A diákokat manapság különösen a slam poetry érdekli. Interjú Borsodi L. László költővel, magyartanárral

Mennyire nyúlhat hosszúra a költői útkeresés, milyen a jó prózavers, hogyan lehet az ősök sorsán keresztül elemezni önmagunkat, a világot – többek között erről is beszélgettünk a csíkszeredai költővel, aki irodalomtanárként kortárs írásokat is rendszeresen beemel a diákoknak ajánlott olvasmányok közé.

Az első három kötetedet (Átmenetek, Viszonylatok, Ellenpontok) általában nehéz megtalálni, közülük kettő magánkiadásban jelent meg, és azt mondtad róluk korábban, hogy kísérleti köteteknek tartod őket, a költői útkeresésről szóltak. Mennyire nehéz egy kezdő költőnek megérkezni a saját hangjához?

Minden kezdő költőnek megvan a maga útkeresése, amíg rátalál a saját hangjára. Az enyém elég hosszúra sikeredett. Az általad említett kötetek alapján kirajzolódó kísérletezéseimnek van egy kevésbé dokumentálható oldala, ez pedig a szöveggel való első élményszerű találkozásom, amely a csíksomlyói kegytemplomhoz és a ferences szerzetesekhez kapcsolódik.

Általános iskolás koromtól a középiskola végéig ugyanis sokszor olvastam az istentiszteletek keretében, és ahhoz, hogy feladatomat a lehető legjobban vagy legalább elfogadható módon végezhessem, szükség volt arra, hogy egyszer a magam számára értelmezzem a szent szövegeket. Középiskolás koromban sokat szavaltam, és az is megkövetelte az alapos előmunkálatot, a szövegértelmezést. Talán a szavalás fordított elsőként a versek felé. A szépirodalmi művekről való rendszeres és tudatos gondolkodás, a gondolkodni tanulás a középiskolás évek alatt kezdett el intenzívebben érlelődni. Az otthon kapott szellemi-lelki háttér mellett a két említett közeg és az Ady András (azóta maga is költő) osztálytársammal való barátság járult hozzá ahhoz, hogy fokozatosan elkezdett érdekelni a versírás.

Aztán a hangos versről leválva a belső hangon megszólaló költemények felé fordultam. Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Szilágyi Domokos költészetének meghatározó szerepe volt ebben a folyamatban. Nemrég kezembe akadt az a füzetem, amelybe korai verselményeimet írtam, mert verseknek nevezni azokat mégiscsak túlzás lenne. Az első próbálkozások úgy születtek, mint sokan másoknál: a szerelem ihlette, vagy a kamaszos világfájdalom és lázadás. No, meg Zorán dalai. Ebben a füzetben található ugyanakkor az első olyan szöveg is, amelyet mind a mai napig érvényes versnek gondolok: a Négy sor magamról című, amelyet egy híján harminc évvel ezelőtt írtam. Az 1994-es verset először a magyartanárnőm kanonizálta, majd ezen felbátorodva válogattam be az 1998-as Átmenetek című első kötetembe, és helyet kapott a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalnál 2007-ben megjelent, válogatott és új verseket tartalmazó Félemelet című könyvemben is: „Botladozom két világ között, / Mint bukott angyal, hallgatok, / Néha egy festett almát szakítok, / Néha eltűnök a színfalak mögött.” Az imént idézett négysoros talán kellőképpen mutatja nemcsak a világban való bizonytalanságomat, hanem a költőszerephez fűződő tétovaságomat is. Talán ezzel magyarázható, hogy közel hét évig csak egyházi lapban, a kolozsvári Vasárnapban mertem közölni versnek szánt, de – utólag – nem biztos, hogy versként működő szösszeneteimet, és hogy első kötetem nem szépirodalmi, hanem az erdélyi ferences szerzetesek által működtetett kiadónál jelent meg, a két további csíkszeredai magánkiadásról nem is beszélve (Viszonylatok, 2000; Ellenpontok, 2003 – a szerk.). 2002-ben vettem aztán a bátorságot, hogy elküldjem próbálkozásaimat a kolozsvári Helikon Serény Múmiáját szerkesztő Fekete Vincének. Tulajdonképpen onnan kezdődött minden, azután állt össze a kísérleti kötetek legjavát és új verseket tartalmazó Félemelet, ami immár irodalmi fórumnál, a Hargita Kiadóhivatalnál jelent meg

Nyelvileg miben érdekesebb neked a prózavers, mint a vers vagy akár a próza? Milyen a jó prózavers?

