Szobordöntögetés hazai módra

Van az a közszájon forgó vélemény, miszerint az Isten anyjának utódállami virágoskertjében élő román többség szemét megállás nélkül szurkálja az a kézzel fogható tény, hogy amint egyre inkább visszatekint a múltba, hovatovább egyetlen román műemléket sem lát Erdélyben. Nyilván nem lehet általánosítani, viszont helyenként az a szintén kézzel fogható igyekezet is tagadhatatlan, amellyel a román hivatalos nemzeti gárda igyekszik kikozmetikázni (kisajátítani) a múltat. Kapásból példaként álljon itt a törcsvári kastély, melynek bejáratánál hosszú ideig ott meredezett a tábla, amelyen az építőkről ennyi állt, egyetlen – rokonszenves közvetlenséggel írt – tagmondatban: építette néhány brassói (construit de niște brașoveni). De talán a legbombasztikusabb alternatív archeológiai leletcsoportra akkor bukkan az Erdély-járó, ha besétál a gyulafehérvári várba. Ugye, ott van például a messze földön híres érseki székesegyház, benne többek közt Hunyadi János (na ja, Iancu de la Hunedoara) síremlékével, meg ott a római-katolikus érsekség maga, meg hát a vár maga, de ha az ember szétnéz, feltűnik az a vérmes igyekezet, amellyel a poszt-trianoni román múltépítkezés teleszórta a teret saját történelmi lenyomataival. Az eredmény egyrészt teljes emlékezetkulturális káosz, másrészt érthető, ugyanis az emlékezetes december 1-i nagygyűlés okán Gyulafehérvár a jelenlegi Románia szimbolikus origójának számít. És ha az ember meglátogatja a helyreállított erdélyi műemlék-épületeket, sok helyen talál ehhez hasonló elegáns múltradírozás-jellegű „leleteket”, nem kell ehhez profi régésznek lennie.

Az is tagadhatatlan, persze, hogy a román (utód)állam illetékesei felismerték a patinás, fenséges, szépséges, egyebes műemlék épületekben rejlő turisztikai potenciált. Ezért természetesen adtak pénzt, paripát, fegyvert, például a vajdahunyadi vár felújításához. (És nyilván több példa is van erre.) Ami, mindentől függetlenül, helyes. Mert így legalább megóvhatók a múlt emlékei, bármilyen avíttnak, sőt, károsnak is tekintik ezt éppen mostanság a fényes és egalitárius jövő közterekre egalitárius, fajtalan és nemtelen őzikéket, esetleg mesealakokat vizionáló harcosai.

Na de nem volt ez mindig így. Trianon után az utódállami hatalom jó ideig azzal volt elfoglalva, hogy átvegye a hatalmat. Mire épp jól berendezkedtek és némi lakossági export-importot követően sikerült átbillenteniük a hatalmi egyensúlyt a saját oldalukra, jött a 2. világháborús intermezzo, majd a dicsőséges kommunizmus. A suvickolt jövő bajnokai pedig már egy banit sem adtak a látszatra. Az egyenlőség nevében szépen elkobozták a vagyont azoktól, akiknek még volt, és úgymond, odaadták azoknak, akinek nem volt. E velejéig haladó akció során az erdélyi műemlék épületek oroszlánrésze termelőszövetkezeti raktárrá, árvaházzá, sárga házzá avanzsált. És hát, amilyen a gazda, olyan a jószág. A kastélyokat, udvarházakat, egyéb épületeket 40 év alatt szépen lelakták. Utána jött az 1989-es nagy felszabadulást követő végtelen(ített) átmeneti időszak, amelynek idevágó eseményeit fentebb vázoltam. Vannak műemlékek, amelyek megmenekültek, vannak, amelyek most is rohadnak és lám, akadnak olyanok is, amelyek feladták a Godot-ra várást. Konkrétan az ördögkúti Bay-kastélyra gondolok, amely épp fogta magát és összedőlt. Mert sokat esett az eső, így a hivatalos álláspont. És mivel romos volt, nem bírta szusszal. Na, itt álljunk meg egy szóra. Az ördögkúti kastély utolsó tulajdonosa történetesen az a Bay Ferenc gróf volt, akit például Corneliu Vadim Tudor eszelős sivalkodással az 1940-ben a faluba bemenetelő magyar honvédség vérengzéséért (86 helybelit öltek meg) felelősnek tartott. És nem csak ő. Az ördögkúti polgármester szerint a helybeliek sose kedvelték az épületet, az említettek okán. Ami, az ő szempontjukból nézve, érthető is. Történt valami a múltban, ami az utódoknak fáj. Ezért (is) egyszerűen hagyták, hadd rohadjon. Sőt, három alkalommal is kérelmezték, kerüljön már le az ominózus kastély a romániai műemlékek jegyzékéről. És könyörgésük harmadszorra (szimbolikus ez is, ha akarjuk, nem?) meghallgatásra lelt: egy bizonyos Daniel Breaz nevű, kulturáltnak nem nevezhető kulturális miniszter szépen aláírta a papirost. Mehet az ördögkúti Bay-kastély a levesbe. És, hála az idei bőséges esőzéseknek, ment is. A polgármester úr lelkesen jelezte, hogy nagyszerű, a kastély helyére épül majd a község vadonatúj polgármesteri hivatala.

És akkor kérdezem, alázattal: ugyan miért hibás egy épület a múltban elkövetett (vélt vagy nagyon is valós) bűntettekért? A manapság olyan divatos szobordöntögetők (és ideológusaik) kapásból vernek pofon a válasszal: mert a múlt bűnös! A velejéig romlott történelemmel nem lehet szép új világot építeni. Jöjjenek a multikulturális őzikék és fajtalan mesealakok! Azokkal épül a fényes, békés, közös történelmű jövő, amely történelemnek a jelen randalírozó pillanat az alapköve. Igaz, az analógia az erdélyi történelem tekintetében picit hibádzik. Mégpedig annyiban, hogy az utódállami többség nézete a következő: a ti bűnös történelmetek menjen a levesbe. A mi tiszta múltunk nem.