ha viszont a beszélgetés mindenki felé nyitottságát vesszük alapul, akkor nem biztos, hogy mindenkinek imponáló az, hogy napközben iktasson be pár perc bibliaolvasást, tegyen fel egy dicsőítő éneket, imádkozzon reggelente vagy tartson hálaadást esténként, ha ez számára nem természetes.

Ezt egy szekulárisabb környezetbe úgy lehet átvinni – és erre volt, ugyan nem explicit, utalás a résztvevőktől is –, hogy keressünk magunknak olyan elmélyülési, elcsendesedési lehetőséget napközben, amikor csak jelen vagyunk. A testünkben. Testmozgással, sporttal akár.

Amikor nem azzal foglalkozunk, hogy „jaj, mi lesz holnap”, vagy „jaj, mi volt tegnap”, tehát nem fetrengünk a múltban és nem szorongunk a jövőn, hanem a tudatos jelenlétet választjuk az adott időben.

Ez fontos a családon belül, a kapcsolódásban, a közös együttléteknél – Fehér Kardos Gabriella például azt emelte ki, hogy egyszer egy nap legalább összeül a család közös étkezésre, és ott, abban a mozzanatban tudnak mind egymásra figyelni, megbeszélni a dolgaikat.

A hit kérdése azonban nem csak a hagyományos istenképbe vetett bizalom szempontjából fontos: a hit maga, a valamiben való hinni tudás visz előre a gyógyulásban, ezt pedig simán át lehet menteni a szekuláris gondolkodásba is, aki úgy érzi, hogy meghaladja őt valamely egyházhoz való tartozás – vontam le a következtetést.

A beszélgetés számomra egyik fontos mozzanata volt az, amikor maguk a szakértők is őszintén beszéltek arról, hogy van, amikor nekik sem sikerül mindig minden – a családorvos például elmondta, hogy a saját nagyobb gyerekein is tapasztalja, hogy a rövid figyelem, az állandó telefonozás nehéz helyzetbe hozza őt is, nem sikerül őket leszoktatnia róla, megtiltani sem tudja nekik, maximum úgy alakítja számukra a programokat, hogy megfeledkezzenek arról, hogy elővegyék a telefont és tiktokozzanak.

Van-e erre tartós megoldás? Ez már egy másik beszélgetés témája lehetne, de azt gondolom, innen lehetne elindulni és folytatni. De nem a felszín kapargatásával. A fentiekről gyakran szó esik, és sosem elég ismételni, mennyire fontos mindez - ez tény. Ha viszont tényleg van hit, akkor érdemes beleállni nagyobb léptékű, olykor kellemetlen, de fontos témákba, amely meghaladja a nukleáris családmodell pozitív-negatív sémáit is.