Úgy éreztem, hogy a Félemelet után lezárult egy beszédmód és verstípus. A vékony kötet darabjai nemcsak rövidek, hanem szándékoltan töredékesek is: a felvezetés, a belső ív és a levezetés közül valamelyik szinte mindig hiányzik. Vannak, amelyek in medias res kezdődnek, és vannak olyanok, amelyek a szokványos befejezés előtt már berekesztődnek, úgy érnek véget, hogy betöltendő űrt hagynak maguk után. Ez a szerkesztésmód nemcsak a versek, hanem a versszakok, -sorok jellemzője is. Talán ezt megérezve mondhatta egyszer nekem megboldogult édesanyám: „Fiam, olyan rövid verseket írsz, hogy mire odafigyelnék, vége is van.” A hallgatásokat és elhallgatásokat, a befelé való sziszegést hangsúlyozó Félemelettel tehát lezárult egy út, és következett a csend időszaka. Újra keresni kezdtem, kísérleteztem, lírai feljegyzéseket készítettem, amelyek nélkülöztek mindenféle külső formát, lapszéltől lapszélig haladtak a sorok. A tét az volt, hogy képes leszek-e megújulni, új nyelvet és e nyelv által alakított-alakítható formát létrehozni, sajáttá tett poétikai teret és időt teremteni.

Ezt találtam meg a prózavers műfajában, amiről addig nem sokat tudtam, de aztán utánaolvastam, felfedeztem a világ- és a magyar irodalom jelentős prózaversíróinak munkáit (a Bibliától Novalison át Baudelaire-ig, Weörestől Nemes Nagy Ágnesen át Oravecz Imréig és Tolnai Ottóig), és úgy éreztem, a prózavers az a ház, amelyet a magam tervei alapján építhetek fel, az alapoktól a kéményig, amelyben jó vendég lenni, vagy amelybe jó hazatérni.

Meggyőződésem, hogy a látszólagos szabadság ellenére a megkomponáltság és a nyelvi fegyelmezettség adja ezeknek a szövegeknek a sajátos világát. Kedvencem Baudelaire ars poeticája a Le Spleen de Paris-ból: „Ki az közülünk, aki, nagyratörő napjaiban, nem álmodott egy ütem és rím nélkül muzsikáló, költői próza csodájáról, amely elég hajlékony és eléggé szaggatott, hogy hozzásimuljon a lélek lírai mozdulataihoz, a merengés hullámzásához, a tudat cikázásaihoz?” Azt hiszem, engem az átmenetiség, az áttűnés, a műnemek és műfajok közötti határok átjárhatósága ragadott meg a prózaversben, az a kettősség, amit megenged: az alkotói szabadság és a nyelvi fegyelmezettség egyidejűsége. Elvileg három eljárásnak kellene működnie a prózaversben: az elvont, fogalmi beszédnek, erőteljes retorikai sodrással, a képszerűségnek, valamint az intertextualitásnak.

Szülővárosodban, Csíkszeredában, a Márton Áron Főgimnáziumban tanítasz irodalmat, ugyanott, ahol érettségiztél, és ahol édesapád is tanított. Mennyire nehéz, mennyire nagy felelősség így kezdeni egy tanári pályát, az egykori alma materben?

Miután 2000-ben sikerült a versenyvizsgám, és felvettek címzetes (a magyar szaknyelvben egyébként: rendes) tanárnak, azt mondta néhai Kristó Boróka kolléganőm: „Laci, gratulálok! És őszinte részvétem!” Ebben a részvétben benne volt minden, mert nemcsak hogy korábban a csíkszeredai gimnáziumban jártam iskolába, hanem közel negyven évig ott tanított biológiát édesapám, ott dolgozott több mint harminc évig laboránsként édesanyám, és ott járt iskolába a nővérem. Én oda valójában visszamentem, ahogy rövidebb-hosszabb távolmaradás után a gyermek is visszatér a szülői házba. Mivel ugyanis a szüleim ott dolgoztak, én már kisgyermekként minden iskolai napomat ott fejeztem be, hogy majd édesanyámmal mehessek haza. Ismertem az épület minden folyosóját, termét, titkos járatát a pincétől a padlásig, a könyvtártól a kitömött állatokkal teli szekrényekig, ismertem a tárgyakat a mikroszkópoktól a rozsdás lakatokon át a vegyszeres üvegekig, és ismertem a gimnázium minden alkalmazottját: a takarítónőt, a karbantartót, a kapust, a gondnokot, a varrónőt, a büfés nénit, a tanárokat és az igazgatót is. De ez a hazatérés azért mégis más volt: ezúttal tanárként tértem vissza iskolámba, ahol immár felelősséggel tartoztam a rám bízott diákoknak, ahol édesapám elismert biológusi-pedagógusi pályát futott be, és aki rám hagyta a tanáriban a helyét, a fiókjának az aljára, belül pedig felírta a nevemet. Így indultam.

