Uniós szemüveg – vannak jó kisebbségek, meg kevésbé jó kisebbségek

Annyira szeretem az Európai Unió csúcselvtársait. Hát hogy is ne szeretném őket, amikor reggel, délben, este, de néha éjszaka, álmomban is ilyen mondatokat duruzsolnak a fülembe:

„A kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása az Unió egyik alapvető értéke, a Bizottság pedig elkötelezett az ezzel kapcsolatos törekvések előbbre vitele iránt.”

Meg ilyeneket:

„A befogadás és Európa gazdag kulturális sokszínűségének tiszteletben tartása az Európai Bizottság egyik prioritása és célkitűzése.”

Annál inkább elkerekedik a szemem (tudják, úgy, mint a rajzfilmekben az épp nagyon szenvedő örök gyermeki figuráké), amikor összevetem a fenti szuggesztív varázsigéket például azzal a cinikus hasbeszéddel, melynek kíséretében az Európai Bizottság leseperte az asztalról a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés 1,1 millió aláírását, és persze, szimbolikusan az aláírókat is. Jó, jó, mi támogatjuk a sokszínűséget, de nem épp ennyire, és nem épp így.

A minap meg attól kerekedett el a szemem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága – amelyben, ha lehet, még inkább hittem, mert hát ott a Jog emberei ülnek, nem pedig bürokraták meg politikai csicskák – szóval az európai jogok e szentélyének felkent papjai szó szerint elmaszatoltak egy, a hírhedten diszkriminatív szlovák nyelvtörvényre (is) vonatkozó ügyet.

És akkor eltöprengek picit (még mindig gyászosan elkerekedett szemekkel) azon, hogy (legalábbis az Európai Unió varázsszemüvegén keresztül nézve) sajnos kevésbé jó kisebbséghez tartozom. Ha ugyanis, teszem azt, az LGBTQ+ kisebbség valamelyik csoportjához tartoznék, nem lennének ilyen problémáim. Az uniós funckionáriusok úgy ölelgetnének, mintha legalábbis a rég elveszett és csodálatos módon előkerült kistesójuk lennék. Vagyis jó, támogatandó, védendő kisebbségi volnék, akiért a brüsszeli pionír élboly bármikor kiállna, kitérdel(tet)ne, kinyilatkoztatna, kiharcolna, kibármizne. Sőt, belekerülnék az Európai Pártbizottság következő ötéves tervébe, amely a jó kisebbségek védelmét szolgálja.

Így viszont, mezei kisebbségi magyarként apró időzített bomba vagyok. Láttuk a katalán (rossz) példát: szinte kitört a háború, mert egy nemzeti közösség a hosszú és értelmetlennek bizonyuló petíciózás helyett az asztalra csapott. Márpedig a brüsszeli központi pártbizottság úgy irtózik az ilyen balhépotenciálos kisebbségektől, mint ördög a tömjénfüsttől.

Megoldás, a keserédes poénokon, zorbai nevetésen kívül? Nincs. Ugyanis ahhoz, hogy én, mint a romániai magyar kisebbség tagja jóvá tudjak válni a Központ szemüveges színe előtt, vagy újjá kéne születnem, valamilyen jobb kisebbség tagjának testében-lelkében (amire se esélyem, se kedvem nem lenne), vagy retroaktív módon át kéne írnom Európa e szögletének történelmét, ami szintén nem lehetséges.

De nem baj, mert az uniós csúcselvtársak továbbra is meglátogatnak álmomban. És olyankor szeretve tisztelt, egyenrangú európai polgárnak érezhetem magam.