Annyira szeretem az Európai Unió csúcselvtársait. Hát hogy is ne szeretném őket, amikor reggel, délben, este, de néha éjszaka, álmomban is ilyen mondatokat duruzsolnak a fülembe:
„A kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása az Unió egyik alapvető értéke, a Bizottság pedig elkötelezett az ezzel kapcsolatos törekvések előbbre vitele iránt.”
Meg ilyeneket:
„A befogadás és Európa gazdag kulturális sokszínűségének tiszteletben tartása az Európai Bizottság egyik prioritása és célkitűzése.”
Annál inkább elkerekedik a szemem (tudják, úgy, mint a rajzfilmekben az épp nagyon szenvedő örök gyermeki figuráké), amikor összevetem a fenti szuggesztív varázsigéket például azzal a cinikus hasbeszéddel, melynek kíséretében az Európai Bizottság leseperte az asztalról a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés 1,1 millió aláírását, és persze, szimbolikusan az aláírókat is. Jó, jó, mi támogatjuk a sokszínűséget, de nem épp ennyire, és nem épp így.
A minap meg attól kerekedett el a szemem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága – amelyben, ha lehet, még inkább hittem, mert hát ott a Jog emberei ülnek, nem pedig bürokraták meg politikai csicskák – szóval az európai jogok e szentélyének felkent papjai szó szerint elmaszatoltak egy, a hírhedten diszkriminatív szlovák nyelvtörvényre (is) vonatkozó ügyet.
És akkor eltöprengek picit (még mindig gyászosan elkerekedett szemekkel) azon, hogy (legalábbis az Európai Unió varázsszemüvegén keresztül nézve) sajnos kevésbé jó kisebbséghez tartozom. Ha ugyanis, teszem azt, az LGBTQ+ kisebbség valamelyik csoportjához tartoznék, nem lennének ilyen problémáim. Az uniós funckionáriusok úgy ölelgetnének, mintha legalábbis a rég elveszett és csodálatos módon előkerült kistesójuk lennék. Vagyis jó, támogatandó, védendő kisebbségi volnék, akiért a brüsszeli pionír élboly bármikor kiállna, kitérdel(tet)ne, kinyilatkoztatna, kiharcolna, kibármizne. Sőt, belekerülnék az Európai Pártbizottság következő ötéves tervébe, amely a jó kisebbségek védelmét szolgálja.
Így viszont, mezei kisebbségi magyarként apró időzített bomba vagyok. Láttuk a katalán (rossz) példát: szinte kitört a háború, mert egy nemzeti közösség a hosszú és értelmetlennek bizonyuló petíciózás helyett az asztalra csapott. Márpedig a brüsszeli központi pártbizottság úgy irtózik az ilyen balhépotenciálos kisebbségektől, mint ördög a tömjénfüsttől.
Megoldás, a keserédes poénokon, zorbai nevetésen kívül? Nincs. Ugyanis ahhoz, hogy én, mint a romániai magyar kisebbség tagja jóvá tudjak válni a Központ szemüveges színe előtt, vagy újjá kéne születnem, valamilyen jobb kisebbség tagjának testében-lelkében (amire se esélyem, se kedvem nem lenne), vagy retroaktív módon át kéne írnom Európa e szögletének történelmét, ami szintén nem lehetséges.
De nem baj, mert az uniós csúcselvtársak továbbra is meglátogatnak álmomban. És olyankor szeretve tisztelt, egyenrangú európai polgárnak érezhetem magam.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
A magyar kormány semmilyen elszigetelést, retorziót nem támogat Romániával szemben – jelentette ki pénteken Orbán Viktor.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Önkénteseket jelentkezését várják homokzsákok rakásához Alsósófalván, ahol a vízügyi hatóságok a rét elárasztása mellett döntöttek a paradji sóbánya megmentése érdekében – számolt be Facebook-oldalán a Sóvidék Televízió.
A megismételt romániai elnökválasztás első fordulójának eredménye sokkolta a pénzpiacot, az egyre fokozódó aggodalmak erős érzelmi reakciókat váltottak ki a befektetők és a megtakarításokkal rendelkező lakosság körében is.
Megerősítette a Székelyhonnak az Országos Sóipari Társaság, hogy csak a Korond-patak érintett mederszakaszának a lebetonozásával menthető meg a parajdi sóbánya a beázásoktól. A rengeteg víz kiszivattyúzásán jelenleg is megfeszített erőkkel dolgoznak.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.