Tele voltam szorongással, hogy meg tudok-e felelni a kimondott és kimondatlan elvárásoknak, hogy ki tudok-e lépni az apám árnyékából, önmagammá válni és saját egyéniségemnek megfelelő tanárrá lenni. Az sem volt könnyű, hogy egykori tanáraim lettek a kollégáim, akiknek jó részét egyik napról a másikra tegezni illett.

Mennyire vagy elégedett magyartanárként a tantervvel? Nem tartod elavultnak (akár költőként is)?

Az egyetemen azt mondta Ferenczi Gyula pedagógia szakos tanárom: „Ide figyeljen, a rendszerrel mindig baj van, a kérdés az, hogy maga pedagógusként egyénileg mit tesz a rosszul működő rendszeren belül.” Nem vagyok én tantervszakértő, de annyit megállapíthatok: bár a tanterv sok szempontból reformokra szorulna, azért megengedi, hogy a kreatív tanár inspirálhassa a tanítványait. A magyar nyelv- és irodalomoktatást szabályozó tanterv ugyanis a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe, a szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat is beemeljenek a munkatervükbe. Ugyanakkor tartalmaz egy javasolt minimumot, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni, és aminek a követése jótáll azért, hogy alapművek lehetőleg ne maradjanak ki a diákok műveltségéből (már ha elolvassák).

Te hogyan csempészed be a kortárs irodalmat a diákok menüjébe?

Annak ellenére, hogy a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot eléggé behatárolja a kimeneti követelményrendszer (az érettségi), ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy kortárs művek is helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely szigorúan ajánlott (nem szabad kötelezőnek nevezni!), és van egy olyan lista, amely tényleg csak ajánlott. Utóbbiból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá. Mindkettőben helyet kapnak kortárs és klasszikus alkotások egyaránt. A tanórák keretében pedig a közös értelmezések során gyakran végzünk összehasonlító elemzéseket: így kerül például egymás mellé a Halotti beszéd és könyörgés Kosztolányi vagy Márai Halotti beszédével, Kármán József Fanni hagyományai című regénye Kertész Imre Sorstalanságával, Arany János A walesi bárdok című balladája Kovács András Ferenc A nyelszi bárdolatlanok című művével vagy Csokonai A reményhez című költeménye Dobai Bálint A remény válaszol című alkotásával. Nem egyszer felhívom a figyelmet a kortárs irodalmi élet eseményeire, a kortárs irodalom mérvadónak számító alkotóira, legfrissebben megjelent alkotásaikra, és irodalmi portálok, folyóiratok bemutatására is sor szokott kerülni.

Tapasztalataid szerint mennyire nyitottak egyébként a diákok a kortárs irodalomra?

Nyitottak. Nyilván nem mindenki! Különösen érdekli őket a slam poetry – hallgatják, olvassák Závada Pétert, Simon Mártont, másokat. Sokat jelent nekik egy-egy rendhagyó irodalomóra, az alkotókkal való személyes találkozás. Ilyen volt 2022 szeptemberében egy órasorozat, amelyet André Ferenc tartott egykori alma materében tizedikes és tizenegyedikes diákjaimnak. Nagyon élvezték: érdeklődve hallgatták, kérdeztek, s meg vagyok győződve, hogy az elhangzottak alapján sokan utána is olvastak egynek-másnak.

Az utolsó előtti (Szétszórt némaság, 2018) köteted prózaverseiben a szűkebb-tágabb családfádat térképezted fel, az őseidet próbáltad megeleveníteni, a legutóbbi (Estére megöregszel, 2021) kötetedben pedig édesapád halálát próbáltad valamiképpen feldolgozni. Miért fordultál az ősök felé?

