Ha nem akarunk parancsuralmat, önként kell engedelmeskednünk

Széltében-hosszában bejárta az internetet az a dokumentum, amely a tervezett kijárási tilalomról szól, és amelyet a belügyminisztérium azóta cáfolt – mármint nem azt cáfolta, hogy a dokumentum létezne, hanem azt állította, hogy ez csak egy tervezet, amelyet nem fogadtak el. Ez egyébként azt sem jelenti, hogy biztosan nem fogják elfogadni; de, elképzelhető, hogy előbb-utóbb bevezetik a kijárási korlátozásokat, ahogyan több európai ország már be is vezette.

A belügyminisztérium azt is közölte, hogy a kiszivárogtatás ügyében nyomozást indítanak, és bár ennek tartalmáról túl sokat nem tudni, nem kizárt, hogy a dokumentumot elsőként közlő újságíró és sajtóorgánum is megütheti a bokáját. Normális esetben azt mondanám, hogy egy ilyen publikáció bőven belefér a sajtószabadságba, sőt, a szóban forgó médiatermék csak a dolgát végezte. De éppen arról van szó, hogy ez a mostani eset - pontosabban annak kontextusa - nem normális.

Ezerszer elhangzott a közhellyé kopott állítás, hogy kvázi háborús helyzetben vagyunk, ha az ellenség szabad szemmel nem is látható.

Háborús helyzetben pedig nem szivárogtatunk

– és nem közlünk kiszivárogtatott dokumentumokat, amelyek alkalmasak a pánikkeltésre.

A rendkívüli helyzet rendkívülisége mindenkire vonatkozik, kivétel nélkül, a politikusokra, a gazdasági szereplőkre, az „egyszerű” állampolgárokra, és igen, a sajtóra is. Érthetetlen, miért gondoljuk azt, hogy a mindenkitől súlyos önkorlátozást kívánó szükségállapot lényegi követelménye – az önfegyelem – alól épp a média lenne a kivétel. Vagy mondjuk a politikai elit.

Az a politikai elit, amelyről bő egy héttel ezelőtt, a kormányválság zűrzavarában, azt gondoltam, hogy amit művel, az – bár nem szeretem ezt a túlságosan elkoptatott kifejezést – sima hazaárulás. Azt most sem állítanám, hogy a helyzet magaslatán áll, de némi megnyugvásra ad okot, hogy a jelek szerint valamelyest összekapta magát.

A legszükségesebb intézkedéseket meghozták, az ország működik, nem lett úrrá a káosz

– ennek örülnünk kell. Nem azért, mert tökéletes lenne minden (annak még a halvány körvonalai is alig látszanak, miként képzelik el a gazdasági kárenyhítést, a válság okozta szociális, egzisztenciális problémák kezelését), hanem azért, amit Csányi Vilmos, a kiváló biológus mond egy frissen megjelent interjújában:

Ebben a helyzetben egyetlen esélyünk van: bízni abban, hogy a válságkezelés választott modellje működőképes, illetve engedelmeskedni az intézkedéseknek. Akkor is, ha némelyiküket nem tartjuk indokoltnak. Akkor is, ha ellenérzéseink vannak az aktuális politikai hatalommal szemben. Ez nem a mujépészédé, mujépénélé ideje, a „békeidőben” megszokott kommunikációs panelek, a politikai szembenállás szokványos kliséi érvényüket vesztik, sőt – és egyes politikusok, illetve médiamunkások ezt nem képesek belátni – kifejezetten súlytalanná és groteszkké válnak.

Ezekben az időkben a politikai cselekvésnek jóformán egyetlen fokmérője maradt: a válságkezelés eredményessége. Ezt a választók is érzik, és amikor helyreáll a „normális ügymenet”, az ezzel kapcsolatos attitűdjük függvényében fogják megítélni a politikai szereplőket.

Csakhogy pont ebből van nálunk a legkevesebb: a bizalomból.

Ahhoz, hogy elfogadjuk, az állam legitim megtestesítőjeként fellépő kormányzatnak joga van meghozni azokat a rendkívüli intézkedéseket, amelyek következtében drasztikusan megnő a hatalma, el kell hinnünk neki, hogy ezt a túlhatalmat arra fogja használni, amire jelen helyzetben szükséges – és csakis arra.

A kelet-európai társadalmakban – Romániára ez hatványozottan igaz – azonban a közbizalom mértéke drámaian alacsony; ennek történelmi okai vannak, és jelentős részben érthető és jogos előfeltevéseken alapszik. A politika úri huncutság, a politikus definíció szerint lop, csal, hazudik, csak a hatalom és pénz érdekli, a kisember csak önmagára számíthat, és ha jót akar magának, gyanakvással kell viseltetnie minden „felülről” jövő kezdeményezéssel szemben – ez a közhangulat. Az engedetlenség, a hanyagság, a szabályszegés különböző formái – az ún. „néplélek” sajátosságai mellett – részben ennek tudhatóak be.

Miért kéne tehát bíznunk a politikai hatalomban? Mert nemigen van más választásunk.

Elég vigyázó tekintetünket a bergamói halálkonvojra vetnünk, hogy ezt belássuk – még az a privilégiumunk is megvan, hogy más kárán tanulhatunk.

Nem tudni, lesz-e kijárási tilalom. Jó lenne, ha nem lenne. Demokráciában még ideiglenes kivételes állapot idején is a személyes szabadság minél csekélyebb korlátozása az üdvös. Ezt csak az emberélet védelmének imperatívusza írhatja felül, és felül is fogja írni, ha szükséges. Úgy kell berendeznünk az életünket, hogy ne legyen szükséges.

Vészhelyzetben, ha nem akarunk parancsuralmat, önként kell engedelmeskednünk.