Hány magyar kell ahhoz, hogy leolvadjon a mézesmáz a román politikai állatok vérugató képéről?

Helyszín: az Európai Unió egyik tagállama, a kisebbségi jogok ver(het)etlen bajnoka, Isten Anyjának virágoskertje, egy független, szuverén, egységes, oszthatatlan, immár bő száz éve létező csodaország. A neve Románia. Államelnöke történetesen (ál)kisebbségi: szász. Jelenlegi kormányában ott van egy romániai magyar párt is (persze, tudjuk, 30 éve ugyanaz). Az ember azt hinné, ebben az országban tényleg demokrácia van. Meg kölcsönös tisztelet. Meg békés egymás mellett élés. Meg együttműködés. Meg öleld meg a magyarod, öleld meg a románod, ölelj meg mindenkit (amikor nincs pandémia), így szép az élet. Hát nem?

Na és akkor bekövetkezik egy olyan, demokráciákban eléggé megszokott esemény, hogy a választásokon győztes pártok kormánykoalíciója bizonyos politikai alkuk mentén kijelöli a megyék élére kerülő prefektusokat. És úgy alakul, hogy több romániai megye élére magyar prefektusok, illetve alprefektusok kerülnek. (Persze nem azért, mert magyarok, hanem azért, mert így zárultak a politikai alkuk.) És ezzel el is jutottunk a címbeli kérdéshez: hány magyar kell ahhoz, hogy leolvadjon a mézesmáz a román politikai állatok vérugató képéről?

Nos, a dolgok állása arra utal, hogy elég egy is. Kolozs megye magyar prefektusa egy pillanat alatt felrobbantotta a multikulturális tejföllel nyakon öntött helyi román puliszkát. Kezdte a sort a Kolozs megyei tanács vezére, aki (talán pár tabletta történelmi extasy hatására) hirtelen afféle amatőr Avram Iancuvá változott és arról kezdett sikoltozni, hogy a magyar prefektus pofon Erdély népének. Vajon melyik népének, kérdezem halkan. Mert a magyaroknak nem feltétlenül. De a normálisan gondolkodó románoknak sem. Na de nem baj, folytatta a szájhabzó ál-Avram, majd ő jól kirúg egy másik magyart a megyei tanácsból és aztán erősen megvédi az erdélyiek (értsd, románok) érdekeit. Vajon ki, mi ellen?

Aztán befutott a magyarfaló színpadra Emil Boc, a kincses város lassan bebetonozott „multikulti” polgármestere is. Ő valószínűleg historikus hallucinogén gombát evett megnyilatkozása előtt, ugyanis azt vizionálta, hogy a magyar prefektus lábbal fogja tiporni Románia nemzeti jelképeit, amint beteszi a lábát Kolozsvárra. Sőt, látatlanban meg is fenyegette, hogy figyelni fogja minden lépését és semmilyen kisiklást nem tűr el. A magam részéről remélem, hogy a prefektus is figyelni fogja a hős Boc mester minden lépését, mert azért van egy pár, ami eléggé félre sikerült.

Na de itt még nincs vége. Olyanok is akadtak, akik a hír hallatán magukba döntötték az egész nemzetőr-mitológiai drogszertárat: például az egyik szélsőjobbos portál szerzője, akinek az a látomása keletkezett, hogy a magyarok elfoglalták Erdélyt! Nem vicc.

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Közhely, hogy a román politikum válságos helyzetben hajlamos előrántani a sokat emlegetett „magyar kártyát”. Klaus Ionopotchovanoc Iohannis, a Nagy Károly-díjas álkisebbségi államelnök is ezt tette, mikor épp szorult kicsit a politikai hurok. De azt is mindenki tudja, hogy ez amolyan testcsel. A színpadon hörögnek kicsit, aztán a függöny mögött összemosolyognak üldözők és üldözöttek. A fejlett Nyugat is tudja, hiszen pont ezzel az érvvel védte meg a magyarozó szászt: á, nem nackó az elnök, csak politikus!

Csakhogy ezúttal érzésem szerint másról van szó. Azt értem, hogy az olyan helyi csákmáték (mateiciacok, románosan), mint a fent említett urak úgy érzik, beleköptek a saját szájízű receptjük szerint hosszú évek óta főzögetett levesbe. De van itt még valami: a bő száz éves román babaállam sorsát intéző politikai állatok ösztöne. Az az ösztön, amely az európai értékek, a multikulturalitás, a kisebbségi jogtisztelet mézesmáza alatt rejtőzik. A vérugató politikai állaté. Ez az állat most előbújt és rávicsorgott a román nemzettudat örök mumusára. A magyarokra. Vagyis ránk. No, hát így öleljük a románunkat!