Bolondos-bolondozó nagyapámról Nagyapa címmel megjelent ugyan egy versem a Félemeletben, de utána hosszú évekig nem foglalkoztam a felmenőimmel. Aztán eljött a pillanat, amikor az ősök felé való fordulást két vonatkozás is indokolta: az egyik az, hogy az öregedő édesapám által mesélt családi történeteket hallgatva rájöttem, mennyire keveset tudok a családomról, az őseimről, vagyis tulajdonképpen azokról, akikből lettem, vagyok. Elterveztem, hogy poétikai mementót kellene nekik állítanom, és azoknak is, akik szellemi-lelki alakulásomban fontos szerepet játszottak, de már nincsenek velem, csak bennem (elhunyt oldalági rokonok, barátok, ferences szerzetesek). Sorsuk lírai láttatásában, értelmezésében az ön- és világértelmezés egy új lehetőségét láttam.

A másik szorosabb értelemben vett poétikai ok volt. A megkomponáltságot és nyelvi fegyelmezettséget jelentő prózavers műfajában időközben megjelent három könyvem, mindhárom a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál: a Feljegyzések a földről (2012), a Parton (2013) és az Utolér, szembejön (2016). A triptichon utolsó darabja, az Utolér, szembejön az összegzés és a számvetés könyve kívánt lenni: számvetés a múló élettel, a lét átmenetiségével, szembenézés a személyes és az általános emberi megsemmisüléssel, világok pusztulásával, szembesülés és szembesítés tér-idő felszámolódásával, az eszkatológikus remények hiányával. Ez a kötet a léttel való számvetés mellett a Feljegyzések a földről és a Parton című kötetekben megteremtett világokat egységbe foglaló, a kötet-triptichonban megalkotott költői világ egységének belső ívét lezáró, a belakott, megélt és alkotói szempontból bevégzettnek tekintett költői nyelvet, világot is mérlegre tevő opus, amely szándékom szerint azt is színre vitte, hogy a továbbiakban miért járhatatlan a megtett emberi-alkotói út. Úgy érzékeltem, hogy az Utolér, szembejön nemcsak a létet mutatja halálra ítéltnek, hanem azt is, hogy a képek, a retorika és az elvont fogalmiság által teremtődő nyelvi világ is felszámolódni látszik. Arra gondoltam, hogy a léttel való számvetés, a lét és a nemlét határaira reflektáló poétai attitűd színre vitele, valamint az ezt megteremtő versbeszéd végpontra jutása után megváltoz(tat)ott költői nyelvvel egyfelől a halottságot beszélem el, hogy a halál felőli létre tekintés lírai artikulációja következik, másfelől az életnek a halál felé mutató karakterét láttatom.

Ez a poétikai diskurzus konkrétabb is lett az előző három köteténél, mert (látszólag) szakítva az én személyes halálfélelmét, a transzcendens szféra meglétét vagy megkérdőjelezhető létét körvonalazó, a lét értelmét megragadni kívánó elvont versbeszéddel, a beszéd- és vershelyzet óhatatlanul konkrét személyek életének és halálának a narrációjává vált. Itt akár idézőjelbe is lehetne tenni a „beszédhelyzet”, „vershelyzet” fogalmakat, mert maradt ugyan az előző kötetekből ismert prózaversek képszerűsége, retorizáltsága vagy gondolatisága, szerencsés esetben a három által teremtődő belső feszültség megváltozott. Azáltal ugyanis, hogy minden egyes szöveg alatt szerepel a távoli vagy a közelmúltban valóban létezett személy neve, többnyire születési és elhalálozási adataival (dátum, helységnév), a prózavers megnyitotta határait más, irodalmi, félirodalmi vagy történeti műfajok felé is. Ahogyan erről Kovács András Ferenc egy 2017-es, a kötet szövegeiből a Látó szépirodalmi folyóirat számára közlésre kiválasztott opusok kapcsán írt levelében fogalmaz: „valahol a képtár és naptár, vagyis a memoár és az egyperces próza és a líra közt prózaversnek is elfogadható.” Egy másik levelében pedig ezt írja: „lassan közelednek a dokumentárius és lírai prózához.”

A kötet darabjai tehát szándékom szerint egyszerre történetek, amelyek mint történetek válnak jelentésessé, és prózaversek, amelyek képeikkel, kihagyásaikkal mutatnak túl önmagukon, sejtetnek meg valamit az olvasóval arról, amit nem lehet elmondani. A hét ciklusban olyan prózaversek olvashatók, amelyek nemcsak alkotói, hanem levéltári munka eredményei is, amelyek a tapasztalati világban, a történelemben létezett személyek valódi történet(töredék)ei vagy fiktív világai, illetve a kettő rekvizitumainak ötvözetei. Így egyrészt a megidézett személyek és a szövegekben megjelenő élethelyzetek a valóban megtörténtség látszatát keltik, másrészt a valóban létezett személyek a róluk megjelent adatokkal együtt/ellenére fikcionálódnak. A memoárral határos irodalmi narráció így lesz az elbeszélőé is, hiszen minden történet a beszélő én eltávolított története is, és ahol egyes szám első személyben szól, ott nyilvánvalóan szerepjáték is, valamint lírai családtörténet, Erdély-történet is. Az Estére megöregszel kiváltó oka a Szétszórt némaság megjelenése, aminek a lírai történetét meg is írtam a könyv előhangjában (Introitus). Az egész valójában egy játék eredménye, ami édesapámnak egy megjegyzéséből indult ki. A Szétszórt némaságot olvasva – a rá jellemző fekete humorral – élcelődő hangnemben megjegyezte: „Engemet ebből is kihagytál, fiam!” Mire azt válaszoltam hasonló hangnemben: „Édesapám, ebbe a kötetbe csak halva lehet bekerülni.”

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. Egyszer elmentünk ketten egy volt kollégájának, egyben volt tanáromnak a temetésére. Akkor már elég nehezen mozgott, és úgy emlékszem, akkor láttam először igazán megtörtnek. Arra gondoltam, mi lenne, ha kárpótolnám őt, és neki – még életében! – egy egész kötetet szentelnék. Így kezdtem írni a könyv darabjait. A könyvbeli édesapa sorsa attól válik drámaivá, hogy a történelmi időben élve, a Szétszórt némaság olvasójaként, a kötetben megidézett szereplők egy részének viszonylatában özvegyként, gyermekként, rokonként, barátként mások sorsában újra és újra felismeri saját léte végességét, saját halála elkerülhetetlenségét is. Nemcsak azoktól való elválasztottságát tapasztalja meg, akikkel egy volt a sorsa, de akik már túl, a létezés egy másik, láthatatlan dimenziójában vannak, ő meg itt, a mulandóság közegében, hanem az elmúlást örökkévalósággá, de legalábbis műalkotássá esztétizáló (prózavers)világból való kirekesztettségét is átéli. Úgy gondolja, a fikcionálódás, a fennmaradás lehetőségét, esztétikai közegbe való emelődését azért nem érhette el, mert él. Így válik a mulandó földi élet vereséggé, a halál tragikuma pedig olyan magasztos fizetséggé, amit kénytelen, de megfizettek azok, akik a Szétszórt némaság esztétikumába jutottak. S bár tudja, hogy rá is az elmúlás vár, az ő halála már nem jelentheti ugyanazt, mint a kötet szereplőinek: nincs rehabilitáció, nincs újraírási, átírási lehetőség, a lezárt kötet világából végérvényesen kimaradt. Az Estére megöregszel külön világa tehát tulajdonképpen a korábbi könyv befogadójának vesztesét esztétikai értelemben nyertessé akarja avatni, vagy legalábbis arra tesz kísérletet, hogy megörökítse, maradandóvá tegye őt.

Fotó: Fr. Urbán Erik

Miért olyan fontosak neked a ferences szerzetesek, hogy a Szétszórt némaságba a családtagok mellett ők is bekerültek?

Gyerekként a felnőttek világát számomra a szüleimen, rokonaimon, szomszédaimon és tanáraimon kívül a csíksomlyói (tágabban az erdélyi) ferences szerzetesek jelentették. Ha ezt a felsorolást fontossági sorrend és a nevezettekkel töltött idő mennyisége alapján kellene elrendeznem, a csíksomlyói barátok mindenképpen a szüleim után következnének. Apai nagyanyámnak és a szüleimnek köszönhetően ugyanis ministráns gyermekként már az 1980-as években kapcsolatba kerültem velük, s az évek távlatából egyre világosabb számomra, hogy a család által biztosított szellemi-lelki háttérrel összhangban öntudatosodásom, személyiségem későbbi alakulása nagymértékben nekik köszönhető.

Csíksomlyón Pöhacker Gyula P. Balázs akkori tartományfőnök és házfőnök, Márk Vince P. József és Sztrátya István fr. Romuáld olyan erőteret teremtettek, amiben a hit kegyelmére lehetett szert tenni, magatartást tanulhattam tőlük, kultúrával találkozhattam. Mint említettem, a szövegértés első mozzanatai, az olvasás megszeretése is részben hozzájuk kapcsolódik. Ők alapozták meg beszéd-, beszélgetéskultúrámat is, elültetve bennem a gondolatot, hogy a beszédnek fontos része a csend. Különösen P. Pöhacker Balázs csendjei maradtak velem, mert ezek a csendek adtak súlyt annak, amit mondott. Hát többek között ezért is fontosak ők nekem, akárcsak a mostaniak, akik a rendszerváltást követően léptek a rendbe, s lettek barátaimmá, ismerőseimmé.

Mennyire volt megterhelő számodra lelkileg az apád elvesztésének versbéli feldolgozása?

Nem az Estére megöregszel megírása által kellett feldolgoznom édesapám elvesztését. A könyv szövegeinek kilencven százaléka ugyanis még életében elkészült, és maga is olvasta azokat, némely prózaverset többször is újraolvasott. Jóvá is hagyta azok közlését. Számomra inkább az öregedéssel járó fokozatos leépüléssel, a halálvárással, annak elkerülhetetlenségével való szembesülésnek volt az alkalma, az élet szépsége dicséretének és az élettől, édesapámtól való fájdalmas búcsúzás folyamatának volt a lehetősége.

Az utolsó kötetben a nyelvi játékok mellett a szerepjáték is fontos azért.

Igen, olyan többszólamú versbeszéd megteremtésére törekedtem, amelynek az alaptónusát az öreg édesapa hangja adja. Élete alkonyán hol egyes szám első személyben ő veszi számba egyéni és közösségi veszteségeit, értelmezi élet és halál összefüggéseit, éli, szenvedi meg az elmúlás felé tartó úton levés, az önfelszámolódás lassú folyamatának minden kínját, hol a fiú, a fia láttatja az öreg, egyre öregedő édesapát, beszél róla egyes szám harmadik, vagy szól hozzá egyes szám második személyben. A többszólamúságot, az ebből teremtődő szerepjátékot az is adja, hogy egy-két szöveg erejéig megszólal vele kapcsolatban a lánya, illetve megjelenik az a perspektíva is, ahogyan az unokái látják őt.

A polifóniát az is biztosítja, hogy maga az édesapa is különböző szerepekben szólal meg: apaként, özvegy férjként, nemzeti közösségét féltő kisebbségi értelmiségiként, tanárként. Ez utóbbi minőségéhez kapcsoltan szót kapnak egykori diákjai, és megtalált füzetlapjai is a szerepjáték részét képezik. Az édesapa fia is különböző időrétegekből, identitásokkal szólal meg: a felnőtt fiú édesapához való közelítése mellett naplóbejegyzésszerűen megjelenik az édesapját értelmező gyermekkori perspektívája is

Egy rövid ideig a Székelyföld folyóirat főszerkesztője is voltál. Miért mondtál le erről a tisztségről?

Röviden: nem olyan lovat kaptam, amilyet szerettem volna. Bővebben: túl azon, hogy nem szeretem az adminisztrációval járó értelmetlenségeket, a főszerkesztői teendőket, vagyis a szakmai kihívásokat, feladatokat, elképzeléseket el-, megfojtotta a Hargita Kiadóhivatal vezetésével járó menedzseri munka. Ellehetetlenítették terveim megvalósítását azok a kafkai, camus-i elvárások, oktalanul támasztott követelmények, amelyeket azok agyaltak ki napról napra, hétről hétre, akik csak szájukkal hirdetik a kultúra, egy kulturális intézmény fontosságát, valójában nem értik és nem érzik, hogy mi egy folyóiratnak, kiadónak a kulturális életben betöltendő szerepe, akik képtelenek megbízni a hozzáértők szakmai tudásában és alázatában, kellő szabadságot adni nekik, hogy minden tekintetben a maguk képére és hasonlatosságára formálhassák fórumukat, annak működését.

A problémát a legpontosabban talán Weöres fogalmazza meg A jelenkorról című írásában: „Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra-rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitástól elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség-mentésnek, »zsenik« ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. (…) Mennél inkább »szívén viseli« a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél inkább »menti és védi«, annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére.”

Mik a további tervek? Van már következő könyvterv?

Az Estére megöregszel befejezése óta zsoltárparafrázisokat, közéleti és az életrajziságot átpoetizáló verseket, valamint kritikákat, tanulmányokat írtam, költőkkel készítettem interjúkat. Remélem, ezekből az anyagokból lesznek valamikor kötetek, de nem sietek, semmi nem sietős.